Kurdi János internetes naplója

"Keresem hullt levelek nyomát, Míg felsejlik a foszlott alomból A már megalvadt idő humusza."

Az írói hírnévről

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

Theodore Roosevelt (1858-1919)

Ferencz József (1830-1916)

„Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma.”
(Mikszáth Kálmán)

Az írói hírnévről.

Avagy, mi a közös szál Mikszáth Kálmán, Theodore Roosevelt amerikai elnök és Ferenc József császár között?

Amolyan könnyű nyári olvasmányt keresve, kezembe akadt a Franklin-Társulat 1923-ban Budapesten kiadott könyve: Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái, második kötet Patronus és egyéb hátrahagyott írások címmel. A 131. oldaltól Mikszáth a következőket meséli el:

„Körülbelül három vagy négy évvel előtt, megszólított Apponyi Albert gróf, a képviselő házi folyosón azokban az időkben, mikor Amerikából hazajött.

Van egy amerikai élményünk, amit el akarok mondani, mert jó azt neked tudni. Azért adom ritkítva e néhány szót, mert összehasonlíthatatlan hangján és előadásán legott látszott, hogy erre teszi a súlyt: - jó azt neked tudni, - (tehát bizonyosan, valamelyest a személyemet érinti). Mohó figyelemmel hallgattam, amint kiszínezte bevezetésként, mennyire lehangolta őket amerikai útjukon, hogy az Óczeánon túl alig tudnak rólunk valamit…

Már nem emlékszem, Papp Géza, Mohai közbeszólt: a legtöbben azt sem tudták, hogy Magyarország melyik világrészben fekszik. De némileg kárpótolt minket, - folytatá a nagy magyar szónok – egy kis epizód. Roosevelt elnöknél tisztelegtünk. A chablonos beszélgetés folyamán egyszer élénken fordul felém: - Különös, hogy önök akkor látogatnak meg engem itt az én házamban, mikor én épen az önök hazájában járok és mulatok. Mindnyájan összenéztünk meglepetve, minden szem azt látszott kérdezni: mit jelent ez? Roosevelt észrevette, és mosolyogva magyarázta: - Mikszáthnak egy regényét olvasom. S rámutatott egyik kinyitott angol könyvedre az íróasztalán. Nekünk pedig ez nagyon jól esett, - éppen akkor emlegettünk, és ez egyszer nem szidtunk. Így, vagy ilyenformán beszélte el Apponyi, s nem vagyok hipokrita, bevallom, nekem is jól esett – épen akkor.

Mert nekem is volt egy történetem, az érem másik oldaláról való, melyet azonban nem mondtam el, pedig én is úgy vezethettem volna be: - ezt meg Apponyinak lesz jó tudni.

Az Újság Az én kortársaim czímű albumot szándékozott tőlem kiadni. Ebben volt megjelenendő Ferencz József, mint elbeszélő czímű czikk, s az a királynak egy tanuló kori magyar dolgozatáról szólt, melyet nemeskéri Kiss Pál udvari káplán nevelősége alatt írt a czinkotai ittzéről és Mátyás királyról. Nagy elbeszélő nem lett belőle, hanem lett belőle nagy király, ami szinte valami. A tisztelendő úrból pedig lett később nagyváradi kanonok, pedig lehetett volna hadvezér is, mert bátrabb volt Tomorinál és Kapisztránnál, magyar nyelvre vállalkozván tanítani a leendő királyt, holott ő maga „tót zember” alig tudott magyarul, mint az a dolgozat margóján látszik, ahol Ő Felsége hibáit kiigazította még nagyobb hibákra.

A kiadó nagy pompával szándékozván megjelentetni az albumot, merészet gondolt: - jó volna király irkáját facsimilében adni. – folyamodjuk meg, indítványozta a személyzet közül valamelyik – az a kérdés, hogy tényleg meg van-e az irka? – Meg van a családi bizományi könyvtárban, feleltem, hiszen nem szopom én a czikkeimet az ujjamból.

Diktum-faktum, megfolyamodták, azaz nekem kellett a folyamodványt aláírni, hogy engedje át Ő Felsége az ifjúkori kéziratát erre a czélra.

Várta, türelmetlenül várta az Athenaeum a feleletet, csak nem jött…nem jött. Végre aztán mégis meg jött, de nem volt felelet, hanem kérdés. Kérdés érkezett a királytól a belügyminiszterhez, hogy valóban létezik-e, és ha létezik, ki az a Mikszáth Kálmán? Ez aztán a nagy pipa, kedves író pajtások! Írhatjátok már a hízelgő epithetonokat a nevem elé, hogy hírneves írónk stb. Én most már alaposan kiábrándultam az írói jelzőimből. Hogy nevettem volna én ezen, ha mással történik, de így, mit tagadnám, le voltam hangolva azon a reggelen, mikor az Apponyi az amerikai élményét elbeszélte. Mint a szú, ott motoszkált, rágott a fejemben a király kérdése. Ej, ej, pedig mennyi szép milliócskát szavaztam meg neki húsz év alatt!.... Ha már arról nincs is tudomása, hogy harminc éve segítek az ő országának a kultúráját emelni, legalább azokat a milliókat venné tekintetbe, melyekkel a czivillistát és a katonai költségeket segítettem emelni húsz év alatt, de sem az egyiket, sem a másikat, ez már nagy szégyen, reám nézve.

Szerencsére a belügyminiszter jó emberem volt, és azt a jelentést küldte Bécsbe, hogy valóban létezem, mert küldhette volna azt is, hogy nem létezem, s most már hivatalosan nem volnék a világon. De így megnyugtatón végződött az ügy, t.i. vagyok, és megkaptam az irka facsimiléjét.

Eddig van a történet. Most már nem következhet más, csak a kritika. Először az önöké, az olvasóké, azután az enyém.

Önök azt mondhatják: - ez az ember dicsekszik. De azt is mondhatják: - ez az ember panaszkodik.

Azonban nem lesz igazuk, mert ha panaszkodnám, nem mondanám el az Apponyiék élményét, ha pedig dicsekedném, elhallgatnám a saját élményemet, de íme, elmeséltem azért, mert jellemző, milyen különös helyzetek állnak be bizonyos természetellenes állapotok nyomán….

Mennyivel másképp festene például ez a dolog, ha megfordítva történik: a magyar királynál az eleje, a Fehér házban az utolja.

(A könyvből vett idézet eredeti írásmódját meghagytam. K.J.)

Nagy László figyelemre méltó írása is foglalkozik az író és az amerikai elnök találkozásával,  „A két Mikszáth és egy amerikai exelnök” címmel. (1)

„Mikszáth Kálmán 1910 tavaszára írói pályájának 40. jubileumi évéhez elérkezve, joggal érezte boldog embernek magát, hiszen valósággá vált körülötte és vele, amiről valaha szépet és elérhetetlennek látszót álmodhatott. Ő az egyetlen magyar ember, akit ma, ebben az országban, mindenütt igazán, szívből és őszintén ünnepelnek (...) Ahogyan csak azokkal történhetik, akik egész életükben, mindig, öntudatlanul is azon dolgoztak, igazi munkával, hogy másoknak örömet, élvezetet, gyönyörűséget szerezzenek – írta róla a Vasárnapi Újság 1910. május 15-i száma, egy nappal a Vigadóban megtartott, írói jubileumának fényes záróünnepsége előtt.  Valóban az egész ország szeretetét és elismerését élvezhette, nem kis büszkeséget és elégtételt szerezve Mikszáth számára a bizony nehezen induló (és folytatódó) szépírói életpálya buktatóinak egyfajta kompenzációjaként. Azonban 1910 tavasza nemcsak a jubileumhoz kapcsolódó események sorát jelentette számára, hanem egy különleges találkozást is. 1910. április 17–19. között tett látogatást Magyarországon Theodor Roosevelt, aki maga kezdeményezte a Mikszáth Kálmánnal történő találkozást. A republikánus Roosevelt 1901-ben, 42 évesen lett az USA legfiatalabb elnöke, hivatalát 1909-ig töltötte be, katonatiszti rangot szerzett a hadseregben, így amikor európai körútja során Budapestre ellátogatott, a sajtó és maga Mikszáth is jobbára ezredesként titulálta őt. A hazai megkülönböztetett figyelem nemcsak a korábbi, hanem a reménybeli következő elnöknek is szólt, azonban Roosevelt ez irányú tervei végül mégsem váltak valóra, egy távolabbi rokona, Franklin D. Roosevelt lett az, aki elnökként (1933–1945) a család nevét ismét beírta a történelembe.  A személyes találkozást Roosevelt részéről természetesen nem Mikszáth parlamenti képviselősége, hanem írói munkássága indokolta. Roosevelt a Hungária szállóbéli találkozáskor nem titkolta, hogy Mikszáthra, az íróra felesége1 hívta fel a figyelmét, aki elragadtatással olvasta a Szent Péter esernyője c. Mikszáth művet és ajánlotta azt a férje figyelmébe: – Olvasd el ezt a könyvet, ez neked való munka.

/Edith Kermit Carow Roosevelt második felesége volt. 1886-ban kötöttek házasságot, amelyből öt gyermekük született./

A házastársi ajánlást tettek követték, és ahogyan a volt elnök az íróval való találkozás első perceiben megvallotta: – Én azután nekifeküdtem és mondhatom, busásan meg voltam jutalmazva. Megjelent előttem az ön leírása nyomán az egyszerű kálvinista lelkész, a pusztai korcsma és a szegény néptanító. Uram! – én ezeket az alakokat már Amerikában ismertem. Azért jöttem Magyarországra, hogy megismerjem azt az országot, melyet ön úgy írt le, hogy a szívemet örökre megfogta – mondta Roosevelt mintegy igazolva, hogy valóban Mikszáth alakjai igen közel kerültek hozzá. Bizonyára több karakter, élethelyzet gyermekkori élményeit idézhette fel benne, a fárasztó politikusi évek, az elnökséggel együtt járó terhek után örömmel újraélte egykori emlékeit, olyannyira, hogy az íróval való személyes találkozást a tengerentúli sűrű programja ellenére is szükségesnek tartotta beiktatni. Maga a találkozás ténye, a túláradó önvallomás bizonyára kevés művészembert hagyott volna érzéketlenül, de Mikszáthot mindez láthatóan alig befolyásolta. Bár teljességgel tisztában volt a közöttük lévő társadalmi és minden ebből adódó különbséggel, de önérzetes és öntudatos magyarként, az akkor még létező Nagy-Magyarország állampolgáraként, jeles írójaként mégsem érezte magát semmilyen téren kisebbrendűnek.

A találkozó végén az újságíróknak elmondott első gondolata nemcsak tökéletesen mikszáthi volt, hanem mögötte az élc szavai is kiérezhetők voltak, egy olyan magyar írótól, aki való értékén tudta kezelni a kettőjük közötti beszélgetést. – Szép hollandus fej s a mit mond, bár nem értettem, amikor mondotta, nagy hatással volt rám. Kellemes az arcmimikája és van valami nagyon szépen csengő a hangjában. Én soha sem fogom elfelejteni. A találkozóra Mikszáth nem egyedül, hanem fiával ifj. Mikszáth Kálmánnal érkezett, aki akkortájt fejezte be a budapesti jogi egyetemi tanulmányait. Bizonyára annak keretében szerezve angol nyelvismeretét lett a találkozó egyik tolmácsa, első mondatával mintegy bemutatva saját szerepét is.   – Ezredes úr, atyám bocsánatot kér általam, hogy nem beszéli az ön hazája nyelvét, de ezt azzal mentegetheti, hogy az ő idejében itt Magyarországon patriotizmusból nem tanult senki más nyelvet a magyaron kívül. Az én apám, ezredes úr, azt mondotta, ha volt neki bátorsága az iskolából az életbe kilépni a magyar nyelvvel, lehet bátorsága arra is, hogy ide is eljöjjön. Roosevelt ezt követően Mikszáth művét és annak angol fordítását dicsérte, amely angolul volt írva, de a szereplők karaktere magyar maradt. Egyébként Jókait is ismerem, de úgy hallom, hogy az ő fordítása nem sikerült olyan jól. Mikszáth elmondta, hogy most amerikai vonatkozású dolgot ír, még az elnök úr is szerepelni fog benne, majd Roosevelt fitogtatta világirodalmi műveltségét Tolsztoj, Sienkiewicz, Gogol műveinek felsorolásával.  Lényegében ezzel zárult a Budapesti Hírlap 1910. április 20-i cikke, a találkozón történtek azonban nem merültek ki az udvariassági formulákban, annak érdemi részleteit, Mikszáth valós érzelmeit csak az író halála után egy évvel hozta nyilvánosságra a Budapesti Hírlap újságírója, Hetényi Imre, aki „másodtolmácsként” bebocsátást nyert a Hungária szálloda elnöki fogadótermébe. Azt, hogy miért törte meg Roosevelt, sőt maga Mikszáth által is kért, a nagypolitikai részletekről való hallgatást a lap, csak találgathatjuk. Hiszen a leginkább érintettek, Roosevelt és Ferenc József még éltek, a világpolitikai körülmények sem sokat változtak, Theodor Roosevelt sem mondott le újabb elnöki terveiről. Talán éppen Mikszáth halála miatt érezhette a hírlap, immár feloldhatja a titoktartást. Így 1911. április 26-án már leírhatta azt, hogy Rooseveltnek az írót elismerő mondatára Mikszáth azzal riposztozott:

Idehaza bizony megtörtént velem az a furcsaság, hogy nem ismertek. Ez úgy volt, hogy egyszer, amikor Jókai életrajzán dolgoztam, szükségem volt néhány olyan adatra, amelyet csak a bécsi udvari levéltárból szerezhettem meg. Kértem, küldjék el az adatokat. Hát kérem, a kabinetirodából a magyar miniszterelnökséghez erre kérdést intéztek, létezik-e csakugyan egy Mikszáth nevű író, és ha igen, miféle ember. Most aztán nagy elégtétel ez nekem, hogy az elnök úr ott az óceánon túl is ismert, amikor Bécsből azt kérdezték, hogy vagyok-e egyáltalában.

Mikszáth azonban nem elégedett meg az általa bizonyára műveletlennek tartott bécsi hivatalnokok felemlegetésével, egyre jobban belelendült a szomszédságpolitika taglalásába. Beszélt, illetve beszélni kezdett az Ausztriához való viszonyunkról, elnyomatásról, királyról, a Habsburgokról. Roosevelt azonban az első pillanatok után ráeszmélt, itt korántsem irodalmi témákról lehet szó, hirtelen Mikszáth szavába vágott, majd a fordítás ismertében felszólította az újságírókat. – Stop! – mondta izgatottan. Erről ne beszéljük, ne is írjanak önök se lapjaikba erről! – fordult a jelen lévő két újságíróhoz. Hetényi újságíró visszaemlékezése szerint Mikszáthot kelletlenül érintette, hogy a szabadság földjének szülöttje sehogy sem akarta őt gondolataiban követni, így már kevésbé érdekelték a továbbiak. Érezte ezt Roosevelt is, így kurtán-furcsán lezárta a beszélgetést.   – No, most hazamegyek és megmondom a feleségemnek, hogy beszéltem önnel. Tudom, megdicsér.

/Az ex-elnöki reakció érthető volt, hiszen Rooseveltet budapesti érkezése előtt Ferenc József fogadta Bécsben, igen kínos lehetett volna, ha kiderül, kiről és miről cserélt eszmét Roosevelt és Mikszáth./

Alig egy hónappal később, 1910. május 28-án Mikszáth Kálmánt utolsó útjára kísérte a nemzet. Fia a halálhírről sürgönyben értesítette Rooseveltet, aki a következő részvétlevélben válaszolt: Kedves Uram! Igen fájlalom atyja halálát. Nagy író és rendkívüli ember volt. Szíves értesítését köszöni igaz híve Roosevelt Tivadar.

/Ifj. Mikszáth Kálmán (1885–1950) ügyvéd, politikai szakíró, főispán. Jogi diplomát, majd ügyvédi oklevelet szerzett. Mikszáth Kálmán halála után Tisza István karolta fel, támogatásával Párizsban és Londonban is tanult.  Tisza, majd Bethlen István hűséges követője volt, kormánypárt képviseletében kétszer is indult nógrádi országgyűlési képviselői helyért, de mindkétszer veszített, majd 1926–1932 között Miskolc város főispánja lett.  Gömbös miniszterelnöki kinevezésekor azonban hivataláról lemondott. Több politikai tanulmányt írt szakfolyóiratokba, hírlapokba, önálló könyvei is megjelentek./

Nemrégiben Takaró Mihály történész tartott nagysikerű előadást Székelyudvarhelyt, „Az író, akiért az amerikai elnök Magyarországra utazott” címmel. /2/

A bevezetésben az író életművét méltatva elmondta: „Behozta a palócokat a köztudatba, és a magyar nemzet részévé tette őket. Nem szerette a mágnásokat, utálta Budapestet, mivel szerinte hiányzik belőle az, ami emberré teszi az embert. Tragikomikusan ábrázolja a dzsentrivilágot, pedig nála senkit nem rendített meg jobban a magyar nemesség összeomlása”. Mint mondta, az író minden műve „filmért kiált”, hiszen úgy ír, hogy azt az olvasó látni akarja, látni tudja. Takaró Mihály kedvencei között is a legkedvesebbnek tartja Mikszáthot, mint fogalmazott, életműve a magyar szépprózában a népiességet jelenti, - a mi nyelvünkön beszél, őt olvasva otthon érezzük magunkat. Felvidéki evangélikus lelkészek sorát adta az író családja mindaddig, amíg a nagyapa úgy döntött, kocsmárosként fog megélni, amit később az író apja, már jómódú földbirtokosként, követett. Mikszáth jogi tanulmányokat folytat, azonban nem diplomázik le, beáll ügyvédbojtárnak, közben újságíróként dolgozik. Publicisztikáját olyan humor hatja át, amely „karcol ugyan, de nem sebez” – valószínűleg ennek köszönheti, hogy bár a legkényesebb igazságokat is megírja, soha nem perelik be. Tisztán látja és ábrázolja a magyar úri osztály pusztulását. Az irodalomtörténész kifejtette, Mikszáth soha nem mond ítéletet hősei felett, hiszen tudja, hogy éppolyan esendőek vagyunk, mint ők. Írásaiban minden erkölcsi kérdés: nem a bukás a tragédia, hanem ha szereplői nem néznek szembe a következményekkel, nem állnak talpra. Az író több művét itthoni megjelenése után nem sokkal angol és német nyelvre is lefordították. „Kora Európájában legalább annyira közkedvelt szerző volt, mint Jókai Mór, Amerikában pedig nála is olvasottabb” – mondta Takaró. Kitért arra is, hogy az írót nem sokkal halála előtt meglátogatta Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, aki feleségétől kapta a Szent Péter esernyője angol fordítását, és annyira megtetszett neki, hogy Magyarországra utazott. A találkozáskor Roosevelt eképpen üdvözölte az írót: nagyon örvendek, hogy megismerhettem. Mire Mikszáth állítólag így válaszolt: az én örömöm sem kisebb, mert poéta sok van, de Theodore Roosevelt csak egy – mesélte Takaró Mihály.

Mikszáth Kálmán neve nem volt ismeretlen Theodore Roosevelt előtt, Szent Péter esernyője című regényét angol fordításból ismerte, és a regény nyomán megsejtette Mikszáth világirodalmi méretű egyéniségét. A találkozást egyébként az amerikai elnök szorgalmazta, a “nagy palóc” akkoriban már minden terhes izgalomtól elzárkózott. – Nagyon örvendek, hogy megismerhettem – mondta a kölcsönös bemutatkozás után Roosevelt. – Azért jöttem, hogy megismerjem azt az országot, amelyet ön úgy írt le, hogy a szívemet örökre megfogta. Ezek után Mikszáth sem akart lemaradni udvariasságban. – Az én örömöm sem kisebb – tromfolt rá az elnökre -, mert poéta sok van, de Theodore Roosevelt csak egy. De hogy ebben a válaszban több volt a szellemes bók, mint a komoly meggyőződés, az hamarosan kiderült. Mikszáthot ugyanis váltig faggatták írótársai: milyen hatást gyakorolt rá ez a világhírű nagy ember. – Nagy ember? – tűnődött az író. – Alig hiszem. De kétségtelenül igen okos ember, hiszen olvasta a regényemet.

Köszönöm kedves Mikszáth Kálmán, habár olvastam néhány könyvét (nemcsak az anno kötelező olvasmányokat) mégsem gondolom magam „okosnak”. Pláne „igen okosnak” nem. Persze azon el lehet gondolkodni, hogyan is állunk manapság a klasszikus irodalom, és uram bocsánat az ahhoz kapcsolódó történelem ismeretével.

De hadd szóljon erről egy tőlem avatottabb szakember, Petrecz Zoltán:

„Szomorú tapasztalatból állíthatom, hogy a magyar diákok nagy részének csak nagyon halvány fogalma van Theodore Roosevelt személyéről. Amikor amerikai történelemmel foglalkozó órákon felmerül a Roosevelt név, egyesek Franklin Delano Rooseveltre gondolnak (aki persze szintén elnök lett), Theodore ötöd ági unokaöccse, de leginkább keverik a két nevet, és nem tudják időben elhelyezni alakjukat. Ez azért is érdekes, mert az Egyesült Államok huszadik századi történelmének két igen ismert és kiemelkedő személyiségéről van szó. Ráadásul Theodore Roosevelt volt az első olyan, korábban az elnöki posztot betöltött államférfi, aki Magyarországra látogatott. Azt mondhatjuk, hogy Theodore Roosevelt 1910-es magyarországi látogatása, ami egy európai körút részét alkotta, hosszú idő után újra felírta Magyarországot az amerikai politikai térképre. Kossuth 1851–1852-es amerikai körútja óta valószínűleg nem írtak az ottani lapok annyit Magyarországról, illetve Budapestről, mint az alatt a két-három nap alatt, míg Theodore Roosevelt hazánkban tartózkodott.  Az exelnök látogatása nem csak önmagában volt fontos esemény. Noha a magyarok hozzászokhattak, hogy szórványosan meg-megjelenik hazájukban egy-egy királyi fenség, az Egyesült Államokból érkező, ennyire prominens és világszerte népszerű személy még nem járt itt korábban. A látogatás ráadásul a heves magyar nacionalizmus fénykorára esett. A Kiegyezés utáni közel fél évszázad története részben arról szólt, hogy hazánk megteremtse a Monarchián belüli minél nagyobb függetlenséget a nemzeti haza legegyértelműbb körvonalazódásával. Ennek jelentős eszköze volt az országon belüli más nemzetiségek finom vagy durvább elnyomása, állami nyomásgyakorlással, a magyarosítás felé való terelésük. Mivel Magyarországon a magyar nemzetiségűek aránya körülbelül 50 százalékot tett ki a század közepe táján, nem csoda, hogy a magyar politikai vezetés a tizenkilencedik század végétől mindent megtett ennek az állapotnak a felszámolására.

1910-ben, amikor a volt amerikai elnök Magyarországra látogatott, az említett tendencia csúcspontján járt. A magyar vezetés számára kedvezőnek bizonyult mindenféle propaganda, amely további legitimációt jelenthetett a más nemzetiségek fölött gyakorolt Kárpátmedencei dominanciáját illetően. Ezeknek a nemzeti kisebbségeknek az elitjei egyébiránt ugyanolyan hévvel vágytak saját nemzetállamaik mielőbbi megalakítására, amit egyre inkább csak a magyar „iga” lerázásával láttak kivitelezhetőnek. Theodore Roosevelt látogatására tehát szerencsés pillanatban került sor a magyar politikai vezetés számára, mivel a vendéglátók úgy értelmezték, hogy Európa politikai térképén ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a többi látogatásra érdemesnek talált főváros: Róma, Bécs, Párizs vagy London. Érdemes az előbb felvázolt történelmi háttér tükrében felidézni Roosevelt magyarországi látogatását és megvizsgálni, mennyire váltotta be a hozzáfűzött különböző reményeket; csalódást okozott-e, változtatott-e bármit is a fennálló erőviszonyokon, legitimálta-e a status quót. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a magyar diákok Theodore Rooseveltről való homályos ismerete részben érthető. Nem csupán a névazonosság a jobban ismert és az amerikai történészek által előrébb sorolt Franklinnal okozza a bajt. Theodore Roosevelt elnöki éveiben (1901–1909) Magyarország még nem létezett független szuverén államként, az Egyesült Államok pedig még mindig az Európától való elszigetelődés politikáját folytatta. Mindkét tényező szerepet játszott abban, hogy a két nemzet közötti párbeszéd, illetve kapcsolat még gyermekcipőben járt, ha egyáltalán beszélhetünk kapcsolatokról. A Monarchia közös külügyének árnyékában sokkal inkább a privát szektoron keresztül zajlott a kapcsolattartás és információcsere. Ebből a szempontból meg kell említeni Apponyi Albertet, aki a korszak egyik legismertebb és talán legelismertebb magyar politikusa volt a külföld szemében. Részben az ő érdeme, hogy Theodore Roosevelt hazánkba látogatott. Ez rávilágít arra, hogy a diplomáciában, illetve jelen esetben annak hiányában, mennyire fontosak a személyes kapcsolatok, a hivatalos és sokszor merev államközi kontaktusok mellett milyen elsődleges szerep juthat a privát csatornáknak. Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok huszonhatodik elnöke az egyik legismertebb és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb amerikai elnök volt. Az utóbbi évtizedekben gyakran felállított sorrendekben, amelyek leggyakrabban történészek véleménye alapján készülnek, népszerű nevén Teddy Roosevelt mindig a 4. vagy 5. helyen áll. Az sem véletlen, hogy a Capitolium előtt lovas szobrot állítottak neki és Mount Rushmore-ban is az övé az egyik kifaragott óriás fej. Ennek titka több összetevőből áll. Egyrészt Roosevelt Republikánus politikusként sok szempontból a progresszív irányzatot képviselte. Eltökélten harcolt a nagytőke túlzott kapzsisága ellen (ez volt a híres trust busting politika), és ennek megfelelően támogatott minden olyan kezdeményezést, amely a trösztök érdekeinek megnyirbálását segítette elő. Emellett hitet tett a közélelmezés higiéniájának minőségi javulásáért, megduplázta a természetvédelmi körzetek számát (ő nyilvánította például 1908-ban a Grand Canyont nemzeti emlékhellyé), de relatíve sikeresen harcolt a politikában burjánzó korrupció ellen is. Egyszóval nagyon sokat tett az átlag amerikai állampolgár hétköznapjainak komfortosabbá tétele érdekében. Mindemellett a Harvardot végzett tudós beállítottságú férfi történész volt, aki számos művet jelentett meg az Egyesült Államok addigi, elsősorban tizenkilencedik századi történelméről, különösen a vadnyugattal kapcsolatosan. Könyvei és az újságokban megjelent publikációi mellett számos alkalommal érintkezett a nemzettel első kézből beszédei és tevékenységei nyomán. Roosevelt mindenki szerint remek szónok volt, és a számtalan ilyen jellegű szereplése nagymértékben növelte népszerűségét.  Közkedveltségének másik oka külpolitikai nézeteiben és cselekedeteiben gyökerezett. Roosevelt erősen hitt a felemelkedő és erős Egyesült Államokban, amelynek a világ vezető hatalmai között van a helye. Erősen nacionalista volt és hitt az angolszász népek felsőbbrendűségében. Ennek megfelelően lenézte az indiánokat és a latin-amerikaiakat vagy ázsiaiakat, mert azok az ő számára alacsonyabb fokú civilizációt jelentettek. (Egyetlen kivételt talán az a Japán jelentett, amely képes volt egy félig-meddig európai hatalmat, Oroszországot legyőzni 1904–1905-ben.) Ezen nézetei mára már politikailag nem számítanak korrektnek, de akkoriban természetesnek tűntek. Hitt a század végére elterjedt szociáldarwinizmus alapeszméiben, melyek az erősebb és egyben civilizáltabb nemzetek elvitathatatlan jogát hirdette a náluknál gyengébb és társadalmi fejlettséget tekintve a vezető hatalmaktól eltérő, tehát alacsonyabb fokon álló népek feletti uralomra. A háborút férfias eszköznek tekintette a külpolitikai színtéren. A spanyol-amerikai háború (1898) idején önkéntes zászlóaljat (rough riderek) toborzott és ő maga vezette őket a spanyolok ellen a kubai hadszíntéren. Ez a rövid, de hatásos epizód igazi nemzeti hőssé avatta Rooseveltet, aki hamarosan William McKinley alelnöke lett. McKinley 1901 őszén bekövetkezett meggyilkolása után Roosevelt került az elnöki székbe, a valaha volt legfiatalabb amerikai elnökként (még negyvenhárom éves sem volt). A sikeres elnöki évek alatt (Roosevelt könnyedén nyert 1904-ben) a Fehér Ház új urának sikerült rendezni a fülöp-szigeteki lázadást és biztosítani az ottani amerikai kormányzást, elindította a Panama-csatorna építkezési munkáit (miközben ő volt az első hivatalban levő elnök, aki elhagyta az Egyesült Államok területét), tető alá hozta az orosz–japán békét 1905-ben (amiért első amerikaiként Nobel-békedíjat kapott 1906-ban). Megoldotta a marokkói válságot, és világkörüli útra indította a Nagy Fehér Flottát, azaz az amerikai haditengerészet legújabb és legnagyszerűbb hajóit, amelyek azt a félreérthetetlen üzenetet hordozták, hogy az Egyesült Államok világhatalom lett és számolni kell vele. Legismertebb kinyilatkoztatása a Monroe-doktrína Roosevelt-kiegészítése volt 1904-ben. Ebben egyértelművé tette, hogy a megnövekedett erejű Egyesült Államok saját érdekszférájában, Latin-Amerikában a nemzetközi rendőrszerepet fogja játszani. Később ezt a gondolatot kiterjesztette más vezető hatalmakkal való szövetkezésre is, mintegy megelőlegezve a Népszövetséget és az ENSZ-t, illetve Franklin Roosevelt terveit a második világháború idején. Roosevelt megítélése épp úgy kettős, mint ő maga volt. Nem szokás elvitatni tagadhatatlan érdemeit, de az utóbbi időben egyre többen kiemelik a mai mércével már pozitívnak nem mondható tulajdonságait és nézeteit. Érdemes először egy-két kortársának véleményét idézni. A szarkasztikus megjegyzéseiről is híres Mark Twain úgy gondolta, Roosevelt „Amerika történelmének nagyjából a legmegdöbbentőbb eseménye”, „igazi földrengés, a legnagyobb szabású a történelemben”, valamint „a legszörnyűbb csapás, amely a polgárháború óta érte hazánkat”. A negatív megnyilatkozás mellett azonban elismerte, hogy noha „az elnök több tekintetben tisztára őrült”, „a nemzet nagy tömegei mégis szeretik, fanatikusan ragaszkodnak hozzá, sőt bálványozzák”. H. G. Wells úgy találta, hogy Rooseveltnek van „a legélénkebb agya egy látványosan felelős pozícióban az egész világon”, és hogy „olvasottsága elképesztő; úgy tűnik, visszhangozza korának minden hangját, befogadó készsége szinte már a zsenialitás határát súrolja. De nem csak pusztán befogad, hanem megemészt, és újra konstruál; gondolkodik”. Henry Adams, a századforduló talán legnagyobb amerikai szellemisége pedig így jellemezte: „nyugtalan és harcias energiája az abnormálist is meghaladta […] maga volt a hamisítatlan tett”. Érdemes a történészek véleményeiből is szemezgetni. Egy amerikai történész a múlt század közepén a következőképpen foglalta össze Roosevelt jellemét és politikai arculatát: „Egy különös, de megfejthető kombinációja volt a demokrata, idegengyűlölő (jingo), misszionárius és angolszász embernek. Megvetően viszonyult ahhoz az állításhoz, miszerint Amerikának csakis egyedül jó példán keresztül kellene megtanítani a világnak, mi is a demokrácia.”

Egy magyar történész pedig az elnököket röviden ismertető munkájában így írta le Rooseveltet: „Túláradó energia jellemezte, állandóan a morális, tiszta, férfias és katonás erények fontosságát hangoztatta, élvezte a nyilvánosságot, rengeteget szónokolt, villogó fogaival és csillogó szemüvegével szinte mindenkit le tudott nyűgözni, és mindenhol ő állt a középpontban”. Az amerikai elnöki hivatal huszadik századi megerősödését vizsgáló tanulmány helyesen állapította meg, hogy „Roosevelt kora legtehetségesebb politikusa volt”, „A tehetséges, intelligens, olvasott és tiszta beszédű férfiú olyan presztízst és befolyást adott az elnöki hivatalnak, mely korábban sosem jellemezte”. Talán legjobb ismerője, Edmund Morris, aki három vaskos kötetben örökítette meg alakját fiatalságától egészen halálig, a következőképpen ítélte meg sokak Teddyjét: „…szinte már gépies örömöt talál a politikai hatalom finom működésében”, „óramű pontosságú hatékonysággal és emberfeletti energiával” megáldva, beszédeire jellemző volt az „agresszió, vehemencia, őszinteség és tekintély, mindez olyan mondatokban kifejezve, melyeket egy gyermek is megért”. A nemzetközi ügyeket illetően pedig „pragmatista stratéga” volt, akinek „egész életét az erőegyensúly megszállottsága” jellemezte. Hét év után a washingtoni örökség jegyében nem jelöltette magát újra elnöknek, hanem átadta a stafétabotot William Howard Taftnek, akitől hasonló eredményeket várt. Az immár ismét „egyszerű” amerikai állampolgár, ez a mindig energiával teli és kalandra vágyó férfi hivatali évei után is igen aktív maradt. Nagy szafari vadászatra indult 1909-ben, amelynek részben tudományos, részben politikai céljai voltak, részben a szórakozást szolgálta. A közel egyéves expedíció után Roosevelt Európába érkezett egy rövidebb, de politikailag jóval jelentősebb tartózkodásra. 1910-es tavaszi európai körútja igazi média esemény volt: számtalan amerikai és európai újságíró tudósított a volt elnök szinte minden lépéséről és mondatáról. Az európai turné egyik főállomása Anglia volt, ahol Roosevelt a május elején elhunyt VII. Eduard király temetését is megtisztelte jelenlétével, amire utóda, Taft elnök kérte fel. Fontos helyszín volt Norvégia is, ahol a Nobel-békedíjat vette át. Emellett Roosevelt találkozott II. Vilmos német császárral, az olasz királlyal, Ferenc József császárral és más európai vezetőkkel. Mindenhol uralkodóknak kijáró pompával és tisztelettel fogadták, részben azért, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy jó esély van arra, hogy Roosevelt ismét elnök legyen hazájában. Ennek a kéthónapos európai látogatásnak, melyben más országok is mohón kértek és végül kaptak egy-egy napot Rooseveltből, volt egyik állomása Magyarország, illetve Budapest.  Magyarországon nagy várakozással tekintettek Theodore Roosevelt látogatása elé. Császári és királyi felségek már jártak hazánkban, azonban ez sokszor nem volt felhőtlen és ünnepi alkalom. Az 1867-es kiegyezés óta az ország a teljes függetlenségéről szövögetett régi álom beteljesületlen maradt. Éppen ezért amikor a volt amerikai elnök jelezte, hogy Magyarországot is érinteni kívánja európai látogatása során, ez hatalmas propaganda értékkel bírt Magyarország számára, és igen komoly presztízsveszteséget jelentett Bécsnek. Roosevelt egyes megnyilatkozásaival egyébként már itáliai tartózkodása idején nagy port vert fel, sok szempontból igen érzékeny témában, amit ő barátjának, Henry Cabot Lodge-nak mint „elegáns vitá”-t aposztrofált. Római látogatása során ugyanis a tervezett vatikáni kihallgatása után egy metodista templomot is készült meglátogatni, s ott beszédet tartani, ami heves ellenkezést váltott ki a Vatikán részéről. Az európai szemlélethez képest nagyon is liberális Roosevelt, aki református volt, és akit a vallásszabadság tiszteletére neveltek, semmi ellenvetni valót nem talált ebben a lépésében. Saját otthoni hívei előtt mégis jobbnak vélte tisztázni indítékait, és mindenkit biztosított, hogy ő egyaránt barátja protestánsoknak és katolikusoknak. Azt is megjegyezte, hogy Amerikától való távolléte még inkább ráébresztette arra, mennyire fontos alapérték a vallásszabadság.16 Természetesen többről volt itt szó, nevezetesen presztízsről, Roosevelt szemében pedig nem kevesebbről, mint az Egyesült Államok presztízséről, ami számára mindig az egyik legfontosabb tényező volt. Mint bizalmasának kijelentette, „magát valamire becsülő amerikai nem engedheti meg, hogy cselekedeteit és mozgását egy pápa vagy király diktálja”. Végül egyik felekezetet sem látogatta meg. A Vatikánt azért nem, mert az nem volt hajlandó fogadni, a metodistákat pedig azért nem, mert egyik tagjuk elítélhető nyilatkozatot tett a Vatikánról. Roosevelt végül saját véleménye szerint is így járt a legjobban.Olaszországi tartózkodása végén a magyar sajtó már beharangozta a nagy hírt: nemsokára jön Theodore Roosevelt. A felvezető máris hiperbolikusra sikerült: „Alig van ma a világon népszerűbb név Mr. Theodore Roosevelténél. Öntudatos egyénisége, imponáló biztossága, tiszta jelleme nemcsak saját roppant országának helyezte fölébe, hanem helyet szerzett neki a történelem szövőszéke mellett is.” Mivel Roosevelt érkezése még mindig majdnem két hét múlva volt esedékes, joggal állítható, hogy az eseménynek és személy szerint a volt elnöknek roppant jelentőséget tanúsítottak hazánkban. A magyarországi látogatás ráadásul közvetlen Bécs után következett. Ennek elsősorban logisztikai okai voltak, hiszen az olaszországi „bemelegítés” után (Róma az afrikai Egyiptomhoz a legközelebb fekvő európai főváros volt) következett a felvezető Bécs–Budapest tengely, mielőtt jöttek az igazán fontos megállóhelyek: Párizs, Berlin és végül Angliában Cambridge, London majd Oxford. Innen indult vissza az Egyesült Államokba Roosevelt majd egy évnyi távollét után. Függetlenül a fentebb idézett túlzó szavaktól, sok igazság volt a magyar napilap szövegében: Roosevelt valóban az egyik legismertebb és legnépszerűbb embernek számított Európában és a tengerentúlon, ha nem a legnépszerűbbnek. Roosevelt tehát Bécsbe látogatott, mielőtt Magyarországra érkezett volna. Itt a rómainál is nagyobb ünneplés kísérte. Maga Roosevelt két személyre emlékezett leginkább rövid bécsi tartózkodása idejéből: Ferenc József császárra és Johann Wiltczek grófra. Az öreg uralkodó, mint személyiség Rooseveltre inkább pozitív benyomást tett. Úgy emlékezett rá, mint aki „érdekes”, de „nem túl tehetséges”, mindemellett viszont „igazi úriember volt, jó ösztönökkel megáldva”. Ugyanakkor Ferenc Ferdinánd főherceg számára nem volt más, mint „dühös reakciós, mind politikai, mind egyházi szempontból”. Az uralkodóval folytatott beszélgetése főleg a politikáról és a vadászatról szólt. Ferenc József éles megfigyelést tett, amikor saját magát a régi rendszer, míg Rooseveltet mint „a jelen és jövő mozgalmának” képviselőjeként látta. Wiltczeknél töltött másnapi ebédje alkalmával a volt elnök már nem először szembesült azzal a ténnyel, hogy hazája elhagyása óta milyen sokszor volt hasznára a fiatal korában tanult ismeretanyag. Az akkoriban feleslegesnek tűnő neveket és számokat a fotografikus emlékezettel rendelkező és tudásszomjtól fűtött Roosevelt elraktározta, és most sikerült ezekből többet is kamatoztatnia. Amikor Wiltczek rezidenciájának falán megpillantotta a Báthory Istvánt ábrázoló festményt, azonnal el tudta helyezni őt a közép-európai történelemben, vendéglátójának nem kis meglepetésére. Bécsi tartózkodása idején meglátogatta a magyar huszárkülönítményt is. Mint háborút járt ember, akit mindig is vonzott a harcban szerezhető dicsőség, érthetően vonzódott mindenhez, ami a katonasággal állt kapcsolatban. A kubai háborúban általa vezetett „kemény lovasok” (rough riders) bizonyos szempontból a huszárok amerikai megfelelőinek voltak tekinthetők, legalábbis Roosevelt szemében mindenképpen. Nem csoda hát, hogy ez a hadtest lekötötte figyelmét, mind maguk a huszárok, mind a lovak. Az pedig még kevésbé meglepetés, hogy a magyar lapok erről a tényről harsányan számoltak be. A Budapesti Hírlap büszkén írta olvasóinak, hogy ami a volt elnöknek „Bécsben legjobban megragadta a figyelmét, már az is két magyar dolog volt: a vadászati kiállítás magyar része és a magyar huszárság”. Egy másik magyar újság idézte is Rooseveltet, miszerint állítólag azt mondta nagy lelkesen a huszár-mustra után: „Pompás volt! Igazán szeretnék magam is egy ilyen század élén lovagolni.” Ezt a lovakhoz szorosan kötődő vonását, mint a magyar jellem hasonmását értékelték hazánkban. Ez hangot kapott a következő néhány nap sajtó megnyilvánulásaiban: mindenben igyekeztek pozitív fogódzót találni, ami a magyarok oldalára billentheti a mérleg nyelvét az osztrákokkal vagy a németekkel szemben. Theodore Roosevelt április 17-én, vasárnap délelőtt érkezett Pozsonyba egyik fiával, Kermittel, ahol már gróf Apponyi Albert várta és az elsők között üdvözölte. Roosevelt és Apponyi ismeretsége régebbre nyúlt vissza. A nem sokkal korábban leköszönt vallás- és közoktatási miniszter 1895-től az Interparlamentáris Unióban is részt vett magyar tagként, leginkább a magyar delegáció vezetőjeként. Az 1904-ben az Egyesült Államok-béli St. Louisban tartott 12. Interparlamentáris Unió konferenciája előtt személyesen is találkozott az elnök Roosevelttel annak Oyster Bay-i házában. Az itt kezdődő és összesen majd nem tíz éven át tartó kapcsolat jónak volt mondható, ami a korszak egyik kutatója szerint „az első világháború előtti időszakban az amerikai-magyar viszony egyik legfontosabb láncszemé”-nek, illetve „az amerikai–magyar kapcsolatok egyik legfényesebb és legérdekesebb fejezeté”-nek volt. tekinthető. Ettől függetlenül Rooseveltnek összetett véleménye volt Apponyiról.

Magyarországi látogatása után közel egy évvel egy bizalmas hangvételű levélben Roosevelt kifejezte álláspontját a magyar grófról. Először is megállapította, hogy Apponyi „valóban remek ember”, aki „olyasfajta liberálist testesít meg, aki az 1848 előtti időkben sokkal gyakoribb volt Európában, mint manapság, de bizonyos módon mégis tisztán magyar”. Ráadásul a magyar gróf Roosevelt számára „nem csak politikai, hanem egyházi ügyekben is érett liberális benyomását keltette”. Vallási nyitottsága, ami hithű katolikussága ellenére nem akadályozta abban, hogy protestánsokkal barátkozzék igen imponált az amerikainak, aki ezen tulajdonsága miatt Apponyira „mint a legjobb fajta amerikai liberális”-ra tekintett. Ugyanakkor Roosevelt kiemelte Apponyi politikai doktriner beállítottságát. „Elméletben szinte már irracionális módon az azonnali nemzetközi béke támogatója volt […] és mégis azt az erőszakos és extrém magyar oldalt képviselte, amelyik gyakorlatilag az Ausztriától való elszakadáson dolgozott, amely lépés valószínűleg háborúhoz vezetne”.

Mint fogalmazott, Apponyi „megdöbbenéssel és értetlenséggel fogadta, hogy a magyarországi szlávok közül sokan az ő és a magyarok általános viszonyulását hozzájuk tiszta elnyomásként élték meg”. Roosevelt valószínűleg ráérzett arra, hogy kettejük kapcsolata miért lehetett annyira baráti: „Az egyik ok […] valószínűleg az volt, hogy elég jól ismertem a magyar történelmet és a magyar alkotmányos igényeket.” A pozsonyi nyitány feltétlenül megadta a rövid látogatás alaphangját. A lelkes tömeg csak ízelítőt adott a későbbi ünneplésből. Ahogy a volt elnök egyik kísérője emlékezett, „a magyarok, akik hőn áhították a függetlenséget, rekedtre kiabálták magukat az amerikai függetlenség képviselőjének láttán. Bárhová is ment, a tömegek köré gyűltek a városokban, de a falvakban is előjöttek, hogy megéljenezzék, amint a kocsija elhalad”. A felfokozott várakozás néha már túlzásokhoz vezetett. Az egyik magyar újság tudósítója például hallani vélte, hogy Roosevelt odasúgta a New York Herald tudósítójának: „Végre barátok közt vagyok!” Az első magyar tömegek előtt tartott beszéde nem hagyott kívánni valót maga után. „Igazán büszke vagyok, hogy itt lehetek ebben a történelmi nevezetességű országban. Mindig a legnagyobb mértékben érdeklődtem – mint minden intelligens embernek érdeklődnie kell – az önök országának története és fejlődése iránt. Mint olyan embernek, aki az Egyesült Államok nyugati részében a cowboyok között nőttem föl, különösen érdeklődnöm kell az Árpád alatt bejött lovas nemzet rendkívüli pályája iránt, mely őket a világ egyik legnagyobb történelmi nevezetességű nemzetévé tette. Van valami merészség, valami szabadság és lelkesség a magyar jellemben, amely mindig imponált nekem.”

A hallgatóságot természetesen felvillanyozta, amit hallott, de csak miután lefordították, mert Roosevelt természetesen angolul beszélt. Minden mondatát „viharos éljenzés és hurrázás kísérte”, és ezzel a munícióval indult Apponyi éberhardi birtokára ebédre és egy kis pihenőre. Főrév, Szunyogdi, Püspöki és Hidas érintésével utaztak Éberhardra, az Apponyi-birtokra. Rooseveltnek feltűnt, hogy szinte minden faluban más nyelven beszéltek a lakosok, hol magyarul, hol szlovákul, hol pedig németül. Így első kézből tapasztalhatta az etnikai sokszínűséget és ez valószínűleg csak tovább mélyítette benne azt a gondolatot, hogy Magyarország kiválása a Monarchiából háborúhoz vezetne. A vendéghez Éberhardon csatlakozott Paul Nash, budapesti amerikai főkonzul is. Az itt folytatott Apponyi–Roosevelt-beszélgetésről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mindössze annyi látszik bizonyosnak, hogy Apponyi jelezte Rooseveltnek, szívesen venné, ha az közbenjárna az Outlook, Roosevelt félhivatalos sajtószócsövének szerkesztőségénél, hogy őt mint magyarországi tudósítót alkalmazzák. Apponyi egyik korai életrajzírója szerint Roosevelt a következő kérdést tette fel magyar vendéglátójának: „Miért haragszanak külföldön önökre, magyarokra?” Sajnos Apponyi válaszát nem ismerjük, csak sejthetjük. A rövid pihenő után Cseklész, Galánta és Érsekújvár következett Roosevelt programjában, miután késő este érkezett meg Budapestre, a magyarországi látogatás legfontosabb helyszínére.  Budapesten, az eleredt eső és a késői érkezés ellenére a Deák tértől egészen a Nyugati pályaudvarig rengeteg ember várta. Számos kézfogás után Bárczy István polgármester üdvözölte a prominens vendéget. Viszontválaszában Roosevelt ismét, a Pozsonyban már hallott hangot ütötte meg:

„Nem csak barátja, de régóta bámulója vagyok a magyar népnek. Azzal, hogy ön engem, mint a magyarok barátját üdvözölt, a szabadság barátját is üdvözölte, mert úgy tudom, hogy a magyar nép mindenkor a legszabadságszeretőbb népek közé tartozott. Ismétlem, igazán meg vagyok lepve a fényes és kitüntető fogadtatástól és őszintén mondom, nem találok szavakat hálás köszönetem és tiszteletem kifejezésére. Hurray for Hungary!”

Nem meglepő, hogy „leírhatatlan lelkesedés vett erőt ekkor a tömegen”. Az ünneplés után a vendég szálláshelyére ment, a Hotel Hungáriába, ahol még aznap este rövid sajtótájékoztatót adott angolszász lapoknak. Képviseltette magát mások mellett az Associated Press, a World, a New York Sun, a Chicago Tribune és a London Daily Mail. A másnapi program is zsúfolt volt, de Roosevelt híres volt nagy buzgóságáról és hatalmas energiájáról. Ez a fajta mozgalmas program számára nem számított különösebben megterhelőnek. Az első helyszín a királyi palota volt. A Magyarország tudósítója érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet, amit egy másik újság is visszhangzott: „Nem lehet tudni, hogy Roosevelt élesen látó szeme mit fedez fel az üres királyi palotában, s az ugyancsak üres parlamenti épületben, amiket megmutatnak neki. Az bizonyos, hogy a legjobb akarattal se találhat bennük olyat, ami a magyar nép erejének, önállóságának és függetlenségének nagy, dicső múltjának és jogos reményeinek lenne kifejezője. A fényesség kívül az építményeken, s a kongó üresség belül, ez a nehéz ellentét, minden idegent meg kell, hogy zavarjon. S akinek jó szeme van, aki egy szabadsága tudatában büszkélkedő és nagyra nőtt nép feje volt, és képviselője most itt, ez éles ítéletű és diplomatikusan tájékozott Roosevelt, talán még több szomorúságot és erőtlenséget talál ez ürességekben, mint mi magunk.” Roosevelt ilyen irányú gondolatai nem ismeretesek, és a jelen utazás során nem is tűntek valóban fontosnak. A további napi programpontok – mint a miniszterelnökség, majd újra a királyi palota, ahol Szegedy-Maszák Aladár kormánytanácsos fogadta őket – után elérkezett a látogatás, mint kiderült, csúcspontja, ami végleg megszilárdította Roosevelt hazai népszerűségét.  Roosevelt meglátogatta a Képviselőház kupolacsarnokát, ahol Apponyi szervezésének köszönhetően vendégként részt vett az Interparlamentáris Konferencia magyar tagjainak gyűlésén. Az itt elmondott beszéde tette a már addig is népszerű volt elnököt szinte szupersztárrá. Csak az újságokra tudunk támaszkodni e beszéd tartamát illetően, de ezek tudósításai egybecsengnek:

„Én nemcsak tisztelem Magyarországot, és nemcsak szimpatizálok vele, hanem bámulója vagyok, mert tudom, hogy Magyarország történetében számtalan olyan tanítás van, számunkra és minden más nemzet számára, amelyeket megtanulnunk érdemes. Megtanulhatjuk a bátorság leckéjét, megtanulhatjuk a vas elhatározás és kitartás leckéjét. Uraim! Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő munkájáért. Amikor Amerika még Európa méhében volt, Magyarország meggátolta a barbarizmus terjedését, és amely a civilizált világ biztosságát őrizte. Az önök őseié az érdem, hogy azokat a támadásokat visszaverték, amelyek a nyugati kultúra ellen a barbarizmus világából jöttek, mert az önök őseinek teste állította meg a barbarizmus haladását. Washington népe a nagy nyugati hemiszféra nagyvárosaiban ma is csodálattal adózik az önök nagy, bátor, nemes királyai, Erdélyben, a Duna jobbpartján és balpartján küzdött dicső harcosai, és ama győzelmes számos csata iránt, amelyet megvívtak. Nincs illusztrisabb történelem, mint a magyar nemzet történelme. Én ismerem ezt a történelmet és nem tartanám magam művelt embernek, hogyha nem ismerném. Áttérve arra, amit Apponyi gróf mondott, uraim, önök és én egy ponton állunk, mert a morális politikai küzdelemnek főelvei minden országban ugyanazok: küzdelem a szabadságért, a szabadelvűségért és egyszersmind az erkölcsiségért, és végül pedig küzdelem a vallásért és annak szabadságáért, amely egy erkölcsös országnak mindig az alapját teszi. Mindezek az eszmék, amelyekért az Egyesült Államokban küzdöttem, szimbolizálva voltak nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon is. Én küzdöttem a szabadság elveiért, a jóság által mérsékelt igazságért, az ember és ember között való egyenlőségért, a közügyekben való föltétlen tisztességért és a polgárok szociális javaiért. az én munkám alapja egy okmány, amely régibb az amerikai alkotmánynál, de régibb Árpádnál is: ez az okmány a dekalógus: a tízparancsolat. Kerülnünk kell egyrészt a reakcionáriusok törekvéseit, akik minden jónak előrehaladását meggátolni akarják, de másrészt kerülnünk kell azt, hogy félrevezettessünk a fantaszták által, akik lehetetlenségeket hajhászva meghiúsítják a lehetőt is. Úgy küzdjünk, hogy segítsünk a gyöngébb testvérünkön. De ha segítséget adunk polgártársainknak, próbáljuk őket arra bírni, hogy segítsenek önmagukon. Ha valaki megbotlik, emeljük föl, mert nincsen senki közöttünk, aki ne botolhatna meg: nincs senki sem közöttünk, akinek nem lenne szüksége segítő kézre. Emeld föl, hogy ha polgártársad megbotlik, de hogy ha lefekszik, akkor hagyd őt fekve, ne emeld föl, mert bizonyára nem érdemli meg a fölemelést. Ezek az elvek vezéreltek engem.”

Roosevelt beszéde után, melyet közben is gyakran szakított meg heves éljenzés, „percekig zúgott az ováció”. Érthető módon ez a beszéd hatalmas tetszést aratott. Nem is csoda, hiszen az évszázadok óta a teljes függetlenségért küzdő nemzet végre látszólagos támogatóra talált, de legalábbis itt volt egy prominens amerikai, valaki az új világból, aki ismerte, és értette a magyar történelem viharos, ámbár dicsőséges múltját. Az egyik pesti lap világosan megfogalmazta, miért is voltak olyan szimpatikusak a magyaroknak Roosevelt szavai: „Egy félvilág meghamisított és méreggel átitatott véleményéért kárpótol bennünket ez egy ember nemes tanúvallomása, mert több erkölcsi súly és emberi igazság van benne, mint félrevezetett millióknak fölületességében.”

Több szempontból is komoly magyar érdek fűződött ahhoz, hogy Roosevelt pozitív képet alakítson ki a magyarokról. Az egyik és legnyilvánvalóbb a magyar függetlenség bármilyen értelemben vett támogatása. Mint már említettük, Roosevelt a dualista monarchia fenntartását tartotta célravezetőnek geopolitikai szempontból. Amikor néhány évvel később előszót írt Hengelmüller László, a korábbi és egyben első Washingtonba akkreditált osztrák–magyar követ Magyarországról szóló könyvéhez, megjegyezte, hogy „minden bölcs és messze tekintő ember őszintén azt kívánja, hogy a kettős királyság fennmaradjon”. Így a magyaroknak meg kellett elégedniük történelmük felmagasztalásával. Ez azonban nem volt csekély vigasz. A külföldi elismerésre éhes nemzet itta Roosevelt szavait. Ugyanakkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a volt elnök is a magyaroknak a keletről betörő barbárok elleni védőszerepében találta meg azt a pozitív hagyományt, ami Magyarországot összekötötte a nyugattal. A török elleni hosszú küzdelmekben Magyarország valóban a megsemmisülés szélére sodródott, és közben Nyugat-Európa megmenekült. Amint „feláldozta” magát egy nála fejlettebb civilizáció érdekében, felmagasztosult és kivívta a tiszteletet, a „kereszténység védőbástyája”-ként. Ezért legtöbbet II. Pius pápa tett a tizenötödik század közepén, és főleg neki köszönhetően vált ismertté a magyarok védfal szerepe Nyugat-Európában. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy ezzel párhuzamosan a magyarokat kezdték egyre kevésbé kedvelni és nem sokra tartották Európa nyugati felében. Ahogy ez a tisztelet kezdett kopni, a magyarok nagyon hálásak voltak, amikor egy vezető amerikai szájából ismét ezt hallották.  A másik szempont, ami komoly jelentőséggel bírt, a magyar kivándoroltak tömege volt. Az 1880-as évektől fokozatosan nőtt azon kelet-európaiak, így a magyarok száma is, akik az Egyesült Államokba való kivándorlásban vélték megtalálni rövid- vagy hosszú távú boldogulásuk kulcsát. Magyarországon közkeletű volt az a részben téves vélemény, hogy a mindenkori, illetve volt elnök bármiféle konkrét befolyással rendelkezik az Amerikába bevándorló tömegek helyzetét illetően. Nyilvánvaló, hogy akkori hazánkban kevesen voltak tisztában az amerikai alkotmányos berendezkedéssel, és ennek fényében nem csoda, ha efféle gondolatok láttak napvilágot: „Szükségünk van az ő szimpátiájára; tengerentúli véreink sorsának biztosítékát látnók ebben.” Mivel Roosevelt elnöksége idején jó kapcsolatot ápolt a New York-i magyar kolónia republikánus tagozatával, sokan azt a következtetést vonták le, hogy automatikusan magyar-barát. Ezt csak erősítette az a közfelfogás, miszerint „Rooseveltnek, a tősgyökeres yankee-nek, a tipikus amerikainak sok tekintetben csodálatosan magyarok a jellemvonásai”. Ezek a jellemvonások állítólag a bátorság, lobbanékonyság, jó szív és lovas természet voltak. Mindezek jól mutatják a részben naiv, részben az elismerésre mohón vágyó magyarság első világháború előtti évekbeli felfogását bizonyos nemzetközi realitásokkal kapcsolatban. A program további része épp annyira sűrű volt, mint amennyire változatos. Roosevelt először József főhercegnél volt hivatalos villásreggelire a Várban, majd meglátogatta Kossuth Ferencet, a Függetlenségi Kossuth Párt elnökét. A volt elnök mindenképpen élvezte a Mezőgazdasági Múzeumban tett látogatását, ami után Zala György szobrászt kereste fel. A szobrászművésszel folytatott beszélgetés alatt a magyar irodalomra terelődött a szó. Az elnök Jókai Mór nevének említése után így szólt: „Hol van Mikszáth? Olvastam angol fordításban egyik művét, a Szent Péter esernyőjét. Nagyon szeretném látni Mikszáthot.”

Utána a négy évvel korábban a Városligetben leleplezett Washington-szoborhoz ment, és a zuhogó esőben megkoszorúzta azt. Ezután az amerikai főkonzul lakásán a helyi amerikai kolóniával vacsorázott. Visszatérve a Hungária szállóba először itt tanuló kispapokat fogadott, majd amerikai és angol, illetve magyar újságírókat. Miután a tömeg éltette, lakosztályának erkélyéről ismét szólt a magyarokhoz. A volt elnök mellett álló Cal O’Laughlin újságíró írta erről, némileg hiperbolikusan:

„Minden egyes szó mintha egy kiáltás lett volna, amely a folyón túl a Várra is felkúszott és fülsiketítő visszhanggal érkezett vissza a pesti oldalra. Számos demonstrációt láttam már, de ez a Duna melletti minden más élményemet felülmúlta.”

Az este folyamán a Park Klubban rendeztek egy fényűző vacsorát, ahol megjelent mindenki, aki számított. Az estét a volt elnök a Nemzeti Kaszinóban zárta. Másnap Bábolnára utazott megnézni a méntelepet. Roosevelt magyarokhoz intézett búcsúja jól illeszkedett a megelőző két napon hallottakhoz: dicsérte a vendéglátókat, és ezzel tovább fokozta az irányába megnyilvánuló szimpátiát.

„A legélénkebb hálával leszek mindig önök iránt s ameddig csak élek, mindig ápolni fogom ezeket az emlékeket s folyton, minden alkalommal és minden helyen szószólója leszek a magyarságnak, mert tudom, hogy a legjobban akkor dicsérem a magyarokat, amikor a valóságnak megfelelően írom le jellemüket. Rajta leszek, hogy a magyarságnak mindenütt kijusson az a nagy tisztelet és becsülés, amelyet ez a nagy nemzet megérdemel.”

Roosevelt komoly orátori képességekkel bírt, beszédei mindig nagy ívűek, jól megfogalmazottak voltak. Az azonban elárul valamit Magyarország fontosságának hiányáról, hogy az itteni beszédei nem előre megkomponált előadások voltak, szemben például a berlini, oszlói, párizsi vagy angliai beszédekkel. Az ott elmondott előre megírt, jól átgondolt és alaposan megszerkesztett szónoklatokkal szemben a magyar Parlamentben inkább a pillanat váltotta ki Rooseveltből mondandóját. Amint ő maga az egyik lapnak nyilatkozta a Parlamentben elhangzott beszédével kapcsolatosan, „az igazat megvallva, nem is készültem rá. Mikor a konferencia ülésére mentem, még nem tudtam, hogy mit fogok mondani, de Apponyi beszéde, a pillanat és a környezet valami inspiráló erővel hatott rám és magasztos érzések, szárnyaló gondolatok keltek bennem.”

Felkészült volt azonban, tudta, melyik országban melyik nemzetnek beszél. Fontos mindemellett megemlíteni, hogy a római vagy a bécsi előadásait sem komponálta meg előre, tehát a fontossági sorrendben ez a két város, illetve ország sem vehette fel a versenyt a nyugati nagy fővárosokkal, Berlinnel, Párizzsal és Londonnal. Néhány magyarországi megnyilvánulása, független attól, hogy mennyire volt tudatosan megkomponálva vagy valóban csak a pillanat szülte őket, nagy hatást ért el az hallgatóságnál, legyen az a pályaudvarra kisereglett embertömeg vagy a Parlamentben az Interparlamentáris Unió magyar bizottsága. Ebben Roosevelt könnyed, magabiztos és baráti stílusa mellett a magyar történelemről való alapos ismeretei játszottak meghatározó szerepet. A korábbi tanulmányaiból származó tudása, a magyaroknak az osztrákokhoz vagy a horvátokhoz való viszonyáról olyan információkat foglalt magában volt, amelyekkel, ahogy Roosevelt fogalmazott, „bármely tudós ember jó történelmi háttérismerettel természetesen tisztában van. De a politikusok között félszemű a király – legalábbis ami a történelmet illeti.”

Az amerikai politikus megértette, hogy a magyarok miért értékelték olyan nagyra történelmi hőseik nevének emlegetését, hiszen ebben párhuzamot fedezett fel a korábbi amerikai tapasztalattal:

„Nyilvánvalóan valami hasonlót éreztek, amikor nemzeti történelmükkel kapcsolatos tudatlansággal találkoztak Berlinben, Párizsban vagy Londonban, mint amit egy amerikai érzett negyven vagy ötven évvel ezelőtt, amikor kiderült számára, hogy az európaiak figyelmen kívül hagyták mindazokat a neveket és eseményeket, amelyiknek ő hatalmas fontosságot tulajdonított.”

Mint írta, „a sérült méltóság kérdéséről volt szó”. Roosevelt valóban jól ragadta meg a magyar szemléletet, amiről a következő sorai is tanúbizonyságot adnak:

„A tény, hogy az Aranybulla párhuzamot mutatott a Magna Chartával, és majdnem egyidejűleg bocsátották ki azzal, akkora jelentőséggel bírt egy magyar ember számára, hogy egyszerűen nem értette, hogy lehet, hogy egy angol még nem hallott az Aranybulláról. Ezért voltak a magyarok annyira elragadtatva, hogy egy volt elnök az óceán túloldaláról hallott róla, és tudta, hogy ez az okirat ünnepélyesen megadta a nemeseknek azt a jogot, hogy fellázadjanak a király ellen, ha az nem megfelelően viselkedik.”

Roosevelt tehát nemcsak történelemben volt tájékozott, hanem remek pszichológusnak is bizonyult. Ha megvizsgáljuk Roosevelt „Nyugaton” elmondott beszédeit, fel lehet fedezni különbségeket, amelyek arról árulkodnak, hogy noha magyarországi szónoklatai valóban rögtönzöttek lehettek, mondanivalóját bizonyosan előre elhatározott határok közé szorította. Párizsban például néhány nappal a budapesti meleg szavak után megemlítette, hogy „a szabadság igazi szeretetének tesztje valószínűleg minden országban abban rejlik, ahogyan az ottani kisebbségekkel bánnak”.

Ezt a témát Magyarországon udvariasan kerülte. Persze azzal az Oxfordban elhangzott gondolatával már a magyar politikai elit legnagyobb része is egyetértett volna, miszerint „hosszú távon nem igazolható, hogy az egyik faj irányítsa és ellenőrizze a másikat, hacsak nem ez az irányítás és ellenőrzés a másik faj érdekében és előnyére történik”. Roosevelt sokkal jobban ismerte a magyar múltat és jelent, mintsem hogy felkavarja az ilyen jellegű érzelmeket. Ráadásul egyelőre az Osztrák–Magyar Monarchia egyben tartásában hitt, tehát geopolitikai nézeteinek sem felelt volna meg az ország majdnem fele lakosságát kitevő nem magyar nemzetiségek izgatása, és ezzel a vendéglátó magyarok megsértése.  Hogyan kell értékelnünk Theodore Roosevelt magyarországi látogatását, különös tekintettel az amerikai–magyar kapcsolatokra?

Mindenképpen jelentős eseményként, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy volt amerikai elnök hazánkba látogatott, s történt mindez akkor, amikor az Egyesült Államok világhatalom lett, még ha potenciálja nem is bontakozott ki teljesen, és sokan Magyarországon nem látták, mire lehet vagy lesz képes az új világhatalom. (Az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki Magyarországra látogatott George H. W. Bush volt 1989-ben.) Természetesen nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Magyarország nem volt önálló, szuverén állam, és Roosevelt sem hivatalos minőségben járt itt, így csak szigorúan baráti látogatásról volt szó, semmiképpen sem politikai kapcsolatépítésről.

Ennek ellenére sokan szerették volna a volt elnöki látogatást minél jobban felnagyítani, s ezzel nagyobb presztízst biztosítani a Magyar Királyságnak. Egy Keletre szorult, de a Nyugatot követni akaró ország némiképpen kisebbrendűségi érzései és bizonytalanságai érhetők tetten Roosevelt itt töltött néhány napjának felülértékelésében. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy európai körútjának Magyarország volt a legkeletibb állomása, és Magyarország semmivel sem szerepelt Roosevelt „fontossági sorrendjében” hátrébb, mint Olaszország, Ausztria vagy Dánia. Nagy szerep jutott Apponyi grófnak, akinek személye meghatározó volt mind Roosevelt itteni látogatásában, mind a század első két-három évtizedének magyar-amerikai kapcsolatait illetően. Nélküle talán nem is látogatott volna Magyarországra.

Akárhogy is, azzal, hogy néhány napot hazánkban töltött, a volt elnök elismerést és presztízst adott a magyar nemzetnek és politikának, még ha ezt nem is lehetett kemény politikai valutára váltani. Mindenestre megállapíthatjuk, hogy a Kossuth-epizód után majd hatvan évvel, Theodore Roosevelttel kezdődtek a magyar–amerikai kapcsolatok, és ennek jelentős állomása volt az 1910-es magyarországi látogatás. (3)

Természetesen Petrecz Zoltán tanulmánya nem csupán az irodalom, irodalomtörténet és politikatörténet mai ismeretszintje szempontjából fontos tanulmány, hanem számos olyan következtetésre késztet, amely a mai politikai közbeszéd hamisságainak meghallására, leleplezésére segíthet.

Könnyed nyári olvasmányt akartam, s ha eljutottál idáig kedves Olvasó, láthatod, egy sok-sok kérdést felvető, a napjainkra is rávetülő nehéz témába botlottam. Egy új Mikszáth Kálmán kellene, aki kellő humorral, amely „karcol ugyan, de nem sebez” – ahogy Takaró Mihály fogalmazta - megírná korunk visszásságait, a legkényesebb igazságokat sem elhallgatva.

Jegyzet:

(1) Nagy László: A két Mikszáth és egy amerikai elnök. http://www.agt.bme.hu/balassi/Mikszath_Roosevelt.pdf

(2) kronika.ro : Dósa Ildikó • 2017. január 11.https://kronika.ro/kultura/az-iro-akiert-az-amerikai-elnok-magyarorszagra-utazott

(3) AETAS 29. évf. 2014. 3. szám. Petrecz Zoltán: Theodore Roosevelt magyarországi látogatása.  Adalék a magyar–amerikai kapcsolatokhoz  http://epa.oszk.hu/00800/00861/00066/pdf/EPA00861_aetas_2014_03_005-019.pdf

A lehetetlen

A lehetetlen

Uram!

Napok óta nyitott szemmel alszom.

Az álmok oly messze elkerülnek.

Fuldoklóként magam még felszínen tartom,

Erősen küzdve, hogy el ne merüljek.

Lát-e valaki ott a parton?

Vagy egyedül vagyok, és ne reméljek?

 

Uram!

Erőm fogytán, a partot nem látni.

Már-már feladnám, de köt az ígéret.

Az enyém és a Tiéd – a földi és az égi –

Megtartod-e? Nyújtsz-e segítséget?

Vagy vergődésem egy Mozdulatlan nézi?

S nem történik semmi, minden csak igézet?

 

Uram!

Van-e értelme az utolsó szónak?

Magasság vagy mélység, oly mindegy is már.

Reményt vesztve megadom magam a sorsnak.

Tovább küzdeni, szenvedni kár.

Elfogyott a hit, üres lett a holnap.

A túlpartot a képzelet szülte csupán.

 

Uram!

Eljött-e vége az időnek,

Mit kiszabott rám a Halhatatlan?

Van-e még helye számomra a térnek,

Hol él az önmagáról tudó magam.

Vagy a világok mind-mind elenyésznek?

És az anyag mégis gondolattalan?

 

Uram!

Nem álom? Te jössz felém?

Ott a vizek felett lebegve Te vagy?

Mond, miért adod e látomást elém,

Ha csak rejtve láthatom arcodat?

Adj nekem csodát, mit ész fel nem ér,

Adj könnyű léptet, járni a habokat.

 

Uram!

Hol van forrása e roppant erőnek,

Amely most engem emelve megragad?

Nem érzem már terhét a létnek,

Látom, újra látom fénylő arcodat!

Enyém már a tudás, részeként Egésznek,

Győzni lehetetlent, járni járhatatlant.

 

 

Uram!

Miféle játéka ez a pillanatnak?

Lehúz a mély, újra süllyedek.

Az erők miért nem tartanak?

Ments meg kérlek, mert elveszek!

Nyújtsd ki felém, kérlek, erősen karodat,

Amely most egyedül megmenthet engemet.

 

Uram!

Már értem, tudom és elhiszem,

Nincsenek vak sorsok, merő véletlenek,

Te vagy az ok, a cél, a végtelen értelem

Ki adtad és őrzöd megváltott lelkemet.

Erő vagy és hatalom, megtartó kegyelem!

Áldásod maradjon örökre énvelem!

(Kurdi János 2018. 06.02.)

Tekintély?

Tekintély?

„Egyszer a szegény ember elment a paphoz, hogy kölcsönkérje a szamarát. – Sajnos már kölcsönadtam valakinek – mondta a pap. Ekkor a szamár hatalmasat ordított az istállóban. – Ejnye, no – mondta a szegény ember – de hát hallom, ahogyan ordít! – Szégyelld magad fiam –felelte sértődötten a pap – most akkor nekem hiszel, vagy egy ostoba szamárnak?”

Miért fontos helyesen látnunk a tekintély kérdését?  Hogyan viszonyuljunk a társadalmi hierarchiában felettünk álló tekintélyekhez?   Milyen feltételei, illetve akadályai lehetnek annak, hogy valakit tekintélyként elfogadjunk, vagy elutasítsunk?

Nagyon leegyszerűsítve, kétféle tekintély fogalom határozható meg: az első a társadalmi hierarchiára épülő tekintély, a második pedig a spirituálisan értelmezett tekintély.  A hierarchiára épülő autoritás lényege az, hogy alapja nem valamiféle belső érték, tudás, erény vagy bármi, ami spontán tiszteletet válthat ki belőlünk, hanem az adott hierarchiában betöltött pozíció. Nem azért ismerjük el tekintélynek, mert meggyőződtünk róla, hogy tisztességes, becsületes, igaz, hiteles, jó szándékú, hanem azért, mert a hierarchiában betöltött helye ezt elvárja tőlünk. A spirituális tekintély ennek pontosan az ellenkezője: a „tisztelendő" személy tekintélye belső értékeire épül. Ezek az értékek egyetemes emberi értékek, amelyek következetesen láthatóak, tapasztalhatóak a közösség hasznára, amelyek megmutatkoznak a hétköznapok során is, legyen az alkotás, ismeret vagy életszentség. (1)

A hierarchikus és a spirituális tekintély szinte sohasem elkülönülve jelenik meg a világban. A két tekintély-felfogásban megfogalmazottak, sokszor egy életpályán belül is jól körülhatárolhatóan jelen vannak. Ismerünk a történelmünkben példákat arra, amikor egy jó kezdet után, egy rossz, entrópikus végkifejletbe torkollik egy-egy „tekintély” életpályája. És viszont. Van, amikor egy élet „megfordul” a maga útján.  A halál útjáról az élet útjára tér. Ennek nagyszerű példája a „Pálfordulás”, amikor fehér kövecskén valaki új nevet kap. Saulusból Paulussá lesz, Krisztus kegyelméből.    (v.ö. Apostolok cselekedetei 9,1-20. ; 1.Mózes 32,23-33.)

A felvilágosodás kora óta, a különböző eszmerendszerek a hierarchiára épülő tekintélyt megkérdőjelezik.  „Ennek a megkérdőjelezésnek a spirituális háttere a modern kor hajnalán a protestantizmus volt. Annál szomorúbb, hogy mára, legalábbis Magyarországon, az az egyház, amely teológiájában az egyetemes papság tanításával lerombolta a hierarchián alapuló tekintélyt és elvileg ma is csak a spirituális tekintélyt kellene, hogy elismerje, egy elavult hierarchikus berendezkedés paródiájává vált, amint azt az anakronisztikus címek - „tiszteletes", „nagytiszteletű", „főtiszteletű" - öntetszelgő és hivalkodó használata elárulja. (2)

Látnunk kell azonban, hogy mára az európai kultúra a másik véglet felé közelít. Az internetes, globalizálódó világ kaotikus örvényében megszűnőben van mindenfajta értékhierarchiának lassan már a lehetősége is.

Ennek az a veszélye, hogy összemossa a hierarchikus és a spirituális tekintély fogalmait, és a tekintélyt, mint olyat dobja félre. Szabadság és alázat szükséges e két fogalom megkülönböztetéséhez. Szabadság és bátorság ahhoz, hogy az evilági hierarchikus, hatalmi tekintélytől megtartsuk azt a bizonyos egy lépés távolságot, s alázat, hogy miután felismertük a valódi, spirituális tekintélyt, tisztelettel és nyitott szívvel fogadjuk.

Az igazi autoritás mindig túlmutat önmagán. A háttérbe húzódik, hogy ne önmagára, hanem az elérendő, megtartandó értékekre terelje a figyelmet. A hit világában úgyszintén azok az igazán tekintélyek, akik nem önmagukra, hanem a náluk elmondhatatlanul nagyobbra irányítják a figyelmet, s végső soron a tisztelet is ennek a végtelenül nagyobbnak szól. Nos, ennek hiánya miatt tapasztalható, hogy a társadalom egészséges működéséhez szükséges alapelv, amelyet a tekintély fogalma alatt értelmezünk, ma kétségkívül felbomlóban van.

Ezt láthatjuk a családokban, az iskolákban és a társadalmi életben egyaránt. Atyai –apai- tekintélyről szólni szinte anakronizmus. A pedagógusok tekintélye pedig mélyponton van. Szinte már nem is hír, hogy diák, vagy szülő bántalmazza a tanárt. Az oktatáspolitika sok olyan eszközt, ami a tanításhoz, a neveléshez szükséges, kivett a kezükből. Szinte géppé, „beszélő szerszámmá” tette őket.  Az állam polgárainak nem elhanyagolható hányada pedig csak megvetéssel képes szólni a „politikusokról”. Ami nem meglepő a mai politikai közéletet tekintve. A politikával szembeni általános kiábrándultság és a közélet szereplői iránti megvetés nem minden alap nélküli. Mindezek egy olyan anomáliára hívják fel a figyelmet, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Kétségtelen tény, hogy a társadalmi munkamegosztás szinte minden területén szigorúan ellenőrzött, megfigyelt, magas fokon racionalizált és bürokratizált rendszer működik, amely, elkerülhetetlenül lelketlenné, talán nem túlzó, hogy embertelenné alakította a munka világát. Ennek következtében a tekintély többnyire innen is hiányzik. A modern ipari és technikai civilizáció körülményei között ugyanis rendkívül ritka az olyan munka, amelyben a munkavégző mintegy kiteljesedhet, és amelyben értelmet, netalán magasabb fokú érték és életrendet valósíthatna meg. Ez korántsem csak a fizikai munkára igaz, sőt, sokkal nagyobb mértékben igaznak tűnik az úgynevezett. „szellemire”. A modern termelési körülmények közötti globális gazdaságfilozófia, a kizárólag anyagi típusú haszon kényszere, amely a materiális javak felhalmozásából, és fogyasztásának kényszerében áll, és az ebben talált kielégülésben fogalmazódik meg, amelyet az emberi élet céljaként és egyetlen értelmeként próbál beállítani, - sajnos sikerrel, - kiégéshez vezet az egyén szintjén, társadalmilag pedig súlyos konfliktusokhoz.

Itt érdemes egy kis eszmetörténeti visszatekintést tenni.

Platón, amikor úgy vélte, hogy létezik egy „tökéletes államforma”, amely az igazságon alapul, és amely képessé teszi az emberi társadalmakat a végső (politikai) cél, vagyis az erényes élet (areté), a boldogság (eudaimonia) elérésére, akkor hangsúlyozta, hogy az államok vezetőinek keresniük és ismerniük kell a „Jó ideáját”. Ez egyet jelent azzal, hogy az Állam-ban szereplő filozófus-királyok csupán azért térnek vissza a „barlangba” – vagyis a társadalomba – és csak azért vállalják el annak vezetését, hogy így az egész társadalmat „a sötétségből a fényre vigyék”. Ilyen értelemben Platón filozófus-királya természetesen nem lehet zsarnok, ugyanis ha a mindenkor változatlan igazság megismerhető, akkor az igazság ismerője csakis igazságos lehet – vagyis teljességgel jogos a legfőbb hatalmat az ő kezébe helyeznünk.  Ahogyan azt a korai dialógusok tanulságából leszűrhetjük: a jó ismerete ugyanaz, mint a „jóvá válás”. Ahhoz, hogy a „jóvá válás” végbemehessen, szükség lenne arra is, hogy az állam polgárai engedelmeskedjenek a királynak, vagyis szükséges, hogy a király autoritása megalapozott legyen.

Ma, 2500 évvel Platón után, a tekintély-fogalom újragondolása aktuálissá vált.  Molnár Tamás szerint az autoritás hanyatlik, vagy az „igazi autoritás” helyét áltekintélyek” foglalták el, és ez a folyamat nemcsak az államban, a politika világában, hanem az iskolában, a munkahelyen, az egyházban és a családban is végbemegy. Így fogalmaz: „Az autoritás kötőanyag, amely együtt tartja az embereket, az a tényező, amely lehetővé teszi, hogy támaszkodjanak egymásra a társadalmi, materiális és kulturális tranzakciók során – pozitív, természetes tényező –, a természet - feladataink, felelősségeink, életcéljaink szerint elválaszt minket egymástól, bizonyos szempontokból egyenlővé tesz, más szempontokból egyenlőtlenségeket eredményez. Az egyenlőtlenség kelti a vitát az autoritásról: ez szítja az ellenállást, amivel e fogalom azokban a korszakokban találkozik, amelyekben izzik az egalitarizmus szenvedélye.” (3)

Az autoritás hanyatlása elválaszthatatlan egy manapság igen elterjedt politikai formációtól, amely nem az autoritás igenlésére, hanem a „konszenzus” elvére alapul. Kétségtelen, hogy a világpolitika és a politikai gondolkodás leginkább elfogadott fórumain ma a demokrácia tekinthető az egyedül „konszenzuálisan elfogadott” politikai formának. A demokráciától pedig elválaszthatatlan az egalitarizmus gondolata. A demokrácia nem szereti túlzottan hangsúlyozni az autoritást, hiszen úgy véli, hogy az autoritással könnyű visszaélni. Ami egyébként valóban így is van.

A demokrácia a kortárs politikafilozófiai diskurzusokban egyértelműen az egyetlen elfogadható berendezkedés. E gondolkodás szerint a szabadságot egyre növekvő mértékben megvalósító emberiség számára kizárólag a demokrácia az, amit mindenhol és mindenben érvényesíteni kell. Minden, ami ezt korlátozza csak és kizárólag negatívum lehet. A tekintély elve például egy ilyen gondolkodás számára összefügg a diktatúrával, a „tekintélyelvű rezsimekkel”. Mintha ez a két alapelv, a demokrácia és a diktatúra elve már önmagában megtestesíthetné a „szabadságot”, illetve az „elnyomást”.

Pedig a szó eredeti etimológiája szerint a demokrácia egyszerűen csak „a nép hatalma”.

Arisztotelész így fogalmazott:

„A demokráciában többen kormányoznak, de mindenki a maga feje szerint. Az ilyen gondolkodású nép, mint afféle egyeduralkodó, kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz, s így hízelgők tesznek szert tekintélyre; olyan is ez a demokrácia, mint a monarchikus formák közt a türannisz (…) a népszavazás itt ugyanaz, mint amott a parancs (…) mindenben a népszavazás az uralkodó, és nem a törvény. Az efféle államban a szabadság mindenben annyira túlburjánzik, hogy még a magánháznak sincs többé parancsolója (…) a tisztesség teljesen kivész, úgyhogy emiatt mindenki egészen szabad lehet (…) a tanító fél tanulóitól és a kedvükben jár, a tanulók megvetik tanítóikat (…) a törvényekre sincsenek többé tekintettel, azért, hogy még a legkisebb mértékben se legyen uruk (…) ebből az elfajzott szabadosságból.” (4)

A demokráciában, a kiemelkedő ember helyett – akire egyébként is gyanakvással tekint – „jobb híján” a mennyiség az, amely az autoritást helyettesíti, sőt szinte azt mondhatnánk: képviseli. Az igazság eldöntésének egyetlen módja: a többség szava. Vagyis: a legnagyobb tekintélye annak lesz, akire a legtöbben hallgatnak, szavaznak. Azonban mi bizonyítja azt, hogy annak van igaza, akit a többség követ? Mi a bizonyítéka annak, hogy a többség nem vezethető félre, vagy annak, hogy azért, mert valami „több”, akkor automatikusan „jobb” is? (5)

 

Tehát kimondható, hogy a mennyiség elve valójában egy olyan álminőség, amely csak azok számára lehet meggyőző, akik ismeretelméletileg (akár öntudatlanul is), de már ab ovo elfogadják. (És akkor még nem is beszéltünk a politikai közélet manipulatív eszközeiről) A mennyiség elvének elfogadása kétségkívül materializmust jelent. Mindannak kizárását, amely az igazság alapelvét, a platóni „Jó” mintájára, egy Abszolút, és az anyagi világon túli spirituális forrásból vezeti le.

A demokrácia elve ugyanis azt feltételezte, hogy az uralom nem „felülről”, hanem „alulról” származik, vagyis: az uralom eredete szimbolikusan nem a szellem, hanem az anyag.

Így érthető meg, hogy hogyan kapcsolódik össze a demokrácia kora a materializmus korával, és az is, hogy végső soron miért jelent problémát a kereszténydemokrácia, fogalmának értelmezése, vagyis a demokratikus elv összeegyeztetése a vallással.  Legalábbis akkor, ha a vallást nem fosztják meg minden filozófiai és metafizikai tartalmától. Ez azzal az alapvető változással függ össze, amikor az ember megtagadta az anyagon túli alapelvekből levezethető hierarchikus kozmosz képét. A tapasztalati-empirikus tudományos gondolkodás uralkodóvá válásával veszített jelentőségéből az emberi lét mindennapjainak vallási és ontológiai megközelítésű magyarázata. A felvilágosodástól kezdve, napjaink uralkodó analitikus-neopozitivista gondolkodása az emberiség sok évezredes tapasztalatait, hagyományokba foglaló vallási formáit elutasítja. Új „hitet” a természet és reáltudományba, mint a minden kérdésre választ adó világmagyarázatba vetett hitet kínálja.

A tudományos felfedezések eredményeit felhasználó gazdaság, jelentős változásokat idézett elő a társadalmakban. E társadalmi átrendeződések a társadalmat alkotó egyén tudatában, világnézetében is változást hozott. Különösen szembetűnő ez, ha az értéket, mint filozófiai fogalmat tekintjük. Magyari Beck István szerint, az érték közgazdász fogalommá változott. Manapság az értékfogalmat csak ott használhatjuk jó lelkiismerettel, ahol termékekről beszélünk. – írja, majd így folytatja:

„Ha csak a filozófiában talán legtöbbet tárgyalt értékeket -az értékek értékeit- vesszük: az esztétikai, a morális és az episztemológiai értékeket, és ezúttal nem redukcionista szellemben kutatunk, tehát nem ezek egymásra való visszavezethetőségét keressük, hanem éppen fordítva, az eltérések iránt érdeklődünk, beszédes feltevésekre juthatunk. Például az esztétikai értékek közismert pólusain a szép és a rút sokszor jelent meg mint a harmónia, a rendszer és a diszharmónia, tehát a rendszer hiánya közötti ellentét. Hasonlóan a jó és a gonosz, mint az építés és a rombolás alternatívái tudatosultak.  Az Újtestamentum Jóistene nem azért jó, mert minden bajtól megóv bennünket – amit szemmel láthatóan nem is tesz -, hanem azért, mert Ő az Újtestamentum szerzői szerint teremtő, tehát alkotó isten. Míg a Sátán attól rossz, hogy romból. Végül az igaz és a hamis egyfelől a tájékozódásunk – ezt idézi elő az igaz -, másfelől pedig tévelygéseink – ezt idézi elő a hamis – szolgálatában áll. Mármost a harmónia, a rendszer, az építkezés és a tájékozódás legalább annyira az élet szolgálatában álló értékek, mint amennyire a diszharmónia (entrópia), a rombolás és a valóság elvétése elkerülhetetlen pusztulás irányába mutatnak. Az értékek tehát túlélést garantáló elvek és normák.” (6)

A szakrális rend eszméje, amely a történelem folyamán soha nem volt elválasztható a politikai hatalomtól, egyben kijelölte ennek a hatalomnak a célját is, a világot meghaladó valóság világban való reprezentálásának igényét. Ahogyan azt például Mircea Eliade hangsúlyozta: „a szakralitás a premodern ember számára egyfajta állandóságot, mozdulatlanságot és maradandóságot reprezentált. Valami olyat, amely elejét vette minden merőben profán tevékenységnek. Ekképpen a múltban egy olyan közösség meglétéről beszélhetünk, amely a szűk egyéni életvilágon túli, a konkrét társadalmiságon túlmutató célra irányult, s amivel szemben a „liberális hegemónia” transzcendens célokat elvető társadalma áll, amelyben „minden áruvá válik”, és amelynek legmagasabb vonatkoztatási pontja: a piac.” (7)

A szekularizáció folyamán a hatalom és az autoritás elve egyre inkább eloldódott a transzcendenciától, hogy alapelvét végül tisztán önmagában vélje megtalálni. Ez a felfogás mindenféle „emberen túli” elemet, valóságot, lényeget nélkülöz.

Ez vezetett az autoritás válságához. Igazi tekintély ugyanis pusztán mennyiségi alapon nem épülhet fel. A mennyiség ugyanis mindig relatív, és az, ami soha nem azonos önmagával nem képes felébreszteni az igazi tisztelet, az igazi tekintély és az igazi fensőbbség intuícióját, azt, aminek az ember – ahogyan Burke írja esztétikai vizsgálódásaiban – „szabadon és büszkén alárendelődhet”. Aki szereti az uralkodóját, az hasonlítani is szeretne hozzá – ha az uralkodó példakép, akkor az alattvalóknak is az uralkodó által reprezentált erényekre kell törekedniük. (8) Önuralom, önkontroll, fegyelem, nagyvonalúság, és ha kell, szigor, a körülmények felett gyakorolt uralom, összeszedettség, a „jó” és a „rossz” az „igaz” és a „hamis” szétválasztása. Ha az ember mintegy önmaga felett képes uralmat megvalósítani, akkor a külső világban is igénye lesz arra, hogy legyen „valaki”, akinek ilyen értelemben alárendelődik – valaki, akiben az uralom alapelve (amit saját életében mintegy megvalósít) szimbolikusan kivetül és megszemélyesíttetik. Ám ha a belső világa szétesett, akkor a külső világában is a szétesettségre, az uralomnélküliségre van igénye.

Ha az állam célja önmagában van, vagyis, ha az állam nem mutat túl önmagán, akkor egy ilyen transzcendencia elképzelhetetlen, és számolhatunk azzal, hogy a tekintély elve tovább csorbul. Kétséges, hogy pusztán immanens elvekre hivatkozva, mint amilyen a GDP-növekedése, a termelékenységi mutatók emelkedése, az állampolgárok biztonsága, vagy a konfliktusok elkerülése, lehetséges-e az államot a valódi tekintély alapjára helyezni. A Hobbes-féle Leviatán kísérlete, vagyis egy teljesen szekuláris tekintély-állam elképzelése éppen azért lehetetlen kísérlet, mert minden pusztán emberi tekintély kikezdhető és megmásítható. Az Isten kegyelméből uralkodó király eszméje azonban aligha értelmezhető a modern ember számára, aki e kifejezésben maximum egy eufemizmust hajlandó észrevenni, valamiféle utalást a „felvilágosulatlan” múltra.

Érdemes azt is tudatosítani, hogy a tekintély igazolása kétségkívül összefügg egy, az anyagon túli princípium, egy természetfeletti rend elismerésével.  Mai „áltekintélyekkel” telített világunkban nehéz megérteni és felismerni, mi az igazi hatalom és mi az igazi tekintély. Pedig ez fontos, mert csak az igaz hatalom ad igaz tekintélyt. Az igaz hatalom pedig az, amely teljesen független mindattól, amit az emberek általában hatalomnak és tekintélynek hívnak. Ezt sejtették meg a főpapok, amikor megkérdezték Jézust:„Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?” (Mk.11,28.)

Jézus nem adott választ nekik, mert Jézus és a farizeusok hatalma két ellentétes pólus. Egy fontos különbség, ami megkülönbözteti az írástudók hatalmát Jézusétól, az a hitelesség. Jézus azt élte, amit prédikált. Egység és harmónia volt aközött, amit gondolt, amit érzett, és amit tett. Míg, a farizeusok, akik álszentek, mást mondanak és mást tesznek, nem voltak hitelesek és személyiségük olyannyira megosztott volt, hogy Jézus azt tanácsolja tanítványainak: tegyétek azt, amit mondanak, de ne azt, amit tesznek. Mást mondtak és mást cselekedtek. Nem voltak hitelesek. A melléknév, amit Jézus gyakran használ, ha róluk szól: az álszent. Érthető tehát, hogy a farizeus, vagy főpap, akit klerikális gondolkodás jellemez, aki álszent, nem bír igazi hatalommal! Az igazat mondja, de nincs hatalma. Ezzel szemben Jézus, aki alázatos, aki szolgál, aki közel áll, aki nem nézi le a népet, hiteles, hatalommal bír. Ezt pedig megérzi az Istent kereső ember. „Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 7,28-29)

Ma különösen aktuális kérdések: kinek hiszel? Kit fogadsz el tekintélynek?

Jegyzet:

1. Pető Zoltán:”A tekintély felbomlása a modern politikai elméletben és gyakorlatban”

2. Parókia (Dunamelléki Református Egyházkerület) 27/2010/09/01.

3. Molnár Tamás: „Az autoritás és ellenségei.” Kairosz Kiadó, Budapest, 2002.

4. Arisztotelész: Politika 43, 67.68

5. A legkézenfekvőbb példa arra, hogy „a több szem többet lát” elv mennyire bizonytalan talajon áll, a keresztény kultúrkörben viszonylag jól ismert, Jézus perével kapcsolatos evangéliumi jelenet, ami sokat elárul a nép „befolyásolhatatlanságról”, amely nép – megfelelő előkészítés után – a „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (v.ö: Mk. 15,14) felkiáltással válaszolt Pilátus kérdésére.

6. Magyari Beck István: Érték és pedagógia. Akadémiai Kiadó Bp. 2003.

7. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza.

8.  Galatákhoz írt levél 5,16-26 : A test cselekedetei és a Lélek gyümölcse

Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt.  A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.”

Térjetek meg!

 

Keresztelő (bemerítő) Szent János 1542  Gallerie dell Accademia Velence. (Tiziano Vecellio 1488-1576.)

„Azokban a napokban kezdett Keresztelő János prédikálni Júdea pusztájában:Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!”  Mert ő az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” János teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke; és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek, hogy megkeresztelje őket, így szólt hozzájuk.

„Ti viperafajzatok! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik, és tűzre vettetik. Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket..Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: csűrbe hordja gabonáját, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.

„Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Mt.3,2.)

A napokban egyre több olyan hírrel találkozhattunk, amelyek arról tudósítanak, hogy egyes intézmények vezetői, büntetéssel fenyegetve megtiltják a dolgozóiknak, hogy az interneten véleményt nyilvánítsanak, akárcsak egyszerű „lájkolással” is. Szintén a napokban történt, hogy egy fővárosi felsővezető interjút adott, amelyben nagycsaládos apaként beszélt a hitéről, és az ahhoz kapcsolódó értékrendjéről. Nos, nem sokat kellett várni, hogy össztűz zúduljon rá, mert nem a hatalom „szája íze” szerint beszélt. Szólni mert olyan nyilvánvaló visszásságokról, (is) amelyekről egyébként szinte mindenki tud, de szóvá tenni különböző ok miatt nem akar, vagy nem mer. Van, aki a regnáló hatalom iránti lojalitásból, - haszonélvezőként? - vagy egzisztenciális félelemből, olyan „ne szólj szám, nem fáj fejem” megfontolásból hallgat. Többnyire azonban a hamis propaganda gerjesztette, fenyegetettség érzésből fakadóan. Merthogy végveszély van. 24. óra. De „hálistennek” van egy ember. Nemzetmentő. Sőt több! A keresztény világ megmentője. Most rá kell figyelni. Benne kell bízni. Rá kell szavazni. Különben vége a világnak. Persze, érzékeljük a feszítő ellentmondásokat, időnként szembesülünk a hétköznapok valóságával, hiszen vannak ügyes-bajos dolgaink. Megfordulunk egészségügyi intézményekben, hivatalokban. Vannak gyermekeink, unokáink, akik külföldön élnek. És szomszédjaink, ismerőseink, akik adósságcsapdában vergődnek. Mások kényszer-vállalkozóként, közmunkásként eltöltött idő utáni kisnyugdíjasok, akik a mélyszegénység felé sodródnak. Vannak, akik a társadalom peremén élnek emberhez méltatlan körülmények között, a gyermekéhezés terhének szomorúságában. A számkivetettek nyomorúsága ez, akiknek szinte semmijük nincs.  A hatalom szerint annyit is érnek. Semmit. Mindez a mai keresztény Magyarországban. Mitől is keresztény ez az ország? Van „világi” válasz: keresztény egyházaitól, az alaptörvényben (Nemzeti Hitvallás 2012.01.01.) deklarált, a preambulumban megfogalmazottaktól: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Magyarul, a kereszténység, mint hit, mint eszmerendszer, mint életgyakorlat tartja, tarthatja meg az országot. Ezzel egyet értek, de az a véleményem, hogy a kereszténység nem „magyarázhatja” oly módon magát, hogy Jézus tanítását negligálja. Mert mit is tanít jézus?

Most csupán egy tömören megfogalmazott példabeszédét idézném:

Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Máté Evangéliuma 25,31-46.)

Már hallom, hogy nem lehet itt kiterjesztéssel élni, az Úr „legkisebb testvéreiről” van szó. Ez a keresztények közötti szolidaritás csupán! Valóban így lenne? Isten személyválogató? Akkor hogyan értelmezzük az irgalmas samaritánusról szóló tanítást, amely akár meg is történhetett? Szerintem csupán egyfajta módon. Mert mire is tanít ezen a példán keresztül bennünket Jézus?

Jézus nem vallási kérdésekről való vitatkozást akar velünk, hanem megtanítani Isten akaratának megértésére. Szeretetteljes életgyakorlatra biztat. Jézus most is felteszi ezt a kérdést: „mit gondolsz ki az igazi felebarátja, embertársa a rablók kezébe esett embernek?” Kinek vagyok én  a felebarátja? Ki számíthat az én segítségemre? Kinek tartozom szeretettel? És ekkor rámutat “egy emberre”!

A felebarát a másik ember. Bármelyik ember. Egy embertársad, jelzők nélkül! Egy bajba jutott ember, aki éppen rászorul a szeretetünkre, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda. Az, aki éppen az utamban hever, hozzám fordult, tőlem kér valamit, bennem reménykedik, rám szorul. Felebarátom minden ember, akin Isten éppen rajtam keresztül akar segíteni.

A közönyösség a legelterjedtebb bűn. Rosszabb, mint a harag vagy a gyűlölet.  Többet árt a világon, mint bármelyik másik bűn. Sokan nem szégyellik, mert nem is tartják bűnnek.

Elkövetni valamit, az bűn, de nem csinálni semmit, “mi bűn lehet abban?”, vélik sokan. Jézus itt világosan rámutat arra, hogy a közömbösség gyilkosság!

Annyi, mint mai szóval élve: az áldozat cserbenhagyása, amit az állami törvény szigorúan büntet. Ha nem időben érkezik a samaritánus és az az ember meghal, akkor a gyilkosok sorában egyforma bűnösként álltak volna meg Isten előtt a rablók, a pap, és a lévita.

Segíteni nem opció, hanem minden esetben kötelesség!

Erre egy konkrét történeten keresztül döbbentem rá.

Sok évtizede történt. Álltam a járdaszigeten, a villamosra várva. Amikor a villamos közeledett, azt láttam, hogy egy fiú rohan felénk, de nem néz a másik irányba, ahonnan szintén érkezőben volt a szembejövő járat. Rá akartam kiáltani, hogy figyelmeztessem az életveszélyes helyzetére, de nem jött ki hang a torkomon. Az utolsó pillanatban azonban, egy férfi elkapta a karját, s visszarántva megmentette attól, hogy a villamos alá kerüljön. Napokig a történet hatása alatt voltam. Éjszakánként felébredtem arra, ahogyan újra átélem a félelmetes helyzetet, amint az összeszorult torkom miatt képtelen vagyok megszólalni. Egyik éjjel aztán felébredve, mintha hallottam volna az Ézsaiás 40, 9. igevers szerint: „Kiálts, ne félj!” Abban a pillanatban megértettem, Isten szólított meg. Ne hallgass!

Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel. 18,9-10).

 

Akkoriban ugyanis egy csalódás után, az a gondolat foglalkoztatott, hogy abbahagyom a gyülekezeti szolgálatomat. Az átélt történet, és az Ige azonban rádöbbentett arra, hogy ez nem opció a számomra, hanem kötelesség.

Ma is, amikor látjuk az emberek sokaságát, amint a halálba rohannak, nem hallgathatunk. Akkor, „kiálts, ne sajnáld a torkod. Harsogjon hangod, mint a kürt!” (Ézsaiás 58,1.)

Erre hívott el bennünket az Úr. Életmentésre. Ne féljünk tehát megszólalni, ha kell kiáltani, mert velünk az Úr! Lelke által Ő ad erőt, amely legyőzi a félelmet. „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim.1:7)

Ő adja a megfelelő szavakat a szádba. „Mert nem ti vagytok, a kik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, a ki szól tibennetek.” (Mt.10,20)

Nemsokára jön a tavasz. Tervezzük a programokat. Sok emberrel fogunk találkozni, különböző élethelyzetekben. Ne feledkezzünk meg küldetésünkről, az evangélium hirdetéséről. Szólj, és ne hallgass!

Így született ez az írás.

S végül egy vers, amit a múlt század közepén egy általam is ismert lelkész írt, és amely jól összefoglalja Ézsaiás és Jakab apostol kinyilatkoztatását, tanítását ez ügyben, tartson meg bennünket a helyes Igeértelmezésben, életgyakorlatban.

Kiálts!

Szót hall a próféta

Isten hű szolgája,

Mely szót a Jehova

Intézte hozzája.

A szózat bár rövid,

De határozott volt,

Melyben a Jehova szava

Csak ennyit szólt: kiálts!

Mit kiáltsak?

Kérdi remegve az eszköz,

Nagy ítéletet?

Vagy talán, hogy eljössz?

Kiálts csak belé

A népek fülébe!

Kiálts csak belé

Hangod nem kímélve,

Fű vagy ó te ember

Mint a mező füve,

Mely elszárad,

Ha rá fú Istennek szele.

Istennek haragja

Ellened, ha támad,

Lehullnak szirmai

Minden szép virágnak.

Oda lesz a szépség

Rang, dicsősség, pompa

Lehullnak mindezek,

Lehullnak a porba.

S lelkednek, Isten elé

Kell állani,

Földi sáfárságról

Be kell ott számolni.

Ha készületlenül

Kerül oda lelked,

A kárhozat lesz

Az osztályrészed.

 

Míg tehát a sarló

Rád nem bocsáttatik,

Életednek fűszála

Le nem vágattatik,

Békülj meg Istennel,

Kérj kegyelmet Tőle,

Hogy el ne seperjen

Haragjának szele.

Hanem mikor itt lenn,

A fűszál megszárad,

Megláthasd ott fenn

Mennyei Atyádat.

(Sárkány Zoltán)

„Szózat szól: Kiálts! És monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága!  Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép.  Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézsaiás 40. 6-8.)

Azokban a napokban kezdett Keresztelő János prédikálni Júdea pusztájában: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Mert ő az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” János teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke; és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek, hogy megkeresztelje őket, így szólt hozzájuk: Ti viperafajzatok! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik, és tűzre vettetik. Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: csűrbe hordja gabonáját, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.

Ezért szóltam, s ez kötelesség!

Vihar a galileai tengeren

A múlt év utolsó napján éjfélkor lejárt az a 10 millió dolláros nyomravezetői díj, amelyet minden idők egyik legnagyobb műkincsrablási ügyében tűztek ki.  1990. március 18-án ismeretlen tettesek csaknem félmilliárd dollár értékben loptak el festményeket a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeumból. A rendőrnek öltözött két tettes 13 képet vitt magával, köztük Rembrandt „Vihar a Galileai-tengeren” című alkotását. Az intézmény közvetlenül a bűncselekmény után egymillió dolláros jutalmat tűzött ki, amelyet 1997-ben ötmillióra, majd 2017 tavaszán tízmillióra emelt. Egyelőre úgy tűnik, hiába, ami nagy csalódás az intézmény mellett az amerikai Szövetségi Nyomozó Irodának (FBI) is. Mindketten abban reménykedtek, hogy a kétszeresére emelt összeg majd segít új nyomokra találni. Az FBI 2013-ban közölte, hogy azonosítottak két gyanúsítottat. A bűncselekmény azonban addigra már elévült, és nem voltak a képek birtokában. Két évvel később tudatták, hogy a bostoni férfiak, akik kapcsolatban álltak szervezett bűnözői csoportokkal, meghaltak. A hatóság szerint a képeket a maffián keresztül Connecticut államba, majd Philadelphiába juttatták, de ott kihűlt a nyom, és az óta sem tudni semmit a festmények hollétéről. Ez (volt) Rembrandt egyetlen tengeri tájképe, állítólag saját magát is belefestette. Az ellopott képek üres kerete még mindig a múzeum falain függ.

Eddig a hír. Engem a híren túl, egy blogbejegyzés mentén más gondolatok foglalkoztatnak.

Rembrandt bibliai témájú alkotásai nem patetikus ábrázolások, s nem klasszikusan koncipiált jelenetek, hanem a szeretet vallásának nyílt örömhírei. A kegyelem és a megváltás evangéliumának hírnökei, melyek a legalacsonyabbakhoz és legboldogtalanabbakhoz szólnak. Amikor Rembrandt a Megváltót szolgaformában ábrázolja, akkor a Biblia szellemében jár el. Ábrázolásának egyszerű igazsága, érzéseinek mélysége és őszintesége, ma is megragadóan bevonja, a szemlélőt a festményein megjelenő bibliai történetek hatókörébe, s meditációra késztet.

Olyan elmélyülésre, amely nem elégszik meg felszínes élménnyel, könnyű magyarázatokkal, hanem Igényli a mélyebb megértést, a művész céljára való rákérdezést, az önreflexiót, a mű szellemi megértését, annak átélésén keresztül. Amely meghívja a nézőt "isteni látásra".  Ez a „Visio divina”, és a „lectio divina” ősi gyakorlatában gyökerezik.  A „visio divina” megszólítja, meghívja az embert, hogy befogadja a lelkébe az Isten gondolatait, hogy megragadhassa a műalkotásban, ikonban, vagy más vizuális ábrázolásban megjelenő kép, forma, mögötti spirituális tartalmat. Ez nyitja meg a „Lectio divina” útját, amely már interakciót követel. A nézőt nem csak bevonja a spirituális tartalomba, de reakcióra, válaszra készteti. Az imádság útja ez.  Az imádság révén történni kezd az Ige. Egy szentírási kép, egy szó megvilágosodik, új tartalmat nyer a lelkemben, a tudatomban.

Szabad legyen ezt egy példán keresztül szemléltetnem. Nemrégiben egyszerre két hír is eljutott hozzám. Az egyik művészettörténetileg volt számomra érdekes, míg a másik, Eszter leányom blogbejegyzésén keresztül lelkileg érintett meg. A közös szál Rembrandt fiatal korában festett képe, a „Vihar a galileai tengeren” (1633. o.v.160x128 cm.) A rövid bejegyzést elolvasva, elkezdtem a kép részleteit kinagyítva elmélyedten tanulmányozni. Majd kis idő multán azt vettem észre, hogy nem „kívülállóként” nézem a képet, hanem én is ott vagyok a hajóban. Az a gondolat kezdett el foglalkoztatni, én vajon melyikük vagyok? Tanulságos következtetésekre jutottam.

A vihar felszökő hullámai szinte elborítják a hajót. A viharos szél elszaggatta a vitorlaköteleket. A vitorlavásznak elszabadulva csapkodnak. A súlyos felhők eltakarják az ég nagy részét, s a hajó belsejére sötét árnyék vetül. Azonban ezt a homályt áttöri egy valószínűtlen fénysugár, és fénylővé teszi Jézus nyugodt arcát. A tanítványok mindegyikének alakja, mozdulata, más és más szituációt mutat be. Nem csupán a fizikai valóságot ábrázolva, hanem a tekintetükön, helyzetükön keresztül a lelkiállapotuk, belső világuk is feltárul a szemlélő előtt.

A festményen minden tanítványnak egyéni a reakciója a vihar okozta kihívásra.  Amint az általában a velünk kapcsolatos történetekben is látható. Ha a közösségi életünket tekintjük, ugyanezt látjuk. Akár családi, gyülekezeti életünkben, de a tágabban értelmezett társadalmi életünkben is. Sokszor tapasztaljuk, különösen stressz alatt, hogy reakcióink nagyon diszfunkcionálisak lehetnek, amelyek nem segítik a helyzet megoldását. Sőt néha éppen ellenkezőleg, tovább nehezítik, mélyítve a krízist.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Rembrandt 14 szereplővel festette meg ezt a képet. Bizonyára nem azért, hogy egyszerűen csak ráfesse magát. Nem érzem erőltetettnek azt a feltételezést, hogy a bibliai történetet nem kívülről akarta látni, láttatni, hanem „beleélte” magát. Bizonyára tudta, hogy nem lehet a hajón kívül maradva, a kísértések, megpróbáltatások viharát megspórolva - Jézus nélkül – békességre, üdvösségre jutni. Számomra az árbóc és a keresztvitorla rúdja, Krisztus keresztjét szimbolizálja.

De nézzük a szereplőket, a festmény alakjait. A legmagasabban lévő ember a hajó orrában áll, s a munkájára koncentrálva megpróbálja rögzíteni az elszabadult vitorlát. Úgy néz ki, hogy ő egy racionálisan gondolkodó ember. Azt gondolhatja, az egyetlen esély a megmaradásra az, ha rögzíteni tudja a vitorlát. Alattuk lentebb, az árbóc rúd tövében három tanítványt látunk, akik óriási erőfeszítéssel, a hideg hullámokkal körülvéve szintén ezen fáradoznak. Egyikük, talán Péter, mintha biztatná a vele szemben lévő társát: ne add fel. Nem is látja a tőle balra lévő embert, aki egy kötélbe kapaszkodva, a víztől beborítva, már nem vesz részt a küzdelemben.  Ő már feladta. Az égre tekintve, bal kezét kitárva mintha mondaná: nincs remény.

Nagyon beszédes a Jézus körül lévő tanítványok viselkedése. Az egyik, aki hátat fordít Jézusnak, köpenyébe burkolózva, sorsába belenyugodva, rettegve néz a közelgő nagy hullámra. A mellette álló pedig egy ép kötélbe kapaszkodva, a félelemtől reszketve kérdezi mi lesz velünk? A társa már ezzel sem törődik. Beteg szenvedő arccal, fejét fogva, a hajóból kihajolva, felfordult gyomrán könnyíteni készül. Köztük, a hajófenéken térdel egy tanítvány, aki fejét lehajtva, kezét imára kulcsolva imádkozik. Nem is néz az előtte álló két tanítványra, akik közül az egyik Jézus karját dühösen megragadva, mintha kérdezné: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” A másik széttárt kezekkel mondja, mi már semmit sem tehetünk. A mögöttük látható tanítvány, félelemtől ökölbe szorított kézzel, nem is érzékeli ezt a jelenetet. Nem is látja a „felébresztett” nyugodt, szelíd tekintetű Jézust. Rettegve nézi a közelgő hatalmas hullámot. A kormányrudat egy idősebb tanítvány erős kézzel tartja. Tekintetével, az egész jelenetet befogja. Arcán nem látható félelem. Fejét Jézus felé fordítja. Jézus elhúzódva a vele vitatkozó, neki szemrehányást tévő tanítványoktól, a kormányos felé dől. Talán János Ő? Nem tudhatjuk bizonyosan Rembrandt szándékát. Erről nem maradt fenn feljegyzés. De nem is ez a lényeg. Az üzenetet abban látom, hogy a hajóban lévők, mi mindannyian, elgondolkozva a kép fölött, a történetben ismerjük föl magunkat.

Itt a történet, illetve a blogbejegyzés:

Jézus lecsendesíti a tengert (Mk 4,35-41)

„Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt. Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

„Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki? Csütörtökön egy számomra új lelki gyakorlat segítségével mélyedtünk el a történetben. Vision Divina-nak hívják, hasonlít a Lectio Divina-ra, de egy igeszakasz helyett egy kép a meditáció alapja. Én Rembrandt “Vihar a Galileai tengeren” című gyönyörű festményét választottam, ami Jézust és a tanítványokat ábrázolja a viharban majd’ széteső hajóban.

A festmény érdekessége az, hogy ha jól szemügyre veszitek a tanítványokat a hajóban, akkor látjátok, hogy Rembrandt 13 tanítványt festett.

Rembrandt szokása volt, hogy saját magát is odafestette a biblia történetekbe. Az i-DELTA-s diákokkal és tanárokkal közösen megpróbáltuk beleképzelni magunkat a tanítványok helyzetébe.

Megfigyeltük a festményen az arcukat, a tekintetükben tükröződő érzéseket, a tetteiket, a reakcióikat és feltettük magunknak a kérdést: “Én melyik tanítvány vagyok a képen?” Azon vezető típusú tanítványok egyike, akik keményen dolgoznak azért, hogy ne essen szét a hajó, és hogy a végsőkig tudják irányítani? Vagy az a tanítvány, aki szinte már nincs is a hajóban, és akit a hullámok folyamatosan csapkodnak és csak egy kötélben kapaszkodik? Vagy az a tanítvány, aki kihajol a hajóból, mert tengeri beteg és úgy tűnik, hogy mindjárt hányni fog? Vagy az a tanítvány, akinek csak a hátát látjuk, és úgy tűnik, hogy rá semmi sem hat és teljes rezignáltsággal csak ott ül egyedül, magába roskadva? Vagy az a két tanítvány, akik fel vannak háborodva és Jézussal kiabálnak? Vagy az a tanítvány, aki közel van Jézushoz, de nem néz rá, inkább a sötét tenger háborgó hullámait lesi? Vagy az a tanítvány, aki alig látható a képen, aki Jézus lábánál ül, és alázatosan Őt nézi?

Te melyik tanítvány vagy?”

Eddig a bejegyzés, amely elmélyült gondolkodásra késztetett, s amit 2017. novemberi bejegyzésként itt olvashatsz: http://ernstkurdi.wordpress.com

Rembrandt Van Rijn (1606 – 1669) holland festő kimagasló művészetének méltó reprezentánsa, s egyben az egyik legismertebb festménye,  a már idős korában festett, „A tékozló fiú hazatérése” (1666-1669 o.v. 262x206 cm. Ermitázs Szentpétervár) című alkotása. Egy rendkívüli, de ugyanakkor mélyen emberi, kimagaslóan termékeny művészi életpálya csúcsa. A festmény alapján képet alkothatunk a Szentírást jól ismerő, hithű holland művész életfilozófiájáról, a léthez való viszonyáról. Alkotásai, - különösen rajzai, számos olyan motívummal ismertetnek meg bennünket, amelyet egyetlen más művész sem olvasott ki a Bibliából. Ó és Újszövetségi „exegéziseiben” tartotta magát a szöveghez, ugyanakkor egész sor finom vonást figyel meg, történeti hitelességükben, az érzés mélységében, az ábrázolás gazdagságában, hűen tükrözve az Írás szellemiségét. Rembrandt művészetébe teljességgel beépíti legmélyebb érzelmeit. Művei fordulatokban gazdag, ugyanakkor tragédiákkal terhelt életének tükörképei. Azt festette, amit szeretett, amit értékelt, motívumait saját érzésvilágából merítette. Így amikor Manoah áldozatát festi, akkor fiának Titusnak születését várja, Izsák áldozatát, gyermekének halálakor, a bibliai eljegyzéseket pedig akkor, amikor eljegyzi feleségét, Saskiát.  Így joggal tekinthetjük a Tékozló fiú hazatérését, az életére visszatekintő, érett művész ars poétikájának. Egy hosszú keresési folyamat érkezett el ezzel az alkotással – az evangéliumi példabeszéd e képi megjelenítésével - nyugvópontra, amely a hatvanadik életévén túl is az igazság keresésén fáradozó művész számára talán meghozta a választ az élet értelmének gyötrő kérdésére. A szemlélőt az Atya és fia újra egymásra találása, találkozása, a külön töltött idő alatt átélt szenvedésük, az egyesülés meghitt öröme, metafizikai magasságokba emeli, s ezzel önvizsgálatra készteti.

http://kurdijanos.blogger.hu/2013/05/11/

Rembrand Van Rijn: Vihar a galileai tengeren. (1633) o.v. 160x128cm (Ismeretlen helyen)

"A kilencedik hullám" olvasónapló

Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij : A kilencedik hullám.

Lélekvesztő korban élünk.

Írja Bodrog Miklós 1995-ben az Akadémia Kiadónál megjelent könyvében. (1) Ha több mint húsz éve ez igaz volt, akkor ma sokkal inkább az. A napokban többször kerültem olyan helyzetbe, amikor a kisebb nagyobb társas együttlét során a beszélgetés kezdett lelketlenné válni. Megdöbbentett, hogy a magukat kereszténynek vallók, keresztény értékekre hivatkozók, milyen vehemensen szajkózzák a hivatalos propaganda szövegeket, s adják át magukat a mögötte megbúvó sötét, sátáni indulatoknak.  Ezek a sok esetben aljas, megosztó indulatok aztán kijelölik a „felelősöket”. Megbélyegeznek embereket, társadalmi csoportokat, akik másként gondolkoznak a valóságról. Akik kiáltani mernek: „Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán”, (2) akik látják, hogy a baj elsősorban nem kívülről fenyeget minket, hanem az bennünk van. Mert meghasonlottunk önmagunkkal. Az egyik ok, hogy az identitásunkat jelentő kultúránk kiüresedett bennünk. A másik az értékvesztés, amely mára általánossá vált az egyéni és társadalmi élet szinte minden területén. És ettől szenvedünk. Szenvedni persze senki sem szeret, ezért keresi - jobb esetben – a kiutat, megoldást. Ezen gondolkodom. Sőt, erről álmodom.

Magyari Beck István szerint, az érték közgazdász fogalommá változott. Manapság az értékfogalmat csak ott használhatjuk jó lelkiismerettel, ahol termékekről beszélünk. – írja, majd így folytatja: „Ha csak a filozófiában talán legtöbbet tárgyalt értékeket - az értékek értékeit - vesszük: az esztétikai, a morális és az episztemológiai értékeket, és ezúttal nem redukcionista szellemben kutatunk, tehát nem ezek egymásra való visszavezethetőségét keressük, hanem éppen fordítva, az eltérések iránt érdeklődünk, beszédes feltevésekre juthatunk. Például az esztétikai értékek közismert pólusain a szép és a rút sokszor jelent, meg mint a harmónia, a rendszer és a diszharmónia, tehát a rendszer hiánya közötti ellentét. Hasonlóan a jó és a gonosz, mint az építés és a rombolás alternatívái tudatosultak.  Az Újtestamentum Jóistene nem azért jó, mert minden bajtól megóv bennünket – amit szemmel láthatóan nem is tesz -, hanem azért, mert Ő az Újtestamentum szerzői szerint teremtő, tehát alkotó isten. Míg a sátán attól rossz, hogy romból. Végül az igaz és a hamis egyfelől a tájékozódásunk – ezt idézi elő az igaz -, másfelől pedig tévelygéseink – ezt idézi elő a hamis – szolgálatában áll. Mármost a harmónia, a rendszer, az építkezés és a tájékozódás legalább annyira az élet szolgálatában álló értékek, mint amennyire a diszharmónia (entrópia), a rombolás és a valóság elvétése elkerülhetetlen pusztulás irányába mutatnak. Az értékek tehát túlélést garantáló elvek és normák.” (3) Vissza kell tehát térnünk mind morális, mind vallási értelemben az emberi lét alapvető értékeihez, egyéni és társadalmi szinten. Ezek az értékek, amelyek egyben kultúránk alapját is képezik, az élet tisztelete, az igazságosság, a mértékletesség, a békességre törekvés, és amely mindezt megteremheti a szeretet. (I.Korintusi levél 13.1-13.)

„Vajon lehet-e jobbra várni?” Kérdezi a költő, évszázad távlatából. (4) De vajon elég –e csupán várni? Lehet - e tenni valamit, s ha igen, mit? Úgy érezzük magunkat, mint Ajvazovszkij festményén a hajótöröttek? (5) A felkelő nap fényében várják – a tengerész legenda szerinti kilencedik hullámot – amely a legerősebb. Pusztulás lesz – a sorsuk, avagy az új nap elhozza, a reményt, a szabadságot?

Bodrog Miklós szembesít felelősségünkkel: mit teszünk lelki egészségünkért, Jóban vagyunk-e saját lelkünkkel? Mértéktartó módon élünk e lelki energiáinkkal, nem lesz-e a hitünkből fanatizmus, szorgalmunkból munkakór, erkölcsünkből farizeusság. „Bölcsességre (és nem csupán tudásra) aligha juthat az ember addig, amíg rá nem ébred alapvető esendőségeire, hogy éppen a végső s legfontosabb dolgokról milyen gyérek a megbízható ismereteink, önmagunk mélységeibe pedig vajmi kevéssé nyerhetünk betekintést." A könyv lapjain „az eltűnt lélek nyomában",
utánanézhetünk álmainknak: mit szólnak hozzánk, egyéni és társadalmi tüneteinkhez, óhajainkhoz, síralmainkhoz, reménységünkhöz. Hátha vár ránk valahol egy kis lappangó egészség. József Attila így fohászkodott: „Emeljétek föl szívünket!" (6) S ezzel a lényegre tapintott. A valamire való változás ott benn kezdődik.
Soha ennél aktuálisabb üzenetet! (7)

A modernség jegyében jobbára még mindig csak az számít valóságnak, ami ésszel-kézzel megfogható, mérhető, s hagyományos módon bizonyítható. Minden egyéb legföljebb másodlagos jelentőségű, talán kétes, amolyan ingatag terület.

Lélekmegvető korunk embere megszállottan kívül próbálná pótolni mindazt, ami belül hiányzik. Szembenézés helyett, menekül félelmei elől, árkon - bokron át rohan vágyai után, melyek esetleges elérése újabb vágyakat fiadzik, kollektíve is könnyen lesz indulatainak megszállottja. Érzelmeinek kertjét benőtte a bozót, okosan kisüti, hogyan juthat el céljához, de bölcsesség híján nem tudja, hogy milyen célokat érdemes egyáltalán kitűzni, s mi közöttük a legfontosabb.

Ha a teremtés koronája saját mélyvalósága iránt is elközömbösül, mert semmibe veszi a lelkét, emberi mivoltának táptalaját, akkor valami nagyon méltatlan úr veszi át benne az irányítást. „Fele–barát” nélkül önmagának is mintegy a felére csonkul. Talán ki lehet lakoltatni magunkból a bensőnket, amely tulajdonképpen világunk fele? Egyrészt igen, amennyiben nemtörődömséggel, rövidlátással, bármiféle mohósággal inaktivitásos pangásra, ítéljük önön belvilágunkat. Másrészt azonban ennek következtében a nemlétezésre ítélt erők úgy viselkednek, mintegy semmibe vett hatalmas víztömeg, mert egyszer (vagy ismételten?) „fölfakadnak a nagy mélység forrásai”, mint az özönvíznél. A psziché természeti erői is szörnyű büntetésekkel sújthatják az egzisztenciális balgaságot, amely véletlenül sem a rendeltetését igyekszik betölteni, hanem egyenként és kollektívumként indulatainak, érvényesülési vágyálmainak ámokfutója – ha nem is mindig durva stílusban. Lelkünk tengere –főként a Jung fölfedezte kollektív tudattalanra gondolunk – hatalmas energiák hona, törvényszerűségek megtestesülése, melyekkel fölöttébb ajánlatos összhangban lennünk. Úgy látszik azonban, hogy a ma embere egyre vészjóslóbban kerül belső ritmuszavarba, küldetésének lényegével. Mintha űr tátongana világának közepén. Önismereti analfabéták volnánk? Elsősorban pszichénk tudattalan mezőire gondolva, ahonnan rendkívül jótékony, vagy elhanyagolás esetén destruktív hatások érhetnek bennünket.

Embervesztő kollektív őrületek. Madách szavaival élve, „a tudomány nem győzött végzetén”, (8) sőt a fegyverek messze túllépték a halálos tökély határát, az egész emberiségre nézve. Józanésszel felfoghatatlan gonoszságok élhették világukat tömeges szenvedés és vérözön közepette, körömfont propagandagépezet és pribékség védelmében, évekig vagy akár évtizedekig. Rémtetteik meghaladtak minden képzeletet. Akik hittek benne – haszonélvezőkként? -  azok közül elég sokan még mindig képesek mentegetni, kozmetikázni őket, több-kevesebb perverz nosztalgia keretében. Vannak „csupán” regionális öldöklések is, a különböző szintű átfogó jogfosztások, függőségbe taszítások mellett, a mind jobban elharapódzó egyéni gyalázatosságokról nem is beszélve. A legkülönbözőbb, jórészt valós panaszokból ki sem látszunk. Az öngyászolásba beleragadt emberen vagy közösségen lehet a legnehezebben segíteni, mert mintha féltve őrizné bánatát. Azonban, mihelyt a balsors áldozatában földereng a felismerés: olykor mintha önmagam szabotőre lettem volna. Ezt hívják én-részességnek. Nem kellemes, de nagy pillanat, amikor rajtakapjuk magunkat, amint levélbombát adunk fel saját címünkre. Ha ezt a villámfényű felismerést nem lökjük rémült gyorsasággal a feledés sötét szakadékába, hanem üstökön ragadva kihallgatjuk, hallatlanul érdekes összefüggések világosodhatnak meg előttünk. Új életkorszakot nyithat meg például, ha valaki rádöbben, hogy szinte egész életében (mindeddig) szaladt a kapható pofonok után.

Összeszedni a szétesett életet. Integrálni, az Egészbe visszaölelni a belőle kitört, méltatlanul kilökött, kitagadott részecskéket, látásmódokat, élménymezsgyéket, sőt világokat. Visszaszeretni lelkünkbe a lelket, mindazzal, amire az ablakot nyit, hogy kilátásunk legyen. „vigyázat, az álom életet okozhat.” (9)

„Érzem és tudom, hogy az álom hatalmasabb a valóságnál. Hogy is lehetne másképp, amikor az álom a magasabb rendű valóság? Az álom a dolgok lelke.” (Anatole France)

„Az álom a lélek legbensőbb s legmeghittebb zugában az a kis rejtekajtó, amely abba kozmikus ős-éjbe nyílik, ami lélek volt, midőn messze volt még az én-tudat, és lélek lesz, messze meghaladva azt, amit egy én-tudat valaha is el tud majd érni. Mert minden én-tudat magános, egyedit ismer föl, amennyiben választóvonalat húz s megkülönböztet, és csak azt látja, ami erre az énre vonatkozhat. Az én-tudat merő korlátozottságokból áll, még ha a legtávolabbi csillagködökig ér is. Minden tudat különválasztást visz végbe, az álomban viszont a mélyebb, általánosabb, igazibb, az örökhöz közelebb álló emberbe lépünk, aki még a kezdet éjszakájának homályában leledzik, amikor ő még egész volt, s őbenne volt az egész, a megkülönböztetés nélküli, minden énszerűségtől mentes természetben. Ebből a mindent összekötő mélységből származik az álom, legyen bár mégoly gyermeteg, groteszk, s még moráltalan is. (C.G. Jung)

Élőnek mondott magunknál, elevenebb az álmunk. Elnézünk fölötte? Abból lélekritkulás lesz. Akkor pedig egyre könnyebben törik a psziché, ízetlenedig az élet, ütődnek egymásnak egyének, csoportosulások, s nagy közösségek is. Álmunk „kihívó”. Kiszólít, eleinte talán félelmetes ellenfélnek tűnve, mint a bibliai Jákobot ama homályos Valaki, élete sorsdöntő éjszakáján. (1.Mózes 32,25-32.) A tusakodásban Jákob lesántult. Ha elgondolkozunk addigi életén, az lehet a benyomásunk: e pontig önmagában hordta „sántaságát”, mindazt, ami benne „sántított” – most csak ennek ténye manifesztálódott, fogalmazódott meg képiesen, mert ami addig bent, sötétben lapult, immár „ki-tűnt”, tünet lett. S ekkor kapott új nevet, a korábbinál sokkal különb töltést. Nem csodalények segítették közelebb az embert a lelkéhez, hanem a „nagy bicegők”, önmagukkal fájdalmasan szembesülve. Nem könnyedén találtak útjukra. Hasonlóan iparkodnak segíteni álmaink, nemegyszer fanyar, sőt drasztikus módon, gyógy-sebeket ejtve rajtunk. Értik a dolgukat, legföljebb mi nem értjük őket. Nyelvükhöz szótár nincs, nem lehet, bonyolult összefüggések leegyszerűsítése pedig könnyebben vezet félre, mint jó cél felé. Megértett álmaink viszont nagyon üdvös hatással lehetnek ránk. (1)

Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.” (Joel 3,1)

„Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.” (Apcsel 2,17)

A „kitalált-megcsinált celeb-szakértők” egyre igénytelenebb korszakában, a többség sajnos elfogadja a gondolkodást nem igénylő magyarázatokat, beletörődik a tények elhallgatásába, mert egyrészt nincs reális lehetősége arra, hogy a valóságot megismerhesse, másrészt nem tesz szellemi erőfeszítést arra, hogy a dolgok mögé lásson.  Így válhatnak népszerűvé zavaros eszmék és furcsa figurák meghökkentő magyarázatai akkor is, ha azok logikátlanok, szakmailag ingatagok vagy erkölcsileg labilisak. Így válnak az emberek és tömegek egyre befolyásolhatóbbá, irányíthatóbbá és kihasználhatóbbá.

Mindig másban látjuk a probléma okát.

„Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az ÚR ellen zúgolódik a szíve.” (Példabeszédek Könyve 19.3)

Az általunk elrontott dolgokat a legtöbbször Isten vagy a „sors” nyakába akarjuk varrni, pedig az embert a saját bolondsága vezeti rosszra.

Fordítsuk hát tekintetünket önmagunk felé. Ideje magunkba szállnunk! Induljunk hát a költővel, magunkba le. (10) Talán még nem késő!

 

Jegyzet:

(1) Bodrog Miklós Akadémiai Kiadó Bp.1995. (Kiemelések tőlem.)

(2) József Attila: Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

 

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

 

Lapulj a források tiszta fenekére, (…)

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

 

Te szegény, szegény.

 

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

 

Hiába fürösztöd önmagadban,

 

Csak másban moshatod meg arcodat.

 

Légy egy fűszálon a pici él

 

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

 

 

(3) Magyari Beck István: Érték és pedagógia Akadémiai Kiadó Bp. 2003. 27. old.

(4) Ady Endre: Magyar jakobinus dala

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

(5) Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij örmény-orosz festő 1817-1900. „A kilencedik hullám” 1848-1850.

(6) József Attila: Város peremén

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon,
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szívünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a múlt:
szállásainkon éhínség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyílt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szívet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl! E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerítés leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fújjunk rá! Föl a szívvel,
füstöljön odafönt!

Míg megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

(7) (Bagdy Emőke. Credo. 2/1996/3-4. (Kiemelések tőlem)

(8) Madách Imre: Az ember tragédiája Tizenegyedik szín.

Ádám

Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,
Amint felretten lépteink zaján;
Hol a növény is küzdni már kifáradt,
Korcsúlt bokor leng a zúzmók között,
S a hold vörös képpel néz köd megől
Halál lámpájaként a sírgödörbe? -
Oda vezess, hol pálmafák virúlnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. -

Lucifer

Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlítője. -
A tudomány nem győzött végzetén. -

Ádám

Szörnyű világ! - Csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok.
Ah! Lucifer, ki egykor ottan álltam
Az ember bölcsejénél, aki láttam,
Mi nagy jövő reménye ringa benne,
Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,
Ez órjás síron, melyre gyászlepelt
A természet dobott, midőn merengek,
Első, utolsó ember a világon:
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorun-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkül és könnyre érdemetlen.

(9) Stiller Krisztina: Hajnalhasadás

Jó reggelt kívánok, folyton, már több éve.
Eddig nem jött össze, csak a holdfény lángolt.
Bezártam az ajtót, nem váltam köddé, de
ahonnan jöttem, az mindig más világ volt.
Szürke még a testem, lassan úgy nyolc óra,
Az asztalon rohad háromnapnyi moslék. 
Kávéból sem telik, már csak az olcsóra.
Zakatol a szívem, mintha lelket mosnék.
Elég tiszta lett, de mégsem terítem ki,
csak magamban tartom, megint bennem poshad.
Nincs már rajta zárjegy, nem írta még senki:
vigyázat, az álom életet okozhat.

(Irodalmi Jelen-díjas költő 2015.)

(10) Reményik Sándor: Magunkba le

 

Vedd a lámpát, magunkba szállunk -

Nincs ezen kívül más szállásunk.

 

Magunkba szállunk: ez most minden,

A külvilágban semmi sincsen.

 

A külvilág rémek világa,

Te is árva vagy, én is árva.

 

A külvilágban kockázat van

A legártatlanabb szavakban.

 

A külvilágban kémek lesnek -

Lélegzetünkre is fülelnek.

 

Vedd a lámpát, magunkba térünk -

Nagy a vétkünk: az emberségünk.

 

Magunkba még mélyebbre szállunk:

Nagy a bűnünk: a magyarságunk.

 

Nyáj-néppé nem akarunk lenni,

Iszonyú mélyre kell hát menni.

 

Idegenné nem tudunk válni,-

Hát minden tárnát fel kell tárni,

 

Ahol még érc van: emberi s magyar,

Hová nem hat le semmi zivatar.

 

Lassan megszűnünk írni, sírni,

Segítségül bárkit is hívni.

 

Nemzet-forgácsot, csillag töredéket:

Minket ugyan kicsoda ért meg?

 

Vagyunk kétféle értetlenség,

Menyegzőkön külhoni vendég.

 

Ki nem elégít semmi ország,

Egyedül ez a mély mennyország.

 

Vedd a lámpát, magunkba térünk.

Nincs külvilágban menedékünk.

 

Érzed? Réteg réteg után szakad,

Omlik be tétova léptünk alatt.

 

Ez még mind rögös, érzéki világ,

De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.

 

Ahol már csak a Lélek lelkesít -

Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

A szeretet

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

 

 

 

 

 

 

 

Egy régi történet

A Föveny Irodalmi Magazin 2017 októberi számában megjelent egy novellám, amely az alábbiakban olvasható.

Kurdi János

Derivált történet

Történt, hogy gyermekeink megleptek bennünket egy korszerű lapos tévével. Ahhoz, hogy elhelyezhessük, kicsit át kellett alakítanom a könyvespolcot. A régi tévé mögött találtam néhány könyvet. Elpakolás előtt belelapozgatva az egyikből kiesett egy cetli. Rajta név, telefonszám és a cím. Ahogy olvasni kezdem, visszapörög velem az idő, vagy negyven évet.

1973-at írunk. Látom a pályakezdő fiatal mérnökjelöltet, a műszaki értekezleten. Arról beszél, hogy véleménye szerint, a gyakori balesetek hátterében az is állhat, hogy a dolgozók többségének alkalmasságát, a készségek tekintetében nem vizsgálták. A főosztályvezető rendelkezik: – Meg kell bízni egy szervezetet, amelyik ezt el tudja végezni. Így kerül a kiskunsági település határában, „zöldmezősen” felhúzott több mint ötszáz főt foglalkoztató üzembe egy budapesti egyetem oktatóiból, hallgatóiból álló pszichológus munkacsoport. A kisváros élete felbolydul. Sok száz családban esténként az a téma, hogy mi történt aznap az alkalmassági vizsgálatokon. Hogyan sikerült a teszteket kitölteni, a koncentrációt, kézügyességet felmérő gyakorlatokat mennyire pontosan, milyen szintidővel sikerült teljesíteni. Hétfőtől péntekig folyt az üzem megszokott életét felkavaró vircsaft, merthogy a legtöbben nem hittek a tudományos módszerekben. Késő délutánonként került sor az aznap elvégzett vizsgálatok eredményeinek, megbeszélésére, amelyen a fiatal mérnökjelölt is részt vesz. Utána kikapcsolódásként a szálláson is tovább folyik a beszélgetés, olykor hajnalig. Néhány héten belül elkészül az összegző tanulmány, amely az ergonómiai megállapításokon túlmenően személyre lebontott javaslatokat is tartalmaz. Sok dolgozó munkaköre, munkakörnyezete megváltozik, aminek következményeként kevesebb lett a baleset, a teljesítmény pedig növekedett.

Eddig a történet. A régmúlt egy rövidke pillanata, amelyben az emberi találkozások végtelen halmazából, évtizedek múltán az emlékezés fénykévéje rávetül két ember találkozására. A munkacsoport tagjai elutazásukkor egy könyvet adnak emlékül a fiatal műszaki vezetőnek, amelynek lapjai közül negyven évvel később kihullik az a cetli, s a múlt elkezdi átszőni a jelent. Érdekesnek találom, hogy a csoportból csak egyikőjük arcát látom magam előtt. Felidéződik bennem, ahogy a beszélgetéseink közben figyel rám. Igen, ez az, ami megőrződött. Erre épülnek a további emlékképek. Figyelnek rám. Nem csak én gondolom azt, hogy fontos, amit mondani akarok.

Egyedül vagyok. A novemberi éjszaka sötét és nyirkosan hideg. A csehszlovákiai vas- útállomáson áll a magyar katonai tehervonatunk. A szégyenteljes 68-as beavatkozás után hordjuk vissza a haditechnikát. Nemrég kezdtem az őrséget. Őrtársam a túloldalt teljesít szolgálatot. Le, s föl járunk a szerelvény hosszában, és középen találkozunk. Nem beszélhetünk, csak egymás lépteit halljuk, amikor idegen lépések hangja veri fel az állomás monoton zaját. Egy magas, testes ember körvonalait látom, ahogy közeledik. A fején szőrmesapka, kezében hosszúnyelű kalapácsot lóbál. A parancs az, hogy senkit nem engedhetünk a szerelvény közelébe. Az őrségnek tűzparancsa van. Rákiáltok a közeledő alakra. Álljon meg! Erre nem jöhet! Egy pillanatra megáll, látom, ahogy mereven néz, majd még sietősebben megindul felém. A szívem a torkomban dobog. Az újabb, szabályzat szerinti felszólítás hangja elakad bennem. Valami nyöszörgésféle jön ki a számon. Mint egy lassított felvételen látom a megvillanó tekintetét. Ekkor, mintha kívülről hallanám a hangom, ordítani kezdek. Állj, vagy lövök! Nem áll meg, tovább jön. Alig van négy öt méterre. Lerántom a géppisztolyt a vállamról, és csőre töltöm, célra tartom. A következő pillanatban tőlem balra elugrik, majd a köztünk lévő üres vágányon, a hátam mögötti irányból áthalad egy tehervonat, s eltakarja a szemem elől. A parancsnoki kocsiból vezényszavak pattogása töri meg a távolodó szerelvény robaját. Jön a váltás. Esemény történt. Leváltanak az őrségből. Kitárazás, jegyzőkönyvezés. Másnap érkezik egy főtiszt Budapestről az alakulatunktól, s engem visszavisznek a laktanyába. Kihallgatnak. Eligazítanak, hogy a történtekről senkinek sem beszélhetek. Tíz nap szabadságot kapok. Több hónap után először vagyok végre otthon. Szüleim látják rajtam, hogy nincs minden rendben. Nem beszélek a történtekről. Nincs kedvem társaságba menni. „Elő felvételis” sorkatonaként nem számítottam arra, hogy ilyen éles helyzetbe is keveredhetek. Azon töprengek, hogy mi lett volna ha? Képes lettem volna azt az embert lelőni? Embert ölni? Amikor álmomban a történteket újra és újra átélve, a verejtékemben úszva felébredtem, azt éreztem, hogy igen. Talán egy másodperc, és meghúzom a ravaszt. Ez végtelenül elkeserített. Nem tudtam, hogyan tudnék megszabadulni ettől a lelki, szellemi tehertől. Szüleim mélyen vallásos emberek voltak, s engem is vallásosan neveltek. Amikor bevonultam a katonasághoz, a bibliámat magammal vittem. Egy szekrényvizitkor a szakaszvezető elvette. Ezért kihallgatásra rendelem – mondta. A politikai tiszt közölte, hogy a leszereléskor majd visszakapom. (Nem kaptam vissza) Ezután a kiképzés alatt velem „emelt szinten” foglalkoztak. Észrevettem, hogy a leveleim felbontva kerülnek hozzám. Ekkoriban kaptam Édesapámtól azt az egyetlen levelet, amelyet nekem írt. „Úgy élj a jelenben, hogy a jövőben megbánás nélkül gondolhass a múltra” idézte benne ezt a többeknek tulajdonított bölcsességet. Lehet-e egyáltalán úgy élni? Mi az én részem a világban, s mi a világ része bennem? Mi az én részem abban, ami történt? Hogyan hat ki az én életem mások életére? És az övék az enyémre? Milyen erők, befolyásolják döntéseinket? Milyen vonzások és taszítások jelölik ki bolygólétünk pályáit, s azok metszéspontjait, ütközéseit? Nincsenek válaszaim. Kérdéseim a batyum súlyát növelik.

Lejár a tíz nap szabadság. Visszatérve új beosztást kapok. Írnok leszek. Megkönnyebbülve gondolok arra, hogy felcserélhetem a géppisztolyt a tollra. Én a naiv. A bűnügyi nyilvántartás számítógépes feldolgozására vezényelnek. A Szovjetunióból érkezik a BMhez egy szoba nagyságú számítógép. Az a dolgunk, hogy az addigi kartotékos anyagot a lyukkártyás rendszerhez alkalmazható kódokkal feldolgozzuk. Ehhez az aktákat egyenként elolvasni, értelmezni, és kódolni kellett. Reggel nyolctól, délután négyig a Bűnügyi Nyilvántartó alagsorában, végeztük ezt a munkát. Az akták a tanácsköztársaságtól, a nyilas pereken keresztül, a kulákpereken át, köztörvényes és politikai tárgyalások jegyző- könyvei, ítéletei voltak. A batyu terhe nem csökkent, éppen ellenkezőleg, napról napra nőtt. Olvastam a peranyagokban a koncepciós vádbeszédeket, a vádlottak kétségbeeső védekezését, az ítéleteket, és a kivégzésekről készült jegyzőkönyveket. Alig voltam húsz éves, és megjelentek az első ősz hajszálaim.

Nézem ezt a könyvből kipottyant cetlit. Rajta a név, a telefonszám és a cím. Újra felrémlik előttem az arca. Haja takarja a fülét, dús szakálla az arca nagy részét. Mégsem fedi el a nyílt érdeklődést. Őszinteséget, bizalmat sugároz. Újra átélem azt a hajnali beszélgetést, ahogy batyum terhét ráborítom. Vajon mi van vele? Emlékszik-e egyáltalán rám, vagy a történetemre. Nekem csak azért maradt meg az emlékezetemben, mert segített abban, hogy kibeszélhettem magamból a múltamat terhelő gondolatokat? Érdekes, az nem maradt meg, mit mondott. Mondott-e egyáltalán valami fontosat, valami kulcsszót, mondatot? Semmi ilyenre nem emlékszem. Csak arra, hogy az a vele töltött hét, a beszélgetések megnyugtattak. Megszabadultam a gyötrő gondolatoktól, s többet az álmaimban nem jöttek elő. Töprengve nézem a kis cédulán a nevet. Különleges, ritka név. Lássuk csak, kit ad ki a világháló? Őt! Negyven év után is felismerem a vonásait. Most mi legyen? Nem ronthatok rá csak úgy, hogy hahó, negyven évvel ezelőtt összefutottunk egy vidéki kisvárosban néhány napra, és mikor elköszöntél megadtad a címed, hogy találkozzunk, tartsuk a kapcsolatot. Aztán az elsuhanó évtizedek után most… szóval mi legyen?

Először is, szólnom kell arról, hogy a könyv címe, amit kaptam, „Bolondok hajója”. Nem tudom, volt-e benne célzatosság, hogy ezt a könyvet választották nekem, de ha volt is, az akkori állapotokat tekintve, nem mondhatom sértőnek, inkább tárgyilagosnak. Mégis ez nem igazán jó kiindulópont az apropóhoz. A „bolondok hajója” gondolat ötszáz éve ”kísérti” az irodalmat. Köztük van például ez az újkori dalszöveg: „Nem kell, a szöveg öregapó Tudom, hogy milyen a tavalyi hó. Mások is mondták nekem Bolond vagy te is, én azt hiszem.” Ezt azért mégse. Másodszor magammal kell, hogy tisztába jöjjek. Milyen is ez a közös emlék? Szomorú? Mert ha az, akkor igazán nem érdemli meg, hogy felzaklassam. Ekkor eszembe jut a Bergendy Együttes egyik száma: „Ha a ma lesz a holnap tegnapja, tedd a bús emléket az ablakba, nehogy szomor(ú)an gondolj a tegnapra.”  Miért is ne? Hát tegyük a bús emléket az ablakba, s töltsünk egy kortyot a poharunkba.

Elment a levél, és nemsokára jött a válasz, majd néhány nap múltával találkoztunk. Mintha csak tegnap váltunk volna el. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz az érzés. Semmi bonyolultság. Az idő-tér emberi függvényrendszere hirtelen oly egyszerűvé vált, mint egy elemi számtani művelet. A hajó partot ért.

Ókor

ÓKOR

(Olvasónapló)

Bevezetés

„Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra. Erről a földről indult ki Asszur, és megépítette Ninivét, Rechobot-Irt, Kalachot és Rezent, Ninive és Kalach között. Ez a nagy város.” Mózes I. 10. 9-12.

A nagy világvallások közül három, - a judaizmus, a kereszténység, és az iszlám – egyazon helyen jött létre: azon a félhold formájú területen, amelyet ma a nyugati civilizáció bölcsőjének tekintünk. A Dél-Mezopotámiától a Tigris és az Eufrátesz folyók találkozásától Kánaán hordalékos síkságán át, egészen a Nílus termékeny deltájáig terjedő térség az un. termékeny félhold szolgált egykor a héber és keresztény szentírás, valamint az iszlám történeteinek színteréül. Évezredeken át korszakalkotó változásokat láthatunk az emberi lélek fejlődésében. Az emberi lét kezdeteit a Föld ezen a területén is, mint mindenütt másutt, a táplálék utáni szakadatlan kutatás jellemezte. Míg a közösség egyes tagjai otthon a gyermekeket nevelték, mások olyan állatokra vadásztak, amelyek húsát megehették, bőrükből ruhát, csontjukból pedig szerszámokat készíthettek.

A középső kőkorszak végére Kr.e. tízezer körül lassú változás következett be Kánaán és Mezopotámia hordalékos síkságain a vadászó közösségek fokozatosan helyezték át a hangsúlyt először a vadon termő gabonafélék fogyasztására, majd felfedezték, hogy gondos szántással és vetéssel befolyásolni tudják a gabona terméshozamát. A földművelés előnye a gyűjtögető és vadászó életmóddal szemben hamar nyilvánvalóvá lett. A földművelés és az állattenyésztés mindinkább közösségekben egyesíti az embereket.  Az együttélés során az emberek szoros gazdasági kapcsolatba kerülnek egymással. Lehetővé vált, hogy az emberek letelepedjenek, a gabonafelesleg felhalmozódásával pedig haszonállatokat tarthassanak. A juhok, kecskék, marhák „háziasítása” által megbízható táplálékforráshoz jutottak, valamint a földeken igavonóként használhatták őket.

A folyók völgyében, a tavak partjai mentén és a források mellett létesülnek az első települések, amelyek már nem természetes búvóhelyek, hanem épített lakhelyek, „tervszerű” illetve védekező házak. A településeken élők között fokozatosan törzsi kapcsolatok alakulnak ki. Az együttélés során az emberek gazdasági kapcsolatba kerülnek egymással. Van, aki ügyességével, szorgalmával, vagy szerencséjével módosabbá válik, mások szegények maradnak. Kialakul a gazdaság és a társadalom. Az emberek együttdolgozása, a közösségi munka, lépésről lépésre a közös lakhely, falu, város létrejöttét eredményezi. A létrehozott tér a maga arányaival, formáival, díszítéseivel nem csupán a funkcióról, a műszaki megoldásról, az építtető gazdagságáról, ízléséről tudósít, hanem művészeti mondanivalót hordoz. Így azokon keresztül betekintést nyerhetünk az akkor élt emberek világképébe, közösségi rendjébe. Történeti távlatban tekintve, az épített környezet, az építés, az emberi társadalmak alapvető, elmaradhatatlan jellegzetessége. Az építőmestert a régi görögök architektonnak, azaz legelső alkotónak nevezték. Az építészet tehát az első művészet, melynek részeként azután különböző művészeti ágak, szobrászat, festészet fokozatosan önállósultak, elkülönültek. Így látva az építészet történetét, talán jobban érthető Le-Corbusier írása az 1920-as évekből: „Igazi építészeti élményünk akkor keletkezik, ha az alkotás a világegyetem hangját szólaltatja meg bennünk”.


Mezopotámia térképe

A civilizáció hajnalán

Az épületek építése elképzelhetetlen valamilyen szerkezeti rendben összefogott anyag használata nélkül. Az anyag és a szerkezet egymást kölcsönösen meghatározó kapcsolata az építészet belső fejlődésének egyik fontos hajtóereje. Egy új anyag felfedezése, megjelenése megváltoztathatja az épületszerkezetet (tégla, kő, kerámia, üveg, öntöttvas, acél, vasbeton stb). Ugyanígy egy új szerkezeti elv felfedezése, pl. a boltozásé, a korábban használt hagyományos építőanyagok alkalmazásának merőben új lehetőségeit tárja fel. Természetesen ebben szerepet játszik az adott kor technikai felkészültsége, a társadalmi háttér, mint a gazdaság, vallás.

A közösségi lét az épületek tekintetében új funkciókat igényelt. A funkció differenciálta az építészetet. A lakóházak mellett megjelentek a különböző közösségi terek, a sport, színház, templom, sírépítmények, áldozati helyek terei. Ezek az egykori építmények a régészeti feltárások során sok mindent elmondanak egy-egy kor társadalmáról, a településeken élők társadalmi viszonyairól.

Jerikó falmaradványai. Józsué Könyve 6, 1-20.

„Jerikó gondosan bezárkózott - Izráel fiai elől -, se ki nem jött senki, se be nem ment senki. Akkor az Úr így szólt Józsuéhoz: nézd, kezedbe adom Jerikót és királyát”. Józsué 6, 1-2.

Az ókori Jerikó, amely Jeruzsálemtől mintegy 25 km-re észak-keltre Tell esz-Szultán dombján fekszik, alapítását a régészek Kr.e. 9000-re teszik. Területe az ásatások szerint 30 hektárt foglalt el. Növekedésében közrejátszhattak a nagy vízhozamú források. Lenyűgöző távlatok. A Józsué könyvéből vett idézet későbbi, másik bibliai történetében szereplő forrás,  - Elizeus kútjának története –  még ma is jelentős mennyiségű vízzel látja el Jerikó mai lakóit. De nem csak a forrás maradt fenn. Az 1950-es években Kathlen Kenyon brit régész kerek kunyhók maradványaira bukkant, amelyek már nem nádból, hanem vályogtéglából építettek voltak. A szárított vályogtégla használatának ezek a legkorábbi nyomai. Figyelemre méltó, hogy a települést kőfal és árok vette körül, amelyhez 9 méter átmérőjű torony kapcsolódott. A torony belsejében kőlépcső volt, amely feltehetően a torony csúcsára vitt fel. Feltételezhető, hogy nem csak megfigyelő állásként, hanem vallási szertartások céljára is használhatták. Amikor Jerikóban jártam, az ásatások során kibontott területen jól láthatóak voltak ezek a történelmi emlékek.

A kövek "beszélnek".

A feltárások során agyagedények, cserépdarabok kerültek elő. Földrajzi érdekességként figyelmet érdemel, hogy Jerikó nem csak a legősibb, hanem a legmélyebben fekvő város is a világon, 256 m-rel fekszik a tengerszint alatt. Jerikó történetéhez kapcsolódóan említésre méltó, hogy feltárása során a telep halom (tell) feltárásakor 21 településréteget sikerült azonosítani, melyeket az egymást követő nemzedékek építettek. A Kr.e. VI. évezred elejétől a kerámiagyártás kifejlődésével az égetési technológia fejlesztésével a díszítésben, a formagazdagságban valamint a vésetek, feliratok alapján sok minden ismertté válhatott az adott réteg kora és kultúrája tekintetében. A cseréptöredékeket, amelyek közül a feliratos vagy ábrákkal díszített darabokat a régészek „osztrakonoknak” nevezik.

A lakisi osztrakonok

Felfedezés helye: Lakis (Tell ed-Duweir) Felfedező: James Leslie Starkey. British Museum, London. Jelentősége: A Lakis városának kapujában talált tizennyolc osztrakon a Júdeai Királyság végnapjait illusztrálja. A legtöbb cseréplevelet egy Jaus nevű parancsnok írta a lakisi helyőrség vezetőjének, Hosájáhunak. Utalás szerepel bennük két prófétára (minden bizonnyal Uriásra és Jeremiásra), valamint Azeka jeleire, ami szinte szó szerint megismétlődik Jeremiás könyvében (34:7).

A városállamok felemelkedése

Kr.e. 3300 és 2600 között zajlott a leglátványosabb városfejlődés Mezopotámia déli részén, a sumérnak nevezett civilizáció idejében. Virágzásának titka a sikeres mezőgazdaságában rejlik. A Nílussal ellentétben a Tigris és az Eufrátesz nem árasztja el ciklikusan a földet. A Kr. e. IV. évezred végén ugyanis a sumér földművesek bonyolult rendszert dolgoztak ki, a két folyó közötti hordalékos talaj vízellátásának szabályozására. Csatornahálózatot ástak és üzemeltettek. Ehhez szükség volt tervezésre, szerszámokra, munkaszervezésre és fejlett kultúra megvalósítására (írás, a törvénykezés, közügyek szabályozása, adminisztráció, az irodalom, monumentális építészet, képzőművészet). A városállamok létrejöttét az egyre növekvő bőség, a mezőgazdasági piacok kialakulása teremtette meg. Kialakult a hierarchikus politikai rendszer, amelyben már hivatalnokok közvetítettek az uralkodó és a lakosság között. A legjelentősebb sumér városállam Kr. e. 3000 és 2700 között Uruk – a bibliai Erek – volt. Alapítója a mitikus Enmerkár volt, akinek az utóda, Gilgames király emelte a város védő falait. (A Gilgames-eposz, egyes részei már a Kr.e. XXII. században bizonyosan ismertek voltak.) Egy német régész csoport 1912-ben fedezte fel Uruk romjait Bagdadtól mintegy 240 km.-re délkeletre. Az ásatások bizonyították, hogy az eposz írója nem esett költői túlzásba, hiszen az ókori városfalak hossza meghaladta a 8 km-t, és közel 100 hektárnyi területet foglalt el. A központban állt egy szentély, az un. Fehér Templom. Ez a 12 m magas emelvényre épült zikkuráti volt az első jellegzetes sumér építmény. Ez hatalmas emelvény volt, a tetején szentéllyel. (Érdekesség: a budapesti MÜPA oldalában áll egy hasonló építmény, modern változata.) A sumérok úgy hitték, hogy a földművelés ciklusainak, a természeti környezetüknek saját istenei vannak, akik sikeres aratás egy-egy fontos eleméért felelnek. Minden város külön védő istent, vagy istennőt választott magának. Urukban főként Inannát (termékenység, szerelem, háború), Anut (az ég istene, a csillagok ura) tisztelték a Fehér Templom szentélyében. Ezekről az Istenekről kis szobrocskákat készítettek, amelyek a történelem első szobrászati emlékei közé tartoznak. Feltétlen meg kell említeni a Warka-fej néven ismert, gyönyörűen kifaragott női szobor fejet, amelyet Urukban találtak, és Kr.e. 3000 körüli évekre kelteznek. Az ásatások során előkerült a korai dinasztiák idejéből származó dombormű is említést érdemel, amely sumér tehéntenyésztőket ábrázol, amint nagy edényekbe töltik a tejet.

Zikkurati

A városállamok között azonban versengés tört ki. Ennek a viszálykodásnak akkor szakadt vége, amikor hirtelen egy közös ellenség, az akkádok léptek színre. Az akkád a sémi népek egyike, akik a sumértől eltérő nyelvet beszéltek. Sarrukin király (gr.:Szargon Kr.e. 2334-2279). Egyetlen politikai tömbbe tömörítette a városállamokat. Így Kr.e. 2280-ra létrejött az egységes akkád birodalom. Az akkád kornak Kr.e. 2150 táján lett vége, amikor Narám-Szin Sarrukin dédunokája nem tudott ellenállni a Gutiknak, akik elfoglalták Dél-Mezopotámia jelentős részét. A Kr.e. XXI. századra Úr-Nammu király restaurációja sikeres volt, amelye III. Úr-i dinasztia néven ismerünk. Hamarosan azonban ismét fenyegető hódítók léptek színre, az Amoriták. Nem zárható ki, hogy Ábrahám történetének hátterében is az ő megjelenésük áll.

Warka-fej. Alabástrom női fej. Kr.e.3000 k. Bagdad Iraki Múzeum.

A Nílus völgye

„Az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” Mózes I. 12. 1-2.

A Kr.e. V. évezredre, amikor az Eufrátesz folyó mentén megszaporodtak a mezopotámiai települések, a Nílus völgyében is hasonló fejlődés következett be. Az ásatások során a neolitikum kései szakaszából egyre több olyan lelet került elő, amely a mezopotámiai és Égei tengeri kultúrákkal folytatott kereskedelemre utal. Az egyiptomi bányákban feltárt réz keresett árucikké vált. Először ezek a települések vályogtéglából épült kunyhók és műhelyek voltak. Ezek a közösségek idővel körzetekké – nomoszokká – kapcsolódtak össze, amelyeket törzsfők irányítottak. Kr.e. 3300-ra a nomoszok szövetsége két különálló királyságot alkotott. Az egyik Alsó-Egyiptom, a Földközi-tengertől a Nílus két partján, annak deltáját magában foglalva terült el. Ez a zöld, gazdag legelőkkel és termékeny ligetekkel ellátott terület vonzotta a kánaáni, és szíriai nomád törzseket. Itt ezen a szubtrópusi területen építették fel fővárosukat Avariszt, a hükszósz hódítók, és itt alapították meg székhelyüket Taniszt, a későbbi fáraók. A Biblia szerint itt, a Gósen földjeként ismert észak-keleti területen senyvedtek a héberek, Pítom és Ramszesz városainak építésekor. A másik királyságot Felső-Egyiptomnak nevezték. Ez a Nílus menti keskeny termékeny földterület, egészen a zuhatagok vidékéig, a Núbiai sivatagig húzódott. Ezen a tájon építették fel a fáraók emlékműveiket, köztük Abüdosz, Théba és Abu Szinbell templomait. Kr.e. 3100 körül egyesült Felső- és Alsó-Egyiptom. Ennek az eseménynek állít emléket az un. Narmer-paletta, amelyet Kom el-Ahmar ókori városának közelében találtak meg. A paletta egyik oldalán Narmer király, a Felső-Egyiptomi fehér koronát, a hedzsetet viseli, a másikon pedig az Alsó-Egyiptomi vörös koronát, a deseretet. Később ezt egyesítve egyetlen fejdíszként viselték. Ez volt az un. psent korona. Narmer fáraó alapította meg az I. dinasztiát. A dinasztiák sora ezután 3000 éven át követte egymást. Narmer utóda alapította meg Memphisz városát. Az egyiptomi uralkodókat Ré isten élő földi képmásaként tisztelték.

Narmer paletta. Feltalálási helye: Hórusz templom, Hierakónpolisz. (1897-98) Magassága:63 cm.  Kr.e. 3000 körül. Kairó, Egyiptomi Múzeum.

A fáraók monumentális építészeti törekvése új építési anyagok használatát követeli meg. A tégla és vályog használatát kiszorítja a kő használatának kizárólagossága. Hatalmas tömböket igen pontosan megmunkálva nagy távolságokra mozgatnak és emelnek fel, szinte milliméteres pontossággal. A hipetrális csarnok – a később gyakori bazilikális elrendezés alapja – kialakul a középső birodalom idején. Megjelenik az oszlopok hármas tagolódása, láb, törzs, fej, valamint az oszlop bájolatokkal barázdált felület képzése (kanellúra) és a sudarasodó törzsek is (entázis). Az egyiptomi építészet e korszakára jellemző, hogy a sír együttes, a templom és a palota megjelenése kifelé merev, zárt tömeges, homlokfala (pilon) rendkívül vastag, védelmi jellegű. Belseje a homlokfalba vágott egyetlen kapun közelíthető meg, a hozzá vezető utat (dromosz)  kőoroszlánok és szfinxek sorai őrzik. A térszervezés, épületegyüttesek elrendezése szigorúan axiális, vagyis egy tengelyt követ.

A Piramisok

A nagy piramis mezők Memphisz közelében terülnek el, az egykori déli birodalom északi határán. Ezek a monumentális építmények nem csak az egyiptomi királyok korlátlan hatalmának kifejezői, hanem annak beszédes bizonyítéka is, hogy a halottkultusz milyen kimagasló szerepet játszott az egyiptomi vallásban. Az első típus a lépcsős piramis volt (szakkara, medum), később a teljesen leegyszerűsített geometrikus típus, a gúla terjedt el. Nagyságukat illetően, a mintegy fennmaradt száz piramis azt mutatja, hogy nem volt kötöttség. A piramisok térképzése minden más építménytől megkülönbözteti abban, hogy hatalmas kőtömbjeivel egy szinte elenyésző méretű belső teret fog körül. E sajátos téralkotás élesen elválasztja a mezopotámiai zikkurátitól. Míg a Fehér Templomnál az erő sugárzása felfelé mutat, mintegy az égre tör, addig a piramis erői lefelé hatnak, mintegy a halottat védelmezve.

Gizai piramisok Egyiptom.

A sziklasírok

I.Thutmosis, a XVIII. századi dinasztia királya alatt az Új Birodalom korában Kr.e. 1500 körül végleg eltűnik a piramis, mint sír típus. A királyok már nem emelnek maguknak monumentális síremlékeket. Théba útvesztő sziklasivatagaiban térnek örök pihenőre. Az Új Birodalom kiforrott sziklasír típusa egyetlen hosszú tagozással kisebb szakaszokra osztott folyosó, ami a király gránit szarkofágját rejtő terembe vezet. A sziklasír alakja az idők folyamán mind bonyolultabbá lesz, valóságos labirintussá válik. A perzsa uralom alatt, Kr.e. 500 körüli idő sírtípusa az aknasír (szakkara). Az akna mélysége sokszor a 20 métert is meghaladja. Ennek művészeti jelentősége nem sok, inkább szerkezeti szempontból figyelemre méltó.

Az ókori Egyiptom művészete

A sírkamrák művészeti tárgyai, a szobrok, faliképek, és egyéb tárgyak nem a külvilág, hanem az utókor számára készültek. A külvilág számára emlékoszlopokat emeltek a fáraók, és a templomok falára, oszlopaira íratták, faragtatták dicső tetteik emlékét. Ezzel szemben a sírkamra tárgyai, képei arra szolgáltak, hogy ha a halott majdan Ozirisz isten ítélő széke elé kerül, eszébe juttassák a földön viselt dolgait, és tanúskodjanak mellette. A múmiák mellett elhelyezett kis szobrocskák rabszolgák, hajósok, katonák sírba helyezése ősrégi barbár szokás maradványa. Hajdan ugyanis a király halálakor legyilkolták és holttestével együtt eltemették a feleségeket, szolgákat, testőröket, sőt az állatokat is, abban a hitben, hogy azok majd a túlvilágon tovább szolgálják urukat. Fontos megemlíteni, hogy az egyiptomi történelem elején, a szomszédos Mezopotámiában még rendeztek ilyen tömeggyilkosságokkal egybekötött temetéseket.

IV. Amenophisz (1372-1355) új vallást vezetett be, hogy a papok hatalmát megtörje. Egy-isten hitet vezetett be, Aton, a napisten imádását. Ennek szellemében nevét is megváltoztatta, Ekhnatonra. Új fővárost épített, a mai El-Amarna mellett. Itteni udvarában bontakozott ki az a sajátos művészet, amely az előző korok művészeti alkotásaitól különbözött. Ugyanis hűségesen követték a valóságot, olyannyira, hogy nem riadtak vissza a csúnya, sőt rút ábrázolásától sem. A nagy fáraó portréja szinte tapinthatóan érzékletes.  Hasonlóan kifinomult, és méltóságteljes Nofretétének a híres portréja, amely vonzó szépségével, meglepően modernnek hat. Az amarnai művészet egyszeri csoda maradt az egyiptomi kultúra történetében. Rövid ideig virágzott Tutanhámon uralkodásának végéig, s mindvégig zártkörű udvari művészet maradt. Az újszerű ábrázolásmód hatott ugyan a többi mesterre is, azonban a két uralkodó halála után folytatták az évezredes hagyományt.

Nofretété szobra. Berlin Neues Museum.

Szobrászat

Az egyiptomi mesterek ügyeltek a szobrok természethűségére. Értettek a valósághű ábrázoláshoz. A néhol kezdetlegesnek tűnő ábrázolásmód, nem a kellő tudás hiánya, hanem az akkori művészeti felfogásból ered. A szobrászok nagyon figyeltek az ábrázolt emberalakok rangjára. A fáraókat, főurakat és papokat tartózkodó méltósággal, merev arccal és testtartással örökítették meg, míg a kisebb rangúakat pedig elevenebben, munkájukra jellemző mozgással. Az állatokat még náluk is elevenebben ábrázolták, akár csak az őskor művészei. Az embert ábrázoló szobrokat tekintve jelentősek a falusi Bíró, az Írnok, és a híres Zöld fej. A Zöld fej Egyiptom késői korszakából való, amikor már a perzsák foglalták el a fáraók trónját. Talán papot ábrázol. A homlokán és szája körül a keserű ráncok elárulják szorongását és félelmét a bizonytalan holnaptól.

Zöld fej. Boston Museum of Fine Arts.

Festészet

A falfestmények jó része munkálkodó embereket ábrázol. A férfiak szántanak, aratnak, terelik az állatokat, építkeznek, ötvösmunkát végeznek, árukkal rakják meg az evezős hajókat, vagy éppen halásznak. Asszonyaik sodorják a fonalat, szőnek, vagy éppen muzsikálnak, táncolnak uruk előtt, hogy felvidítsák. A fa táblaképeket gipszalapra festették, az oszlopok kőfalak ábrázolásainál először rajzosan körülírták, sőt körülfaragták a tárgyak formáit, majd a vonalak közeit kifestették. Főként alapszíneket használtak, ritkán keverték őket. Nagyon szerették a vöröset, amely az élet színe, meg a sárgát, amely a termést érlelő nap tüzére emlékeztette őket. Kedvelték még a kéket, és a buja természet színét, a zöldet. Élethűen örökítették meg a mindennapi élet pillanatait, röppenő madarat, háziállatokat, halakat. olyan kecsesen és részletesen, hogy természetrajzi tankönyvek ábrái közé is kerülhetnének. Az emberalakoknál azonban kötötte a művészeket az ábrázolt rangja. Az állatoknál és a természetábrázolásnál viszont szabadon dolgozhatott, nyugodtan festhette, faraghatta olyannak a képet, amilyennek a valóságban látta. Érdekesség, és az egyiptomi festészetre, ábrázolásra különösen jellemző az arcok ábrázolása. Az arcot mindig profilból, oldalról rajzolták, a szemeket pedig elölről. A figurák teste mintha kicsavarodnék. Válluk és a törzs felső része elölnézetben látszik, lábuk viszont megint oldalról. Tették ezt azért, mert úgy gondolhatták, nem az a valóság, amit látunk, hanem amit tudunk róla. A szemünk csal, minduntalan elrejt valamit a látott dolgokból. A művésznek viszont az a feladata, hogy teljes egészében, és könnyen felismerhetően adja vissza a dolgok képét.  Ez okból tehát minden testrészt abból a helyzetből ábrázoltak, ahonnan a legtöbb látszik belőle, illetve annak lényegéből. A távolabb levő dolgokat nem rajzolták kisebbre, hanem a közeliekkel egyformára, hiszen ez a valóság. Jellegzetes példája ennek az ábrázolásmódnak a Mesterséges tó képe. A vizet felülről látjuk, mintegy térképszerűen, a többi tárgyat, alakokat pedig oldalnézetben. Az ilyen képi beszéd célja, a legnagyobb felületek megmutatása.

Az egyiptomi alkotások nem önálló képek, mint amelyeket a ma művészei készítenek, hanem történéseket beszélnek el, mintegy pótolják, kiegészítik az írást, amely belőlük alakult ki, ezért is hívják görög szóval hieroglifnak, vagyis képírásnak.

Megszólal a történelem

„Mondom nektek – felelte -, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”.Lukács 19. 40.

Amikor Napóleon 1799-ben partra szállt Egyiptomban, csapatait felsorakoztatta a piramisok előtt, és lelkesítő beszédében ez az elhíresült mondat is elhangzott: „Katonák! Ezekről az építményekről 40 évszázad tekint le rátok.”

Míg a katonák harcoltak, a sereggel érkezett tudósok kutatták a múlt emlékeit. Ebben az időben előkerült a földből egy feliratos fekete kőtábla, a később híressé vált Rosette-i kő. Ennek segítségével fejtették meg a régi egyiptomiak képírását. Ez felkeltette a világ érdeklődését a titokzatos föld múltja iránt. Hosszú évek munkájával számos sírt tártak fel a kutatók, de mindegyiket többé-kevésbé kifosztva találták. A megtalált leleltek alapján sok minden feltárult az évezredeket átfogó múlt mélységéből. A kutatók mégis arra vágytak, hogy egyszer megtaláljanak egy épségben maradt királysírt. Kutató szenvedélyüket, kitartásukat siker koronázta. A szerencsés felfedező az angol Howard Carter volt. Téba nekropoliszában a Királyok Völgyében, ahol mintegy harminc egyiptomi uralkodó pihent, 1922 novemberében megtalálták Tutanhamon fáraó sírját. Nem sokat tudunk erről a fiatalon elhunyt fáraóról, az eretnek király vejéről. Legnagyobb uralkodói tettét a karnaki templom emlékköve őrizte meg. Ezen a király következő szavai olvashatóak: „A templomokat romokban találtam, szent helyiségeik bedőltek, udvaraikat gaz verte fel. A szentélyeket újjáépíttettem, a templomokat helyreállíttattam, s értékes ajándékokat adományoztam nekik. Isten-szobrokat öntöttem aranyból és elektronból, lapis lazulival és egyéb drágakövekkel ékesítettem őket.”

Rosetti kő. British Muzeum. Ennek a leletnek a segítségével sikerült megfejtenie Champollionnak a hieroglifák ősi titkát.

Tutanhamon sírját szinte érintetlenül találták. Rengeteg lelet került elő, amely segített a kor megértésében. Meg kell említeni, hogy Howard Carter kiváló régész volt, szakszerűen látott a kutató munkához, azonban – mint ez lenni szokott – kevés pénzű. A régészeti kutatások pedig sokba kerülnek. Carter viszont összetalálkozott a régészeti tudomány szerencséjére, Lord Carnarvon angol arisztokratával, aki mint régiségeket gyűjtő ember, felajánlotta vagyonát az ásatások költségeinek fedezésére. Amikor Londonban a British Múzeumban alkalmam volt az ókori kiállítást megtekinteni, láthattam ennek a „gyűjtő munkának” tárgyi emlékeit.


A régi egyiptomiak fáradozása holttestük „föltámadásáért” mégsem volt egészen hiába való, mert a fáraók sírkamráinak feltárásával sok ezer év multával szinte újra életre keltette a hajdan volt birodalmat. A múmiák mellé rakott műalkotások, ékszerek, használati tárgyak, ruhák és bútorok, a hétköznapok kellékei hű másai azoknak a holmiknak, amelyek a halottat életében körülvették, illetve amiket használt. A sírkamra falfestményein pedig betekintés nyerhető az elhunyt életébe, tetteibe. Csupán el kell olvasni a melléjük írott hieroglifákat, és értelmezni a képeket.

A továbbélő ókor

A középkori Európa uralkodó ideológiája hátat fordított a pogány ókor eszméinek, és megtagadta művészetét is. Mégsem tudott meglenni nélküle. A császárság korában üldözött őskeresztények földalatti katakomba festményei, az egykorú római lakások falkép stílusát követik. Az első keresztény templomok pedig római kereskedő csarnokok, a bazilikák mintájára épültek. Oszlopaikat a lerombolt római templomokból vették át, s ha újakat készítettek, azokat a korinthoszi oszlophoz hasonlóra faragták. A különböző építészeti stílusok és technikák szintén az ókort idézik. Formanyelvüket éppen ezért nevezték el román stílusnak. A régmúltból a régészeti kutatások és leletmentéseken keresztül a ma embere rácsodálkozhat azokra a műalkotásokra, amelyek éppen úgy, mint akkor, ma is, a figyelmes ember számára Le Corbusier szavaival élve, a világegyetem hangját szólaltatja meg bennünk.

Felhasznált Irodalom:

Artner Tivadar: Az ókor művészete

Dr.Winkler Gábor – Szabó Péter: Építészettörténet I-II.

Baráth Béla –Éber László  -  Felvinczi Takács Zoltán: A művészet története

Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás Szent István Társulat 1976.

Keresztény szimbólumok a kortárs magyar szakrális képzőművészetben

http://docplayer.hu/984115-Kereszteny-szimbolumok-a-kortars-magyar-szakralis-kepzomuveszetben-a-kalocsa-kecskemet-foegyhazmegye-teruleten.html

Tomori Pál Főiskola

Bölcsészettudományi Tanszék Szabad Bölcsészet Szak Művészettörténeti szakirány

Kalocsa

Keresztény szimbólumok a kortárs magyar szakrális képzőművészetben, a Kalocsa-Kecskemét Főegyházmegye területén

Kurdi János

Konzulens: Dr. Frenyó Zoltán

Kalocsa 2012.

Rezümé

Lehet – e korunkban is a festészet célja, hogy túlemelje a nézőt az érzékileg felfogható festék és vászon szintjén, egy másfajta realitásba? Szabó Pál festőművész-tanár, a Kecskeméti Főiskola docense teszi fel ezt a kérdést, amely az elindító gondolata e dolgozatnak. A kecskeméti Balanyi Károly grafikusművész válasza az, hogy igen. Ez az igen hozza létre az új évezredben a „Creator Spiritus” Teremtő – Alkotó Lélek Keresztény Képzőművészeti Kiállítást Kecskeméten, a Széchenyi-városi Közösségépítő Egyesület, az Erdei Ferenc Művelődési Központ és Művészeti Iskola közös rendezvényeként, 2000. október 26 és november 12. között. Hagyományőrző céllal, olyan ökumenikus, keresztény szellemű kiállítás-sorozat elindítását tervezték, amely hosszabb távon alkalmassá válhat a keresztény képzőművészet megtépázott szakmai rangjának a helyreállítására. Ennek megvalósításához első lépésként, Balanyi Károly úgy gondolja, hogy értékválsággal küzdő korunk információ áradatában, a keresztény művészet alapvető feladata, hogy erkölcsi imperatívuszokat állítson. Ennek elősegítéséhez olyan kiállítást szerveznek, amely nem feltétlenül témájában, hanem szellemiségében hordozza a keresztény – keresztyén értékrendet. Az elmúlt időszak négy sikeres kiállítása (2000; 2003; 2006; 2009) igazolta, az Ifj. Gyergyádesz László művészet-történész által megfogalmazottakat: ”Hiszünk az emberi és az emberen túli értékekben, Isten közelségében, nemzeti szentjeinkben, határhegyeinkben, múltunkban, népi kultúránkban, gyökereinkben, szakrális motívumaink jelentésében és jelentőségében, a művészet ég és föld közötti közvetítői szerepében.”(Credo 2009. Szakrális Képzőművészeti Kiállítás. Kecskeméti Képzőművészek Közössége 2009. március 19 – április 5.) Jelen dolgozat írója számára ez továbbgondolásra érdemes feladattá vált.

Bevezetés

„Isten arca el van rejtve bennünk

Ő tudja csak hogy, hisz látva lát

Kegyelmesen formálgatja lelkünk,

S kifaragja bennünk –Önmagát.”

(Füle Lajos: A szobrász)

Az ember Imago Dei. Isten képmása. Az az eredendő dolga, küldetése s egyben lehetősége, hogy hasonuljon az erdetihez, amelyből forrásozik. [1] Ez Krisztus követésében (imitátió Christi) valósulhat meg. A ma embere számára elvontnak tűnik mindez, mert az európai kultúra alapját biztosító Biblia a 20. század folyamán generációk előtt vált ismeretlenné. Ennek oka sokkal összetettebb annál, hogy csupán a II. világháború utáni hivatalossá emelt ateizmusban látnánk. A tapasztalati-empirikus tudományos gondolkodás uralkodóvá válásával veszített jelentőségéből az emberi lét mindennapjainak vallási és ontológiai megközelítésű magyarázata. A felvilágosodástól kezdve, napjaink uralkodó analitikus-neopozitivista gondolkodása az emberiség sok évezredes tapasztalatait, hagyományokba foglaló vallási formáit elutasítja. Új „hitet” a természet és reáltudományba, mint a minden kérdésre választ adó világmagyarázatba vetett hitet kínálja.

A tudományos felfedezések eredményeit felhasználó gazdaság jelentős változásokat idézett elő a társadalmakban. E társadalmi átrendeződések a társadalmat alkotó egyén tudatában, világnézetében is változást hozott. Különösen szembetűnő ez, ha az értéket, mint filozófiai fogalmat tekintjük. Magyari Beck István szerint, az érték közgazdász fogalommá változott. Manapság az értékfogalmat csak ott használhatjuk jó lelkiismerettel, ahol termékekről beszélünk. – írja, majd így folytatja:

1. A „képmás” és a „hasonlatosság” (eikón–homoiószisz) kifejezések alapja Ter 1,26. „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”

„Ha csak a filozófiában talán legtöbbet tárgyalt értékeket -az értékek értékeit- vesszük: az esztétikai, a morális és az episztemológiai értékeket, és ezúttal nem redukcionista szellemben kutatunk, tehát nem ezek egymásra való visszavezethetőségét keressük, hanem éppen fordítva, az eltérések iránt érdeklődünk, beszédes feltevésekre juthatunk. Például az esztétikai értékek közismert pólusain a szép és a rút sokszor jelent meg mint a harmónia, a rendszer és a diszharmónia, tehát a rendszer hiánya közötti ellentét. Hasonlóan a jó és a gonosz, mint az építés és a rombolás alternativái tudatosultak.  Az Újtestamentum Jóistene nem azért jó, mert minden bajtól megóv bennünket – amit szemmel láthatóan nem is tesz -, hanem azért, mert Ő az Újtestamentum szerzői szerint teremtő, tehát alkotó isten. Míg a sátán attól rossz, hogy romból. Végül az igaz és a hamis egyfelől a tájékozódásunk – ezt idézi elő az igaz -, másfelől pedig tévelygéseink – ezt idézi elő a hamis – szolgálatában áll. Mármost a harmónia, a rendszer, az építkezés és a tájékozódás legalább annyira az élet szolgálatában álló értékek, mint amennyire a diszharmónia (entrópia), a rombolás és a valóság elvétése elkerülhetetlen pusztulás irányába mutatnak. Az értékek tehát túlélést garantáló elvek és normák.” [2]

Jelen dolgozat célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a keresztény szimbólumokra, mint alapvető értékre, amely korunk társadalma előtt elveszőben van. Dávid Katalin a bibliai jelképek eltűnésének utolsó pillanatáról beszél: „az emberek szinte teljesen képtelenné váltak a jelképek bármilyen értelmezésére. (…) ez egyik oka lett a mindenki által megtapasztalt kulturális, szociális tévutaknak és az egyén szempontjából olyan lelki torzulásokat okozott, amely által – a jelképek elvesztésének természetes következményeként – elveszett a belső világunkba vezető bejárat. Ezt a magam részéről kifejezőbbnek tartom úgy fogalmazni, hogy elvesztettük a szakralitáshoz vezető utat.” [3]

2. Magyari Beck István: Érték és pedagógia Akadémiai Kiadó Bp. 2003. 27. old.

3. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 8-9 old.

Márpedig ha a szakralitás nem táplálja az ember szellemi, lelki, testi életét, akkor elveszíti „egész-ségét”, egészségét. Csonkává, végül beteggé leszünk nélküle. Hiánya degenerációhoz vezet.

Fontos megérteni, hogy a szakralitás nem csupán a vallás, vagy a hit része, hanem olyan minden emberben meglévő szellemi erő, amely elősegíti létének kiteljesedését. A jelkép tehát, amely utat enged a szakralitáshoz, az emberi természet egészségének biztosítéka.

Egy egészséges társadalom az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, hagyományát megbecsüli, mert tudja, hogy meríthet abból. Az a szellemi kincs, amelyet az emberiség létének fenntartása, kibontakoztatása érdekében kifejlesztett, az a keresztény szimbólumoknak a szinte újra felfedezett valóságaként a mai kor kihívásaira alkalmazható értelmezésként segíthet a ma emberének, egy a természethez és embertársaihoz való igazabb viszony kialakításában, egy teljesebb, boldogabb élet megteremtésében. Vissza kell nyúlnunk tehát, a keresztény hagyomány spirituális, szimbolikus elemeihez. Vissza kell adni eredeti jelentésüket, amelyek a jelenkor kavargó, kommersz, káoszba hanyatló világából, megmutatják az utat, egy végtelen és örök világ felé. Ahogyan ezt láttatja az égig érő fa, a világfa szimbóluma, amely kifejezi az ember és egy fölötte álló transzcendencia egységét. Üzenet ez az ősi múltból arra nézvést, hogy van fölöttem egy végtelen hatalom, amely felé az emberi lét, a földi élet törekszik.

A bevezetés zárásaként ide kívánkozik Weöres Sándor igaz gondolata: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” [4]

4. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Kiadó Bp.1973. 2. kötet A teljesség felé  (részlet) 621.old.

1. A SZIMBÓLUMOK KIALAKULÁSA, TÖRTÉNETE

1.1. A szimbólumok jelentősége

Az ember szimbólumalkotó lény. Az emberiség szellemi múltjába messze visszanyúló jelképek évezredeken keresztül a tapasztalatok áthagyományozásának eszközei voltak. Képi jelei annak a tudatosan megtapasztalt, a fizikai valóságon túli megélhető igazságnak, amely eligazította őt világában. Az ember ugyanis soha nem akart elveszni a hatalmas térben. Kereste a „jeleket”, amelyek mintegy tudatának tájékozódási pontjai, hozzá segítették saját belső világa, és a természeti világ rendjének felismeréséhez. Fogalomképzése a természetből ered, azonban a természetfelettire mutat. Az emberi lélek a tudat fejlődésének korábbi szakaszaiból sok nyomot megőrzött. C.G. Jung a szimbólumokat az emberrel veleszületett ősképeknek (archetípusok) tartja. Ezek a tartalmak ma is hatnak a pszichére.

„A szimbólumok szellemiségünk fontos alkotó elemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos veszteséggel járna.” [5]  Ez az éltető erő minden emberben apriori létezik. Ebből következik, hogy az azt feltáró jelképek olyan ősi létezők, amelyek egyrészről egyetemesek, másrészt nyitottak az élet, az emberi lét új felismerései felé. A népek hagyományaikban rengeteg szimbólumot őriznek. Ezek tartalmát vizsgálva fellelhetőek azonosságok olyan népcsoportok esetében is, amelyek sem térben, sem időben nem lehettek kapcsolatban egymással.

Minden kultúrában az ember a maga vágyai, törekvései szerint felismer, kiválaszt jelképeket, szimbólumokat, amelyek felé szellemi ereje vezeti, mert támaszt keres egyéni és társadalmi életének alakításához, kiteljesítéséhez.

5. C.G. Jung: Az ember és szimbólumai. Gönczöl Kiadó Bp.1993. 93. old.

A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon). Jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Az antik korban, ha a családtagok, barátok hosszabb időre elváltak egymástól, akkor széttörtek egy agyagtáblát, pénzt, vagy gyűrűt, s ha messzi földről hazaérve újra találkoztak, akkor a szümbola, a széttört tárgy pontosan összeillő részei tették ki azt az egészet, amely összetartozásukat bizonyította. A szimbólum tehát az egység felé mutat, nem csak materiális vonatkozásában, hanem ami fontosabb, metafizikai értelmében is. Segít a keresőnek „széttöredezett” világunkban megtalálni, megtapasztalni a más módon kifejezhetetlent, az ész és a logika számára felfoghatatlan igazságot. A szümbolon ellenpontjaként értelmezhető a diabolosz görög szó, amelynek jelentése: széttörő, szétdobáló. A diabolosz tehát azt a szellemiséget képviseli, ami a hasadás, a „két-ség”, a kettétörés irányába hat. Ezt azért is fontos így együtt látni, mert a valódi jelentéssel bíró, az emberi létezést mintegy belülről megragadó életszemléletet segítő szimbólumok a modern ember tudásából kiveszőben van. Helyette elárasztják korunk talmi jelképei, az üzleti élet logói, a számítástechnikából ismert ikonok, zsúfolt életünk iránytűi a piktogramok, fogyasztásra serkentő márkavédjegyek, megosztottságot szító jelvények, és még hosszan lehetne sorolni. Az is tapasztalható, hogy ezekben átveszik, alkalmazzák azokat a jelképeket, amelyek jelentéstartalma a posztmodern ember előtt elveszett, s így számára kiüresedett.

A 20. század drasztikus bizonyítékát adta ennek. A meg nem értett jelképek, kiüresedve olyan idollá válhattak, amelyeket embertelen hatalmak, gonosz ideológiával feltöltve pusztító eszközként használhattak. Már csak erre tekintettel is fel kell tennünk a kérdést, mi állhat a szimbólumok elvesztésének hátterében. A jelképek, kizárólag kommunikációban léteznek, működnek, sőt szellemi tartalmuk, erejük csak akkor érvényesülhet, ha felfogják értelmüket és megszólításukra reagál az ember. Kézenfekvő lenne a kommunikációs technikai fejlődést hibáztatni a szimbólumok eltűnéséért. A kommunikációs technikák azonban önmagukban nem feltétlenül okai a szimbólumvesztésnek.

Okként annak a társadalmi konvenciónak a gyengülése határozható meg, amely generációkon keresztül tudatosította a jelkép értelmezését, összekapcsolva a jelet a jelentéssel. Ennek az értékvesztő folyamatnak a megállításától létünk teljessége függ. „Ha ezek már nem üres jelek, akkor az ember nem érzi magát elfelejtettnek, hanem ad és kap személyes megszólítást. Ugyanis kikerülhetetlen a valamikor még csak vízióként felmerült félelem, hogy az ember a globalizálódó világban személyi szám lesz, de ez már nem rémiszt, ha a társadalomban a személyiség felismerése hétköznapi gyakorlat.” [6]

1.2. A szimbólumok kialakulása

A szimbólumokban való gondolkodás, a képes, valamint a rajzolt jelek évezredek óta az emberi kommunikáció közismert és nélkülözhetetlen eszközei. Maga a nyelv is tekinthető egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólum rendszernek. Régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli gondolatközlés sokkal jelentősebb volt. A kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Megismerésük azt is jelenti, hogy a kultúra egy fontos beszédmódját sajátítjuk el. Tartalmának felfejtése gondolkodásra késztet, mert a jelentés nem benne van, hanem rajta kívül, amelynek megértéséhez szellemi erőfeszítésre van szükség. A modern kor számára távolinak és idegennek tűnik ez az egykor természetesnek, széles körben közérthetőnek tartott történeti-szimbolikus tudat, mert a mai ember már elfelejtette a szimbólumok nyelvét. Fontos tudnunk azonban, hogy a szimbólum ezzel még nem szűnt meg, sőt természetének lényege, hogy újra és újra feléled, és a figyelmet önmagára irányítja.

6. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 13. old.

Interpretációt követel: hordozva magában a mély múltból szóló kollektív emléket, archaikus jelentést, és a jövőnek elrejtett üzenetet.

A szimbólumok rendszerében alapvető fontossággal bír a tér – idő viszony. Az archaikus népek kultúráit vizsgálva, Mircea Eliade feltárta, hogy azok számára a tér és az idő nem homogén. Életük két szinten folyt: egyrészt profán térben, s időben, másrészt szent helyen és időben, az ünnepek idején, amely megszakította a köznapok sorát. A kétféle tér és idő között ontológiai különbség mutatkozik. A köznap és az ünnep nem ugyanabba az időfolyamba tartozik. A szent idő nem helyezhető el az idő egyenesen, annak múlt- jelen- jövő kontextusában. Mai fogalommal élve más dimenzióban van. A szent idő örök. „Időtlen”, azaz minden örökké történik benne. Ennek ellenére lehetséges az átjárás a két szféra között. Az ünneplő ember átléphet az időtlenbe, a „van”-ba, kiemelkedve a profán időből, vissza az eredet valóságába, ahol újra átélőjévé válik annak, ami „kezdetben” – a szent időben és térben – megtörtént. [7]

Korunk lineáris időfelfogása szerint az időben valóságosan csak egy irányban lehet haladni. A múltba való visszatérés lehetetlennek tűnik fel előtte. Az archaikus ember sem tudta megfordítani az idő folyását. Nem is a múltba kívánt visszatérni, hanem az eredet „idejébe”.

A szent élmények átélése, a transzcendencia megnyilatkozása az ősi korok óta együtt járt azzal, hogy az ember teret talált, illetve teremtett az égi erőkön keresztül megmutatkozó valóságnak. Igyekezett ezt a helyet, valamint az égiekkel való találkozás élményének pillanatait vizuális jelekkel megörökíteni. Ennek során az őt körülvevő természeti világ formáiból, anyagaiból alakította ki azt a jelrendszert, amelyek számára valósággá emelték az érzékfölötti világnak, a létezők szintjén való reális megjelenítését. E szimbólumrendszerben alapvető fontossággal bír a síkban megjelenő kör, illetve a térbeliség megtestesítője a gömb. Ez magában foglalja az emberi psziché teljességét, az ember és a természet kapcsolatát.

7. Mircea Eliade: A szent és a profán Európa Kiadó Bp. 1987. 61. old.

Fontos üzenetet hordozó jel a kereszt.

A kereszt kapcsán itt most nem, mint keresztény jelképről szólok, -habár kétségkívül a legerősebb keresztény szimbólum szekularizált világunkban is -, hanem az ősi kultúrák felfedezett jeléről, amely a világmindenség teljességét jelenítette meg számára. A transzcendens és az immanens találkozását, a vertikálist, amely összeköti az égit a földivel, és a horizontálist, amely a földi pillanatnyi jelen. A két erővonal metszéspontja az élet alaptörvényét fejezi ki. Az ellenpólusok kölcsönös egymásra hatását. Ez minden tapasztalás, szenvedés, de egyben a reménység forrása is, amely az „idők teljességében” Krisztus keresztjévé emeltetett.

Szólni kell a pontról, mint a kör, a gömb, középpontjáról, illetve a kereszt metszéspontjáról. Egy pontnak nincs kiterjedése. Érzékelésünk, képzeletünk számára megfoghatatlan. Úgy is mondhatnánk, nem a mi világunkból való. Világunkban mindennek van dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendhez tartozik. Metafizikai értelmezésében a tökéletes egység, a teljesség szimbóluma.

2. AZ ÓKERESZTÉNY MŰVÉSZET SZIMBÓLUMAI

2.1. A keresztény szimbólumok eredetéről

„…az Ige testté lett, és közöttünk élt”. [8] Damaszkuszi Szent János ezt a Logosz (Ige) és az Eikon (kép) párhuzamba állításával így fogalmazta meg: az Ige képpé lett. „ami a beszéd a fülnek, az a kép a szemnek” – jelentette ki az ikonoklaszta (képrombolás) harc vége felé.

Deklarálva ezzel a keresztény hit látható formában való megjelenítésének igényét. Megszólalnak azonban kritikus hangok is, amelyek egyrészről az ószövetségi képtilalom érvényességére hivatkozva [9], másrészről, mert pogány gyakorlatot látnak benne, elutasítják a hittartalom vizualitását. Kezdetben a vallási lényeg valóban csak szóban formálódott meg, illetve a leírt láthatóvá tett gondolathoz kapcsolódik, nem a képhez. Azaz, nem ábrázolások, hanem szó szerint „jel”-képek. Ezek sok esetben hasonlóak a megelőző kultúrák, vagy a pogány kortársak jelképeihez, azonban a keresztények új jelentéstartalommal töltötték fel azokat. Ez vezetett ahhoz, hogy ugyanaz a jelkép mást jelentett a keresztény szemlélőnek, s mást a nem beavatottnak. Jól szemléltetik ezt a „katakombális” emlékek. Katakombáknak az ókeresztény temetkezési helyeket nevezzük. A szó, „kata” jelentése: -nál, -nél, míg a „kümbé”: mélyedést, vermet jelent. E szóösszetételből származik a katakomba szó.

8. Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás: Az Evangélium János szerint 1,14.(a) 1205. old.  Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1976.

9. u.o. Ter 5, 8,9. 185. old. „Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben van! Ne borulj le ezek előtt a képek előtt, és ne imádd őket;” v.ö.: Lev 26, 1. 132. old. „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, ne állítsatok se szobrokat, se emlékoszlopokat, ne emeljetek országotokban jelképes köveket, hogy hódoljatok előttük, mivel én az Úr vagyok a ti Istenetek”.

Az e sírkamrákban található, alkotások, az elhunytak, valamint túlélő hozzátartozóik és közösségük tömör hitvallásaiként is értelmezhetőek. Itt feltétlenül szólni kell a Pécsett feltárt és látogathatóvá tett ókeresztény sírkamráról.

A 4.-5. század folyamán a különböző etnikumú Pannónia területén élő lakosság fokozatosan felveszi a kereszténységet. Ennek során használatba veszik a rómaiaktól fennmaradt épületeket, amelyek egy részét kultikus használatra átalakították. A pécsi 4. századi cella trichora 9. századi igénybevételét kifestés bizonyítja. További használatáról a 12. század második felére keltezett korongos díszítésű, kufi írással szegélyezett függöny motívum tanúskodik.

A cella szeptichora pedig, mely eredetileg egy épület földalatti szintje volt, a népvándorlás korában temetkezési helyül is szolgált.

A 4. században új mauzóleum, és további sírkamrák épültek, amelyeket falképekkel is díszítettek. E képek nagyobb részben Krisztus-szimbólumok, illetve a megváltás ígéretét hordozó ószövetségi jelenetek. [10]

A 4. századig az egyház nem rendelkezett saját ingatlanokkal. A keresztény művészet a kereszténység felszabadulása után lép ki a domus ecclesiae helyzetéből, a basilika világába, ahol az addig rejtőzködő tartalom átalakítja a formát, s a vallási lényeg nem csupán az alkotásból, hanem annak környezetéből, körülményeiből is kibontható. A sajátosan keresztény művészet a Krisztusábrázolásokkal kezdődik, de az alapot ehhez az ókeresztény művészet „rejtőző” korszaka teremtette meg. [11]

10. Galavics Géza, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Egyetemi Könytár, Corvina Kiadó. Bp. 2001. 10. old.

11. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Jel Könyvkiadó Bp. 2010. 13. old.

2.2. Keresztény szimbólumok jelentősége

A keresztények számára a művészet eszköz. Nem cél, hiszen az esztéticizmus nem sajátja a keresztény művészetnek. Az a tartalom, amit meg akar mutatni, túl van a látható, érzékelhető világon.

Tudatában kell lennünk annak, hogy a felfogható, megérthető és magyarázható dolgok csupán töredékei, mind mértékükben, mind jelentőségükben a láthatatlannak.

A vallási szimbólumok kinyilatkoztatás jellegűek. Nem lehet azt mondani, hogy az ember kieszelte őket.

„Mindenképpen azt bizonyítja a tapasztalat, hogy a vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalás szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes életéből fakadnak, s azt valamiképp híven ki is fejezik.” [12]  A keresztény szimbólumokat hordozó ábrázolások nem egyszerűen a múlt eseményeinek megjelenítései, felidézése, hanem egyben a jövő elővételezése is. Fabiny Tibor kifejti, hogy a bibliai szimbolizmus sajátos idődimenzióban mozog: a típus a múltban létezik, az antitípus pedig a jelenben, s ha a típus a jelenben van, akkor az antitípus a jövőben lesz. Az is lehetséges, hogy a típus a múltban, az antitípus még mindig csak a jövőben van beteljesületlenül. Ami az Ószövetségben rejtve van, az az Újszövetségben feltárul. S ami az Újszövetségben rejtett, az majd az eszkhaton-ban (végidő) válik nyilvánvalóvá, de valószínűleg az Ószövetségnek is van olyan rejtett üzenete, ami csak a jövőben jön majd napvilágra, olyan próféciája, amelynek beteljesedése nem történt még meg. Ebben az idődimenzióban való történelemszemlélet nem csupán retorikai alakzat, hanem egy sajátos tipológiai gondolkodásmód, amely a kauzális gondolkodással ellentétes irányú.

2.C.G.Jung:Gondolatok a vallásról és a kereszténységről Kossuth Könyvkiadó 1996. 13.old

Mert amíg a kauzalitás múlt orientált – alapja a múltnak az értelem, a megfigyelés és a tudás révén történő megismerhetősége – addig a tipológia jövőorientált gondolkodásmód, s alapja a hit, a remény és a vízió. Tehát a „hátrafelé” következtető kauzális gondolkodás egy idő síkon csak horizontálisan mozog, addig az előremutató, előremozgó tipológiában a minőségileg más szférába való „ugrás” vertikális mozzanata is megfigyelhető. [13]

A jelkép így az idő és örökkévalóság, a jelen és a jövő, a látható és a láthatatlan viszonyaként jelenik meg a hívő tudatában. Mert a kereszténység nem csupán múltként tekintette a szentírási eseményeket, hanem jelenvalóként és eljövendőként egyaránt.

Az egyes ókeresztény szimbólumok jelentésének tárgyalása előtt figyelembe kell venni, hogy a jelkép nem csak önmagában, statikusan hordoz jelentést, hanem a hozzá fűződő kapcsolatban, illetve tevékenységben is. Így lehet eltérő, illetve többrétegű jelentéstartalom ugyanabban a képben. A konkrét üzenet a Szentírás megfelelő szövegének hermeneutikai értelmezéséből fejthető ki.

Ugyanakkor vannak olyan jelképek is, amelyek jelentése természetükből, valós tulajdonságukból adódnak (oroszlán = hatalom; bika = erő; méh = szorgalom). Vannak olyan jelképek is, amelyek ellenkező előjelű jelentéseket hordoznak. Az egyik ilyen többjelentésű és ellentétes irányultságot is magában foglaló jelkép a kígyó szimbóluma.

Ennek ambivalens tartalmát a patrisztikai irodalom is kiemeli. Mózes tüzes kígyójában Krisztust látja, aki az üdvösséget hozza el a világnak. A teremtés könyvében a kígyó úgy jelenik meg, mint ami „ravaszabb a föld minden állatánál, amit az Úr Isten teremtett”.

(Ter 3, 1.)

13.Fabiny Tibor: A tipológiai szimbolizmus Ikonológia és Műértelmezés 4. JATE Szeged 1988. 8. old.

A keresztre feszített Krisztushoz kapcsolódik a pusztában felállított rézkígyó, amely megmentette a rá tekintőt, ahogy Krisztus keresztje megváltotta az emberiséget. „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.”(Jn 3,14-17.) Jelenti azonban a halált is, amikor Jézus szembeállítja a kenyeret a kővel, a halat a kígyóval. Jelezve ezzel azt, hogy Isten életet ad a hozzá könyörgőnek. „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki?”(Lk 11,11.)

A vipera Keresztelő János szóhasználatában az álnokság jelképe és a farizeusok jellemzője. „Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: - Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől?”(Mt 3,7.) Jézus is hasonlóan szól felőlük: „Viperák fajzata! Hogy beszélhetnétek jót, mikor gonoszak vagytok? A száj ugyanis a szív bőségéből szól.” (Mt 12,34.) Az emberre leselkedő veszélyeket is szimbolizálja a kígyó. Amikor a Jézus által kiküldött hetven tanítvány visszaérkezik, Jézus így szól hozzájuk: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi.” (Lk 10,19.) Tanítványait pedig ekképpen figyelmezteti: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok”. (Mt 10,16.)

Végül meg kell említeni, hogy az ókeresztény jelképrendszer hordozott magában egy rejtjeles beszédmódot is. Ez levezethető a kereszténység és környezete viszonyrendszeréből. Jézus kifejezetten felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy legbensőbb szentségi életükről nyíltan ne beszéljenek a pogányok előtt. „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket  se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal és megfordulva széttépnek benneteket.”(Mt 7,6.) A későbbi exegetikai művekben is érzékelhető ez a törekvés, abban a tekintetben, hogy a profanizálást elkerüljék. A „jel”-képben közös volt a „kép”, de amit jelentett, az már nem.

2.3. A keresztény szimbólumok jelentése

2.3.1. A kereszt

A kereszt a legkorábbi keresztény időktől Krisztus keresztjével azonos és lefoglalt jelképe az egyháznak. A Domitilla-katakomba freskóján már látható a festett kereszt, mint keresztény szimbólum.

A kereszt jele, mint ikonogram, adva volt a környező világban. Ősidők óta használták a pogányok, elsősorban kozmikus szimbólumként.

Az óhéber-főniciai ábc utolsó betűjeként a kereszt Istent jelölte, hasonlóan a görög ómegához, és így megmentő jel volt. Az ókeresztény iratok a görög Tau betűvel hozzák kapcsolatba a kereszt alakját. Tudjuk, hogy a qumrani közösség tagjai, a közösséghez való tartozás jeleként a Tau-t használták, amelyet Ezékiel próféta látomásában az angyal tesz a kiválasztottak homlokára. (Ez. 9. 4.) Krisztus korában a Tau-t kétféleképpen írták: „+” vagy „x” alakban. Így látható a Kr.u. 1. században készült palesztinai szarkofágokon. Az utóbbi formát azonosította a 2. században Jusztinosz, a görög khi-vel, a kozmosz összetartó jelével, és a kereszttel, amelyen Jézus meghalt. Az Ószövetségben a papokat Tau, azaz kereszt alakban kenték fel a homlokukon olajjal. Keresztségi pecsét, illetve jel lesz a kereszt, amelyhez asszociálódik Jézusnak, Isten Fiának, a benne testté lett Igének a neve. Nagy Szent Baszileiosz a Szentlélekről című művében, íratlan, apostoli eredetű hagyományozásként sorolja fel a homlokra rajzolt keresztet, mint a Krisztus iránti elkötelezettség jelét. A kereszttel való megjelölés átment a többi szentség szertartásába is. A bérmálás és az eucharisztia liturgiájába, s áthatotta a mindennapi keresztény életet. A keresztvetés a Krisztus iránti elkötelezettségre emlékeztet, egyben a Szentháromság megvallásának gesztusa.

Krisztus keresztje az isteni dicsőség és a győzelem jele, a megváltás, az üdvösség biztosítéka. A tipológia közel félszáz Ószövetségi előképet kapcsol Jézus keresztjéhez. Az egyik legkorábbi a paradicsomi életfa, amely a kereszt által kifejezi a visszakapott üdvösséget, s egyben az örök életet.

A kereszt, Krisztus követésének jelképe is. A Máté Evangéliuma 10. rész 38. versében Jézus így szól: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, és nem követ, nem méltó hozzám.” A Márk Evangéliuma 8. rész 34. verse szerint pedig: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen”.

A keresztény ikonográfiában kialakult fontosabb keresztformák az alábbiak:

latin kereszt; görög kereszt; Antóniusz-kereszt; kettős kereszt; hármas (pápai) kereszt; bizánci vagy orosz kereszt; András-kereszt; egyiptomi (kopt) –kereszt. (I. tabló)

2.3.2. A hal

A hal szimbóluma, a kereszt után az egyik legkifejezőbb megjelenítője, már az első keresztények életében is a keresztény hit lényegének. A görög mozaikszó a hal betűiből (ikhthüsz) nyer rejtett üzenetet. I (eszusz), X (risztosz),Q (eu),  Y (iosz), Sz (szótér) = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Később olyan formában is alkalmazták, hogy a théta, illetve a szigma betűket megkettőzték. Így az első esetben: Iészusz Khrisztosz Theosz Theu Szótér = Jézus Krisztus, Isten, Isten Fia, Megváltó, míg a második esetben, Iészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér Sztaurosz = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Kereszt,  alakra változott.

Az Ószövetségben a hal Isten hatalmát bizonyítja a természet erői felett. A cethal Jónás történetében jelképe az alvilágnak, ahogy ezt jelzi Jónás imádsága: „az alvilág gyomrából kiáltottam, és ő meghallgatta hangomat.” (Jón 2,3.) Az Újszövetségben ez, mint Jónás próféta jele, Jézusra vonatkozóan jelenik meg: „amint ugyanis három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Ember Fia is három nap és három éjjel a föld szívében” (M 12, 40.), amely jel Krisztus halálára és feltámadására utal. A tipológiai értelmezés Krisztus sírba tételéhez kapcsolja Jónás prófétát a hal gyomrában, ahol Krisztus sírjának jelképe a hal. Több esetben tenger helyett zöld környezetben látható a jelenet, utalva arra, hogy Jézus sírja egy kertben volt. Így a kép, amikor Jónást szárazra veti a hal, Krisztus feltámadásának előképét hordozza.

A hal, mint jelkép kapcsolódik a vízhez, s ezen keresztül átvitt értelemben a keresztséghez is. A hal jelenléte a vízben jelezheti azt is, hogy a víz „élő víz”. Tertulliánusz a keresztséghez kapcsolódóan így ír: „mi halacskák, a vízben születünk”. [14] A hal az Újszövetségben az ember jelképe is lehet. Jézus, amikor a Galileai- tó mellett járt, meglátva Pétert és testvérét, így szólította meg őket: „Gyertek, kövessetek s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4,19.)

Jézus ismertető jeleként is szerepelhet a hal szimbóluma. Amikor Jézus feltámadása után a Tibériás tavánál járt, a csodálatos halfogáson keresztül ismerték fel. A történetből tudjuk, hogy százötvenhárom halat fogtak. Szent Jeromos szerint ebben az időben ennyiféle halat ismerhettek, és így e számmal az egész emberiségre utal a hal jelképe. Egyes ábrázolásokon a hal képéhez társul a horgony is, amelyben sok esetben egy kereszt alakja is el van rejtve. Ez a remény és a célba érkezés szimbóluma.

Végül meg kell említeni a hal szemének ábrázolását. A hal nem „pislog”. A halszemnek ez a tulajdonsága alkalmas volt arra, hogy az örök élettel kapcsolatba hozzák. Érdekes megfigyelni, hogy a görög művészet halszemmel ábrázolta a halhatatlan isteneket. A szem lecsukása a halál képe volt az ókori ember számára. A halszem viszont az ébrenlétet jelezte.

14. Vanyó László: Ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010. 184.old.

2.3.3. A jó pásztor

Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos helyen beszél a bárányról és a pásztorról. Az Ószövetségben a jó pásztor eszkatológikus ígéret. Ézsaiás próféta a Messiást így mutatja be: „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját. Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat.” (Iz 40,11.) Ezékiel próféta a pásztori tevékenységben kiemeli a gondviselést, a számbavételt, a kivezetést – exodus –, a hazahozást – megváltás – , a  sérültek, betegek ápolását, a következők szerint: „ezt mondja azért az Úr, az Isten: Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Hazahozom őket a népek közül, összegyűjtöm őket az országokból és hazavezérlem őket. Izrael hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain.

Jó legelőre terelem majd őket, és Izrael magaslatain lesz a legelőjük. Jó legelőn pihennek majd, kövér legelőn, Izrael hegyein.

Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget.” (Ez 34, 11-16.)

Az Újszövetségben, János Evangéliuma 10. részében Jézus, mint jó pásztor mutatja be önmagát és küldetését. „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket.” (Jn 10, 11-12.)

A 23. Zsoltár költői szépséggel fogalmazza meg a jó pásztor szimbólumát.

„Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken tanyázhatok. A nyugalom vizéhez terel, és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.  Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad. Számomra asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára.  Fejemet megkented olajjal, s a poharam színültig töltötted. Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján,  s az  Úr házában lakhatom örök időkön át.”

Dávidnak – akit, mint pásztorfiút, nyája mellől hívott el Isten – ez a zsoltára már az ókeresztény keresztelési liturgiának is része lehetett. Sorai közt szinte utalásként láthatóak a szentségi mozzanatok: víz = keresztség; olajjal megkenetés = a Szentlélek ajándékának vétele; terített asztal és a színültig töltött serleg = eucharisztia; az Úr házában lakozás = örök élet.

A pásztornak eszkatológikus bírói vonásai is vannak. Erről a Máté Evangéliuma szerint így olvashatunk, az utolsó ítélettel kapcsolatban: „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia minden angyalával, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára.

Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! (…) Ezután a balján állókhoz is szólt: Távozzatok színem elől ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.” (Mt 25, 31-41.)

E szimbólumban a juhok a Jézust követő emberek, akik hit által cselekszik a szeretet parancsát, míg a kosok azok az emberek, akik megtagadják Jézust, s az Ő követését.

Jézus a pásztori szolgálatot apostolainak adta át. János Evangéliuma szerint feltámadása után így szólt Péterhez: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21, 17.) Később Péter apostol a pásztori hivatást átruházza az elöljárókra (papságra).

„Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten szándéka szerint.” (I. Pt 5,2.)

Pál apostol is hangsúlyozza ezt: „Vigyázzatok magatokra, és az egész nyájra.” (ApCsel 20,28)

2.3.4. A bárány

„Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1, 29. 36.)

Így mutatja be Keresztelő János Jézust, mikor felismeri őt. Keresztelő János arámul beszélve Ézsaiás próféciája alapján Isten szolgájára utal. Az arámban a szolga és a bárány azonos szó. A szimbólumban azonban, Jézus, mint pászkabárány mélyül el. Az Újszövetségben az apostolok ezt erősítik meg. Pál apostol az első Korinthusi levél 5 részének 7. verse szerint erről így ír: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.”

Péter apostol első levelének 1. részében a 18. verstől pedig így fogalmazza meg ezt: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az Atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.”

Az áldozati bárány jelképe mellett megjelenik az Isteni hatalom birtokosaként ítélkező Bárány, akit az égi trónon ülve mutat be a Jelenések Könyve:

„Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12.) „Rejtsetek el bennünket a trónon ülő és a Bárány haragja elől!” (Jel 6, 16.)

Jézusnak, mint áldozati Báránynak az előképe az Ószövetségben több helyen megjelenik. Amikor Ábrahám, fiának feláldozására készül, akkor Izsákot egy, a szarvánál a bokorban fennakadt kos menti meg a haláltól. Ábrahám ugyanis fia helyett ezt a kost áldozza fel az Úrnak. (Ter 22, 13.). Az Egyiptomból való kivonuláskor Isten parancsa szerint Izrael fiai házanként leölnek egy bárányt, s a vérével meghintik a ház ajtaját. Ez a jel, a bárány vére, amely távol tartja a házban lévőktől az öldöklő angyalt, megmentve az elsőszülötteket.

Ez a nap Isten rendelkezése szerint emléknappá lesz, amelynek megtartása a húsvét ünnepe. „Ha gyermekeitek megkérdeznek benneteket: Miféle szertartás ez? Akkor így feleljetek: Ez a húsvéti áldozat az Úrnak, aki Egyiptomban elhaladt Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra és a mi házainkat megkímélte.” (Kiv 12, 26-27.) Az ünnepi bárányvacsora a közösség ismertető jeleként is fennmarad, s az Újszövetségben a bárány, az Isten és népe közötti szövetség jelképévé lett.

A húsvéti bárány, mint az egyik legkorábbi Krisztus-szimbólum, újszövetségi értelmezésében megjelenik Jusztinosz Párbeszéd c. munkájában: „A Paszkha a Felkent volt, akit később feláldoztak, amint Izajás is mondja: Mint leölésre vitt juhot vezették.” (Iz 53, 7.)

„És, hogy a húsvét napján fogtátok el Őt, hasonlóképpen húsvétkor feszítettétek meg, az is meg van írva, ahogyan az Egyiptomban levőket megmentette a Paszkha vére, úgy menti ki a halálból a hívőket Krisztus vére.” [15]

A keresztény szimbolizmusban a bárány, a juh, és a kos megjeleníti az Isten segítségére szoruló embert is. Mózes, amikor Istent kéri, hogy Izrael közössége fölé vezetőt rendeljen, az ígéret földjére történő bevezetéshez, akkor ezt mondja: „Ne hasonlítson az Úr közössége pásztor nélküli nyájhoz.” (Szám 27, 17.)

2.3.5. Az orante

Az orante frontális nézetben széttárt kezekkel ábrázolt férfi vagy női alak. Közvetlenül értelmezve jelentheti a segélykérést, a fohászkodást és az imádkozást. A kitárt és felemelt kezeknek az imádság gesztusaként való megjelenése a legkorábbi időkből ismert.

Az Ószövetségi Szentírás a Zsoltárokban, mint az imádkozást, éneklést, dicsőítést kísérő testtartást mutatja be: „Uram, minden nap téged hívlak, kitárom feléd a kezem.” (Zsolt 88,10.) „Kezemet kitárom törvényed felé, és parancsolataidról elmélkedem.” (Zsolt 118, 48.)

15. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Jel Kiadó Bp. 2010. 291. old.

A kivonulás történetei között találunk egy elbeszélést, amely szerint az amalekiták mikor megtámadták Izrael táborát Refidimnél, Mózes felemelt és kitárt kezekkel imádkozott egy domb tetején.

A történet szemléletesen igazolja, hogy az ebben a testtartásban való imádkozás Isten győzelmet adó segítségét váltotta ki. „Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az Izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Húr pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsué kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: Írd le ezt emlékül egy könyvbe.” (Kiv 17, 11-14.)

A Siralmak könyvében a 3. rész 41. versében ezt olvashatjuk: „Emeljük föl szívünket a tenyerünkön Istenhez az égbe”. Erre nézve értelmezhető Tertullianus írása (Védőbeszéd): „Oda föltekintünk hozzá, mi keresztények, és imádkozunk, kitárjuk a kezünket, mivel ártatlanok a kezek, a fejünk födetlen, hiszen nem kell pirulnunk, előimádkozóra szükségünk nincsen, mert szívből imádkozunk”. Az imádságról című művében pedig ezt írja: „Mi azonban nem csupán felemeljük, de kitárjuk kezünket a szenvedő Urunkat utánozva, megvalljuk Krisztust imádságunkban. [16]

Órigenész az Imádságról (De oratione) című munkájában arra utal, hogy a keresztények a kéz felemelésével a zsoltárost utánozzák. A szemek égre emelésével pedig az imádkozó Krisztust, aki szemét az égre emelve imádkozott. „Jézus pedig égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám hálát adok neked, hogy meghallgattál.” (Jn 11, 41.)

Az orante értelmezés az idézett bibliai helyek alapján egyrészről kifejezi a imádkozó belső állapotát, másrészről megjelenik benne az Úr szenvedésének szimbóluma is.

A kitárt kézzel való imádkozás ószövetségi és újszövetségi értelemben is szellemi küzdelem.

16. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010. 263.old.

Ez megjelenik Irenaeusnál: „Ő az, aki megszabadított minket amalektől, kezeinek kiterjesztése által, Ő aki vezet bennünket és az Atya birodalmába emel”. Az ima tehát küzdelem és győzelem az ellenség fölött. Az orante tartásban ábrázolt alakok a keresztény szimbolikában nem vágyat, óhajt vagy szomorúságot fejeznek ki, hanem a hívő győzelmét és az üdvösség bizonyosságát.

3. KERESZTÉNY SZIMBÓLUMOK MEGJELENÍTÉSE A KORTÁRS FESTÉSZETBEN

3.1. Kortárs vallásos és szakrális festészet.

Az ősi korok óta, minden vallási kultúrában látható, hogy a hívő ember teret talál, vagy teremt a szent élmények átéléséhez. A transzcendencia számára megmutatkozó valóságát pedig minden korban igyekezett a vizuális láttatás eszközeivel megörökíteni. A vallásos művészet, a vallási élmény megjelenítése, azon a kulturális és mesterségbeli nyelven, amelyet egy-egy civilizáció saját istenhitének kereteként kialakított, megalkotott. A vallás jelenléte a művészetekben ma már nem magától értetődő.

A 17. századtól indult felvilágosodás folyamatának eredményeként a művészet fokozatosan eltávolodott a keresztény gondolatkörtől.

Meggyengült az egyház és a művészet évszázadokon átívelő kapcsolata. Az egyházak és a képzőművészet távolodásával a keresztény művészet leértékelődött. Megkopott benne a transzcendens tartalom. Így az eredendően spirituális indíttatású művészi tevékenység, a szabadság szellemében, az önkifejezés bűvöletében létrejött műveiben elveszti szakralitását. Erre tekintettel is különbséget kell tennünk a szakrális és a pusztán vallásos művészet között.

A „szakrális” szó a latin sacramentum főnévből származik, amelynek egyik jelentése a „szentségi titok”.

A Szent Jeromos által latin nyelvre fordított Biblia (Vulgata) szövegében a sacramentum szó legtöbbször ebben az értelemben fordul elő. Pál apostol ennek a titoknak kinyilatkoztatás által történt megismeréséről szól. (Ef 3,3.) Szakrális tartalommal bíró műalkotást a szó valódi értelmében csak e titok nyitját keresve, a teljességre törekedve lehet létrehozni. Ha az alkotó őszintén törekszik arra, hogy e titok hatókörében éljen, akkor a teremtés titka által megszentelt térben, anyagában nemes és tartós, szellemi tartalmában pedig maradandó értéket törekszik létrehozni.

A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt így fogalmazza meg:

VI. 2502 „A szakrális művészet akkor igaz és szép, amikor megfelel sajátos hivatásának: a hitben és az imádásban fölidézi és dicsőíti Isten transzcendens misztériumát; az Igazság és Szeretet nagyszerű szépségét, mely megjelent Krisztusban, aki dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3.), akiben „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége.” (Kol 2, 9.)

VI. 2513 „A szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásaiban kifejezni. Annál jobban szolgálja tehát Istent, az Ő dicséretét és dicsőségét, minél tudatosabban törekszik arra, hogy alkotásaival a lehető legjobban vezesse Isten felé az emberek lelkét.”

VI. 2503 „Ezért a püspököknek személyesen vagy megbízottaik által azon kell lenniük, hogy támogassák a régi és modern szakrális művészet minden formáját, és ugyanilyen buzgósággal kell távol tartaniuk a liturgiától és a kultikus épületektől mindazt, ami a hit igazságának és a szakrális művészet hiteles szépségének nem felel meg.”

Jelenits István piarista szerzetestanár 2004. február 26-án elhangzott, A kortárs képzőművészet szerepe a mai egyházban című előadásában a modern művészet válságáról szólva kiemelte: „Korunkban az ember van válságban, ezt tükrözi a művészet is. Művészet és egyház viszonya századokon keresztül egészen harmonikus volt.

Az egyház megrendelőként és mecénásként, ugyanakkor anyaként volt jelen, maga köré gyűjtötte a művészeket. Ez a nagy családra emlékeztető viszony alapvetően megváltozott a szekularizáció megjelenésével, és általánossá válásával. A művészet elveszítette a transzcendencia iránti érzékét, a fogyasztói társadalomban megjelent a tömegkultúra.” [17] A továbbiakban arról beszélt, hogy a művészet vezérlő elve az önmegvalósítás lett.

17. Forrás: „Magyar Kurír” http://www.magyarkurir.hu-hírek/muveszet-az-istentiszelet-szolgalataban

A művész nem csak a hatalommal, de az egyházzal szemben is őrzi szabadságát. Ez a féltve őrzött szabadság azonban nem az alkotás szabadságát jelenti a legtöbb esetben, hanem az öntörvényűséget, és az önmegvalósítás „szabadságát”. Ezt követően idézte J. A. Ratzinger bíborost (XVI. Benedek pápa 2005. április 24. -), aki egy interjújában arról beszélt, hogy korunkban a hit a hitetlenség kísértésében él, hiszen a hívők állandóan találkoznak, szinte körül vannak véve nem hívőkkel. Ám ez fordítva is igaz, s éppen az adja a lehetőséget a nem hívőknek is, hogy a hit „megkísértse” őket. Hasonló a mai művészet és egyház kapcsolata is. Az egyháznak ma nem csupán a szakrális művészet felé kell fordulnia, hanem a keresztény ihletettségű, vagy a kereső művészet felé is, a hitbéli tartalmakhoz kell közelebb segíteni az embereket, közöttük a művészeket. Jelenits István szerint ez a megváltozott kapcsolat vezethet el a szakrális művészet megújulásához is.

A szakrális művészet tehát alkalmazott művészet, mely az egyház hitét jeleníti meg. Ezért a templomban, a szakrális térben annak a művészi alkotásnak van helye, amely egyetemes, teológiailag igaz és szép, valamint hűen tükrözi a Szentírás üzenetét, az egyházi hagyományt, s a liturgia mély ismeretét. Az e kritériumoknak megfelelni tudó alkotások megszületéséhez spirituális érintettség, kinyilatkoztatás, talentum és megélt hit szükséges. Loyolai Szent Ignác ezt így fogalmazta meg: „Az isteni gondviselésben való bizalmunkban úgy kell munkához látnunk, mintha minden a mi gondosságunktól függne, e közben mégis úgy kell minden igyekezetünket kifejtenünk, mintha mi semmit, mindent csak Isten végezne.”

E gondolat szerint, a művészetben kifejezhető szentség hitelességét Istentől kapott előképek biztosítják. Segít ezt megérteni, ha az ószövetségi szentély, és annak tartozékainak keletkezés történetét tekintjük.

Mózesnek nem azt mondja Isten, hogy készítsd el kedved, tetszésed vagy tudásod szerint, hanem azt, hogy arra a mintára készítse el, amelyet a hegyen megmutatott neki. (Kiv 25, 39.)

Ebből következik, hogy a valódi művészet mindig valamilyen örök rendre mutat. Az elveszített Paradicsomra emlékeztet, és arra buzdít, hogy keressük, amit elvesztettünk. A modernizmus, mint újítási kényszer viszont ennek ellentéte.

3.2. Kortárs szakrális műalkotások festőművészei

3.2.1. Prokop Péter (1919-2003)

„a színek és vonalak húsvéti kirobbanása a szavakban elszürkül” – figyelmeztet a művész. [18]

Valóban nehéz feladat úgy bemutatni a Kalocsáról, az ezer éves magyar történelmünk kulturális központjából elinduló, 1957-99 között Rómában élő s alkotó művész életművét, hogy elkerüljük az elszürkülést.

Középiskolai tanulmányait a kalocsai jezsuiták gimnáziumában kezdte meg, majd a 6. osztály elvégzése után felvételt nyert a Kalocsai Érsekség Kis- szemináriumába. Kitűnő érettségi vizsgával a Kalocsai Hittudományi Főiskolán folytathatta tanulmányait. Nagy hivatástudattal készült a legfőbb értékek, a Szép, a Jó és az Igaz, vagyis Isten szolgálatára. Élete legboldogabb öt évének nevezi az itt töltött időt, a szellemtudományokkal való foglalkozást.

Nagy élményt jelentett számára Prohászka Ottokár művészi ihletettségü műveinek olvasása. Különösen „Az élő vizek forrása” című kötet meditációs írásai ösztönözték saját lelki átéléseinek megjelenítésére. Prohászka püspök ebben a könyvben Krisztus Szívének képét, mint szimbólumot mutatja fel rendkívül gazdag költőiséggel.

„A Megváltó szívéből lángok törnek elő, a szeretet szimbólumai. Ez a lángoló Krisztusi szeretet életünk vezérlő tűzoszlopa. Az életben a legnagyobb érték nem a küzdelmeké, sem a nehézségeké és szenvedéseké, hanem a szereteté. A szív képén a lángok uralkodnak. Uralkodjanak életünkben is”. [19]

18. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Jel Kiadó Bp. 1999. 272.old.

19. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. VII. kötet 272.old.

E rövid idézetből megérthető, hogy a fiatal papjelöltre miért volt ez az olvasmány megtermékenyítő hatással festőművészi ambícióinak kibontakozásához. Tehetségét felismerve érseke gróf Zichy Gyula bíztatta, hogy képezze magát, de sajnos 1942-ben meghalt, s az új érsek nem támogatta művészeti törekvéseit, s káplánnak nevezte ki Dunapatajra (1942-44).

Ezután Keceli szolgálatra rendelték (1944-45). Belon Gellért, volt szemináriumi tanára közbenjárására a világháború után felvételt nyer a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kontuly Béla osztályán, freskó szakon megkezdhette művészeti tanulmányait.

Kontuly Béla az 1941-ben meghalt Aba Novák Vilmos utóda a Főiskolán. Mindketten a Római Magyar Intézet ösztöndíjasaiból alakult Római Iskola művészcsoport tagjai voltak, azonban művészetük különbözött egymástól. Prokop Péterre hatással volt Aba Novák Vilmos művészete, annak erőteljes expresszív és monumentális formavilága, tiszta színei. Kontuly Béla líraibb alkatú művészete is közel állt hozzá. Kontuly Béla jelentős egyházi és állami megbízásokat teljesítve, éppen ezekben az években alkotott több freskóképet. (Budapest Thököly úti Domonkos templom, Batthyány téri Szent Anna plébánia templom) A főiskolán tanárai voltak: Barcsay Jenő, Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Elekfy Jenő valamint Bernáth Aurél. A felsorolt művésztanároktól kitűnő művészeti képzést kapott, mind elméleti mind gyakorlati téren egyaránt. Tanulmányai mellett szorgalmasan látogatja a budapesti múzeumokat. „Rippl-Rónai és Vaszary a kedvenceim között.

Örök játékosságuk, könnyed kézfutásuk, meg nem álló frissességük, vérbő szellemességük, ijedelem-mentes bravúrjuk vonalaikban feszülő szenvedélyük azonos azzal, amire én teljes vágyammal törekszem.” – írja visszaemlékezésében. [20]

Hatással volt rá Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) művészete. Tanára, Dr. Dénes Jenő ekkor restaurálta Gerlóczy Gedeon tulajdonát képező hatalmas műveit, köztük a Zarándoklás a cédrushoz-t.

20. Prokop Péter: Kavicsdobáló Róma 1987. 326.old.

Csontváry mágikus világképe, prófétai látomása, expresszív művészeti ereje, nagy élményt jelentett a fiatal művészjelölt számára. Tanulmányai előre-haladtával egyre jobban feszítette az alkotói szándék. 1947 nyarán érkezett az első megbízás: Kecel Újfalui iskolakápolna számára kértek tőle falképsorozatot (1947), és még ebben az évben a dunatetétleni templomba falképet. A kecel-újfalui iskolakápolna, az új templom felépültével liturgikus helyként megszűnt, jelenleg óvodaként van használatban.

Az 1947-ben festett secco-t a későbbiekben barbár módon megrongálták, szögek beverésével, falbevésésekkel, villanykapcsolók elhelyezésével, írja Szíj Rezső. [21]

Ezt a markáns megfogalmazást árnyalja a jelenlegi óvodavezető nyilatkozata: „ Ide jártam óvodába kisgyermekként, tizenegy éve pedig az intézmény vezetője vagyok, így ismerem a kép történetét. Mindig is óvni igyekeztünk a képeket  mert szerettük. Schindler János polgármestersége idején, 2002-ben, a fenntartó önkormányzat finanszírozásában került sor a restaurálásra, amelyet Ambrus Lajos Ballószögön élő festőművész végzett el. Örülünk annak, hogy Prokop Péternek ez az alkotása itt van, nagy értéknek tekintjük.”[22] (II. tabló)

A dunatetétleni ideiglenes kápolnába festett secco-i az épület lebontásával megsemmisültek.

Jelen dolgozat írójának helyszíni kutatása során előkerült fekete-fehér kép és annak hátoldalára írt ismertetés alapján erről a Prokop festményről az alábbi, még tudomása szerint nem publikált adatokat lehet megtudni: „Dunatetétlen az ideiglenes jellegű kápolna festménye a homlokfalon (a bal oldalon az utolsó vacsora képe volt festve, szintén al secco). Prokop Péter festette 1947. nyarán. (Kápolna alapterülete kb. 8x6 méter volt. Utca felől egy ablak és egy ajtó, a Duna-meder felől kettő ablak.)

21. Szíj Rezső: Gondolatok Prokop Péter képei előtt Budapesti Művészetbarátok Egyesülete 1983. 7.old.

22. Antóni Györgyné óvodavezető szóbeli közlése 2011.11.28.-án

"Használatba 1946 (nyarától) őszétől 1949. XII. 3.-ig. Bogyiszló 1971. július 28. Kókai János plébános”. (III. tabló)

1949. január hónapban fél évvel záróvizsgája előtt, egyházi elöljárója visszahívja         a Főiskoláról, és szolgálatra a Főegyházmegyéhez tartozó Dusnokra rendeli. Az egyházi döntés hátterében az állhat, hogy a kommunista hatalomátvétel után államosítják az ország valamennyi iskoláját, így a Kalocsai Érseki Tanítóképző Intézetben, ahová Prokop Pétert rajztanárnak szánták, nem   volt szükség  pap-rajztanárra.

Őt ez keserűséggel töltötte el, élete legnehezebb időszaka következett rá. Később megértette, hogy a diktatúra idején úgy is eltávolították volna Főiskoláról, sőt meghurcoltatásnak is kitette volna magát. Rövid dusnoki szolgálat után Mélykútra helyezik hitoktatónak. (1949-55). Belon Gellért, a már korábban említett patrónusa, aki ekkor Sükösd község plébánosa, meghívja, hogy templomában az oltár mögött, a tíz méter magas falra, Krisztus Király tiszteletére, 100 m2-es felületre freskót készítsen.

Az egyházművészeti bizottság elutasítása ellenére a kép 1950-ben elkészül. Ez a művész első, jelentős, monumentális alkotása. A következő években újabb festményei születnek: Bácsszőlős (1953); Bácsbokod (1953-54); Baja-Kiscsávoly (1955). Ötvenöt nyarán, mivel megtagadta a diktatúra propagandájának kiszolgálását, Kiskőrösre helyezik. Itt éri az 1956-os forradalom, majd annak leverése.

Ekkor érlelődik meg benne az elhatározás, hogy Rómába emigráljon. Rómába, Egyháza és a művészet központjába. 1957 tavaszától a római Pápai Magyar Intézetben talál otthonra. Zágon József rektor (1909-75) szeretettel fogadja. Még abban az évben, 38 évesen beiratkozik az Accademia delle Belle Arti festő szakára. Tanára Cipriano E. Oppo, neves olasz festőművész, aki elismeri tehetségét, és támogatja őt. Mégis a legnagyobb hatással maga Róma van rá, évezredes műemlékeivel, templomaival, múzeumaival, szellemi örökségével. Az akadémián ugyanakkor benne élt a kortárs egyetemes művészet légkörében. Itt mélyül el művészi látásmódjában a fény ábrázolásának jelentősége. „Isten a fény, és benne fényforrássá válik az ember, maga is sugározni kezd!” – írja.” Rómában legfőképpen fölfedeztem a fényt, és föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi. A színek ugyanis velünk születnek.” [23]

1958-ban megkapja első megbízását Rómában, a Pápai Magyar Intézet kápolnájának kifestésére.

A Borromini tervei szerint épült Palazzo Falconieri második emeletén lévő 6,8x5,9m alapterületű helyiség főfalára készített oltárkép freskó (231x268 cm) Krisztus keresztáldozatát mutatja be. Az oldalfalakra teljes hosszúságban festett képek ószövetségi és újszövetségi jeleneteket ábrázolnak. Külön figyelmet érdemel az a képrészlet, amely a Babiloni fogság idejéből idézi fel a reményt vesztett embereket, akik előtt feltűnik az Isten emberének, Jeremiás prófétának az alakja, aranysárga ruhában, aki égre emelt kézzel imádkozik a szabadulásért. 1958-ban, a Magyar Kápolnában egyértelmű ennek a jelenetnek, mint üzenetnek az aktualitása. A képek alig egy évvel a művész Rómába érkezése után készültek, de már kitűnik rajtuk, hogy új korszak kezdődött el Prokop Péter művészetében. A nyolc évvel korábban készült sükösdi freskóval összehasonlítva látható, hogy kifejezésmódjában egységesebb, biztosabb a kompozíció, gazdagabb a festői megjelenítés, mélyebb, tömörebb a festői jellemzés. A lélekábrázolásra fokozottabb hangsúlyt helyez. Visszaemlékezésében erről így vall: „Az ízlésem, a felfogásom átalakult. Felhagytam otthoni tendenciáimmal, amelyekkel szívesen fejeztem ki az erőt, a monumentalitást. Itt rájöttem, hogy nagyobb dolog a líra és az intimitás”. Az ezt követő években több, magyarországi új építésű templom számára készít képeket, amelyeket Rómából küld haza. (Mélykút, Dunatetétlen, Kaskantyú)

Szabó János, az amerikai magyarok egyik lelkésze 1961-ben Rómában járt, s miután megismerte Prokop Péter freskóit és táblaképeit, meghívta az Indiana állambeli South Bend-be, az 1949-ben épült temploma számára freskók és oltárképek készítésére.

23. Prokop Péter: Római évek Róma 1985. 61. old.

A művész három egymást követő év nyarán dolgozott a képeken, amelyek fogadtatása mind a magyarok, mind az amerikaiak körében pozitív volt, s nagy elismerést hoztak számára. Szerették volna, ha a művész Amerikában marad, ezért egyetemi katedrát ajánlottak fel részér, de nem fogadta el. Mi állt döntésének hátterében? Erről évtizedekkel később így emlékezik: „Ha az USA-ban maradok, esetleg lehetne villám a Michigani-tó partján, de nem állott volna össze életművem."

Energiám szétszóródott volna pénzes vállalkozásokra… Nem fulladtam csöppként az óceánba. Munkám eredményeit hazaküldözgetem hazám számára.” [24]

Újabb korszakot nyit a művész életében a Római Szent István Zarándokház építése, művészeti kialakítása. 1967. augusztus 20-ig elkészül az oltárfreskó, a mellékoltárképek, az üvegablak képek és a teljes berendezés. Az oltárban elhelyezésre kerültek a magyar szentek ereklyéi. Szent István és Szent Imre ereklyéje Aachenből, Szent Gellérté Velencéből érkezett. A kápolna felszentelését Carlo Confaloni bíboros végezte. A három oltárkép kifejezi azt a fokozódó művészi igényességet, amely alkotásain e korszakától kezdve megjelenik. Lényegesen leegyszerűsödnek a kompozíciók. Erősödik a közvetlen személyes hangvétel. Kevesebb a szereplő, viszont jellemábrázolásuk egyre mélyebb.

Szólni kell arról is, hogy a művész számára a Szent István Ház nem csak alkotásainak helyszíne, hanem élettere, lakóhelye is egyben. A Házat körülvevő park is Prokop Péter alkotása. Ő tervezte, ültette s negyven éven át gondozta, ápolta mindaddig, míg 1999-ben haza nem költözött. Különösen kedves része a parknak a két pihenőhely. Az egyik felett Szent István király mozaik képe fogadja az érkezőt, míg a másiknál Szent Ferenc mellképe, amelyeket Prokop Péter színes csempe és márványtöredékekből állított össze. (133 x 117 cm). E dolgozat írója 1992-ben élvezhette családjával együtt a Zarándokház vendégszeretetét.

24. Prokop Péter: Sziromszállingó Bp. Jel Kiadó 1997. 236. old.

Felejthetetlen emlékként őrzi a Prokop Péterrel való találkozását, és a Kalocsai Iskolanővérek, köztük Genovéva nővér szeretetteljes szolgálatát. A művész  az 1970-es években a grafika és az olajfestés egyesítésével kísérletezik. Ennek során megvalósít egy sajátos olajgrafika technikát. Ez az újítás abban áll, hogy az olajfestmény felületére egy injekciós tűből kinyomott olajfestékkel viszi fel a rajzot, amely a kép dinamikáját adja, s ez által hangsúlyozza a kifejezés expresszivitását.

A geometrikus képszerkesztés és a kubisztikus formák egymás mögötti síkokba való komponálásával, valamint a szín és a forma harmonikus egységével gazdagodik a művészi kifejezés érett „prokopi” stílusa.

1977 decemberében Prokop Péter szívinfarktust kap. A több évtizeden keresztül végzett megfeszített szellemi és fizikai munka kimerítette. Ezt követően már nem alkot nagyméretű freskókat, hanem amint ő nevezi „öleb-beli” táblákon, rajzlapokon festi meg képeit, valamint írni kezd. Gazdag életpályája így lesz teljessé. A mintegy kilencezer alkotása a kortárs magyar festőművészet nagyjai közé emeli.

3.2.2. Simon András (1958-)

A Budapesten született grafikus művész kisgyermek korától ellenállhatatlan vágyat érzett a rajzolásra. Az általános iskolában Bakonyi Mihály festőművész rajztanár tanította, aki felismerte tehetségét, s a művészeti pálya felé terelte. Az Ő felkészítésének is köszönhetően vették fel a Budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakára, ahol 1976-ban végzett. Először a Statisztikai Vállalat Grafikai Osztályán grafikus, majd 1977-től a Tankönyvkiadó Vállalatnál grafikus segédszerkesztő. Feladata az volt, hogy illusztrációkat készítsen tankönyvekhez. Később, mint külső munkatárs végzi ezt a munkát. Ennek során ismerkedik meg a vállalat csoportvezetőjével, Boromissza Zsolt festőművésszel, akivel atya – fiúi barátságba kerül. A művész embersége, szakmai tudása, segítőkészsége, mély benyomást tesz rá. Mivel nem veszik fel az Iparművészeti Főiskolára, majd  a következő évben a Képzőművészeti Főiskolára sem, elhatározza, hogy autodidakta módon képezi magát. Nehéz időszak ez számára. 1979-ben megnősül, így a művészi útkeresés lelki, egzisztenciális küzdelmének terhe mellett, a család eltartásának anyagi terhe is nyomja a vállát. Mély válságba kerül. Mint hívő keresztény ember Istenhez fordul: „Uram, kérlek, könyörülj rajtam, mert nyomorult helyzetben vagyok. Vívódok magamban, mert szeretnék művész lenni, de nem tudom, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Könyörögve kérlek, hogy végtelen gazdagságodból Te adj nekem tehetséget.” [25]

Az imádság után egy spirituális élményben részesül. Az előtte lévő fehér lapra szinte félig önkívületben rajzolni kezd. Amikor befejezte a rajzot, nagyon meglepődött az eredményen. Egy lendületes, felszabadult és ugyanakkor kifejező grafika született, ami átütő erővel bizonyította számára, hogy megtörtént a „csoda”. Az úgynevezett egyvonalas stílus tehát Simon András elmondása szerint,  nem egy kísérletező, újat kereső művész erőfeszítésének eredménye, hanem egy szakrális élményen keresztül, Istentől kapott ajándék. Kinyilatkoztatás.

2011.október 12.-én jelen dolgozat írója felkereste a művészt budapesti műterem- galériájában, ahol a fentiekkel kapcsolatosan így fogalmazott: „Művészetem nem vezethető vissza pusztán racionális okokra. Nem áll mögötte főiskolai stúdiumok sorozata, vagy több ezer óra gyakorlás, amire nézve mondhatnám, hogy ez volt művészetem megalapozásának útja. A valóság az, hogy én a legnagyobb Alkotóművész kisinasa vagyok. Az Ő érintése kell ahhoz, hogy a mű megszülessen bennem.” [26]

Ez teszi hitelessé művészetét. A személyes érintettség és a spirituális ihletettség. Jelenits István piarista szerzetes-tanár Simon András alkotásairól szólva kiemeli, hogy képeiben van valami az evangéliumi példabeszédek egyszerűségéből és egyetemességéből.

25. Csengei Ágota-Simon András: Istenről beszélő vonalak Kairosz Kiadó Bp. 2007. 34.old.

26. Simon András szóbeli közlése a dolgozat készítőjének, budapesti műterem-galériájában 2011. október 12.én

Amikor képeit nézzük, látni tanulunk tőle, azzal a látással, amelyekhez nem pusztán a szemek éleslátására van szükség, hanem a szív iskolázottságára is. Képei a legősibb és legegyszerűbb csodákhoz vezeti vissza a szemlélőt, oktató fontoskodás nélkül, jókedvűen és alázatosan vállalva a művészet legszebb feladatát: láttukra jobbak leszünk.

Képgrafikái olyan tollrajzok, amelyek sokszorosított változatban is megjelennek a nyilvánosság előtt, képeslapokon, könyvillusztrációkban, naptárakban, keresztény újságokban.

Művei filozofikus töltésűek. Egyvonalas képei a gondolati képzőművészet körébe sorolhatók, lelki tulajdonságokról, az igazságra vezérlő elvekről szólnak, összességükben etikai, ontológiai fogalmakra utalnak. A művész maga is így nevezi képeit: „vonalmeditációk”. Rajzai kifejezik világszemléletét, istenhitét. Mélyen szimbolikus jelentőségűek, s a keresztény erkölcsiséget hordozzák, a gyermeki tisztaságú, szelíd és egyszerű vonalak.

Dr. Sinóros Szabó Katalin művészettörténész a művész grafikáiról szólva kifejti, hogy Simon András nem burkolózik a manapság oly gyakori érthetetlenség vagy fellengzősség homályába. Grafikái közvetlenül a nézőhöz szólnak, gyönyörködtetnek, s egyben elgondolkodásra késztetnek. Egyszerű, már-már puritán megfogalmazásban a grafika legnemesebb hagyományait képviseli és a műfajt szinte eszköztelenné redukálva, megújítja azt. A grafikát leginkább illusztrálásra tartják alkalmasnak, pedig az erőteljes fekete-fehér vonalakból kialakuló képek ábrázoló ereje semmivel sem marad el a festményeké mögött. [27]

Simon András alkotásai két eltérő csoportba sorolhatók. Első műveit nagy műgonddal, precízen kidolgozva, tussal rajzolja meg. Részletekben és finom grafikai megoldásokban gazdag, szimbolikus értékű képei, mintegy görbe tükröt tartanak a néző elé. Ezek a sokszor mesevilágot idéző képek egyfajta szarkazmust tükröznek.  A különböző szürreális víziókon keresztül feltárja a nagyon is reális világot.

27. Simon András: Élet Vonalak (művészeti album) Hangtalan Jelek Bp. 2010. 4.old.

Mindezt bravúros technikai megoldásokkal, mégis könnyedén, minden erőltetettség nélkül jeleníti meg. A másik csoportot az úgynevezett egyvonalas grafikák képezik művészetében. Hangsúlyos vonalakból komponált lendületes alakjai szinte lebegnek, mintha külön életre keltek volna valami éteri térben.

Mély titkokat, bölcsességeket és szimbólumokat hordoznak ezek a finom, nemesen egyszerű kis rajzok. Simon András úgy fűzi egymásba vonalait, és úgy alakít ki teret, helyszínt, jelent, múltat és jövőt velük, hogy érezzük: bölcs megfontolás, hosszas elmélkedés áll az alkotás hátterében. Olyan ez, mint amikor valaki néhány odaillő, egyszerű, mégis súlyos szót mond ahelyett, hogy hosszasan fecsegne. Néhány vonallal, pár szimbolikus jellel képes előhívni olyan archaikus mélységű érzéseket, amelyek egyre ritkábban tűnnek elő lelkünk rejtekéből. Manapság meglehetősen ritka, kiváltképp a grafika műfajában, hogy valaki új stílust teremtsen. Ez a grafikai stílus, - az egyvonalas rajzok - , egyszerű ritmikája és többrétegű szimbolikája csakis Simon András sajátja. Stílus, egyfajta védjegy, amely alapján művei bárhol, bármikor felismerhetők, mással össze nem téveszthetők.

3.2.3. Somos Miklós (1933-2009)

A Miskolcon született festőművész apja erdész, anyja pedagógus családból származott. Így a természet és a tudásvágy együttes vonzása határozta meg gyermekéveit. Sok időt töltött a Bükk erdeiben, rétjein. Ezek az élményei voltak első rajzainak, festményeinek témái. Középiskolába az Egri Dobó István Gimnáziumba járt, ahol Gergely Pál volt a rajztanára.

1951-1957 között tanul a Budapest Képzőművészeti Főiskolán. Mestere: Fónyi Géza. Diplomamunkaként Marsall László költő egészalakos portréját készíti el, akivel jó barátságba kerülnek. Az ő révén ismerkedik meg a budapesti művészeti élet kiemelkedő alakjaival. Többek között Weöres Sándorral, akinek megfesti portréját. Szabad idejében eljár a Belvárosi Kávéházba, ahol társasági körében találhatjuk Csoóri Sándort, Orbán Ottót, Sík Csabát, Jancsó Miklóst, Hernádi Gyulát, valamint Nagy László testvérét, Ágh Istvánt. Az 1960-as évektől, Derkovits ösztöndíjasként rendszeresen részt vesz a Zsennyei Művésztábor életében. Festményeivel rövidesen egyéni kiállításon jelenik meg, az Ernst Múzeumban (1965), majd később a Műcsarnokban (1972). Neve ismertté válik a művészeti életben.

A konstruktív festészettel rokon egyéni stílusa,  –  melyet Perneczky Géza lírai realizmusnak nevezett – a hatvanas évekre kialakul. Szuggesztív erejű táblaképeire reliefszerű, erős plaszticitás, kötött szerkesztés, zárt, leegyszerűsített formák, redukált színhasználat a jellemző. Tájképeinél,  munka-ábrázolásainál túllép a valóság egyedi jegyein. [28]

Feltétlenül említést kell tenni a korról, amelyben a művész pályafutása kiteljesedik. Ez a kádári konszolidáció időszaka, amely enyhíti a rendszer kirekesztő osztálypolitikáját. A kádári jelszó jegyében, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, a társadalom nagy része egyfajta korlátok közé szorított nyugalmat kapott. A „szabadság kis körei”-t. (Bibó István) Ez a művészeti életben is változást hoz. A hatalom azonban továbbra sem mond le arról, hogy gyámkodó, s persze elkötelező attitűdöt alakítson ki a művészeti élet szereplőivel.  Elvárás a rendszer ideológiája iránti lojalitás. Ennek erősítésére jön létre a Művészeti Alap intézménye, amely a „milliós vásárlásokon” keresztül, – mint állami mecenatúra – kívánja érvényre juttatni a hivatalos kultúrpolitikát. Így épül ki egyfajta kortárs „kánon”, amely meghatározza, hogy az egyes festőművészeknek milyen szerep jut a kulturális életben. A rendszer belső ellentmondásai miatt a képzőművészet irányítását bizonytalanság jellemezte, abban a tekintetben, hogy az ízlésbeli elfogultságon túl, teoretikus alapossággal mi sorolható a támogatás, vagy a tűrés fogalomkörébe. A hatvanas évek elején az absztrakt festmények számítottak tiltottnak, míg a hetvenes évekre ez megtűrt kategória lett, helyette a konceptuális művészet lett „veszélyes”. A bizonytalanság oka lehetett továbbá, hogy a szocialista realizmus ekkorra már avult stílussá lett, és a kultúrpolitika alakítói nem jutottak döntésre abban, hogy helyette mi értelmezhető haladó, kortárs művészetként.

28. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/somos_miklos

Emiatt sokszor nem feltétlenül művészeti értékek mentén, hanem személyi döntéseken múlott egy-egy kiállítás, vagy alkotás sorsa.

A Művészeti Alap több ezer festményt vásárol fel ebben az időszakban, amelyek döntő többsége ma a múzeumi raktárak mélyén porosodik. A Nemzeti Galériába például 400 kép került, amelyből 12 szerepel az állandó kiállítás anyagában. Somos Miklóstól is vásárol az Alap ezekben az években képeket.

A művész önéletrajzi írásában beszámol arról, hogy 1961-ben kortársai közül elsőként utazhatott Olaszországba, majd bejárhatta szinte egész Európát. Ez kiváltságos helyzetnek számított akkoriban.

A hetvenes évek közepétől a korábbi komor jeleneteket ábrázoló festészete megújul. Kubista hatású, szürrealista tereket, csendéleteket fest. Képei a nyolcvanas évekre még oldottabbá válnak. Színvilága kitisztul, képei látomásszerűen sejtelmes hangulatú lírai megfogalmazást nyernek. Festészete fokozatosan transzcendens elemekkel és allegóriákkal gazdagodik. Alkotásai között megjelennek bibliai témájú, narratív jelenetek. A rendszerváltozás után egyházművészeti tevékenységbe kezd, amelyet különböző templomokban lévő secco-i jeleznek, köztük a kunszentmiklósi Szent Miklós templomban 1994-95 között festett secco-i.

Alapító tagja lesz a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, és 1997-től a Magyar Művészeti Akadémiának. Festményei megtalálhatóak a Magyar Nemzeti Galériában, valamint Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Dunaszerdahely, Szeged, Nagykanizsa, Kaposvár, Hódmezővásárhely múzeumaiban, közintézményekben, magángyűjteményekben.

3.2.4. Fontosabb szimbólumok megjelenítése a műalkotásokon

Prokop Péter alkotásain megjelenő fontosabb bibliai jelenetek, példázatok, amelyek keresztény szimbólumként nyernek értelmezést festményein, a következők:

A pusztába kiáltó. Keresztelő János alakja örök jelképe a felelősségből fakadó, de sokszor hiába elhangzó figyelmeztetésnek.

A menyegzőre való hívás. Az elidegenedés korában egyre időszerűbben mutatja be az Isten szeretetének elutasításában rejlő tragikumot.

A magvető példázata. Megmutatja, hogy nem minden mag kel ki. Az Ige magvát mégis szüntelenül, reménységben vetni kell.

Az Istennel küzdő. Jelképe annak, hogy a lelkiismeret megnyugvását az Istennel való megbékélés harca előzi meg.

A tékozló fiú. Az Isten atyai, visszafogadó szeretetének szimbóluma.

A jó pásztor. Krisztus gondviselő, önfeláldozó szeretetének jelképe.

Az utolsó vacsora. A közösségi élet valamennyi kérdésének összefoglaló jelképe.

A madonna. Az anyaság jelképe.

Simon András képein megjelenő fontosabb szimbólumok:

A kéz. Az imádság, a kérés és elfogadás, illetve az ajándékozó, adakozó szeretet jele. Képein jelzi még az áldást, a megtartást, a felemelést.

A galamb. Elsősorban a Szentlélek szimbóluma, de jelképe ugyanakkor a békének, a szabadságnak és szelídségnek is.

A tűz. Gyakran alkalmazott szimbólum Simon András képein. Elsődleges jelképe nála a Szentléleknek, de egyúttal a szenvedés, és az abból következő megtisztulás jele is.

A töviskoszorú. Krisztus szenvedésének szimbóluma, de átvitt értelemben az emberi szenvedés ábrázolásaként is megjelenik.

A kehely. Gyakran Krisztus pár vonalas sziluettjével együtt ábrázolja. Elsősorban Krisztus véráldozatának szimbóluma, de egyben a szövetségkötés jele is.

A könyv. Jelképezi a földi és az égi tudást. A megtanulható tudást, és a csak ajándékba kapható bölcsességet.

A szív. Az élet, a szeretet,  a szerelem szimbóluma.

A madártoll. Az írásra használt madártoll azt szimbolizálja képein, hogy az ember élete valójában üzenet, melyet Szentlelkével ír az Isten.

A kígyó. A kísértő jelképe

Somos Miklós templomi festményein megjelenő szimbólumok:

Virágzó fa. Jelképezi Máriát, Krisztus Anyját, akinek gyümölcse Jézus.

Angyal. A nyitott sírnál, az elhengerített kövön ülve, Krisztus feltámadásának a jelképe.

A kertész. Kezében ásóval, a tavasz szimbóluma.

Az olajfa. Egyrészről jelenti a hívőt, míg gyökere az egyházat, másrészről sírszimbolika, amely a halál utáni örök békére utal.

A liliom. Jelképe a tisztaságnak, ártatlanságnak. A kiválasztottságra is utal.

4. KORTÁRS MŰALKOTÁSOK SZAKRÁLIS TEREKBEN

4.1. Kalocsa Érseki Főszékesegyház

A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt barokk templom Magyarország egyik legrégebbi székesegyháza. Építése közvetlenül Szent István király államalapítása utáni évtizedekben történhetett, még Asztrik érsek idejében.  A Szent Pál tiszteletére szentelt első székesegyházról pontos ismereteink nincsenek. Két kutatás eredményeként – az elsőt Henszlman Imre végezte 1869-ben Haynald Lajos érsek megbízásából, majd 1908 és 1912 között Vámossy Gyula érsek megbízásából Foerk Ernő – valószínűsíthető, hogy egy háromhajós, bazilikális elrendezésű ókeresztény templom volt. A második székesegyház történetének előzménye az volt, hogy II. (Vak) Béla király Bácsból Kalocsára helyezte át az érseki székhelyet. Így a hitélet fellendülésével a korábbi templom már nem tudta a híveket befogadni, ezért új székesegyházat építettek. A Foerk által végzett ásatás alapján feltételezett templom nagyobb volt, mint az első. A három hajóval, kereszthajóval és nyolcszögletű négyezeti toronnyal rendelkező épület falai zöldes színűek voltak, az oszlopfők vörös márványból készültek. A szabályos tízszög öt oldalával záródó, keleti szentélyt öt apsziskápolna vette körül. 1910-ben az egyik koszorúkápolna kiásásakor egy rézpénzt találtak, amelyet 1204-1270 között II. Endrétől IV. Béla uralkodásáig vertek. Ez a templom a tatárjárás áldozata lett.

Arról nem tudunk, hogy a tatárjárás milyen mértékben rombolta le a templomot. Koboli László érsek arra kérte a pápát egy feljegyzés szerint, hogy a székhelyét Pécsváradra helyezze át. Kérelmében megemlíti, hogy az alaktalan kalocsai templomot hívei alig használják. A harmadik székesegyház építése Nagy Lajos uralkodásának idejére tehető. Kéttornyú, háromhajós, kereszthajóval ellátott templom épült. Sajnos ezt a székesegyházat is lerombolták. A felvidéki protestáns üldözések miatt a hajdúk felégették az érseki palotával együtt. Gr. Széchenyi Pál érsek a tetőt rendbe hozatta ugyan, de új székesegyház építésébe nem kezdett. Gr. Csáky Imre bíboros határozta el az új székesegyház építését. A tervek 1728-ra készültek el, és az alapkőletételre 1735. június 2-án került sor, Patachich Gábor érsek idejében. Az építkezés 1741 és 1751 között pénzhiány miatt ált, végül 1774-ben fejeződött be. 1795. július 18-án villámcsapás következtében a tornyok és a fedélszék leégett. A barokk toronysüvegek megsemmisültek. A helyreállítás 1800-ra fejeződött be, a toronysisakok elkészültével, amelyek a korábbitól eltérően klasszicista stílusban kialakítottak voltak. 1908. és 1912. között jelentős felújítást, valamint templomtörténeti kutatásokat, ásatásokat végeztek a székesegyházon, illetve környezetében. A mai berendezések egy része is ekkor készült. A főhajót megmagasították, a szentély fölé a tetőgerincre ekkor került az úgynevezett „fiatorony”. A szentély köré sugárkápolnák épültek. Az I. világháborúban a székesegyház is kárt szenvedett, a harangokkal együtt a torony- és templomtető rézfedését elvitték, amelyet 1922-ben Várady Lipót Árpád érseksége idején pótoltak.  A székesegyház felújítása Bábel Balázs érseksége alatt napjainkban is folyik.

A templomtérben a főoltárkép Mária mennybemenetelét ábrázolja. Leopold Kuplwieser festette 1857-ben, romantikus stílusban. A kétoldalt épült négy-négy oldalkápolnában egy – egy oltárkép látható, baloldalt a bejárattól a szentély felé haladva az első Szent Péter és Szent Pál apostolok copf oltára, amelyet 1807-ben Klobusiczky érsek emeltetett. Alkotója nem ismert.

A második a barokk Nepomuki Szent János-oltár azt ábrázolja, amint IV Vencel cseh király feleségének gyóntatóját, Nepomuki Jánost a gyónási titok megszegésére akarja rávenni, de ebbe ő nem egyezik bele. (Nepomuki Szent János a gyónási titok védőszentje). Az oltárépítményt Fridrich Ferenc jezsuita szerzetes készítette. Baloldalt a harmadik a Szent István-oltár 1832-ben készült, amely Pesky József klasszicista stílusú alkotása. A képen István király fiát, Imrét oktatja. Mindkettőjüket dicsfény veszi körül. A következő a Szent Kereszt oltár, mely 1787 és 1817 között készült. Erlinger József festette, a felépítmény aranyozását pedig Schenk János végezte. A keresztre feszített Jézust ábrázolja, bal oldalán a Fájdalmas Anya, jobb oldalán János apostol látható. A keresztet Mária Magdolna öleli át. A jobb oldali első oldalkápolnában korábban az 1790-ben készült késő barokk Szent Alajos-oltár állt. Ma Prokop Péternek a festménye van elhelyezve, melyen Assziszi Szent Ferenc látható, amint az állatoknak prédikál. A következő az Őrangyal-oltár, melyet Johann Kessler készített 1865-ben, klasszicista stílusban. A sziklaszirten ülő kisfiú felé kígyó sziszeg, de őrangyala megvédi. A következő szentély melletti oldalkápolnában Erlinger József festménye látható, ami a keresztről levett Krisztust ölében tartó Máriát ábrázolja, a háttérben földre boruló Mária Magdolnával. [29]

4.1.1. A Naphimnusz – oltárkép (1986 olaj, vászon)

A Naphimnusz Prokop Péter egyik legfőbb eszményképét, Szent Ferencet (1181–1226) ábrázolja. Szent Ferencnek, aki a világi kötöttségektől felszabadult ember volt, s életét Istennek és a felebarátainak szentelte, egyedüli törekvése az Isten dicsőítése és szolgálata volt, amelyet költeményében a Naphimnuszban (1224) is kifejezett. Ezt a verset választotta Prokop Péter festményének címéül. (IV. tabló)

A 253,5x136 cm nagyságú kép boldog arckifejezéssel ábrázolja életnagyságtól nagyobb méretben Szent Ferencet, amint mindkét karját szárnyszerűen Isten felé kitárja. Ez az egész alakot, mintegy légiesen lebegve láttatja, amely expresszív módon kifejezi a testi vágyakat legyőző szent lelkületet. A tenyerén látható Krisztus sebhelye, amely jelzi a Krisztuskövetés tökéletességét. Feje felett a dicsőséges napkorong van, amelyben megjelennek az Atya kezei. Belőlük fénysugarak áradnak, beragyogva az eget és az egész képet. Szent Ferenc alakja körül színes tollú, repülő madarak láthatóak, a háttérben pedig Róma és Assisi városának körvonalai. A kép előterében növények és állatok vannak, köztük a Szent Ferenc által megszelídített gubbiói farkas, különböző madarak, gólyák, vadkacsák, akik figyelmesen néznek fel a Szentre.

29. http://asztrik.hu/kincstar/muzeum/prokop.htm

A képen látható egy bárány, amely Krisztusra utaló szimbólum. Az ég fénye tükröződik az előtérben lévő tavacskán, amelynek vizét forrás táplálja. A festmény kompozíciója valamint a színek kontrasztja, a fények és árnyékok dinamikája művészi erővel sugározza Szent Ferenc életpéldáját. Az alkalmazott bibliai szimbólumok gazdagsága, lényegre törő ábrázolása, a szemlélőt belső elmélyülésre készteti.

Szólni kell arról is, hogy a kép művészeti stílusában eltér a templombelső többi oltárképeitől. Valójában egy modern építésű templomban, a környezetével harmonizálva, művészi és spirituális ereje lehetséges, hogy jobban érvényesülne.

4.2. Sükösd Római Katolikus Templom

Az 1820-21.-ben klasszicista stílusban épült templom berendezése a XIX. századból való. Titulusa: „Mindenszentek”

Oltárképét Prokop Péter festette 1950-ben. A művész ekkor, mint hitoktató Mélykúton teljesített szolgálatot. Az érseki helynök Szent László oltárképhez kért vázlatot tőle, a géderlaki templom számára.

Az elkészült szénrajz nem nyerte el a megbízó tetszését, viszont egykori tanára Belon Gellért sükösdi plébános felkérte, hogy templomában az oltár mögötti 10 méter magas, mintegy 100 négyzetméternyi falfelületre freskót készítsen Krisztus Király tiszteletére. Nagy kihívást jelentett a kis kápláni szobában elkészíteni a freskó 1:1 léptékű vázlatát. A félévi munkával elkészült tervet az egyházművészeti bizottság elvetette. Belon Gellért azonban, mégis megfestette Prokop Péterrel a képet. Így születhetett meg a művész első jelentős, monumentális alkotása.

4.2.1. Krisztus, a Király - oltárkép (1950 freskó)

Az oltárkép középpontjában Krisztus dicsőséges alakja ragyog. Körülötte az égben harsonás angyalok, és a szentek kórusa látható, az utolsó ítélet átütő erejű szimbólumaként. A képről Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója elismeréssel ír: „A festő képzelete, palettája, színei felett nem csupán halványan pislákoló zsarátnok a hit, hanem fénylőn, melegen világító láng. A fő téma Krisztus királysága, az ünnepélyes, fenséges aláfestésű felső mezőt tölti ki. A földön túli lét fenségét és erejét a színek ragyogásával, a kompozíció dinamikus erejével, az Atyaisten és Krisztus alakjának mozdulatlan fenségével, és az angyalok ritmikus mozgásának az ellentétével érzékelteti. Azt ég és föld között a kegyelmek közvetítőjének fehér alakja lebeg Krisztus lábánál – a jók és gonoszok felé is kitárt karokkal – a Szűzanya. Kifejező mozdulatában a női, anyai szív segítőkészsége, békéltető vágya fejeződik ki, és vezeti át a szemet a kompozíció alsó régióiba, a jók és a gonoszok világába. Balra a kegyelmi életet élők csoportját látjuk, jobbra a hét főbűn egy- egy megszállottját, markáns jellemzéssel. Színei itt tompítottak, csupán a földi léthez hangolt fojtottabb színeket a rajz dinamikus erejével, a jellemzés mesteri fokozásával vegyíti. (…) a sükösdi freskó előtt úgy érezzük, hogy végre megtaláltuk, akit régóta keresünk, régóta várunk, akire nagy hivatás vár az új magyar egyházművészet felvirágoztatásában.” [29]

Három évvel később Kopp Jenőtől hivatalos szakvéleményt is kérnek, ahol a fenti, a Vigilia 1951. februári számában idézett leírtakat még kiegészíti azzal, hogy a freskó esetleges nem kellő hozzáértésből eredő hibái már kiütköztek volna. A freskó azonban teljes frissességében ragyog, felülete szilárd, ami az alkotó technikai felkészültségét, és szellemi kifejező erejét, művészi tehetségét bizonyítja. Prokop Péter számára ez az elismerés erőt adott további alkotó munkájához. (V. tabló)

29. Vigilia 1951. február

4.3. Mélykút Római Katolikus templom

Mélykút községnek két temploma van. A Mélykút-Beltéri Szent Joachim templom alapját 1761-ben rakták le, ezzel a település új központi magja alakult ki. Az 1764-től használatba vett templom a 19. század végére annyira szűknek bizonyult, hogy az elöljáróság annak megnagyobbítását határozta el. A régi templomépületből a torony, a karzat, és a kőfal marad meg az új templom építése során. A régi szobrok és az oltár egyes részei a templom kriptájába kerülnek elhelyezésre. Új oltárkép készül, amely Szent Joachimot ábrázolja, térdén a kis Szűz Máriával, aki a kezében almát tart. A kép felett a következő latin felirat olvasható: „Potens in terra erit semen eius.” (Hatalmas lesz a Földön az Ő utóda) [30]

A kórus mellvédjén nyert elhelyezést Prokop Péter Szent Család című festménye (60 x 60 cm). Az 1950-es évek végén merült fel az igény arra, hogy a központtól távol eső Mélykút-Marsall telepen a Gányó-soron új templom épüljön. Egyik kezdeményezője Tóth István (1918-1982) káplán – későbbi plébános – Prokop Péter egykori osztálytársa volt. Prokop Péter örömmel értesült a templomépítésről, hiszen 1949. és 1955. között Mélykúton szolgált hitoktatóként, és nagyon megszerette az ott élőket. Erre így emlékezik vissza az 1998-ban Mélykúton rendezett kiállítása alkalmából: „Legszebb emlékeim fűződnek hozzátok. (…) A gyerekeket – akik azóta felnőtté váltak – szívből szerettem. Élveztem a velük való foglalkozást. Délutánonként modellt ültek tanítványaim, tárlatra való anyag született a gyermekportrékból.” [31]

A templom 1961. július 16-i felszentelését Grősz József érsek végzi, Szent Erzsébet tiszteletére. Erre az alkalomra Prokop Péter a Keresztút 14 képét küldi a templom számára ajándékba. 1962 nyarán pedig háromrészes oltárképet küld Rómából postai úton, amelynek felszentelése az évi templombúcsú során történik meg. (VI. tabló)

30. http://plebaniamelykut.shp.hu

31. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Bp. 1999. 21.old.

4.3.1. Szent Erzsébet – oltárkép (1962 olaj, vászon)

A szárnyas-oltárkép (4x3m) az irgalmasság cselekedeteit jeleníti meg a képeken, a szentek életéből vett jelenetekben ábrázolva a Máté evangéliuma alapján. [32]

- Szent Erzsébet, a templom védőszentje alamizsnát oszt az éhező szegényeknek. (Középső nagykép)

-  Szent László, katonáinak vizet fakaszt a sziklából. (Baloldali kép, felső képrészlet.)

-  Szent Kristóf, nyakában a gyermek Jézussal, átkel egy folyón. (Baloldali kép, középső képrészlet)

-   Szent Márton katona köpenyét megfelezi egy didergő koldussal. (Baloldali kép, alsó képrészlet)

-   Lajos őrgróf, Szent Erzsébet férje, a töviskoszorús Krisztust találja ágyában a leprás koldus helyett (Jobboldali kép, felső képrészlet)

- Páli Szent Vince magát láncoltatja a hajópadhoz egy gályarab helyett. (Baloldali kép, középső képrészlet)

-   Vértanú temetés egy katakombában (Baloldali kép, alsó képrészlet)

A képek alatt a következő felirat olvasható: „Bármit tettetek, nekem tettétek”.

Az oltárképeken a főalak Szent Erzsébet alakja, a fiatal magyar királylányt jeleníti meg tűzpiros ruhában, és fehér palástban, amely a szeretet és a tisztaság szimbólumát hordozza.

32. Mt 25, 35-40. „Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen, vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna? A király így felel: bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Ölében rózsák vannak, és jobb kezével nyújtja a kenyeret az előtte balról térdelő, feléje forduló koldusnak, aki bal karját tétován nyújtja felé. Erzsébet tekintete nem reá néz, hanem nagy kék szemeivel mintegy gondolataiba mélyedve a távolba réved. Ezzel azt a jelentést fejezve ki, hogy a szegény koldusban Krisztust látja. A háttérben Wartburgi vár és a város kubisztikus képe sejlik fel, míg két oldalt a csupasz téli fák jelennek meg, ágaikon egy-egy madárpárral. A koldus ellenpontjaként jobboldalon egy asszony és gyermeke látható imára emelt kézzel. Mögöttük a zúzmarás ágak a karácsony, a szeretet meghitt ünnepét sugallják. A főkép melletti két, szimmetrikusan megfestett oldalképek kompozíciójukban, színvilágukban harmonizálnak egymással. Kiemelést érdemel, hogy a jobboldali kép alsó képrészletében Szent Vince kalodába zárt lába előtt a talpához támasztva olvashatjuk a szignatúrát: Prokop Péter. Róma 1962. A művész nem véletlenül helyezte el itt az aláírását, hiszen egész élete a szigorú aszkézis, az önfegyelem rabságában telt Istenért és embertársaiért.

Az oltárfestményre sokan felfigyeltek, köztük Bálint Sándor, neves néprajzkutató, aki levelet írt Prokop Péternek Rómába. A levélből az oltárkép ismertetésének zárásaként fontos idézni a következő sorokat: „Ez az oltár Prokop Pétert a magyar monumentális festészet világjelentőségű mestereinek, Csontváry Tivadarnak és Aba Novák Vilmosnak legméltóbb társává avatja. Ne keressük, nem is tudhatjuk, mi az oka, de előző, otthon hagyott alkotásaihoz képest a festő tépelődő, keserűségre hajló természetét mintha kicserélték volna. Egyéniség és művészi eszmény, metafizikai követelmény egymásra találását, menyegzőjét ünnepli a kép. A lélek éjszakája, modern pokoljárása után a Húsvét hajnalának teljessége, fényeknek és színeknek kinyilatkozó szépsége tündöklik rajta.(…) A lélek és a világ annyira sóvárgott új szintéziséről, a szakrális művészetnek a legmodernebb helytállásáról tanúskodik Prokop Péter mélykúti alkotása” [33]

33. Prokopp Mária: Prokop Péter Szegedi Tudományegyetem BTK Szeged 2003. 34-35.old.

4.4. Dunatetétlen  Római  Katolikus Templom

A településen 1946 második felétől 1949 decemberéig egy ideiglenes kápolnában folyt a hitélet. Ezt az épületet később lebontották. Kókai János plébános 1971. július 28-án kelt leírása szerint a liturgikus tér 8 x 6 méter alapterületű. Az utca felől egy ablak és egy ajtó, a Duna-meder felől két ablaka volt. Kókai János visszaemlékezése szerint Prokop Péter 1947 nyarán egy hármas oltárképet festett a homlokfalra. Egy korabeli fényképen, amelynek hátoldalára a plébános saját kezűleg írt rövid ismertetést, a középső és a jobb oldali kép látható. A bal oldali képre utalva, amelynek a fényképen a keret széle látszik, ezt írja: „Az utolsó vacsora képe volt festve, szintén al secco.” A középső képen Mária látható a gyermek Jézussal. Máriát dicsfénnyel ábrázolja, amely körül öleli Jézus áldásra emelt kezű, fehér ruhás alakját. A kép oldalterében Máriára utaló jelképként liliomok vannak festve, míg a felső horizonton bibliai városok körvonalai sejlenek fel. A hat részre osztott oldalképen magyar szentek képei láthatóak, középen felül Szent István király arcképe, alatta a Kossuth címer. 1947-től megkezdődik a volt grófi magtár átalakítása templommá. Az új templom 1949 őszére készül el, s felszentelésére Krisztus király tiszteletére 1949. december 3-án kerül sor. Szíj Rezső, a Gondolatok Prokop Péter képei előtt című a Budapesti Művészetbarátok egyesülete által 1983-ban megjelentetett monográfiájában ezt írja: „Dunatetétlen templomában – 1947-ben – Istenkezeket festett (secco).” Jelen dolgozat írójának helyszíni kutatása nyomán előkerült dokumentum alapján az valószínűsíthető, hogy az Istenkezek kép 1949 nyarán készülhetett. Nem életszerű, hogy 1947-ben az ideiglenes kápolnában és az akkor még romos állapotban lévő magtárban egyszerre dolgozott volna a művész. Az új templom 1949 nyarára kerül olyan készültségi fokba, hogy a már elkészült száraz vakolatra Prokop Péter a festmények megalkotását elkezdhette. A dolgozat készítője nem talált olyan monográfiát, amely a dunatetétleni ideiglenes kápolnában lévő fentebb ismertetett képeket bemutatta volna. Így az valószínűsíthető, hogy a két kép a későbbi visszaemlékezésekben „összecsúszott”.

A templom 2004-ben igényesen felújításra került.

4.4.1. Isten-kezek  festmény (1949 secco)

A szentély előtti boltíves falra az Isten-kezek képsorozat van festve, míg az oltár fölött a Szentháromság festmény látható. Az oltárfestményen egymás fölötti helyzetben van ábrázolva a Fiú Isten, fölötte az Atyaisten, akinek feje felett pedig kiterjesztett szárnyakkal a Szentlélek Istent megjelenítő fehér galamb látható. A kompozíciót egy aranysárga napkorong öleli körül, amelynek külső vonala az ég kékjében oldódik fel. Az Isten-kezek képek balról jobb felé haladva a következő gazdag jelentést hordozzák. Isten jobb keze a Szentírást tartja, amelynek két lapján piros betűs felirattal ez olvasható: „Szeresd Uradat Istenedet, Felebarátodat”. A kéz alatt az ég kékjében a földgömb lebeg, amelyen átfut a kék nagybetűkkel írt  „TANÍTSATOK” szó. A biblia mellett baloldalon „A” (alfa) betű látható. Isten bal keze figyelemfelhívó módon felemelve látszik a biblia előtt, míg mögötte és kissé jobbra felfelé a mózesi kőtábla sárga ragyogással, rajta 1-től 10-ig piros betűs számsorral a tízparancsolatra utalva. Mellette jobbra az Omega betű kék rajzolata, amelynek futását az ég világosabb kékje, mint felhő el-eltakarja, s ezzel mintegy a jövőbe helyezi. [34]

A boltív csúcsa fölött egy kék felhő vonal, felül nyitott sziluettjében, egyenlő szárú háromszögben hal-szem aranyszínű rajzolata van. A felhő vonalból két oldalra három-három aranyszínű napsugár vonal indul ki. A jobb oldali képsorozaton felül a „tanítsatok” ellenpárjaként a „KERESZTELJETEK” krisztusi parancsa olvasható, kék betűkkel. Alatta az ég kékjében repül a Szentlélek fehér galambja, feje körül dicsfénnyel.

34. Jelenések könyve 21. rész 5-6. Akkor a trónon ülő megszólalt: „Lásd, újra teremtek mindent!” majd hozzám fordult: „Írd fel, mert ezek a szavak hitelesek és igazak”. Aztán folytatta: „Beteljesedett. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből.”

A középső mezőben látható a másik két Isten-kéz, amelyek között a római Szent Péter templom rajzolata látszik elölnézetben. A jobb kéz áldást oszt, a bal pedig egy korsóból vizet önt, amely kiárad, s benne halacskák úsznak. A templomrajz alapja és az élő víz fölötti mezőt, a földi élet nyüzsgő alakjai töltik ki. Prokop Péternek ez az alkotása narratív módon szemlélteti az egyház küldetését. (VII. tabló)

4.5. Kaskantyú Római Katolikus Templom

Kiss Ernő plébános 1965-68 között új templomot épít a Kiskőröstől mintegy 6 km-re levő településen. Prokop Péter 1956 nyarán teljesített szolgálatot Kiskőrösön. Ekkor kerül jó barátságba Kiss Ernővel. Amikor eljut hozzá a templomépítés híre, egy 2 x 5 m-es háromrészes oltárképet küld Rómából a templom számára. Később egy 14 db-os stáció képsorozatot is küld, amelyek a templombelső oldalfalain kerültek elhelyezésre.

4.5.1. Kaskantyú - Oltárkép, triptichon (1970 olaj, vászon)

A középső kép négyzetes alakú (2 x 2 m) felületét teljesen betölti a fénylő fehér napkorong, amelynek függőleges tengelyében áll Krisztus keresztje. Zöld színe utal az Élet Fája szimbólumra. A kereszt előtt szinte lebegve tűnik fel, Krisztus légiesen karcsú teste. A hatalmas szegekkel átütött, megnyújtva ábrázolt vékony kezek kívül esnek a napkorongon. Arca nem szenvedő, hanem szelíd, szeme kék. A fényt, amely aranysárga színűre festi a testet, éles árnyékvonalak erősítik. A két lator ábrázolása szinte elbeszélő módon adja vissza a bibliai történetet. [35]

35. Lk 23, 39-43. „Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: - Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg magad és minket is. – A másik rászólt: - nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit. Aztán hozzá fordult: - Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

A jobb lator egészen Jézus felé fordul és felnéz rá. Keresztje, mint Krisztus keresztje, zöld színű, kifejezve azt, hogy számára a kereszt az Élet Fájává lett. A bal lator elfordul Jézustól, fejét lehajtja, arca sötét. Megvilágítása is ellentétes irányú, így árnyéka mintegy falként elválasztja Krisztustól. A triptichon baloldali képe az utolsó vacsora jelenetét ábrázolja. Az álló elrendezésű képen a kép felső részén az asztalfőn Jézust láthatjuk, dicsfénnyel a feje körül. Jobb kezét felemelve a kenyeret áldja meg, amelyet a másik kezében tart. A terített asztalon kiemelten jelenik meg a kehely. Az asztal körül lévő 12 tanítvány karakterét a testtartás, a formák és színek változatosságával érzékelteti.

A sötét színnel megfestett Júdás Jézusnak hátat fordító helyzetével, a kezében tartott pénzes-zacskóval az asztalközösségen kívüliként ábrázolódik. Jézus szelíd tekintete azonban, mintha rá is irányulna.

A harmadik kép Jézus feltámadását jeleníti meg. A nyitott sírból feltámadt Krisztus, harsogó színekben, a nap aranysárgájában, a vállán átvetett lepel tűzpirosában, égő piros sebhelyeivel ragyog. Az erőteljesen, dinamikus tartásban megfestett férfialak betölti az egész képet. Az ijedten reá néző lándzsás őrök sötét figurái kiemelik Jézus diadalát, az élet győzelmét a halál felett. (VIII. tabló)

4.6. Kunszentmiklós Római Katolikus Templom

A katolikus plébániát 1777-ben alapították. A mai templom elődjét a főtértől északra, a mai Szent István téren 1787-ben építették. A hívek számának növekedésével azonban igényként jelentkezett egy nagyobb templom építése. A ma látható, kívül neoromán, belül neogótikus kereszthajós templom 1906-ban készül el. A templombelső díszítőfestését Takács Ferenc festőművész tervezte, a kivitelezés Szendi Miklós munkája. A szentély secco-in Szent Miklós legendák történetét, a kereszthajóban Jézus életéből vett eseményeket ábrázoló festmények láthatóak. Somos Miklós Munkácsy díjas festőművész által készített secco-k a templom 1995-ös felújításával egy időben készülnek el, amikor Csorba József plébános az egyházközség vezetője (1993-2000).

A barokk főoltáron a tabernákulum mellett két-két evangélista szobra, a középső szinten a templom védőszentje, egyben a város névadója, Szent Miklós püspök szobra, jobbján Szent Ilona, Nagy Konstantin császár édesanyja tartja kezében a megtalált krisztuskeresztet, balján Szent Lőrinc diakónus vértanú, kezében vértanúsága pálmájával, és az egyház kincseivel. Felül Szentháromság-kép látható. A szembemiséző oltár építőköveit a Kalocsai Székesegyház szentélyének régi köveiből nyerték, amikor ott a jelenlegi liturgikus tér kialakítása érdekében, a régit lebontották. A templom igényes, szép színes üvegablakai egy része a 20. század elején Róth Miksa műhelyéből kerülnek ki, míg a továbbiak Mohai Attila munkái (1995).

4.6.1. Jézusi életképek (1995 secco)

A kereszthajó bal oldalán a Jézus Szíve oltár fölötti festményen az alábbi bibliai jelenetek láthatóak:

A felső képmezőben a Golgota hegye, hátterében a keresztek sziluettje mellett a Getszemáni kert olajfái. A középpontban a sír sötétje előtt egy kiterjesztett szárnyú angyal ül, aki mögött a sírban látható az összehajtott halotti lepel. Az angyal előtt a hatalmas, elhengerített kő van, amelynek bal alsó sarka alatt látható a rémült római katona. A távolba vesző ösvényen a sír felé asszonyok közelednek. A felhős égbolt derengő kékségében még látszik a hold. Az alsó képmező középpontjában két férfi alakjában jelenik meg a feltámadt Krisztus, amely két bibliai jelenetet mutat be. A jobb oldalin a János Evangéliumában leírt jelenet látható, amikor Mária a feltámadott Urat a kertésznek gondolja.  Az ábrázolt férfialak kezében ásót tart, amely így a kertészre utal. Jézus a kezét távoltartólag Mária irányába emeli. A kéz hátterében oldalt pompás virágzatú fa lombjai között megjelenik a latin felirat: Noli me tangere. „Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Jn 20, 17. Károli Gáspár fordítása szerint) Somos Miklós erről a jelenetről, Ágh Istvánnak írt levelében említést tesz: „A húsvét képei közül számomra az a legkedvesebb, amikor – János Evangéliumában – Mária Magdolna a feltámadás reggelén, még mit sem sejtve a csodából, virágzásnak induló fák és bomló rügyű bokrok között siet, szinte fut a sírhoz, mezítláb, a harmatos füvön (…) és szembe találkozik a kertésszel, akiben nem ismeri fel Krisztust. Csak azután, hogy az nevén szólítja. A kertész kezében ásó, a tavaszi munkák örök szimbóluma, már Ádámnak is munkaeszköze a kiűzetés után, és a felismerés örömében, őt mohón megérinteni vágyó asszonynak azt mondja: Noli me tangere - Ne illess engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz- és ugyanez a Krisztus, nem sokkal később az ellenkezőjét fogja mondani Tamásnak, az ikernek, és ettől kezdve a hitetlen melléknevűnek: - Nyújtsd ki kezedet és tedd az én oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem légy hívő. Mit bizonyít ez? Többek közt, hogy Krisztus személyesen szól mindenkihez. Meg is festettem, egyetlen falmezőn e két jelenetet a Kunszentmiklósi templom kereszthajójában, a Jézus Szíve oltár mögött.” [36]

A baloldali alak Tamással  ábrázolja Jézust, amint az ujjával a Jézus oldalán lévő sebet érinti. Tamás lába előtt a zöld füvön körző és vonalzó látható, amely Tamás racionális „földhözragadt” gondolkodásának szimbóluma. Jézus kezében tartja a húsvét, a feltámadás piros keresztű zászlaját. A két férfialak között egy bezárt ajtó látható, amely a tanítványok közötti megjelenésre utal, amikor Jézus a bezárt ajtón keresztül lépett be hozzájuk. Így ez utalás a feltámadt Jézus dicsőséges testére. (Jn 20, 19.)

A mellékhajó jobboldali oltára fölötti festményen Jézus gyermekkorának jelenetei láthatóak a következők szerint:

A baloldali képrészleten Józsefet látjuk, amint az ácsműhelyében dolgozik. A kép alsó részében a feje körül dicsfénnyel ábrázolt gyermek Jézus egy kis keresztet készít. József alakja mögött kissé fentebb Mária kék ruhás alakja látható. A képrészlet középpontjának mélységében mintegy ablakon keresztül a betlehemi gyermekgyilkosság jelenete idéződik fel.

36. http://irod-a-lom.blogspot.com,2010,03,somos_miklos_agnus_dei.html

A kép jobb oldalán Mária és József a templom ablakán betekintve figyelik, ahogy a gyermek Jézus az írástudóknak beszél. Mária mellett a liliom fehér virágai láthatók.  Fölötte az Egyiptomba menekülő család van megfestve, a szamáron ülő Máriával, kezében a csecsemővel, valamint József bottal a kezében, ahogy a szamarat vezeti. A kép tetején egy szárnyas angyal figyelemfelhívó módon a jelenetekre mutat. Az ég kékjében felragyog a betlehemi csillag. (IX. tabló)

4.6.2. Szentmiklós életképek (1995 secco)

A szentély két oldalfalán, két-két festmény van, amelyek Szent Miklós püspök (élt: II.-III. század) csodatételeit jelenítik meg. Kevés hitelesnek tekinthető történelmi adat áll rendelkezésre. A legendakincs elsősorban a Legenda Aurea (Arany Legenda) és a keleti egyház hagyományaiból származik. Myra püspöke hosszú 52 évig tartó szolgálatával, már életében nagy tiszteletet kapott. Tisztelete a latin egyházban a 9. században, míg nyugaton a 10. 11. században terjed el.

A baloldali szentélyfal első festménye azt a jelenetet ábrázolja, amikor a püspök egy elszegényedett ember három leányát megmenti a rabszolgasorstól. A kép előterében látható a keserűségében asztalra boruló, arcát kezébe temető síró apa, és szomorú lányai. A püspök pedig a ház ablakán éppen beszórja az aranyakat, amelyek hozzásegítik a lányokat az egymást követő években a férjhezmenetelhez.

A következő képen két legenda is megelevenedik. A festmény alsó részében a gabona sokasításának csodája, felette pedig a tengeri vihar lecsendesítésének története van megfestve. A gabonás zsákokat rakodó hajósoknak Szent Miklós azt mondja, hogy nem kell félniük teljesíteni a kérését, hogy az  éhezők számára átadják a gabonát, mert nem lesz bántódásuk. S valóban, mikor megérkeznek Bizáncba, hogy átadják a császárnak a szállított gabonát, az hiánytalanul megvan. A kép felső részében az elszabadult vitorlájú hajó látható, amint egy matróz éppen kiesik belőle.  A legenda szerint Szent Miklós megmenti a fuldokló matrózokat, s megjavítja a vitorlát. Ez a történet az alapja annak, hogy Szent Miklós a tengerészek védőszentje is lett.

A szentély jobb oldalán lévő két festmény további legendákat jelenít meg. Az első képen az alsó mezőben az elrabolt gyermek hazahozatalának legendája tárul fel. A kép előterében láthatjuk a püspököt, amint a háttal álló kisgyermek fején tartva a kezét, őt az asztalnál ülő szüleinek átadja. A történet szerint a gyermeket hetedik születésnapján arab rablók vitték magukkal. Egy év múlva, december 6-án, amikor a házaspár a Miklós-templomban imádkozott, egy forgószél kerekedett, amely felkapta a fiút, és éppen a templom előtt tette le. A kép felső részén ez a jelenet látható. A kép jobb oldalán egy kivágott, ledőlő félben lévő fa azt a szimbólumot jeleníti meg, amikor Szent Miklós kivágatja Diana istennőnek a fáját, amelyet a pogányok imádtak. A negyedik képen szintén két történetet ábrázol egy festményen Somos Miklós. A jobb oldali részen az a legenda van ábrázolva, amely szerint egy gonosz mészáros megöl három gyermeket, akiknek tetemeit egy hordóba rejti. Szent Miklós püspök a gyermekeket feltámasztja. A képen egy ház boltíves ablakán behajolva, a püspök jobb kezének érintésével a gyermekeket életre kelti. Bal kezében pásztorbotot tart. A dézsa előtt egy iskolatáska utal a gyermekek életkorára. A kép baloldali részén a három, ártatlanul halálra ítélt ifjú megmentésének története van megfestve. A kép alsó részének előterében a három térdelő helyzetben lévő alak szeme kendővel van bekötve, amint várják az előttük felemelt karddal álló hóhér sújtását. A kép felső részébe ívelő kardot viszont Szent Miklós püspök az égben lebegve, kezével megfogja, megakadályozva a hóhér szándékának valóra válását. (X. tabló)

A négy secco azonos méretű, forma és színvilága harmonizáló. Ugyanez elmondható a kereszthajó oltárképeiről is. [37]

37. http://www.katolikus.hu/szentek/1206.htlm

4.7. Alsó-Szenttamáspuszta Római Katolikus Templom

Tass-Alsószenttamáson van Magyarország egyetlen Szent Jobb Lator titulusú kéttornyú temploma, a Kunszentmiklóshoz közeli pusztában. A terület néhány házzal és melléképülettel az Állampusztai Börtöngazdaság kezelésében volt, majd az 1991-ben alapított Mécses Szeretetszolgálat, Magyar Börtönpasztorációs Társaság veszi át. A Szolgálat elnöke Dr. Majzik Mátyás, aki az alapításkor a Szegedi Csillagbörtön alezredese, nevelőtiszti beosztásban. Tanári és pszichológusi képzettsége mellett még a 80-as években, titokban elvégzi a teológiát, s ezt követően diakónusi felszentelésben részesül. Mint nevelő tiszt, jól érzékeli azt a szükséget, ami akkor jelentkezik, amikor egy fogvatartott egy hosszabb időszak, olykor 10-15 év után úgy szabadul, hogy nincs semmilyen kapcsolata, támasza. Ezért nyugdíjba vonulása után elhatározza, hogy a volt rabgazdasági területen a Szolgálat munkatársaival létrehoz egy rehabilitációs otthont, hogy a börtönviselt embereknek nagyobb esélyt adhassanak a társadalmi beilleszkedéshez. A felújított hét lakóház, közösségi és gazdasági épület, a 70 hektár legelővel, 10 hektár szántóval 15-20 ember számára biztosította volna az ingyenes lakhatást, az önfenntartó gazdálkodás elsajátítását, valamint lelki segítségnyújtást. 2003-ra felépül a templom is, amely az otthon lakói számára lehetőséget ad a hitéletre, a lelki megerősödésre. A templom felszentelését 2003 szeptemberében Bábel Balázs Kalocsa-Kecskeméti érsek és Gyulai Endre Szegedi megyés püspök együtt végzi. Bábel Balázs beszédében kiemeli, hogy a volt elítéltek, akik talán a szabadságról álmodnak legtöbbet a börtönévek alatt, már szabad emberként, szabad elhatározásukból vállalhatják ezt az életformát. Majd így folytatja:

„A külső szabadság csak akkor lesz teljes, ha belső szabadsággal is társul, amikor az ember elköteleződik valami jó mellett. Ezt jelenti a keresztény értelemben vett szabadság.” [38]

38. Új Ember Katolikus hetilap 2004. 11. 07.  LX. évf. 45. (2934.)

A kitűzött cél, hogy az új templom hirdetője legyen az isteni irgalomnak, s forrása az igazi lelki szabadságnak, s hogy az ott élő emberek imáikkal, munkájukkal erőt merítsenek ahhoz, hogy az életük sorsán fordítsanak, jobbá váljanak, s a jóban megerősödjenek, sajnos nem valósulhatott meg. 2005-ben Majzik Mátyás meghal. Az állami támogatás megszűnik. Jelenleg a rehabilitációs otthon üresen áll, nem működik.

4.7.1. Szent Jobb Lator Templom (1993 egyvonalas grafika)

A templomépítéskor a liturgikus tér ablakaira Majzik Mátyás Simon András egyvonalas grafikáit álmodta. Korábbról ismerte a művészt, s egyes alkotásait a Mécses Szeretetszolgálat tevékenysége során alkalmazták. A hat ablak felületére megegyező, geometrikus díszítőformák, illetve stilizált virágrajzok keretének középpontjában jelennek meg a szimbólumokat hordozó egyvonalas grafikák. A templomépítő Majzik Mátyás azt szerette volna, ha a műalkotások az üvegtáblákra művészi eljárással kerülnek fel. Jelen dolgozat írójának a templom építésének időszakában elmondta, hogy sajnos az ehhez szükséges pénz összegyűjtésére nincs esély, pedig Simon András alkotásai és a templom méltó lenne rá. Így olcsóbb eljárást, fóliázást alkalmaztak. Az ablakokon Simon András következő alkotásai láthatóak:

- Van szabadulás:

A mű egy börtönrácsot ábrázol, amint annak felső szálát, mintegy fonalat, egy magasba repülő galamb legombolyítja. A galamb rajzolata a rács fekete színével szemben piros.

- Örök küzdelem.

Az egyvonalas grafikán alul egy fekete kígyó tekeredő vonalából lendületes felíveléssel egy galamb szárnyalása bontakozik ki, amely csőrével a kígyó felemelt fejéhez közelít. A kompozícióból egyértelmű a galamb győzelmi helyzete.

- Szeretet reménye:

Krisztus töviskoszorújának közepéből egy tövis nélküli, leveles rózsaszál emelkedik ki, égő piros színű szirmaival. A szár zöld színe az életet jelképezi. A piros szín az Isten szeretetére, a fekete szín Krisztus szenvedésére és kereszthalálára utal.

- Kegyelemmel teljes:

Az egyvonalas grafika egy ikonkeret belsejében, a térdeplő Szűz Máriát ábrázolja, akinek feje fölött egy alászálló galamb látszik. A női alak méhében egy rózsa jelképezi az áldott állapotot. Az Énekek Éneke 2. rész 1. versében a menyasszony így mutatkozik be a vőlegényének: „Én, Sáronnak rózsája vagyok és a völgyek Lilioma”. (Károli Gáspár fordítása szerint) Az Ézsaiás Könyve 35. rész 2. verse szerint, „Sáron pompája” a megváltás általi termékenység szimbóluma.

- Szívbéli üzenet:

Egy piros vonallal ábrázolt szívben egy toll írni kezd. A szimbólum utal a Korinthusiakhoz írt 2. levél 3. rész 3. versére: „Olvassa, és megérti minden ember, mert meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira”.

- Győzelem:

Krisztus töviskoszorújának egy szálát egy felfelé repülő galamb legombolyítja. A fekete tövises vesszőszálról, ahogy a galamb által felfelé emelkedik, eltűnik a tövis és zöld színűvé válik. Ezt a képet Simone Weil szavakban így mondja el: „A fájdalom az időre szegez minket, de a fájdalom elfogadása az időn túlra juttat, az örökkévalóságba. Kimerítjük az idő végtelen hosszát, áthatolunk rajta.” [39] (XI. tabló)

39. Simone Weil: Szerencsétlenség és Istenszeretet Vigilia Kiadó Bp. 1998. 90. old.

Összegzés

Művészet és szakralitás. Az elmúlt években egyre több írás jelenik meg e témában, s gyakrabban találkozhatunk vallásos tárgyú művészeti rendezvényekkel, kiállításokkal is. Ezeken rendre felmerül a kérdés, mi tekinthető a szakrális művészet részének. A kérdés megválaszolása vita tárgya. Az egyik válasz szerint csak azok a műalkotások tekinthetők annak, amelyek megfelelnek a liturgikus szabályoknak, míg mások azt a véleményt képviselik, hogy vannak olyan művek, amelyek az egyházi liturgikus kánontól eltérően fogalmaznak, mégis magukban hordozzák a szentség aurájának sugárzását, s ezzel képesek a szemlélőben felkelteni a szent érzetét. Prokop Péter a Vatikáni Rádióban 1984-ben 65. születésnapján elhangzott beszélgetés során többek közt ezt mondta: „A művészé is prófétasors. Nem a tetszetőst, hanem a küldetést hirdetni a hivatása. (…) Vallásos megújulásunkban is mennyire kötődve vagyunk a megszokásainkhoz, s félünk az igaziságtól.” [40]

Miért is? Mert az igaz leleplezi a hazugságot. „Manapság a szó igazságáról beszélni provokációval ér fel” – mondja Hans-Georg Gadamer, [41] s valóban tapasztalható korunkban az igazság fogalmának és tartalmának relativizálása, kétségbe vonása a közgondolkodásban. Ez megjelenik a művészetek területén is. Dolgozatom egyik célja az igazság keresése volt. Megtalálni és bemutatni az ismertetett műveken keresztül az igaz alkotói gondolatot. A három kortárs művész részben párhuzamos, ugyanakkor nagyon különböző életpályájának megértésén keresztül számomra világossá vált, hogy a hit és a tehetség mértéke, a technikai tudás és képzettség fokozatai mellett milyen jelentőséggel bír az igaz, hiteles élet. Az alkotásokon megjelenő szimbólumok, jelképek, allegóriák és attribútumok önmagukban is hordozzák a transzcendens jelentést, azonban kifejező erejük a három művész alkotásain különböző mértékben jelenik meg.

40. Szíj Rezső: Prokop Péterről és művészetéről Szenci Molnár Társaság Bp. 2004. 100. old.

41. H. G. Gadamer: A szép aktualitása  Twins  Bp. 1944. 111. old.

Ennek oka nem a témaválasztásban rejlik, hanem abban, hogy milyen mértékben tudta a művész, alkotó tevékenysége során Isten hatalmába helyeznie magát. Az érzéki motiváltság helyett milyen mértékben tudta megragadni az isteni kinyilatkoztatásban megjelenő valóságot, az igazat.

Célkitűzésem volt továbbá, hogy a bemutatott műalkotások és templomok történetét helyszíni kutatással feltárjam, és az elérhető monográfiákkal egybevessem. E munkának két fontos eredménye született. Az egyik Prokop Péter dunatetétleni festményeivel kapcsolatos. Az ideiglenes kápolna oltárképeiről – Prokopp Mária monográfiája nem említi – előkerült fénykép, illetve néhai Kókai János plébános feljegyzése alapján pontosíthatóvá vált a keletkezés dátuma, illetve ismertté vált a festmény tárgya. A Kecel-újfalui volt kápolnával kapcsolatos, Szíj Rezső által leírtak kiegészítésre kerülhettek. A Tass-Alsószenttamási templomról pedig, eddig még nem jelent meg képzőművészeti vonatkozású ismertetés.

Végül pedig eredménynek tekintem azt is, hogy a helyszíni kutatásaim során kapcsolatba kerültem egyházközségi elöljárókkal, önkormányzati vezetőkkel, egyháztagokkal, akikkel beszélgetve a figyelem ráirányulhatott a szakrális művészetre.

Szakirodalom jegyzéke:

  1. Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1976.
  2. C.G.Jung:Gondolatok a vallásról és a kereszténységről Kossuth Könyvkiadó 1996.
  3. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Gönczöl Kiadó Bp. 1993.
  4. Csengei Ágota-Simon András: Istenről beszélő vonalak Kairosz Kiadó Bp. 2007.
  5. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002.
  6. Fabiny Tibor: A tipológiai szimbolizmus Ikonológia és Műértelmezés 4. JATE Szeged 1988.
  7. H.G.Gadamer: A szép aktualitása Twins Bp.1994.
  8. Galavics Géza, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Egyetemi Könyvtár, Corvina Kiadó. Bp. 2001.
  9. Magyari Beck István: Érték és pedagógia Akadémiai Kiadó Bp. 2003.

10. Mircea Eliade: A szent és a profán Európa Kiadó Bp. 1987.

11. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái Szent István Társulat az Apostoli Szentszék             Könyvkiadója Bp. VII. kötet

12. Prokop Péter: Kavicsdobáló Róma 1987.

13. Prokop Péter: Sziromszállingó Bp. Jel Kiadó 1997.

14. Prokop Péter: Római évek Róma 1985.

15. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Jel Kiadó Bp. 1999.

16. Prokopp Mária: Prokop Péter  Szegedi Tudományegyetem BTK Szeged 2003.

17. Simon András: Élet Vonalak (művészeti album) Hangtalan Jelek Bp. 2010.

18. Szíj Rezső: Gondolatok Prokop Péter képei előtt Budapesti Művészetbarátok                           Egyesülete 1983.

19. Szíj Rezső: Prokop Péterről és művészetéről Szenci Molnár Társaság Bp. 2004.

20. Új Ember Katolikus Hetilap 2004. 11. 07. LX. Évf. 45. (2934)

21. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010.

22. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Kiadó Bp.1973.

23. Simone Weil: Szerencsétlenség és istenszeretet Vigilia Kiadó Bp. 1998.

Elektronikusan letöltött anyagok:

  1. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/somos_miklos
  2. http://asztrik.hu/kincstar/muzeum/prokop.htm
  3. http://www.magyarkurir.hu-hírek/muveszet-az-istentiszelet-szolgalataban
  4. http://plebaniamelykut.shp.hu
  5. http://www.katolikus.hu/kek/tartalom.html
  6. http://irod-a-lom.blogspot.com,2010,03,somos_miklos_agnus_dei.html
  7. http://www.katolikus.hu/szentek/1206.htlm.

Mellékletek

I. tabló

II. tabló


III. tabló

 

Kalocsa Főszékesegyház

Naphimnusz oltárkép 1986.

Letöltés: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalocsai_Nagyboldogasszony
V. tabló

Sükösd Krisztus Király Oltárkép: Krisztus, a Király – oltárkép (1950)

Forrás: http://wiki.utikonyvem.hu/hu/index.php?title=Mindenszentek_

VI. tabló

Mélykút - Marsall telep Római Katolikus templom: Szent Erzsébet oltárkép (1962 olaj, vászon) Forrás: Puskás Lajos mélykúti diakónus 2011

VII. tabló


 

 

Dunatetétlen Római Katolikus templom: Isten kezek secco (1947)

A dolgozat készítőjének felvételei (2011)

VIII. tabló


IX. tabló


 

X. tabló

 

XI. tabló


Alsószenttamás Római Katolikus Templom

Templombelső (a szerző felvételei 2011)

"Van szabadulás!"

"Győzelem!"

"Kegyelemmel teljes"

"A szeretet reménye"

"Örök küzdelm"

"Életed üzenet"

Köszönetnyilvánítás

Köszönetemet fejezem ki a Tomori Pál Főiskola Bölcsészettudományi Tanszéke tanári karának, Dr. Frenyó Zoltán főiskolai tanárnak konzulensként nyújtott segítségéért, Rausz Szilveszter tanárnak külső konzulensi segítségéért. Köszönet illeti Feleségemet, Podobni Etelkát tanulmányaim végzéséhez nyújtott támogatásáért.

Családtörténet a XX. századból.

Igaz „mese"gyermekeim gyermekeinek.

Írta: Kurdi Jánosné Podobni Etelka


Mottó: "Őseid történetének ismerete nélkül, önmagadat meg nem értheted."(Kurdi János)

Egy alkalommal, talán 2011-ben, mikor a család nagy része együtt fürdőzött Zalakaroson, a meleg vízben ücsörögve az unokáim kértek: - „Mama mesélj!" Miről meséljek? – kérdeztem. „Hát, arról, amikor kicsi voltál, meg a dédikről, meg te tényleg nem jártál óvodába?" Én pedig meséltem. S akkor jött az ötlet, hogy leírjam ezeket a történeteket. Én nem minden történetnek vagyok a szereplője, de drága anyukám, apukám sokszor elmondták, elmesélték nekem és két nővérkémnek, és másoknak, így most megpróbálom ezeket leírni. Az évszámokkal itt-ott bajban vagyok, mert hát én l952-ben születtem, és ez az írás az l900-as évek elejéről indul.


Babka (özvegy Podobni Istvánné született Szőgyi Ilona 1891. Kiskőrös - 1968. Galánta)

Édesapám

Apukám, Podobni Pál 1914.szeptember 14-én született Kiskőrösön, evangélikus hitű családba. Édesapja Podobni István, édesanyja Szőgyi Ilona (a születési évszámokra nem emlékszem). Apukám édesapja az első világháború elején elesett (meghalt), így már nem is ismerhette. Édesanyja, a mi nagymamánk, akit úgy hívtunk tót szokás szerint, hogy „Babka". Ugyanis ők tótok voltak, és tótnak (szlováknak) vallották magukat később is. A Babka tehát 1914-ben egyedül maradt három fiú gyermekével, István 4 éves, Sándor 2 éves, és az újszülött Pál. Nem kis feladat volt felnevelni a 3 fiút, és gazdálkodni azon a pár hold földön, amivel rendelkeztek. Apukám elmeséléséből tudom, hogy nagy szeretetben éltek. Mindenkinek meg volt a maga feladata. Már kisfiúként segítettek a Babkának, a gazdálkodásban, jószágnevelésben, és még a konyhában is. Mind a hárman megtanultak főzni. Emellett természetesen iskolába is jártak, hat osztályt végzett mindegyikőjük. A Babka nagyon szerette apukámat, aki a legkisebb volt. Mindig megvédte a nagyobbaktól, ha úgy adódott. Szegények voltak, de azért élelmük mindig volt beosztással. Apukám nagyon szerette a kolbászt. Mivel „több nap, mint kolbász", nem lehetett minden nap kolbászt enni. A főzeléket nem szerette, ezért ha éppen az volt az ebéd, akkor délután felszökött a padlásra, (a padláson tartották a kolbászt, meg a szalonnát), levágott egy darab kolbászt, és az inge alá rejtve ballagott (vagy sietett) ki a szérűbe a jószágokhoz, hogy ott megegye. Igen ám, de a tesói majdnem mindig észrevették, és először csak gyanakodtak, később már tudták, „ha a Pali egyenesen,magához szorított kézzel megy a szérűbe, akkor megdézsmálta  a kolbászt", és beárulták Babkának. Erre a Babka megpörölte, majd „jól van no... máskor ne csinálj ilyet" – mondta, és szaladhatott az állatokra vigyázni. Az iskolában apukám nem volt annyira jó tanuló, sokszor elmondta, hogy számolni nagyon szeretett, meg is tanult, de a nyelvtannal nem boldogult. Sokszor elmesélte, hogy egy dolgozata híres lett a suliban, mert a Podobni Pali azt írta: "a Buna (mármint a Duna) folik, a Fisza (mármint a Tisza) is folik, a macska meg nyüvöge (vagyis nyávog)". Hogy ez hogyan került egy mondatba, sosem derült ki, de mindig jót nevetett velünk együtt rajta. A számtan tudását viszont nagyon jól hasznosította még a későbbiekben is. Már középiskolás voltam, és gazdasági számtant tanultunk, de egyenleteket is kellett megoldani. Ha valamely szöveges példával nehezen boldogultam, ő elolvasta, majd elővette a papírt, ceruzát, osztott, szorzott, összeadott, kivont, és egyszer csak azt mondja, hogy „ennek a számnak kell az x helyére kerülni". Ilyenkor elcsodálkoztam, mert behelyettesítve tényleg működött a dolog, és így már könnyebben meg tudtam oldani a példát.

Podobni Pál iskolai bizonyítványa

Aztán telt az idő, cseperedtek a fiúk, és a család Dunavecse melletti Körtefa-pusztára költözött. A Podobni família elég nagy volt, több család lakott egy majorban. Itt találkoztak baptista testvérekkel. Baptista gyülekezetbe kezdtek járni, és az egész család megtért, bemerítkezett.

A Babka erős kézzel irányította fiait. Amikor a nagyok megnősültek, mind a ketten oda vitték feleségüket a tanyára. (Akkoriban az volt a szokás, hogy a feleség megy a férj családjához.) A Babka nagyon szerette a menyeit, erről anyukám is sokat beszélt, nem engedte őket civakodni. Diplomatikusan minden problémát elsimított. Később aztán unokák között is.

Apukám 18 éves korában nagyon megbetegedett. Fejtífuszt kapott. Ez akkoriban egy rettegett, fertőző betegség volt. Nem sokat adtak annak az embernek az életéért, aki ebbe beleesett. Apukám élete is veszélyben forgott. Amikor a házi praktikák nem segítettek, hívták hozzá az orvost a faluból. Az megvizsgálta, hümmögött egy sort, majd félrevonult a Babkával. Hogy mit mondott neki, senki nem tudja, de a későbbi történésekből valószínűsíthető. Lényeg, hogy adott a Babkának egy papírt, hogy Dunavecséről hajóval vigyék fel Budapestre a kórházba. A papíron nem volt, hogy melyik kórházba. Apukámat felrakták a lovas kocsira, szalmára fektetve, és kivitték a Dunavecsei Hajóállomásra. A Babka kísérte. A Budapesti Hajóállomásról, valószínűleg fogadott kocsival a László Kórházba mentek. Amikor az orvos elvette a papírokat, megvizsgálta apukámat, csak fogta a fejét, és számon kérte a Babkát, hogy mivel jöttek Dunavecséről Budapestre? Hajóval – mondta Babka. Az orvos elég durva szavakat használt, és próbált intézkedni, hogy azt a hajót azonnal fertőtlenítsék, mert egy tífuszos beteg utazott rajta több órán keresztül. Ezután elkezdte apukámat kezelni, de nem sok jóval bíztatta a Babkát. Apukám sokszor elmesélte, hogy nagyon sokat szenvedett, már amikor eszméleténél volt. A 80 kg-os súlyát gyorsan veszítette, 40 kg-ra lesoványodott. A jobb oldalon az arcát a füle előtt többször felvágták, ott vezették ki a csöveket, amin távozott, aminek távozni kellett. A kezelőorvos egyik alkalommal azt mondta a Babkának: Podobni néni, menjen haza, készítsék elő a fia temetését, hozzanak neki olyan ruhát, amiben el fogják temetni, mert innen csak lezárt koporsóban vihetik majd el, ha meghalt. Szegény Babka! Szomorú szívvel, de Istenbe vetett hittel nem haza indult, hanem a Nap utcai Baptista Gyülekezetbe. Ott elmondta a testvéreknek az egész történetet, és kérte, hogy imádkozzanak a fiáért. Mivel személyesen nem is ismerték egymást, a lelkipásztor kitette apukám nevét a faliújságra, és azt, hogy melyik kórházban, melyik osztályon fekszik. A Gyülekezet minden alkalommal imádkozott, minden betegért, sőt attól kezdve rendszeresen látogatták, vittek neki még ételt is, amikor már ehetett. Mire a Babka Dunavecséről megfordult, előkészítve a temetést, a Palit sokkal jobb állapotban találta, mint amikor ott hagyta. ( Akkor még nem volt lehetőség arra, hogy telefonon érdeklődjenek.) Nagyon megörült, amikor apukám beszámolt, hogy a baptista testvérek minden nap látogatják, és imádkoznak érte, és sokkal jobban érzi magát. Amikor az orvos beszélt a Babkával, csodálkozva mondta, hogy nem tudja mi történt, kik látogatják a fiát, - minden nap mások -, de a betegség megfordult, elindult a gyógyulás útján. Ekkor Babka elmondta, hogy ő volt a baptista testvéreknél, és kérte, hogy imádkozzanak érte. Otthon ők is és a gyülekezet is imádkozott, és a jó Isten meghallgatta imáikat. Így ő már úgy jött újra Budapestre, hogy biztosan meggyógyul a fia. Az orvos ezen nagyon elcsodálkozott. Apukám még jó ideig kórházban volt, mire haza mehetett. A testvéreknek köszönhetően szép lassan kezdte visszaszedni a leadott kilókat. Egyetlen dolog maradt vissza, ami egész életében elkísérte: amikor evett, a jobb oldali arca mindig erőteljesen izzadt. Mindig ott volt a zsebkendő a kezében, és sokszor le kellett törölnie. Nem volt zavaró az asztaltársaságnál sem. Ha valaki rákérdezett, elmondta. Mi is megkérdeztük, elmondta és tudomásul vettük. Elérkezett a hazamenetel ideje, de nem koporsóban, mint az orvos gondolta, hanem vonattal, és már nem volt fertőző beteg. De még hosszú ideig nem tudott dolgozni. Az ő gyógyulását az egész család és környezete csodaként élte meg. Senki nem lett tífuszos Körtefapusztán, ahol laktak. A Babka mindig azt mondta, hogy szerinte a hajón sem kapta el senki. Valószínű, hogy a helyi orvos azért hívta félre a Babkát, hogy megmondja neki, hogy ott Körtefapusztán nem tudja meggyógyítani, viszont ha a papírra ráírná, hogy mi a baja, akkor senki nem vállalná a szállítását, és tényleg nem tudna segíteni. Ez volt tehát a titok.

Apukám is elért abba a korba, hogy nősülni szeretett volna. Akkoriban az ismerkedés helye általában a gyülekezet volt, vagy a nem vallásosak a különböző bálokban ismerkedtek.

Édesanyám

Anyukám, Bóna Mária 1920. április 20-án született Kunszentmiklóson, a család negyedik gyermekeként. Édesanyja Pokornyik Julianna, édesapja Bóna Gábor. Anyukámék kilencen voltak testvérek. A nagymama első férje korán meghalt, abból a házasságából született Juliska, (Matics Julianna, később Duchaj Istvánné). Mint egy kislánnyal élő özvegyasszonyt vette feleségül a nagypapa, Bóna Gábor. Ebből a házasságból született Gábor, Rozika, Sándor, Mariska (az anyukám), Józsi, Piroska, Imre, Ferenc. Sándor fiatalon meghalt, a kunszentmiklósi „öreg" temetőben van a sírja, a nagypapa-nagymama sírjával egy helyen.

Bóna nagymama, nagypapa

A II. világháborúban Józsefet a katonaságtól elvitték a frontra (orosz), és ott az első ütközetben elesett, meghalt. A nagymama egészen az l960-as évekig várta vissza, nem akarta elhinni, hogy a fia nem jön többé haza. Nem hitte el, amit a visszajött katonatársak mondtak, akik meghozták a hírt, hogy elesett az ütközetben. Kerestették a Vöröskereszttel is, de csak az elhalálozás tényét tudták közölni, illetve, hogy „nem jött haza a frontról".

Anyukámék tanyán éltek, gazdálkodtak, volt egy kevés földjük, de az nem tartotta el a családot, ezért napszámba (nagyon kevés pénzt, de inkább terményt kaptak, azt is keveset) jártak dolgozni az akkori birtokos gazdákhoz. Nagyon nehéz volt akkor az élet. Anyukámnak és testvéreinek már korán el kellett kezdeni dolgozni. Még iskolába sem jártak, vigyázni kellett az állatokra, legeltetni őket, gondozni, kihajtani a legelőre, vigyázni, hogy ne menjen „tilosba" a jószág (mármint a vetésre, vagy a szomszéd gazda földjére). Nagyon kevés ruhájuk volt, azt is egymástól örökölték, nyári cipőjük sem volt, mezítláb jártak. A lábuk sokszor kisebesedett, tüskébe léptek, a kavicsok feltörték, de másnap újra ki kellett menni az állatok után, meg dolgozni a földekre. A nagymama szeretgette őket, ellátta a sebeiket, kimosta, aztán aludttejet rakott rá (fertőtlenítés, meg gyulladáscsökkentés végett),és bekötötte, de másnap újra csak menni kellett. Ahogy nőttek (mármint 8-10 évesek lettek) együtt mentek a gazdákhoz napszámba kapálni, aratni, termést betakarítani, meg mindent megcsinálni, amit a földekkel kapcsolatban kellett. Volt, amikor lóval szántottak, de többnyire ökörrel. (nem voltak gépek, traktorok). Az ökröket vezetni kellett (mert buták, és nem akartak arra menni, amerre kellett), és az 5-6 éves lányoknak, fiúknak kellett megfogni az ökör fején (szarvánál) lévő kötelet, és kényszeríteni arra, hogy a barázdában menjen, hogy mindenütt fel legyen szántva a föld. Az ökör persze nem akart arra menni, és hát a fejét rángatta jobbra-balra, és sokszor a gyereket is magával rántotta, és ha nem figyelt az, aki az ekét fogta hátul, hát gyorsan előfordult baleset, hogy az ökör rálépett a gyerekre. A lovak okosabbak, de azokat is kellett vezetni. A ló gyorsabb is az ökörnél, a lónak a szájában lévő „zablát" kellett megfogni és úgy vezetni, de ha nem szedte a gyerek elég gyorsan a lábát, hát a ló szépen letaposta a sarkát. Amikor tehenekre kellett vigyázniuk, nagyon sokszor előfordult, hogy a fázó, meztelen lábukkal bizony a tehén friss trágyájába álltak bele, úgy melengették a lábukat, míg a „tehénlepény" ki nem hűlt.  Amikor a „tehénlepény" megszáradt, össze kellett szedni, és vitték be a tanyára, mert azzal tüzeltek a sparheltben. A sparhelt a tűzhely volt. Kb. 1 méter x 80 cm-es, a teteje fekete, öntött vas. Volt benne sütő is. A tűztér és a sütő fölött a sparhelt teteje 3 öntöttvas karikából állt. Ha nagyon nem akart égni a tűz, ott is lehetett egy kis levegőt adni, hogy meggyulladjon a kukoricaszár,(amit „bordónak" neveztek). A sparhelten főztek, melegítették a vizet, télen még az állatok ennivalóját is itt tartották.  A sparhelt széle fényes fém volt. Ha rácsöppent valami, márpedig ez sűrűn előfordult, nagyon csúnya tudott lenni. Ezért minden reggel, begyújtás előtt (amíg hideg a sparhelt), meg kellett tisztítani. A fekete öntöttvas részeket vasporral (ezt boltban lehetett venni), úgy, hogy kiszórtak egy kis port a platnira (ez a főzőfelület), és egy kis vízzel, kefével szépen rádörzsölték a vizes vasport. Persze ettől minden lábas, fazék alja szép fekete lett főzés közben. A sparhelt szélét smirglipapírral (mai neve dörzsvászon) addig kellett csuszatolni, amíg olyan fényes nem lett, mint a tükör. Ez a feladat is a kisebb gyerekeké volt. Aztán a sparheltet általában két hetente ki kellett kormozni. Ugyanis a füst elvezető csőben meg a kéményben lerakódott a korom, és akkor a füst visszafelé jött a konyhába. Ekkor szétszedték a füstcsövet, ami általában 3 db-ból állt. Ki kellett vinni az udvarra, és erre rendszeresített seprűvel kitakarítani. Ilyenkor a benne lévő korom önállósította magát, és mint fekete hópihék szálltak az egész házban, ha nem ügyesen csinálták. Utána a takarítás nem kis feladat volt. Akkoriban nem volt mosógép, így a mosást is kézzel, teknőben végezték. Minden évben főztek szappant. Mindenféle zsíros hulladékot összegyűjtöttek, vettek hozzá úgynevezett szódát, és jó sokáig egy nagy üstben főzték, és lett belőle szappan. Amikor kihűlt, feldarabolták kb. 10x10 cm-es kockákra, feltették a padlásra, hogy száradjon ki, és amikor kellett, egyet-egyet lehoztak. Hát, nem volt valami kellemes illata. (Szappant még anyukám és Piroska nagynéném is főzött az l950-es évek közepén is. Később már üzletben vásároltunk szappant. Mosóport még nem. Nem emlékszem, akkor volt-e már.) Nagyon nem szeretnék most úgy ágyneműt mosni, mint akkor: teknőben, áztatva, házi szappannal, dörzsölve, sokszor öblögetve, csavargatva, majd úgy szárítani. Aztán a vasalás: A vasaló szintén öntött vasból volt, úgy volt megcsinálva, hogy a fogantyújánál fogva fel lehetett nyitni, és a belsejébe a sparheltből kivett égő fa parazsat rakták. Az átmelegítette a talpát, és kezdődhetett a vasalás. Anyukám és minden testvére jártak iskolába. Jó messzire, a Középszenttamáson lévő tanyájukból 6 km-t kellett gyalogolniuk. Anyukám nagyon szeretett iskolába járni, mindig kitűnő tanuló volt. Azonban sokszor csak felváltva mehettek iskolába, mert nem volt cipőjük,vagy olyan ruhájuk, amiben elmehettek volna. Akkor még osztatlan iskolák voltak, egy tanító tanította mind a 6 osztályt, egyszerre. Az egyik tanítója azt mondta a szüleinek, hogy őt nem érdekli, hogy nincs cipője a gyereknek, ha olyan idő van, hogy otthon is mezítláb szaladgál, meg dolgozik, akkor az iskolába is jöjjön el mezítláb. Így anyukámék csak télen jártak felváltva iskolába. Korán reggel a nagymama főzött egy nagy fazék krumplit, azt még forrón, héjastól belerakták a zsebükbe, hogy melegítse a kezüket. Aztán az volt a tízórai, meg az ebéd egyben. Tarisznyájuk volt, abba tették az egy-két könyvet, mert a többit nem tudták megvenni. Nem volt füzetük, hanem palatáblájuk, amire krétaszerű palavesszővel írtak. Így nagyon oda kellett figyelni az órákon, mert nem tudták a füzetben hazavinni és otthon gyakorolni a feladatokat, mert mindig le kellett törölni, ha új feladat következett. Később egy nagyon szigorú tanítót kaptak, aki szinte megfélemlítette a gyerekeket, hogy fegyelmet tartson, és mind a hat osztályt egyszerre tudja tanítani. Ez a tanító sokszor alkalmazott testi fenyítést is, körmöst adott, meg nádpálcával tenyerest, és meg is verte a diákokat. Nemcsak a rossz magatartás miatt, hanem ha valamit nem tudtak megmondani. Akinek éles esze volt, meg szorgalma, azok kevesebbet kaptak, de sokszor nekik is kijutott a nádpálcából. Minden évben volt vizsga, minden tantárgyból. A vizsgára meghívták a városi elöljárókat, meg a földbirtokos nagyságákat, és hát a vizsgán mutatták be, hogy mit tanultak. Ilyenkor a jól felelő gyerekeknek adtak egy kis cukorkát, édességet. Ez volt az elismerés. Anyukám minden évben „dicséretes" bizonyítványt kapott. Szeretett volna tovább tanulni, még ez a szigorú tanító is mondta a szülőknek, hogy jó lenne, ha tanulhatna a Maris, de mivel szegények voltak, és sokan voltak testvérek, így nem lehetett. Neki is dolgoznia kellett, mint a többieknek. A hatodik osztály elvégzése után még három évet járt a gazdasági népiskolába. Ez már nem volt kötelező, de a szülei ezt még bevállalták.

Bóna Mária bizonyítványa

A nagycsalád békességben és szeretetben élt, dolgozott, segítették egymást. Hétvégeken jártak a kunszentmiklósi református templomba, a szülőkkel együtt. Általában felpakolták a családot a lovas szekérre, és együtt jöttek Istentiszteletre. De sokszor gyalog tették meg az utat Kunszentmiklósra és vissza. A Pünkösdi Misszió Kunszentmiklósra is eljutott. Anyukám és családja 1932-ben tért meg, és bemerítkeztek. Ettől kezdve jártak a frissen megalakult kunszentmiklósi pünkösdi gyülekezetbe, ahol nagyon sok áldásban volt részük. Sok megtapasztalásuk volt, ami erősítette a hitüket. Együtt imádkoztak, ha beteg volt valaki, imádkoztak érte, és meggyógyult. Sokszor elmeséltek egy történetet: Járt a gyülekezetbe egy ember, akinek beteg volt az egyik karja, nem tudta kinyújtani, és mivel nem tudta mozgatni, már el is sorvadt. Könyöktől felfelé meg volt merevedve. A gyülekezetben imaórán elhangzott egy felhívás, hogy ha valaki beteg, és akar meggyógyulni, menjen előre. Ez az ember előre ment. A pásztor elkezdett érte imádkozni, és imádkozás közben azt mondta neki: „Nyújtsd ki a kezedet!" Az embernek abban a pillanatban meggyógyult a keze, ki tudta nyújtani, az izmok is meggyógyultak, normál vastagságúak voltak, és az erő is visszatért bele. Anyukám ennek szemtanúja volt. Ez olyan bizonyság volt a gyülekezetben, hogy sokan kezdtek el járni, és sokan meg is tértek. Több testvér is elmesélte ezt az esetet. A testvérek segítettek egymásnak a munkákban is. A fiatalok hétköznap is összejöttek az imaházban, énekeltek, imádkoztak, tanulmányozták a Bibliát. Ezekben az években a Podobni család Körtefa pusztán élt. A pünkösdi misszió oda is elért, és apukámék is csatlakoztak a közösséghez. Apukám testvére, Sándor bátyánk volt a gyülekezet vezetője. Nagyon komoly hívő ember volt. Ahogy én visszaemlékszem, egy nagyon csöndes beszédű, jó humorú, mosolygós ember volt. A gyülekezetek akkor is látogatták egymást, sok közös alkalmat szerveztek. Ezek az alkalmak adtak lehetőséget a fiatalok ismerkedésére is. Így ismerkedett meg apukám az anyukámmal. Az ismerkedésből udvarlás lett. Az udvarlás abban az időben csak este volt elképzelhető. Nappal, korán reggeltől egészen sötétedésig bizony csak a munka volt. Ezért apukám is esténként járt udvarolni Körtefapusztáról Középszenttamásra. Ez kb. 10 km távolság volt. Ma ez semmiség, de gyalogosan, vagy lóháton azért más volt. A fiatalok csak más családtagokkal és általában az egyik szülő jelenlétében lehettek együtt. Biztosan nem volt egyszerű így szerelmet vallani, no meg megkérdezni, hogy esetleg a leányzó hozzámenne e feleségül a fiúhoz (fiatalemberhez).Apukám azért egy héten többször is megfordult a Bóna tanyán, nyáron is, télen is. Általában lovon. Nyáron nem volt éjszaka túl sötét, világított a hold, meg a csillagok. Viszont télen más volt a helyzet. Sokszor volt olyan köd a sötétség mellett, hogy a ló fülét sem lehetett látni a lóhátról.

A Bóna tanya. Bal szélen Bóna nagypapa, nagymama, jobb szélen Piroska nénnye és anyukám.

Ilyenkor apukám inkább ráhagyatkozott a pacira, mert tudvalevő, hogy a lovak nagyon jól tudnak tájékozódni, és a vaksötétben is hazavitte apukámat Körtefa pusztára. Ehhez azért kellett bátorság apukám részéről, mert hát a ló mégiscsak ló, és mi van, ha idegen tanyára keveredik. Bizonyára az ottani kutyák nem igen vették volna tudomásul, hogy szegény ló a gazdájával együtt eltévedt, hanem megcincálták volna őket, míg valaki segítségre nem megy. Aztán egyszer az udvarlásból lánykérés lett. Apukám nem vitt magával kérőt (nagybácsit), hanem saját maga kérte meg a Bóna Mariskát! (Biztosan innen származik a családban elterjedt mondás, hogy „jobb, ha az ember a saját szájával eszik, mintha máséval enne". És hát milyen igazság ez! Ha más szájával ennénk, sosem laknánk jól.)Bóna nagypapa nem egykönnyen mondta ki, hogy feleségül adja Mariskát. Volt mindenféle kifogás: nagy a család, kell a munkáskéz, meg hát különben is nincs stafírungja, nem tudnak neki hozományt, földet adni. Meg aztán hol fognak lakni? Pali fiam el tudnád e tartani a Marist is, meg majd a családotokat is? – kérdezte. Úgy látszik, apukám talpraesett választ adott. Ugyanis azt mondta: „Bóna Bátyám! Én nem stafírungot, nem hozományt kértem. Én a Mariskát kértem feleségül! Ha csak az a ruhája van, ami rajta van, nekem úgy is jó. Van egy pár hold föld, amin gazdálkodok, lakni is tudunk az édösanyám házánál, van ott egy szoba nekünk is. Aztán bízunk a jó Istenben, ad majd erőt, meg egészséget, dolgozunk és gondoskodunk a családról." Úgy látszik, tetszett ez a beszéd a nagypapának, és hát odaígérte Mariskát Palinak. Nagy volt a boldogság. Az esküvőt őszre, betakarítás utánra tervezték. De hogy mindenki tudjon róla, hogy a Podobni Pál eljegyezte a Bóna Mariskát, apukám vett egy jegygyűrűt anyukámnak.

Anyukám gyűrűs menyasszony

Ez abban az időben igen nagy szám volt ám! Egy bicikli árán vette meg apukám azt a gyűrűt. Anyukám hordta is büszkén, mindig az ujján volt. Hanem egyszer aratáskor azt vette észre, hogy nincs meg a gyűrű! Volt is nagy ijedtség! Próbálta azt keresni mindenki, aki csak épkézláb volt, meg aki nem is. De hát a cséplőgépnél ugye ott volt a pelyva, a szalma, meg a csépelendő búzakévék asztagban, és minden területen dolgozott mindenki, és ki tudja, hogy hol eshetett le az az arany karika. Szóval, mindent tűvé (illetve gyűrűvé) tettek, mégsem került elő. Nagy volt a szomorúság. Most mit mondjon a Palinak? Mit fog az szólni? Miért nem vigyázott rá jobban? Este mikor megjött Pali, nagy szomorúan mondta el neki, hogy mi történt. Ő nem háborodott fel,nem kért számon semmit, csak annyit mondott: „Mariskám! Én gyűrű nélkül is szeretlek! Nem a gyűrűt akarom én feleségül, hanem téged! Ha elveszett, hát elveszett."

Így aztán a további jegyesség gyűrű nélkül is fennmaradt, majd a házasság is működött, hosszú-hosszú évtizedeken át. Ősszel kitűzték az esküvő napját: 1941. október 25. Arról nem meséltek sosem, vagy legalábbis nem emlékszem, hogyan történt, volt-e mennyegzői vacsora, csak annyit hogy a Körtefapusztai Gyülekezetben volt.

A cséplőgép tetején anyukám áll. A kép bal szélén a Bóna nagypapa kalapban.

Édesanyám és Édesapám

Azt azonban sokszor elmesélték, hogy kaptak nászajándékot. Anyukám egy cseréptálat, ami még az édesanyjáé volt. Apukám kettő bögrét. A tál és az egyik bögre a mi konyhánkat díszíti. (Ezek a tárgyak közel 100 évesek! Megjegyzem, hogy nem csupán ezek maradtak ránk, hanem a dédnagypapa - Bóna János - által készített karosszék is. Lásd: Jegyzet.)

Bóna János által az 1890-es évek közepén készített karosszék oldal és elölnézetben.

 

 

 

 

 

 

 

 

Mivel a betakarításon túl voltak, így csak a ház körüli munkák és a jószágok ellátása volt a napi teendő. Nászút persze abba az időben szóba sem jöhetett, meg nem is volt divatban. Az ifjú pár Körtefa pusztára költözött, a Babkáék házába. Érdekes lehetett, mert ott lakott a Babka egy szobában, ott lakott István, apukám idősebb bátyja a feleségével és 2-3 gyerekével szintén egy szobában, és ott lakott a középső testvére a feleségével, gyerekével a melléképületben lévő nyári konyhában. Apukámék is kaptak egy szobát.

Anyukám fiatalasszonyként

A konyha közös volt, közösen főztek. Ott lábatlankodtak a gyerekek is. El tudjátok ezt ma képzelni? Anyós, három menyecske, három férfi, meg egy csapat lurkó, egy fedél alatt?Sparhelten, kukoricaszárral, csutkával tüzelve? Szerintem ma ilyen elképzelhetetlen. Ennek ellenére anyukám mindig azt mondta, hogy szinte soha nem volt köztük veszekedés, civakodás. Mindenki azt ette, amit főztek, sütöttek közösen. Ha mégis volt valami duzzogás, a Babka, mint jó közvetítő politikus (ma talán mediátor), mindig el tudta simítani az ügyeket, úgy hogy nem volt dúlás-fúlás, mormogás.

Fürdőszoba nem volt (másoknak sem). Télen, a sparhelten megmelegítették a gyűrűskútról behordott vizet egy nagy fazékban, aztán mindenki a saját szobájában lerendezte a tisztálkodást egy nagy lavórban. Nyáron annyival volt könnyebb, hogy kint az üstben melegítettek vizet, meg sokszor a nagylavórban a nap felmelegítette, és a kamrában vagy az istállóban tudták elvégezni a tisztálkodást. Ennek az volt az előnye, hogy a szennyes vizet csak kiöntötték az udvarra, nem kellett a lakáson keresztül kihordani, mint télen.

Ekkor már javában dúlt a II. világháború, de Magyarországon még nem voltak harcok. Sok mindent lehetett hallani, nehéz volt a megélhetés, de viszonylag még nyugalom volt. A szüleim tehát Körtefa pusztán éltek, a nagy Podobni családban, békességben, szeretetben. Közösen művelték a földeket, szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, szedték fel a terményt. Férjek, asszonyok, nagyobb gyerekek, mindenkinek meg volt a maga feladata. Amikor valamelyik feleség kisbabát várt, annyival volt könnyebb dolga, hogy a Babkával a konyhán főzött, meg vigyázott a tanya udvarán lévő kisebb-nagyobb gyerekekre, és ellátta a jószágokat. Ilyen körülményekbe született meg 1942. november 4-én Irénke nővérem.

Nem kórházban, hanem otthon a tanyán. Szülőotthonról a szegény ember nem is álmodott, meg pénze sem volt rá. A szülést természetes dolognak tartották. Igaz, a „városban", Kunszentmiklóson volt bábaasszony, és ha a család idősebb asszonya, vagy a Babka úgy látta, hogy segítség fog kelleni, akkor az apukát (férjet) gyorsan elküldték egy lovas kocsival, hogy hozza már el a bábaasszonyt. Télen ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Anyukám mindig mondta, hogy szerencsés volt az az anyuka, akinek ősszel született meg a babája, mert télen nem volt olyan kemény munka, és így kicsit többet lehetett a gyerekeivel.

Tavasszal aztán folytatódott a földeken a munka, és akkor már az anyukának is menni kellet dolgozni. Vitték magukkal a pár hónapos babát, és ha volt egy kicsit nagyobb gyerek, akkor ő vigyázott rá a föld szélén, ha nem, akkor szalmából készítettek egy kis kuckót, és oda tették. Mikor visszaértek a kukoricasor kapálásból, fél- egy óra múlva, megitatta, ha kellett megszoptatta, megetette és újra indult a munka. Aratáskor vitték ki az újszülötteket is a gabona táblához, hogy az anyuka kéznél legyen, ha szoptatni kell. Bizony sokszor sírtak a kicsi babák, de hát nem volt mit tenni, nem volt „bébiszitter". A családok elég nagy létszámúak voltak, sok gyerek született. Így teltek a hétköznapok Körtefa pusztán. Közben minden vasárnap volt Istentisztelet az imaházban. Az imaház egy család által erre a célra rendelkezésre bocsátott nagy „tisztaszoba" volt. Azt rendezték be gyülekezeti teremnek. Ahogy a szüleim mesélték, még hétköznap este is összejöttek bibliaórára, imaórára. Szombat este meg a fiatalok gyűltek össze énekelni, imádkozni, beszélgetni, természetesen a lelkipásztor jelenlétével, vezetésével. Nagyon aktív gyülekezeti élet volt, annak ellenére, hogy nagyon sokat dolgoztak, kora reggeltől késő estig, és utána még elmentek a gyülekezetbe. Abban az időben voltak olyan prédikátorok, akik járták a vidéket, és vitték az evangélium üzenetét, és ha történetesen hét közben ért oda, akkor estére gyorsan összehívták a testvéreket egy Istentiszteletre. Nagyon sok áldásban volt részük, sok gyógyulásnak lehettek tanúi. Abban az időben orvoshoz sem úgy jártak, ahogy manapság. Egyrészt messze volt, a városban, másrészt sok pénzbe került, az orvosságról nem is szólva. Anyukám sokszor mesélte, hogy ha valaki megbetegedett, akkor első dolog volt, hogy imádkoztak érte, és meggyógyult. Amikor a Margit nővérem születése után a lábai trombózisosak lettek, nem használtak a gyógyszerek, feküdnie kellett, nagyon fájtak a lábai. Egyik nap egy vendég prédikátor érkezett a tanyára. Ő nem tudott elmenni az Istentiszteletre. Az alkalom után apukám elhívta a prédikátort, hogy imádkozzon érte.  Anyukám ott úgy átélte a gyógyulás örömét, hogy azon nyomban fel tudott kelni, elmúlt a fájdalom, eltűnt a trombózis. A szüleimnek nagyon nagy hitük volt. Nagyon sokszor tapasztaltak hasonlót az életükben. Aztán nagyon sok, mai nyelven mondva „népi gyógymódot" ismertek és alkalmaztak. Az idősebbek átadták a tapasztalataikat a fiatalabbaknak, általában az anyukáknak. Ők tudták, hogy melyik növény teája mire jó. Orvoshoz tényleg csak akkor fordultak, ha már ezek a dolgok kimerültek.

Bóna József, mint katona.
(Ezt a képet nem sokkal a halála előtt küldte haza.)

Közben a világ dolgai rossz irányba fordultak. Az ismert történelmi események miatt a félelem, a bizonytalanság Körtefa pusztára is elért. 1944 tavaszán, amikor Magyarország német megszállás alá került, az embereknek nem maradt más kapaszkodó, csak a hit. (Érdekes megtapasztalás, hogy amikor az ember körül nagy a baj, sokkal könnyebben fordul Istenhez).

A szovjet csapatok is egyre közelebb kerültek Magyarország határaihoz. A háborús helyzet nem kímélte a családokat, a férfiakat besorozták, alig egy hónap kiképzés után már vitték is a frontra őket. Ahogy a fentiekben írtam, anyukám testvérét is besorozták Kiskunhalasra, ősszel. Anyukám és Piroska nagynéném kísérték el. Akkor találkoztak utoljára.Egy hónap múlva kaptak tőle levelet, hogy elindultak a keleti frontra. Ő homlok-géppuskakezelő volt. Később már csak a bajtársaktól tudták meg, hogy az első ütközetben elesett. Nem volt egyszerű ezt tudomásul venni. A német csapatok elkezdtek visszavonulni, a szovjet csapatok előrenyomulni, mindkét csapat nyomában rengeteg fájdalom, keserűség maradt. A jó Isten őrző kegyelme, hogy a közvetlen családban nem történtek drasztikus események, de éppen elég volt ép ésszel elviselni a különböző zaklatásokat. Nem volt elég, hogy ami élelmet találtak, elvitték, hanem még a gazdasági eszközöket, állatokat is, nem beszélve arról, hogy a fiatal lányok, asszonyok megbecstelenítése is nap, mint nap megtörtént. A fiatalabb férfiakat, akiket valami oknál fogva nem vittek el katonának, katonaszökevénynek, vagy árulónak, ellenségnek gondolták, és sokszor ott helyben lelőtték őket. Ezért a család, az idősebb asszonyok, sokszor bújtatták a lányokat és a férfiakat különböző rejtekhelyekre, pincébe, odúba, szalmakazalba vájt üregbe, aminek az a veszélye volt, hogy sokszor átdöfködték a katonák, úgymond „ellenséget" keresve. Ha megtaláltak egy bújtatott személyt, a családot is büntették, nem egyszer egyszerűen csak lelőtték őket. Néhány dokumentumfilm eléggé hitelesen dolgozza fel ezeket az eseményeket. A mi korosztályunk még a szüleink elmeséléséből tudja, hogy ezek megtörténtek, de az utánunk következő nemzedék már nemigen hall róla, és olyan távolinak tűnik, meg hihetetlennek, amikor egy-egy filmben látunk hasonlót. Még gyerekkoromban, és később is, sokszor hallottam a kunszentmiklósi gyülekezetben egy bizonyságot, amit a szüleim is megerősítettek. A Szedria-pusztai tanyán, - ahol szintén több hívő család élt, és ott is volt pünkösdi gyülekezet, - történt az eset. Az egyik családban az anyuka a pár napos csecsemőjével a tisztaszobában az ágyban volt. Ott volt a férje is. Kintről hallották, hogy a katonák ellenséget keresnek, és minden lakásba berontanak és kegyetlenkednek, főleg az asszonyokkal. Ebbe a házba is ketten rontottak be. Az egyik a férjet falhoz állította, géppisztolyt szegezve rá. A másik vigyorogva esett neki a fiatalasszonynak, nem törődve azzal, hogy a pici baba ott volt az ágyban. A fiatalasszonyt ellenállása közben lerángatta az ágyról, és meg akarta erőszakolni. Az asszonyka mást nem tudott tenni, mint hangosan el kezdett imádkozni. Egy-két mondat után a magyarul hangzó ima átfordult „nyelveken" történő imádságba, amit sem a fiatalasszony, sem a férj nem értett. Azonban a férjet őrző katona kirohant a szobából, és nem sokkal utána az erőszakoskodó is, és a szemtanúk elmondása szerint hanyatt-homlok menekültek a tanyáról, szinte remegtek, nem mondtak semmit, nem vittek el semmit sem. A szomszédok nem tudták mire vélni a dolgot, és amikor beóvatoskodtak, azt hitték, hogy az egész családot halva találják, ezzel szemben az asszonyka még mindig nyelveken, felemelt kézzel imádkozott, a férje pedig az ajtónál szintén imádkozott. Amikor a prédikátornak elmondták mi történt, együtt adtak hálát Istennek a szabadulásért. A prédikátor valószínűsítette, hogy az asszony a katona anyanyelvén imádkozhatott, és a Szentlélek megdorgálhatta a katonát, úgy hogy az szinte fejvesztve menekülni kezdett. Isten ma is tud csodát tenni. Apukám mindkét testvérét elvitték katonának. Őt is elvitték „levente-képzésre", ahol „katonásdit" tanítottak nekik. A jó Isten kegyelme folytán azért nem kellett bevonulnia, mert a Babka özvegy volt, és egyedüli férfi apukám volt a családban, így maradhatott otthon. Ő gondoskodott az egész családról. Persze a munkából mindenki kivette a részét.

Anyukám, Piroska nénnye, Irénke, Margit a középszenttamási tanyán 1947. tavasz

1945. április 20-án megszületett Margit nővérkém. Ekkor ugye már a harcok elmúltak, a csapatok visszavonultak, nagy pusztítást hagyva maguk után. Kicsit fellélegeztek, de a szegénység igen nagy volt. A bizonytalanság is, hogy ki, mikor tud hazajönni a katonaságtól, hazajön-e egyáltalán, vagy nyomtalanul eltűnt, esetleg hadifogságra vitték. Az életnek menni kellett tovább. A vidéken élőknek talán annyival volt könnyebb, hogy az élelmet meg tudták termelni, tudtak mit enni, volt az állatoknak is ennivaló, de nagy volt az adóteher is, kellet az ország újjáépítésére. Ebből az időből is fennmaradt egy kedves anekdota: Anyukáméknak éppen nem volt tehenük, nem volt tehéntej. Akkoriban nem volt ám babatápszer, meg bébiétel! A tehéntejet hígították felesbe, később kétharmadosra, majd teljes egészében azt adták a kicsinek. Margit nővérem is eléggé beteges volt, vékonyka, soványka. Apukámék nem tudtak tehenet venni, így hát vettek egy kecskét. Ennek a kecskének a tejével etették Margitot. Ő szerette is, jócskán iszogatta a cumisüvegből. Csodák csodája, hirtelen fejlődni kezdett. Egy kettőre utolérte a kortársai súlyát, sőt gyorsan frissen meg is haladta. A fennmaradt anekdota az, hogy Margitunk kövérke lett, és hát, mint a többi gyerek, megtanult járni. Igen ám, de a többiek már ugrálgattak is. Margitnak azonban nem sikerült. Mindig nekirugaszkodott, de csak a nagy sóhaj volt, a lábai nem tudtak elemelkedni a földtől, mert a popsija visszahúzta. Apukám testvérének ez igen-igen tetszett, és mindig kérte, hogy: „Marickám ugorjál, Marickám ugorjál!" Hát Maricka próbált is, de csak a popsi billent, meg a fejecske előre. Sanyi bácsi ezeken igen jót nevetett. Margitunk úgy megerősödött a kecsketejtől, hogy a mai napig is látszik rajta.

A Bóna család 1946.-ban

Mire kezdtek volna az emberek megnyugodni, jött a hír, hogy a háború után az országhatárokat megint át akarják szabni. Mivel ebben nem tudtak megegyezni a politikusok, elhatározták, hogy „tiszta" országokat akarnak. Ez főleg Csehszlovákiára vonatkozott, ahol a lakosság 1/3-ad része magyar volt. Ők minden áron szabadulni akartak a magyaroktól, és azt akarták, hogy a valamikori szlovákok menjenek Csehszlovákiába. Ez a hír már l946 nyarán elterjedt. A következő oldalon rövid történetet olvashattok a hivatalos verziókról.

A gyakorlatban azonban sok-minden másképpen volt. Ezt én a szüleim elbeszéléséből tudom. Tehát 1946-ban még csak hír volt.

„1946. február 27. | A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírása
Szerző: Tarján M. Tamás„Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság [...] Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén.

Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!"
(Részlet a Sloboda című magyarországi szlovák lap felhívásából)

1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a két ország áttelepítés révén kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.

Bár az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén ismét sötét fellegek gyülekeztek a felvidéki magyarság feje felett. Tekintve, hogy Magyarország de facto a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, Csehszlovákiát pedig a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, északi szomszédunk összehasonlíthatatlanul jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Benes által kihirdetett jogfosztó dekrétumok pedig egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni. Prága az 1938-39-es széthullást a kisebbségek aknamunkájával magyarázta, és mivel formálisan a győztesek közé tartozott, nem kellett figyelembe vennie Gyöngyösi János külügyminiszter ajánlatát, aki a területtel együtt szívesen fogadta volna a Felvidék magyarságát.

Benes természetesen hallani sem akart az 1937-es határok revíziójáról, hanem deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálta", tehát megpróbálta „visszaolvasztani" a maga nemzetébe (természetesen olyan emberekkel történt mindez, akiknek az ősei sosem voltak szlovákok). Mindamellett pedig ott voltak a Benes-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen amellett, hogy javította az asszimiláció esélyeit, a kollektív jogfosztás Budapesttel szemben is kiváló zsarolási alapot nyújtott.

Ennek az előnynek tudható be, hogy 1945 decemberében, majd 1946 februárjában Gyöngyösi János tárgyalóasztalhoz ült Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, február 27-én, Budapesten pedig megkötötte vele a hírhedt lakosságcsere-egyezményt. A szerződés az áttelepülést paritásos alapon kívánta megvalósítani, vagyis a tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát. Paradox módon Gyöngyösiék részéről ez az egyezmény az időnyerést szolgálta, hiszen február 27-e után kissé enyhült a felvidéki magyarok helyzete – ritkultak a vagyonelkobzások és az elbocsátások –, a lakosságcsere-program megindulásának időpontja pedig sokáig homályba burkolózott.

Gyöngyösi és Clementis 1946 őszére tervezték az áttelepítés megkezdését, miután azonban a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt. Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Clementis és a csehszlovák külügy aztán idővel mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.

Az áttelepítés első hulláma 1947 decemberéig tartott, majd 1948 tavaszától – számos megszakítással – 1949 nyaráig további transzportok keltek át a csehszlovák-magyar határon.

Azt persze gyorsan le kell szögeznünk, hogy a felek lehetőségei egyáltalán nem voltak azonosak: míg honfitársainkat egy felsőbb akarat kényszerítette távozásra, addig a hazai szlovákság körében nacionalista szervezetek kampányoltak annak érdekében, hogy minél többen kezdjenek új életet a Felvidéken. A magyarok körében szó sem volt ilyesmiről, az áttelepülők legtöbbször egész életüket, mindenüket hátrahagyták, hogy Magyarországon – szerencsés esetben egy szlovák család helyén – próbáljanak zöld ágra vergődni.

Mindehhez társult, hogy Prága egyáltalán nem törekedett a kvóta betartására: annak ellenére, hogy mindössze 60 000 szlovák jelezte áttelepülési szándékát, a határ túloldalán több mint 76 000 embert kényszerítettek otthonuk elhagyására. Szomorú és értelmetlen epizódja volt ez a két nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy terv" látszólagos haszonélvezője, a csehszlovák kormány sem érte el célját, ugyanis a homogén nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem tudta megvalósítani."

Forrás: www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1946_februar_27_a_csehszlovak_magyar_lakossagcsere_egyezmeny_alairasa/

„A kitelepítésekre és áttelepülésekre 1947 júliusa és 1948 nyara között került sor, amikor mintegy 110 ezer magyar nemzetiségűt kényszerítettek otthona elhagyására és ezzel szemben, a széleskörű agitálás ellenére „csak" nagyjából 73 ezer szlovák hagyta el hazánkat. Bár a Magyar Áttelepülési Kormánybiztosság igyekezett a lakosságcsere keretében betelepülő magyar családokat, rokonokat lehetőleg egy helyre, vagy egy adott környékre telepíteni, ez a gyakorlatban sajnos meglehetősen ritka volt."

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csehszlov%C3%A1k%E2%80%93magyar_lakoss%C3%A1gcsere

http://www.mtva.hu/en/sajto-es-fotoarchivum/65-eve-1947-aprilis-12-en-kezdodoett-meg-a-magyar-csehszlovak-lakossagcsere

MAGYAR-CSEHSZLOVÁK LAKOSSÁGCSERE

Az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovákiába a trianoni béke után az alig 2 millió szlovák mellett több mint egymillió magyar került. Az 1938-as első bécsi döntés a Felvidék déli, tisztán magyarlakta sávját visszacsatolta Magyarországhoz. A második világháború után a győztes nagyhatalmak visszaállították Csehszlovákiát, ahol a Benes-dekrétumok kimondták a magyarok kollektív bűnösségét. A felvidéki magyarokat megfosztották állampolgári jogaiktól, sokakat egyszerűen áttettek a határon, mintegy 40 ezret a németek kitelepítése után elnéptelenített Szudéta-vidékre deportáltak, s megkezdődött a reszlovakizáció, amely úgymond lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak" a visszatérésre az anyanemzethez, praktikusan a kitelepítés elkerülésére és állampolgárságuk megtartására, ha szlováknak vallják magukat. Csak ezután született meg - a nagyhatalmak nyomására - 1946. február 27-én a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény. Ennek alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról.

Áttelepülésre azonban csak 59 774 szlovák jelentkezett, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak, ugyanakkor Szlovákiából 76.616 magyart szállítottak át Magyarországra. Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot, a magyarok visszakapták állampolgárságukat. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam a mai napig nem tűzte napirendre."

Érdekes olvasmány lehet:

http://www.archivnet.hu/politika/csehszlovakmagyar_lakossagcsere_es_deportalasok.html1946. évi XV. törvény: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8233

A fentiek voltak a hivatalos érvek, állásfoglalások. A gyakorlat azonban nem igen hasonlított a hivatalos verziókra. Anyukámék sokszor elmesélték, mert mi is kíváncsiak voltunk, már amikor értettünk is belőle valamit. Sokáig azonban nem beszéltek róla, mintha valami titkos dolog lett volna. Megpróbálom visszaidézni, amiket tőlük hallottam.

Mint azt már az előzőekben említettem, a Babkáék szlovák nemzetiségűek voltak, és az összeíráskor szlovák nemzetiségűnek vallották magukat. Ezzel nem is volt mindaddig probléma, amíg a fenti „lakosságcsere egyezmény" nem lépett életbe. A Podobni család minden tagja magyarul beszélt, magyar iskolába jártak, mindegyikük elvégezte az akkor kötelező 6 osztályt. A közvetlen családtagok még beszéltek szlovákul, vagyis tótul. Még apukám is tudott egy keveset, tehát megértette, hogy mit mondanak, és válaszolni is tudott. Apukám testvérei felesége szintén szlovák nemzetiségűek voltak, csak anyukám volt magyar, kunszentmiklósi születésű, kun családból származó. Ugyanakkor anyukám két nővére, a Juliska nénnye (Duchaj Istvánné, a Duchaj János anyukája) és a Rozika nénnye (Kuti Istvánné, a Kuti Anyicska nagymamája) szlovák nemzetiségű férjet választottak. Ekkorra már nekik is több gyermekük volt, közel laktak egymáshoz, egy gyülekezetbe jártak. Tehát amikor elkezdődött a lakosságcsere egyezmény végrehajtása, összeült a Podobni család is: Babka, a három férfi és feleségeik. A Babka szava volt a döntő. (arra nem emlékszem, hogy a három testvér egyhangúan menni akart-e, mintha úgy rémlene az elbeszélésből, hogy apukámnak nemigen tetszett az ötlet. De azt tudom, hogy anyukámnak nem tetszett a dolog, de hát neki akkor nem volt beleszólása.), és a Babka úgy döntött, hogy a földeket (a vagyont) majd Csehszlovákiában fogja szétosztani a fiai között. Akkoriban ennek nagy jelentősége volt, mert a föld volt az egyetlen megélhetés, meg a hozzá tartozó állatok, gazdasági felszerelések. Itt meg kell jegyezni, hogy a „hivatalnokok" egyértelművé tették, hogy ha valaki nem vállalja az áttelepülést, akkor azokat kényszeríteni fogják, és akkor csak egy bőröndnyi személyes dolgot vihetnek magukkal. (volt már ilyen a történelem folyamán, néhány évvel ez előtt, így a kellő hatást ezzel elérték.) Ha önként mennek, akkor vihetik a bútoraikat, az állataikat, a gazdasági eszközöket, sőt még a készleten lévő takarmányt, szalmát is, meg amit el tudnak vinni. Hát ez így szépen hangzott, nem is volt a Babka részéről különösebb kételkedés.

Megszületett hát a családi döntés: aláírják, hogy részt vesznek a lakosságcsere programban. Ez után gyorsan peregtek az események, számba vették a hivatalos szervek, hogy milyen vagyonnal rendelkeznek, tanya, földek, állatok, szerszámok, eszközök, takarmány stb. A Bóna család nem fogadta örömmel ezt a döntést. Három lányuk is belekerült ebbe a helyzetbe, de mivel szegények voltak, még azt sem tudták ígérni, hogy ha itthon maradnak, tudják őket segíteni. Akkoriban nagyon erős volt az a felfogás, hogy a feleségnek kötelessége a férjet mindenben támogatni, még ha nem is mindenben ért egyet. És hát a családot nem szabad szétszakítani. Még akkor sem, ha még nem volt gyermek.

Néhány hét leforgása alatt lerendeződött a papírmunka, kitűzték az időpontot, hogy mikor kell átadni a hatóságnak az itteni dolgokat. Az indulás 1947. augusztusban volt. Megtörténtek az elbúcsúzások, óriási lelki terhet hagyva az itt maradottakon, de óriási lelki terhet cipeltek a távozók is. A Körtefa-pusztán lakókat egy időben rendelték indulni. A három Podobni család, a Kúti család, a Duchaj család a Dunavecsei vasútállomásról egyszerre lett útnak indítva. Nem valami kényelmes vasúti kocsikban, első vagy másod osztályon, hanem „marhavagonokban". Ez ma a tehervagon. Nem éppen bizalomgerjesztő indulás. Egy családnak volt egy vagon, amiben a személyes holmikat is bepakolták. Felnőttek, gyerekek, kicsi, pici, nagyobbacska, mind együtt. Apukámék ekkor négyen voltak. Irénke öt éves Margitka kettő éves. Egy másik vagonban a gazdasági eszközök, takarmány, az állatok.

A vonat elindult, először Kunszentmiklós felé. Erre Irénke így emlékszik, még ma is a könnyeivel küszködve: Amikor a vonat elhagyta Szalkszentmártont, minden család teljes létszámmal a vonatablakba, ajtóba állt. Mindenkinél fehér kendő, zsebkendő. A szülők próbálták elmagyarázni a gyerekeknek, hogy a vonat a Bóna nagymamáék (anyukám szülei)tanyája mellett fog elhaladni, és mivel nem állhat meg, így tudnak búcsút venni, hogy fehér kendőkkel, zsebkendővel integetnek a sínek mellett álló, itt maradó családtagoknak.Hogy ez milyen érzelmeket váltott ki anyukám, apukám, testvéreim, és anyukám testvérei, Juliska és Rozika lelkében, azt mi talán elgondolni sem tudjuk.... A nagyobb gyerekek már valamit felfogtak ebből a búcsúzásból. Az itthon maradottakban is mély szomorúság volt. Az élet viszont ment tovább. Az útnak indítottak azt sem tudták még itthon, hogy melyik faluba fogják őket vinni, hol lesz az otthonuk, milyen házat kapnak, miből fognak megélni. Azt sem tudták, hogy mi lesz az itthon maradt, igaz, papíron a hatóságnak átadott ingó- és ingatlan vagyonukkal. Csak a bizonytalanság. De mindezeken a hitük segítette át, hogy bárhogy is alakulnak a dolgok, a Jó Isten gondoskodni fog róluk. Azt hiszem enélkül a hit nélkül talán bele is rokkantak volna. Sokszor elmondták szüleink, hogy a Babka tartotta a családban a lelket, főleg a menyeiben, és azokban a fiatal asszonyokban, akik a férjüket követték, akik magyarok voltak, abszolút nem beszélték a szlovák (tót) nyelvet. Sokat imádkozott velük az út során, meg azután is. Hogy milyen volt a marhavagonban történő utazás? – nem szívesen beszéltek róla. Mindig elszomorodtak, ha erről kérdeztük őket, tehát nem volt valami vidám. Az út, több mint egy hetet tartott. Amikor egy állomáson megállt a vonat, akkor kiszállhattak, az asszonyok az állomás mellett rakhattak tüzet, és főzhettek valamit, paprikás krumplit, levest, valami egyszerű ételt. Ott a wc-t is használhatták. Amikor a vonat ment, a vagonban vödör szolgált a szükség elvégzésére. Mielőtt a vonat elindult, megtöltötték a kannákat vízzel, hogy a következő állomásig kitartson. Az egyik ilyen megálláskor az egyik takarmányos vonat kigyulladt, nagy riadalom lett, de a férfiaknak a vasutasok segítségével rövid időn belül sikerült eloltani. Az történt, hogy a gőzös mozdonyt szénnel fűtötték, és az állomáson a mozdony is vett fel vizet, és ahogy a szenet rakták a tűztérbe, nagyon sok szikra keletkezett, ami a mozdony kéményén kirepült, és a szél ráfújta a takarmányra, ami száraz lévén, rögtön meggyulladt. Az országhatárokat akkor szigorúan őrizték, szinte a madár se repülhetett át ellenőrzés nélkül. Tehát tudták, ha átlépik a magyar – csehszlovák határt, ki tudja,mikor láthatják szülőföldjüket, szüleiket, testvéreiket. Miután átlépték a határt, az Érsekújvári vasútállomáson szállították ki őket a vagonból, a magukkal vitt holmikkal együtt. Ott ismét papírmunka következett, majd teherautóra rakták a dolgaikat, és Érsekújvártól kb. 20 km-re levő faluba, Imel-re szállították őket. Itt újabb bonyodalom kezdődött. Nem volt annyi üres ház, (Csehszlovákiában élő, de magyarnak vallott családok háza, akiket már visszatelepítettek Magyarországra) ahány család érkezett Magyarországról. Az akkor üresen álló házakba együtt telepítették a családokat, ideiglenesen, amíg a következő transzportot elindítják Magyarországra. Ez miatt egy házba telepítették be a szüleimet, Pista bátyámékat, Sanyi bátyámékkal együtt, valamint a Kúti és Duchaj családot. A Babka kapta az udvaron a nyári konyhát. Hat család egy házban!  Nem külön lakásokba, szobákba, hanem egy szobában minimum két család lakott. Szekrényekkel választották el egymástól a családokat. A Magyarországról magukkal vitt állatokat, takarmányt is egy helyen tudták elhelyezni. Dolgozni még nem tudtak. Amit itthonról vittek,azokat a tartalékokat kezdték felélni. Körülbelül három hónapig tartott ez a helyzet. Közben novemberben megszületett Juliska testvérünk, a család harmadik gyermeke. Sajnos nagyon rövidke élete volt. Pár hónapos korában szamárköhögésben meghalt. Az Imel-i temetőben temették el. Szüleinket nagyon megviselte gyermekük elvesztése, az előző hónapok viszontagsága, és a jövőjük kilátástalansága. Mindezek mellet még egyéb nehéz dolgok is keserítették az életüket. Borzalmas volt a falu népe részéről a fogadtatás. Szitkok, átkozódások, hogy a Magyarország-ról jöttek miatt kell elmenni az ő szeretteiknek, minek jöttek ide, menjenek vissza. Pedig a Magyarországról jöttek szíve is csordultig volt bánattal. Ekkor már kezdték látni, hogy nem úgy áll a dolog, ahogy azt Magyarországon előadták nekik. De már nem volt visszaút. Csak a türelem, a hit, és a bizakodás, hogy a jó Isten segítségükre lesz. Mivel a rokonság, akiket ebbe a faluba telepítettek, mind hívők voltak, nem válaszoltak ugyanolyan indulattal a helyieknek, mint amivel fogadták őket, próbálták elmondani, hogy ők nem akarnak senkitől semmit elvenni, ők ebbe a helyzetbe úgymond bele csöppentek. Nem vitatkoztak, hanem imádkoztak. Említettem már, hogy apukám testvére, a Sándor bátyánk lelkipásztor volt. Ő fogta össze a kis csapatot, és Istentiszteletet szervezett. Együtt imádkoztak, és hallgatták Isten igéjét. A falu lakossága körében ez elég nagy meglepetést okozott.Aztán pár hónap (novembertől tavaszig) elteltével minden család megkapta a házat, amiből kitelepítették a magyar nemzetiségűeket. Nem volt valami különös öröm, beköltözni egy olyan házba, ami egy-két héttel ezelőtt egy másik család otthona volt, és őket kötelezték, hogy elmenjenek. De nem volt mit tenni, megpróbálták birtokba venni, és élhetővé tenni, úgy kialakítani, ahogy az számukra otthont jelentett. A hivatalos ügyintézés is lassan befejeződött, a szüleim megkapták az Imel c'312. sz. házat (Imel, 312.számú ház), nagy udvarral, kerttel.Az előtte levő házat a Kúti család kapta, a mögötte levőt a Duchaj család. A Babkáék a Pista báttyával a fő utcán kaptak egy házat, a Sanyi báttyáék pedig a szomszéd utcában. A földeket a falutól jóval messzebb mintegy 4-5 km-re kapták meg, több kisebb, keskeny parcellában. Nem úgy, mint Magyarországon volt. A minősége sem olyan volt. De élni kellett valamiből, így művelték a földeket. A Podobni családnak már Magyarországon is volt egy olajütő műhelye (a földeken megtermelt napraforgóból étolajat tudtak készíteni). Ez elég nagy számnak számított akkor. A mai viszonylatban mintha valaki egyéni vállalkozó lenne, mintpéldául egy autószerelő műhely, a hozzá tartozó minden felszereléssel együtt. Vagy például egy pék üzeme lett volna. Na, ezt az olajütőt (olaj sajtolót) is magukkal vihették. Amikor megtörtént a családok végleges elhelyezése, ezt az olajütő műhelyt a Babka és a Pista báttyáék házánál üzemelték be. Villany volt, a gépekhez is értett valaki, a családtagok is ott dolgoztak és ez elég jó kereseti lehetőséget adott. A megtermelt napraforgóból étolajat készítettek. A melléktermék melaszból „pogácsát" csináltak, amit takarmányként értékesítettek. Amikor nyáron elkezdődhetett a napraforgó betakarítása, már az olajütőt is üzembe tudták állítani, ami nagy segítség volt a megélhetésben.

Az Önkormányzat (Tanács) szervezett nyelvkurzust azoknak, akik nem beszéltek szlovákul. A hivatalos nyelv a szlovák volt. A piacon is, boltban is. Ez eléggé megkeserítette azok életét, akik abszolút semmit sem tudtak szlovákul. Anyukám a nyelvtanfolyamon viszonylag gyorsan megtanulta a legalapvetőbb mondatokat, így neki egy kicsit könnyebb volt. A két testvére, Rozika és Juliska, sajnos nem tudott megtanulni, egész életükben segítségre szorultak a hivatalos ügyek intézésében. Mentségükre legyen mondva, így a közelükben élő unokák mind megtanultak magyarul, és még ma is van, aki nagyon szépen beszél magyarul. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a lakosságcserének (1947-48-ban)az volt, célja, hogy csak szlovák nyelvűek lakjanak Szlovákiában, ám a mai napig a Csallóközben szinte minden családban fennmaradt a magyar nyelv, vannak teljes magyar nyelvű falvak, és nem csak a mi korosztályunk, (tehát a kitelepítettek gyermekei) hanem a most élő fiatalok, gyerekek is bírják a magyar nyelvet. Megérte akkor annyi szomorúságot, szenvedést okozni? Ez csak az én kérdésem most, 64 évesen.

Az élet ment tovább. Lassan berendezkedtek, a megfelelő időben a földeket megművelték, az állatokat gondozták, éltek. A rokonság összejárt. A mi házunknál voltak az Istentiszteletek a hátsó szobában. A rokonság gyerekei (Podobni, Kúti,Duchaj) minden napjukat együtt töltötték. Több érdekes eset is fennmaradt ezekből az időkből. Irénke mesélte, hogy egy alkalommal az imaházban(a folyosóról külön bejárattal), nagyon szép fehér szegfűket vitt valaki vasárnap a szószék melletti asztalra. Nagyon tetszett ez a virág a kislányoknak. Nagyon szerették volna kihozni, és játszani vele. De az imaház ajtaja zárva volt. Valamelyik nagyobbacska leányka elkezdte Irénkét cukkolni, hogy „úgysem mered kivenni!" Hát, Irénke erre, hogy bizonyítsa, hogy milyen bátor, fogott egy téglát, betörte vele az imaház ablakot, bemászott, és kihozta a szegfűket. Nagyon jót játszottak, egyik-másik leányka a hajába tűzte, mások meg a homokból épített házak kertjét díszítették a szegfűkkel.Persze a szegfűk rövid időn belül elhervadtak, az idő is eltelt, esteledett, a szomszéd gyerekek haza mentek, és hát haza értek a szüleim is a földekről. Nagyon meglepődtek, hogy az imaház ablaka be van törve. Először azt hitték, hogy egy eltévedt labda volt. Ahogy benéztek, látták, hogy nincs meg a virág. Megkérdezték a lányokat, hogy mi történt. És hiába volt minden beismerés, bocsánatkérés, jól kikaptak mind a ketten, pedig vagy 10 gyerek vett részt a csínytevésben valamilyen formában.„Nektek akkor is több eszeteknek kellett volna lenni" – volt az indok. Meg kár is keletkezett, és mikor, ki fogja az ablakot újra üvegezni? – hangzottak az érvek.  Egy másik esetet is mesélt Irénke. Anyuka akkor őt már általában megbízta, hogy mire haza jönnek a munkából, főzzön valami egyszerű ételt, pl. paprikás krumplit. Ő ezt általában meg is csinálta. Azonban nagyon szeretett fodrászkodni, nagyon szerette a kislányok haját fésülni, frizurákat csinálni. Most valahogy úgy alakult a dolog, hogy sok kislány haját kellett fésülni, szalagokkal tele fonni, csavarni, úgyannyira, hogy észre sem vették, hogy este lett. Jöttek haza a szülők a munkából, a rokon és a szomszéd gyerekek is haza szaladtak, kipántlikázva, különböző frizurákkal. Irénke és Margit csak ekkor döbbent rá, hogy a vacsora megfőzése bizony elmaradt.   Persze most is megtörtént a számonkérés, meg a figyelmeztetés hogy első a kötelesség! Lehet játszani, ha már mindent megcsináltatok, amire anyuka, apuka megkért benneteket.

Kezdett konszolidálódni a megélhetési helyzetük. Termeltek, tehenet fejtek, túrót, tejfölt készítettek, piacra jártak, gazdálkodtak, és a jó Isten úgy megáldotta őket, hogy nem szűkölködtek. Nem dúskáltak a javakban, de azért, ami kellett, meg volt.  Sajnos a falu lakossága továbbra is ellenséges volt, és ezt lépten-nyomon tudomására is hozták a büdös „Unráknak" (büdös magyaroknak). Irénke ekkor kezdett iskolába járni. Szlovák iskolába! Magyar nem volt. Hazafelé mindig csúfolták a szlovák gyerekek, sőt meg is verték, úgy hogy ő nem akart iskolába járni. Anyukának mindig kísérnie kellett, vagy ha neki a földeken kellett dolgozni, akkor a Babka ment érte. Ekkor még nem tudott szlovákul, az iskolában kezdett tanulni, ezért is sokszor csúfolták. Sajnos a többi magyar gyerek sem volt kivétel. Csak volt, aki könnyebben elfogadta a helyzetet, vagy nem törődött vele.Itt még meg kell jegyeznem azt is, hogy néhány évvel később, amikor már a Község szervezett magyar osztályt a magyar gyerekeknek, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, a Babka a maga személyi szigorával megtiltotta apukámnak, anyukámnak, hogy a lányokat átírassák a magyar osztályba. Az indok az volt: „Ebben az országban élünk, ennek az országnak a hivatalos nyelve a szlovák, igenis meg kell tanulni a gyerekeknek tisztességesen szlovákul, hogy boldogulni tudjanak az életben. Itthon, a családban természetesen lehet magyarul beszélni, senki nem tiltja meg, de ahhoz hogy majd meg tudjanak élni, kell a szlovák nyelv." A Babkának még mindig nagy volt a tekintélye. Volt ebben a hozzáállásban igazság, de azért mégis rosszul esett. Az áttelepített gyerekek közül sokan átiratkoztak a magyar osztályba. Elgondolhatjátok, milyen érzés lehetett ilyen környezetben élni. Anyukámnak sem tetszett ez, de apukámnak sem. Egy idő után nemcsak anyukámnak lett honvágya, hanem apukámnak is. A Magyarországon maradt családról semmi hírt nem kaptak. Írtak leveleket, de valószínű, hogy még ott megsemmisítették őket.  Szüleim úgy gondolták, hogy ők kérvényezni fogják a visszatelepülést, mivel anyuka magyar, a lányok is Magyarországon születtek. Igaz, hogy a kitelepítéskor szlovák állampolgárok lettek hivatalosan (apukám minden alkalommal, ha szóba került az állampolgárság, mellé tette, hogy ő, és anyukám is, magyar állampolgárok), de úgy gondolták, le lehet arról mondani. Hát ez nem volt egyszerű. Apukám el is kezdte feltérképezni, hogy ennek esetleg mi a hivatalos folyamata. Hazalátogatásról szó sem lehetett. Anyukám viszont nem ismert lehetetlent. A faluban szóbeszéd tárgya volt, hogy volt, aki átszökött a határon, meglátogatta a szeretteit, aztán visszaszökött a saját családjához.  A hírek szerint Magyarországon óriási volt a szegénység, szinte éheztek az emberek. Lelkileg megviseltek voltak, mert semmit nem tudtak az elment családtagokról. Anyukámat is gyötörte a honvágy, nagyon szerette volna látni a szüleit, testvéreit, tudni felőlük. Igen ám, de arról szó sem lehetett, hogy együtt látogassanak haza. 1949-et írunk.

Imel 1948.Házunk előtt

Anyukám megbeszélte apukámmal, hogy ő bizony nekivág az őrzött határnak, a két lánnyal együtt. Apukám próbálta volna lebeszélni, de nem sikerült, így jobbnak látta, ha segíti, amiben csak tudja. Hogy erről minél kevesebben vegyenek tudomást, senkitől sem köszöntek el, összeszedték a legszükségesebb, legkevesebb holmit az utazáshoz, a kevés megtakarított pénzt, és apukám egy hajnalban, még sötétkor lovaskocsival elvitte őket az állomásra, hogy onnan elvonatozzanak Sturovó (magyar neve Párkány) felé. A terv az volt, hogy az éj leple alatt, megvesztegetve a határőrt, az Ipoly folyón átkelve érjenek Magyarországra. Mindezt egy hét és egy négy éves gyerekkel. Mint az elbeszélésből kiderült, nem csak anyukámnak volt ez a terve. A vonaton már többekről meg lehetett állapítani, hogy nem Szlovákiai rokonokhoz készülnek. Anyukám hogyan tudta elérni a két kislánynál, hogy ne igen kérdezősködjenek, azt nem tudom, de a lányok hallgattak. Gondolom féltek, mert főleg Irénke azért már csak-csak felfogta, hogy valami rendkívüli dolog történik. Mivel ez belföldi vonat volt (a nemzetközi vonat is arra járt, de arra felszállni nem lehetett), a határőrök ezen nem jártak. Megérkeztek este Stúrovóba. Sajnos, ahogy napjainkban is, mindig vannak emberek, akik a más baját kihasználva, pénzért, felajánlják a segítségüket, aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor ők elszaladnak, ott hagyva a pácban azt, aki megbízott bennük. Anyukám nekiindult a falu felé a két kislánnyal.Bezörgettek egy házba, ahonnan a nagy kutyaugatásra kijött egy bácsi. Anyukám szállást kért, fizetség ellenében, akár még az istállóban is. Amikor a bácsi meglátta a két gyereket, szétnézett, nincs-e más is velük, megesett rajtuk a szíve, és hát az ő szobájukban adott nekik szállást azistálló helyett (az istállóban, mint kiderült, bikák is voltak, és azok az idegen szagra megvadulhatnak, és kitörhetnek. Akkor pedig az kész lebukás).  A bácsi megmondta, hogy hajnal három óra felé el kell tűnniük, mert szoktak ellenőrizni a határőrök. Biztosította anyukámat, hogy ő fogja őket felkelteni. Így is lett. Még egy „vezetőt" is hozott, persze megkérte az árat. Elindultak. A kutyák ugattak, ők féltek, de sietni kellett. Micsoda lelkierő és hit kellett ahhoz, hogy anyukámék „vakon" kövessék ezt az embert. Még világosodás előtt elértek az Ipoly folyóhoz,amely akkoriban nem volt túl mély, de mivel előző napokban kiadós esők voltak, eléggé nagy volt a sodrása. A „vezető" tudta, hogy mikor merre járnak a határőrök, és néma csendben kellett várni, hogy a megfelelő pillanatban megpróbáljanak átjutni. Margit még kicsi volt, így a „vezető" felvette, Irénke és anyuka beletapostak a vízbe, és a sötétben, csúszós köveken, batyuval együtt átmentek. Ahogy átértek, a „vezető" annyit mondott, hogy:„arra van a falu, de mi soha nem találkoztunk". Persze a pénzt már előre megkapta. Kellett valami menedék, hogy megszárítkozhassanak. Ez már magyar terület volt, de abban az időben egyáltalán nem volt biztonságos papírok, igazolvány, útlevél nélkül kóborolni Magyarországon, a szlovák határ közelében meg pláne nem. Ugyanis útlevelet nem lehetett kapni. Nem azért telepítették át őket, hogy aztán ide-oda utazgassanak, még majd nem jönnek vissza, és akkor nekünk kevesebb lesz a lakosságunk, ezt tartották Csehszlovákiában. Meg még azt is, hogy nem kell az egyszerű embereknek tudni arról, hogy mi van Magyarországon és mi van Csehszlovákiában, pláne azt nem, hogy mi lett az áttelepítés után. Szóval, tovább kellett menni. A falun túl egy lovas kocsi felvette őket egy darabon, aztán megint gyalogoltak Szob felé. Gondolom anyukám végig imádkozott az úton. Nem állította meg őket senki. Szobon vonatra szálltak, Budapestre utaztak, a Nyugati pályaudvarra. Kunszentmiklósra a vonat másik állomásról indult. Budapesten bevásároltak mindenfajta élelmiszert, itt ne luxusdolgokra gondoljatok, hanem például rizs, cukor,só, szappan, meg ilyesmi. A Pesterzsébeti állomáson várakoztak a vonatra, amikor a várakozó munkásnők közül egy asszony beszédbe akart velük elegyedni, és folyton azt firtatta, hogy honnan jönnek, ugye Csehszlovákiából? Anyukám persze nem árulhatta el magát, próbált kitérő válaszokat adni. Az asszonyság visszament a társaihoz, de egy idő után újra próbálkozott, faggatózott, mindenáron ki akarta szedni anyukából, hogy ugye Csehszlovákiából jött? Milyen ott az élet? Hova mennek, stb. Ez egy magyar asszony volt! Még az is lehet, hogy valahol jelenteni akarta, hogy „idegeneket" látott az állomáson. Abban az időben ezt bizonyos emberektől elvárta az államvédelmi hatóság. Anyukám tartotta magát, de nagyon megviselte az eset. Biztos a ruhájuk nem a megszokott volt, meg azért az ember, ha papírok nélkül utazik, bármennyire próbál természetesen viselkedni, biztos látszik rajta a zaklatottság. És hát, amin anyuka keresztülment, ez nem is csoda. Az asszony harmadik próbálkozása után befutott a vonat, és ők szerencsére nem oda szálltak fel, ahova anyukáék. A vonat megérkezett Kunszentmiklósra.  A nagymamáék semmiről sem tudtak. A vasútállomástól kb. 7 km-re laktak Középszenttamáson, a Szalkszentmártoni vasút mellett. Egy kis pihenő után így indultak neki a vasúti sínek mellett a tanyára. A lányok zokszó nélkül mentek, anyuka cipelte a batyut (nem gurulós táskát, még csak nem is bőröndöt, hanem batyut). Testileg, lelkileg elfáradva pillantotta meg anyukám a TANYÁT! A szíve majd kiugrott, hogy újra viszontláthatja szüleit, testvéreit. A találkozás pillanatáról anyukám sosem mesélt, csak a könnyeit nyelte. De elgondolhatjuk. Közben apukám Szlovákiában izgult, hogy vajon sikerült-e anyukám terve. Mivel napok múlva sem jöttek a hivatalos emberek, meg a csendőrök sem, kezdett bizakodni, hogy sikerült. Ha jöttek volna, az azt jelentette volna, hogy nem sikerült átjutniuk, és börtön várt volna mindkettőjükre, a gyerekeket meg elvették volna tőlük. Ennek tükrében még nagyobb volt a tét. De szívében ő is hálás volt a jó Istennek,és várta, mikor érnek vissza.Magyarországon tényleg nagyon nehéz volt akkor az élet (történelemkönyvekből talán már megismerhető). Ami kevés termett, annak nagy részét le kellett adni a hatóságnak „beszolgáltatásként", ha úgy találták, hogy kevés a bevitt termény, kimentek a tanyákra, és amit találtak, búzát, kukoricát, zsírt, tojást, szalonnát, tyúkot, kacsát, disznót, bármit, mindent elvittek, egy fillér fizetség nélkül. Nem törődtek azzal, hogy a család mit fog enni, lesz-e ennivaló a 8-10 gyereknek, vagy az öregeknek. Ha valaki meg akarta akadályozni, vagy netán elrejtette pl. szalmakazalba, trágyadomb alá, azt abban a pillanatban vagy lelőtték, vagy elhurcolták, jobb esetben félig agyonverve hazakerült, de többnyire nem. (ajánlom a Tanú című magyar filmet, valami ahhoz hasonlót képzeljetek el, csak kissé drasztikusabban.) Szlovákiában is volt beadás, de talán nem ennyire szigorú, mint Magyarországon. Pl. a levágott disznónak a bőrét kellett beszolgáltatni, a hús a családé maradhatott. Anyukámék a tanyán bekapcsolódtak a mindennapi munkába, nem mentek sehova, együtt volt a család, tették a dolgukat, és visszafogott örömmel örültek egymásnak. Sosem tudhatták, mikor tűnik fel valakinek, hogy más is van a tanyán, és akkor jöttek volna a rendőrök. A két lány jól el volt a tanyasi életben, játszottak, segítettek. A tanya mellett volt szőlő is. A szőlőben gyümölcsfák. A szőlő talaja jó homokos volt, jó volt benne szaladgálni mezítláb. A nagymama minden nap felgereblyézte a szőlősorok között, amit a tesóim nem tudtak mire vélni. Mint kiderült, kezdett érni a gyümölcs, és hogy a nagyobb gyerekek biztosan ne menjenek be leszedni, elővigyázatosságból tette ezt nagymama. Mert a gyümölcstermésből is lehetett beadást teljesíteni. A tesóimnak nem is a gyümölcs keltette fel a fantáziáját. Más dolog történt. A nagymamáék otthon sütöttek kenyeret, mint abban az időben mindenki más, és bizony hetente-kéthetente volt kenyérsütés, és az időszak végén már olyan kemény, száraz volt a kenyér, hogycsak, na! A tesóim a zsíros kenyérnek a belsejét kiszedték, megették, a kenyér száraz héját meg úgy gondolták, hogy elrejtik a szőlőtőkék alatt! Igen ám, de a nagymamám megtalálta, és sírva vitte anyukámhoz, hogy nézd, mit csinálnak a lányok, nem becsülik meg a kenyeret, pedig minden morzsája érték, mennyit kell érte dolgozni. Ekkor anyukám mélyen elbeszélgetett a lányokkal és többet nem fordult elő, hanem ők is megették még a száraz kenyérhéjat is. Körülbelül két hónapot töltöttek anyukámék a tanyán. Irénke „elkezdte" itt Magyarországon az iskolát. Két hetet járt a Tasskertesi iskolába! (nem a mostaniba, hanem egy más épületben volt az akkori iskola.) Aztán el kellett indulniuk vissza apukámhoz. Ismét nehéz volt a búcsú, nem lehetett tudni mikor lesz a következő találkozás. Újra végigcsinálni azt az utat, ami idefelé volt. A Kunszentmiklósi vasútállomásra Imre bátya lovas kocsival kivitte őket. Megvette a jegyeket, talán kevésbé volt feltűnő, és így anyukáméktól nem kértek igazolványokat. (Irénke emlékezete szerint a Piroska nénnye „kölcsönadta" anyukának az ő személyi igazolványát, ha netalán valami szorult helyzetbe kerültek volna. Ő úgysem ment a tanyáról sehova sem.)Elbúcsúztak, és a vonat elindult, zakatolt, de nem csak a vonat, hanem a vonaton ülők szíve is. Újra bele a bizonytalanságba. Hasonlóan, mint idefelé, Budapesten átszálltak a Vác-Szob-Stúrovo felé menő személyvonatra. Szobnál leszálltak, bízva, hogy az esetleg útjukba kerülő határőröknek nem fognak feltűnni. Innen megint gyalog folytatták útjukat, kb. azon az útvonalon, ahol idefelé. Megint csak kellett éjszakai szállás, aztán meg vezető, hogy az Ipoly folyón átkelve Szlovák területre érjenek. Megkeresték ugyanazt az ismerőst, aki az idefelé úton segített, és az ő közreműködésével visszajutottak Csehszlovákiába. Aztán megint egy hosszú vonatozás, mély hallgatások után leszálltak Érsekújváron. Mivel akkoriban nem volt telefon, nem tudták apukámat értesíteni, meg nem is volt tanácsos bármilyen formában üzenetet küldeni, így gyalog indultak neki a hazafelé vezető útnak.  Nagy volt az öröm, hogy épségben visszaértek. A rokonok, szomszédok nem győztek csodálkozni, meg kérdezősködni, hogyan sikerült, de erről nem beszélhettek, ezt lehetőleg titokban kellett tartani. Az otthoni családi híreket megosztották, az üdvözleteket, az esetleges üzeneteket átadta anyukám. Lassan kezdtek megnyugodni lelkileg is. Ekkor kiderült, hogy anyukám már „áldott állapotban" volt, amikor nekiindult az útnak. A negyedik babájukat várták. A terhesség rendben volt, akkoriban nem volt tanácsadás, ultrahang, vitaminok, meg mindenféle mai dolog. A kismama ugyanúgy járt ki dolgozni a földekre, ellátta a háztartást, a háznál lévő állatokat, nevelte a gyerekeket, főzött-sütött- mosott-takarított. A közelebbi családtagok, testvérek, sógornők, a Babka, amikor tudtak, segítettek. Az anyukák otthon szültek. Akkoriban a házakban középen volt a konyha, egyik oldalról egy szoba, ahol az egész család aludt, a másik oldalon a „tiszta" szoba, ami csak a vendégek részére volt fenntartva. Azt nem is igen fűtötték. A konyhában sparhelttel tüzeltek, a szobákban általában vaskályha volt. Vagy ha a konyhában kemencét is építettek, akkor a kemence „gömbölyű fala" a szoba felé volt megépítve, és amikor tüzeltek a kemencében, akkor a fal is jól átmelegedett, és az volt a fűtés a szobában.

Irénke, Margit és Palika 1949. Imel

Lassan elérkezett az új családtag születésének ideje. A tisztaszoba lett a szülőszoba. A konyhában folytak az előkészületek, a gyerekek is és az apuka is a konyhában várakoztak, téb-láboltak. A bábaasszony meg egy segítő voltak a kismamával. A bábaasszonynak járt az egész ottléte alatt a teljes ellátás. Aztán meg a fizetség, meg a hazaszállítás. Hát ilyen körülmények között született meg a negyedik gyermek, kisfiú, akinek apuka után a Pál nevet adták.Nagy volt az öröm, boldogság. Sajnos, nem sokáig örülhettek. Hamar kiderült, hogy valami probléma van a babával, valami szív és idegrendszeri baj. Vitték orvoshoz, kórházba, de hiába. Alig hat hónap után a kisfiú meghalt. A családot rendkívül megrázta ez az esemény. Mint általában ilyenkor szoktak lenni „jóakarók", itt is voltak, akik rögtön azzal jöttek, hogy: „minek kellett a Marisnak hazaszökni Magyarországra, meg vissza! Na, most tessék, itt az eredmény! Beteg lett a gyerek, és még meg is halt." Apukámnál azonban fel sem merült, hogy hibáztatta volna anyukámat. Nagyon fájt nekik elveszteni a kisfiukat. Isten kezébe tették ezt a dolgot is, és azért imádkoztak, hogy vigasztalást nyerjenek. Később közösen beszélgettek róla, hogy lehet, hogy a sok átélt izgalom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kisfiú idegrendszere és szíve nem volt egészséges, de ez a betegség akkor is kialakulhatott volna, ha anyukám otthon marad. Melyik lett volna jobb? Utazni sok-sok veszély között, sok izgalommal, vagy óriási bizonytalanságban a szülők, testvérek felől, és állandóan a honvággyal küszködve, visszafojtva a könnyeket, nyelni a bánatot. Az elbeszélésekből tudom, hogy az áttelepített családok szinte mindegyikében volt akkoriban kisgyermek halál. Pedig azok a kismamák nem vállaltak rizikós utazást.

 

Imel 1950.

A dolgos hétköznapok közben apukámék továbbra is a visszatelepülés gondolatával foglalkoztak. Persze senkinek sem beszéltek róla. Apukám kereste a kapcsolatokat. Tudta, hogy ez csak Prágán keresztül lehetséges. Volt egy ismerős a faluban, akinek valamilyen távoli rokona Prágában dolgozott a minisztériumban. De hogy melyikben, azt nem tudjuk. Ennek az embernek volt valaki ismerőse a Belügyminisztériumban, aki talán majd tud valamit intézni. Apukám kezdett el-elutazni Prágába, vitt eladni való dolgokat, szalonnát, sonkát, kolbászt, őrölt paprikát, ami a városi embereknek kincs volt, és jól meg is fizették. A falusi embernek meg szüksége volt szerszámokra, elektromos dolgokra (akkor Csehszlovákia viszonylag fejlett ipari ország volt. Ennek később még lesz jelentősége), edényekre, bográcsra, amit vidéken nem lehetett kapni. Ezt kihasználva, jó kupec (kereskedő, alkusz) módjára apukám még némi haszonra is szert tett. Így nem volt feltűnő, hogy miért utazik annyit Prágába. Mivel Prága elég messze van Imeltől, több naposak voltak az utak. Apukám az eladás-vásárlás mellett járta a minisztériumokat. Persze nem üres kézzel, nem üres táskával. A táskában a sonka, szalonna, kolbász mellett ugye ott a kérvény, hogy szeretnének visszatelepülni Magyarországra. Mire a táska kiürült, egy két jó ötlettel apukám is gazdagabb lett, igaz a nehezen megszerzett kis haszon is elolvadt. De nem adta fel. Minden alkalommal meghallgatták, kikérdezték, miért akar visszamenni, nem jó itt nekik? Azt nem lehetett mondani, hogy nem jó, mert akkor azzal megsértette volna a hatalmi rendszert, hanem valami valós indok kellett, hát ez volt anyukám igazi honvágya. Teltek a hetek, hónapok. Semmi bíztató. (persze a közvetítőknek is volt annyi eszük, hogy minél később kerül sínre a dolog, addig jön vidékről a finom sonka meg a kolbász).Minden évben egy hízót kellett adni a bácsinak, akin keresztül apuka bejutott a minisztériumba.

Eközben azért Imelen is és az országban is érdekes dolgok történtek. Ahogy a szocialista országokban akkoriban történt, a szovjet példára el kellett kezdeni szervezni a „kolhozokat". Ez Csehszlovákiában és Magyarországon, a termelő-szövetkezeteket (Tsz) jelentette. (az unokák kedvéért egy kicsit erről is írok). Csehszlovákiában a tsz-ek megszervezése jóval korábban megtörtént, mint Magyarországon. A falusi embereknek ugye volt földjük, szőlőjük, gyümölcsösük, állataik, gazdasági eszközeik. Voltak olyanok, akik valamilyen kézművességet, ipart is kialakítottak már. Pl. cipész, késes, szabó stb. Vagy például a Babkáék olajütő üzeme.A politikai vezetés úgy gondolta, hogy az emberek ezeket „önként" tegyék össze a „közösbe" és majd lesznek a párt által kinevezett vezetőik, akik megmondják, hogy mit, hol és hogyan termelnek, hol lesz állattenyésztés, stb. Természetesen az emberek mindent közösen csinálnak majd, mindenük „közös" lesz, és a közösben végzett munkájukért majd valami fizetést kapnak.Ezt az ötletet nem fogadták kitörő örömmel sehol sem. Az emberek ragaszkodtak a megszerzett vagyonkájukhoz, meg különben is volt egy mondás, hogy: „közös lónak túrós a háta", tehát ebből semmi jó nem sülhet ki. Ki mennyit, hol fog dolgozni? Ki lesz a főnök? Az mit fog dolgozni? Vagy a többiek majd helyette is dolgoznak? Tehát minden új dologtól idegenkedtek, azok után meg főleg, amit a kitelepítéskor átéltek. A politikai vezetés ennek is egy „önkéntes" jelzőt adott. Azonban ha valaki nem akart a „közösben" dolgozni, azt a fekete autó elvitte. Sokan nem tértek haza.  Sötétített ablakú autóval jöttek a hatósági emberek, elvitték a családfőt, jó messzire, akár több száz km-re is, és ha még akkor sem volt hajlandó aláírni az előre elkészített papírokat, jól „megdolgozták", azaz megverték. Nem börtönbe vitték, mert ott esetleg etetni kellett volna, hanem csak úgy egyszerűen a pusztába. Aztán újra jött a verés, sokszor olyannyira, hogy sokan haza sem tértek, azt sem tudták a hozzátartozók, hogy hol halt meg az illető, csak eltűnt. Ha keresték, azt mondták, hogy ők csak elbeszélgettek vele, és elengedték, hogy miért nem ért haza azt ők nem tudják. No persze, volt eszükben megmondani, hogy agyonverték. Tehát így megfélemlítették az embereket, akik vonakodtak aláírni. Sokan önként vetettek véget életüknek, mert nem tudták elfogadni, hogy a kitelepítéskor is elveszett a vagyonuk (mert nem annyit és olyat kaptak, mint amit otthagytak), amiért keményen dolgoztak, és most alig pár év elteltével megint mindenüktől megfosztják őket. Otthon egy pár baromfin és egy-két disznón kívül semmit nem lehetett megtartani. (Korábban már írtam a Tanú című filmről, de más művek is elérhetőek az interneten ebből az időből) Ilyen körülmények között értek el az „agitálók" (akik meg akarták győzni szép szóval az embereket, hogy ez micsoda jó dolog lesz) Imelre is. Persze a falu népe ekkor már sokat beszélt, suttogott erről. Voltak, akik úgy gondolták, hogy „harcba kell szállni" és elzavarni az agitátorokat. Többen voltak, akik úgy gondolták, hogy a felsőbb hatalom úgy is véghezviszi, amit eltervezett, nincs értelme harcolni. Meg kell próbálni a legjobbat kihozni ebből. A jó Isten majd gondoskodik róluk, meg a családról, hát majd csak lesz annyi, hogy nem halnak éhen. Tapasztalat nem volt, a Szovjetunióból jöttek hírek, de hát az nem volt mérvadó, mert mindenki tudta, hogy ott a propaganda nagyon erős, és csak az lehet hír, amit a felső vezetés jóváhagy. („Sztálin-korszak"). Tehát a falvak megosztottak voltak. A terv az volt, hogy egy község, egy tsz, egy elnök, egy párttitkár, a többi meg majd kialakul. Amikor apukáékhoz is „bekopogtattak" az agitálók (akik általában tanítók vagy hivatalnokok voltak), apukám megnyugtatta őket, hogy nem fog vitatkozni, mutassa a papírt, hol kell aláírni, nem kell őt agitálni. A véleményét erről a dologról megtartotta magának. A faluban élő hívő testvérek mindegyike így tett. Pedig ahogy az előbbiekben írtam, ekkora már volt, akinek jelentős vagyona volt. Így lett aztán a falusi közös, tsz tulajdon minden föld, állat, gép, eszköz, termény, még az olajütő műhely is.

A házaktól elszállították a jószágokat, elvitték a takarmányokat egy közös helyre, és megkezdődött a kolhoz-élet. (az interneten sok olvasnivaló van erről a rendszerről).

Családunk élete is változott ezzel a rendszerrel. Apuka eljárt dolgozni a kolhozba.  Csehszlovákiában a kolhozt JRD-nek hívták. A Jrd-ben a munka kezdett alakulni. A vezetők megbeszélték a munkákat az emberekkel, az emberek is kezdtek hozzászokni az effajta munkavégzéshez. Tudjuk, hogy a Csallóköz jó adottságú föld a kertészkedésre. A Jrd vezetői úgy gondolták, hogy megpróbálkoznak a nagyüzemi kertészettel. Nem is volt ez rossz ötlet, ahogy apukám elmesélte. Sokrétű volt a munka, a családtagokat is be lehetett vonni. A fizetés nem úgy működött, hogy órabér, vagy havi fix, hanem úgynevezett „munkaegység" alapján számoltak. Kialakítottak egy rendszert, hogy melyik munkáért mennyi munkaegység jár. Volt, amikor egy napi munka csak fél munkaegység, volt. Volt olyan munka, ami 1 vagy 2 munkaegység vagy még több. Ezeket minden nap a brigádvezető egy naplóba bejegyezte név szerint. A munkaegységnek volt egy értéke, pl. 10 korona/munkaegység. Év közben a havi elszámolás ennek alapján történt. Aztán év végén, mikor számba vették, hogy vajon nyereséges volt-e vagy veszteséges az egész évi munka, annak alapján az egész évet újra számolták. A vezetőség meghatározta, hogy a nyereségből mit osztanak szét, és azt megkapták a dolgozók. (Igaz, ebbe beleszólt az állami és pártvezetés is, nem lehetett ám csak úgy a maguk szakállára rendelkezni a közössel!) Ha veszteségesek voltak, akkor a következő évben kevesebb volt egy munkaegység értéke, és igyekeztek jobb eredményt elérni. Apukám szerint ez nem volt annyira rossz rendszer, ha az ember az agyában eldöntötte, hogy ez egy rendszer, amit tudomásul kell venni. Jó pár évvel később azt mondogatta, hogy „neki azért kellett Csehszlovákiába menni, hogy megtanuljon kertészkedni, mert ez lett a visszatelepülés utáni megélhetése, és ebből lett a nyugdíjának egy része. (mikor Magyarországon nyugdíjba ment majdnem 70 évesen, a Szlovákiában töltött 7 vagy 8 évet beszámították szolgálati időnek. Ez jelentősen emelte a nyugdíja összegét.) A házunknál is volt egy jó nagy kert, és apuka a Jrd-s munka mellett ott is paprikát, paradicsomot, uborkát nevelt. Fúratott kutat, így tudta locsolni. A Jrd-s kertészektől szinte elleste a munkafolyamatokat, a palántanevelés fortélyait, melyik növény milyen talajt szeret, mennyi vizet, mikor kell sokat öntözni, mikor kevesebbet. A termést aztán anyuka a városi piacon eladta, ebből is lett egy kis pénz.

Imel 1951.

A történet írója Imelen 1953.-ban.

1951-52-ben a család újra a babavárás örömét élte át, 1952. január 15-én megszülettem én, a család ötödik gyermekeként. Anyukám elmondása szerint elég beteges kisbaba voltam, születésemtől fogva bélhurutos, nem maradt meg bennem még az anyatej sem. A bábaasszony tanácsára a tej helyett rántott levest kellett főzni számomra, és egy adagba egy nyers tojás sárgájának negyedét kellett elkeverni, ez volt a tápszerem. Több hónapon át csak ezzel tudtak etetni. Még Irénke nővérem is mesélte, hogy amikor anyukának dolgozni kellett, akkor neki kellett megcsinálni és a Babkával együtt etettek. Pár hónap után kezdett helyreállani az egészségem, és kezdett a súlyom is gyarapodni. Tehát jó eséllyel megmaradtam. A család is megnyugodott, hogy nem fogják elveszíteni ezt a gyermeküket.

Az élet ment az úgynevezett rendes kerékvágásban. Nehézségek azért most is voltak. Megmaradtak a Prágai „kirándulások", a sok ügyintézés, kapcsolatkeresés, „seftelés", voltak betegségek is, és hát megmaradt a honvágy. 1952 tavaszán távirat érkezett Magyarországról. (Ekkor a táviratot már kézbesítették. Valószínűleg, ha más lett volna a tartalma, ez is úgy eltűnik, mint a levelek.) Rosszat sejtett anyukám. Sajnos a táviratban arról értesítették, hogy az édesapja meghalt. Ennyi. Arról szó sem lehetett, hogy vonatra ül a testvéreivel (Juliskával és Rozikával), és hazajön a temetésre. Később tudta meg, hogy a Bóna nagypapa a kunszentmiklósi vasútállomáson szívroham következtében halt meg. Abban a rendszerben még élt a kötelező beszolgáltatás, és behozták az esedékes jószágot, és mikor a hivatalnok nyersen közölte, hogy ez még kevés, és a minősége sem olyan, mint amit ők elvárnak, akkor a nagypapának ez olyan rosszul esett, hogy ott rögtön meghalt. Sajnos sokan voltak így akkoriban. Anyukám honvágya egyre jobban felerősödött. Továbbra sem tudtak semmit a Bóna családról. Addig-addig őrlődött, míg újra odaállt apuka elé, és mondta, hogy ő hazajön. Hozza a lányokat is. Nem tudom, hogy volt-e meggyőzés, esetleg vita, vagy lebeszélés, de nem gondolom, hogy apuka még ilyen beszéddel is nehezítette volna anyuka lelkiállapotát. Így egy napon anyuka most már a három lánnyal újra útnak indult.

Ez már 1952 nyarán volt. Pár hónapos voltam. Ekkor már anyukának, meg a testvéreimnek volt Csehszlovák igazolványa, én anyukám igazolványában szerepeltem. Útlevél még ekkor nem volt. Volt orvosi igazolás, hogy anyukának szívproblémái vannak. Így indultak útnak Magyarországra, útlevél nélkül, illegálisan. Az utazás az előzőhöz hasonlóan történt.

Megérkezett a csonka család a kunszentmiklósi vasútállomásra. A Bóna család most sem sejtett semmit, nem tudták várni őket. Most is élelmiszerrel felpakolva jöttek, anyuka nem bírta cipelni a csomagokat és engem. Mivel Irénke már 10 éves, Margit 7 éves volt, anyuka úgy gondolta, előre küldi a lányokat a tanyára a kisvasút mentén, hogy szóljanak a nagymamának, hogy anyuka vár valakit a vasútállomásra, hogy segítsen hazavinni az Etuval, meg a csomagokkal. El is indult a két kislány a tanyára a vasút mentén.

Kis unokáim! - el tudjátok képzelni, hogy egy más országban, mint ahol eddig éltetek, gyalog nekiinduljatok 8 km-re anyuka nélkül, esetleg idegen emberekkel találkozva, kutyák ugatásától kísérve, be a tanyára, ahol egy halom kutya van, kerítés, csengő sincs, vajon megismerik-e őket. A két nővérkém bátor volt, elindult, figyelve az anyai tanácsokra. Mentek is a vasúti talpfákon, és elérkeztek a Bakér-nak nevezett csatornáig, amiben volt egy kevés víz. Irénke átgázolt rajta, Margit viszont annyira félt a víztől, hogy sokszori kérlelésre sem volt hajlandó bemenni a vízbe.Úgy sem, hogy Irénke felvegye, és átvigye. (biztos attól félt, hogy Irénke nem bírja el, és belesnek a vízbe, ugyanis Margit jóval erősebb volt.) Irénke már sírt, előbb szépen kérte, majd már kiabálva. Ezt hallották meg a vasút melletti földeken kapáló asszonyok. Felfigyeltek a két magányos kislányra, és nem tudták mire vélni a dolgot. Odamentek, és megérdeklődték, hogy mi járatban vannak. Irénke elmondta, az asszonyok segítettek, átvitték a Margitot a bokáig érő vízen. (érdekes, hogy ezt az eseményt sok-sok évvel később, az 1960-as évek közepén, mikor a tsz-ben együtt dolgoztunk velük a kertészetben, elmesélték, és közösen rájöttünk, hogy bizony az a két kislány közül az egyik a mostani főnökük, Margit volt.) Innen már gyorsan elértek a tanyára. A tanyához egy kis vizes, lankás kaszálón keresztül menve lehetett eljutni. Ezen a területen, mivel mindigvolt egy kevéske víz a laposban, nagyon sok kígyó tanyázott. Irénke meg azoktól félt nagyon. Ő meg itt akart szívbajt kapni, amikor lépten, nyomon tekeregtek előttük a siklók. Várták, hogy a tanyáról a kutyák észreveszik őket, és nagyon féltek, hogy megismerik-e még több mint két év után is őket. A tanya mögötti területen anyukám testvére, Piroska nénnye és még valaki répát kapált. Ők észrevették, hogy két kislány tart a tanya felé, és a kutyákat visszaparancsolták, és elindultak a lányok felé, megnézni, hogy kik ők, és hova tartanak. Volt nagy meglepetés és öröm! Mindjárt szalajtották Imre báttyát a lovas kocsival a vasútállomásra. Újra együtt volt a család. Az örömbe szomorúság is vegyült, ekkor tudta meg anyuka, hogy a nagypapa milyen körülmények között halt meg. Az egész nyarat a tanyán töltötték. A lányok ismét jól el voltak a tanyán. A Feri báttya még szőlőt csempészni is segített nekik, ugyanis a nagymama még mindig felgereblyézte a szőlőtőkék alját.Az idő itthon nagyon gyorsan szaladt.  Rövidesen indulni kellett vissza Csehszlovákiába. A visszafele út hasonló volt az előző utazáshoz, a lelki teher súlya ugyanolyan nehéz volt, de rendben visszaérkeztünk Imelre.

Nem sokkal később apukámnak elkezdett fájni a lába. Elment orvoshoz a szomszéd faluba. Az orvos megvizsgálta, csak azt kérdezte meg, hogy mivel jött ide. Apukám mondta, hogy gyalog. Erre a doki csak annyit mondott, hogy várjon. Kiment és keresett valakit, aki lovas kocsival volt, és megbeszélte vele, hogy hazaviszik a Podobni Pált Imelre. Ezt követően mondta csak meg apukámnak, hogy olyan erős trombózisa van, hogy még véletlenszerűen sem léphet rá. Most lovas kocsival XY hazaviszi, szigorú fekvés, és a gyógyszerek szedése. Még a wc-re sem mehet ki. (akkor ugyanis nem volt angol wc, csak hátul az udvar végében volt egy „árnyékszék") Apukám úgy oldotta meg a dolgot, hogy anyukámmal behozatta a biciklit az ágyához, félig ráült, anyukám segített neki, hogy fél lábon ki tudjon bicegni a wc-hez, aztán meg vissza.  Így anyukámra hárult minden teher a családdal kapcsolatban. Azt nem tudom, hogy abban az időben volt-e táppénz, vagy valami járadék a Jrd-ből. Természetesen a gyülekezet, és a család buzgón imádkozott a gyógyulásért. Azért jó pár hónap eltelt a teljes gyógyulásig. Apukám lassan visszaállt a munkába is. Ebből a betegségből is egy egész életre tartó dolog maradt vissza: apukám jobb lábát minden nap reggel, amikor felkelt, térdig be kellett fáslizni. Az erek annyira kitágultak és gyengék voltak ebben a lábában, hogy csak így lehetett megelőzni az újabb trombózis kialakulását. Ez nem maradhatott ki soha. Szinte szertartásszerű volt. Télen, nyáron, hidegben, nyári 30-35 fok melegben, az első dolog mindig a fáslizás volt. Egész életét így dolgozta végig, a szántástól kezdve aratásig, betakarításig, évről-évre. Hála Istennek, nem emlékszem, hogy trombózis miatt lett volna beteg. Igaz, más betegségéről sem igen tudok, kivéve, a fogfájást. Nem voltak egészségesek a fogai. Egyszer ki kellett egyet húzni, és abba majdnem belehalt, mert a húzáskor fertőzést kapott, és vérmérgezés lett belőle.Ettől kezdve apukám kerülte a fogorvosokat. Inkább tűrte a fájdalmat. A gyógyszert sem szerette. Mindig azt mondta, nem tudja egészben lenyelni. Pedig a fájdalomcsillapítók mindig jó nagy tabletták voltak. Ha már nagyon szükség volt rá, akkor anyukám összetörte egy kanálban, tett rá egy kiskanál kristálycukrot, meg egy-két csepp vizet, és így vette be apukám a gyógyszert. Utána gyorsan ivott rá egy nagy pohár vizet. Hát elég keserűek a gyógyszerek így, ezért mi hamar rászoktunk, megtanultuk, hogy hogyan lehet egészben lenyelni. Aztán a fogai szép lassan letöredeztek, idős korára itt-ott maradt egy, kettő. Amikor anyukám szerette volna, hogy csináltassa meg, mindig kitért előle. Neki így is megfelelt. Szerencsére a gyomra is egészséges volt, nem okozott problémát, ha esetleg nem rendesen volt megrágva az étel. Mindig szerette a kövér húsokat, a szalonnát, meg a sonka kövér részét. Mikor rákérdeztünk, hogy ő miért eszi mindig azt, akkor azt mondta, hogy az a legfinomabb rész. Ezen mi csodálkoztunk, mert bizony mi szépen levagdostunk minden kövéret a húsokról, sonkáról. Aztán felnőtt fejjel rájöttünk, lehet, hogy szerette, de a fogaival (fogmaradványokkal) ezekkel a húsokkal könnyebb volt megbirkóznia.

A három lány, Irén; Etelka; Margit 1954.-ben.

Térjünk vissza a történetünkhöz. Sok munka, sok utazás, család, gyülekezeti élet. A gyülekezetben alakult egy pengetős zenekar. Főleg mandolin és hegedű hangszerekkel. A Duchaj sógor (a Jánosnak az apukája) volt a karmester. Az ő házukban voltak esténként a próbák. A gyerekeknek is hamar hangszert adtak a kezükbe, és többnyire hallás után, de később kottából is játszottak. Voltak vagy húszan. Ez is egy rendkívüli dolog volt akkoriban. Eleve, hogy mindenki meg tudta venni a hangszert. Én akkor még kicsi voltam, de emlékszem, mielőtt visszajöttünk Magyarországra, az Irénke és a Margit is benne volt a zenekarban.(itt szerettem volna egy fényképet a pengetős zenekarról, de bárhol kerestem, nem akadtam rá.) Mind a ketten jól mandolinoztak. (Egy mandolin még a mai napig itt van nálunk a szekrény tetején.Felnőtt koromban én is pötyögtem rajta egy két éneket – de nem tudtam úgy játszani, mint a testvéreim. Most ez a hangszer várja valamelyikőtöket, hogy újra megszólalhasson.) Jó közösség formáló volt. A sok munka, gond mellett ez jelentett kikapcsolódást, értéket, ami a lelket gyönyörködtette. Mert nem csak a testnek van szüksége a mindennapi táplálásra, hanem a léleknek és szellemnek is. Ezek a zenekaros élmények is adták a lelki erőt a mindennapi élethez.A szellemi javak a gyülekezeti közösségben adottak voltak. Volt vasárnapi iskola is. Arra már emlékszem, hogy az egyik vasárnapi iskolai tanító anyukám volt, a másik meg a Sanyi báttya és a felesége, Bözsike ángyika.

Tanultunk énekeket, még alig tudtunk beszélni, de már ott voltunk,s a többiekkel együtt  verseket is mondtunk. Emlékszem még az énekre, hogy: „Kis telefonom van nekem, két összetett kezem, Ha hívom őt, Barátomat, Ő mindig válaszol. Csingi-lingi-lingi-ling, szólj kis telefon." (majd valahol előkeresem a teljes szöveget). Az ángyika rajzolt hozzá még ábrákat is, hogy a kezünket mikor hogy kell összetenni. Szerintem 3 éves lehettem, és arra emlékszem, hogy anyukám felállított a padra Karácsonykor az imaházban (voltak vagy 40-en egy szobában), és elszavaltam az első versemet: „Kicsi szívem, kicsi szám, boldog karácsonyt kíván!". Meg is kaptam rögtön a karácsonyi csomagomat. Akkoriban a szaloncukrot otthon készítették az asszonyok. Általában nálunk történt ez, mert talán nekünk volt a legnagyobb konyhánk. Főzték, gyúrták, nyújtották, darabolták, aztán egyenként selyempapírba csomagolták, szaloncukorformára alakították, még a két végét ollóval ki is cakkozták. Jó sok készült belőle. Arra nem emlékszem, hogy milyen volt az íze, de nem is azt volt a lényeg. Aztán volt a csomagban még dió meg alma. Akkoriban ez volt az ajándék. Sajnálom, hogy nem maradt fenn a receptek között ennek a szaloncukornak a receptje. (más receptek maradtak fenn, majd ha ezt a történetet befejeztem, arra is sort kerítek, hogy leírjam, és esetleg tudjunk abból kísérletezni).Emlékszem, a nagy konyhában ott lábatlankodtam én is, és már akkor szerettem nyalakodni a finomságokból. A testvéreim délelőttönként iskolában voltak, én meg anyukám körül forgolódtam.

A gyülekezet közössége nagyon összetartó volt. A gyerekeket is igyekeztek bevonni a szolgálatokba, főleg a zenekarba. És hát,mint hívő gyermekek, a magatartásuknak is példamutatónak kellett lenni. Bizony többször hallottunk csínytevésekért nádpálcás büntetéseket. Irénke is mesélt ilyet: A faluban esküvő volt. Persze a lányok nagyon szerettek menyasszonyt nézni (ugyanúgy, mint manapság). Irénkéék elkéredzkedtek az utcasarokra, hogy megnézzék a menyasszonyt, a többi utcabeli gyerekkel együtt. A menyasszony nagyon szép volt, és hát a gyerekek kísérték is lelkesen az ünneplőket. Nem zavarták el őket, annak ellenére sem, hogy játszóruhában, mezítláb voltak. A templom a mi utcánk sarkától jó messze, a falu túlsó szélén volt, és addig-addig kísérték a menyasszonyt, hogy a többi gyerek már megunta, és lemaradtak, csak Irénke meg a Margit volt kitartó. Ők viszont egész az oltárig kísérték, és ott is maradtak. Egy idő után anyuka keresni kezdte a lányokat, és hamar kiderült a szomszédoktól, hogy ők még tovább kísérték a menetet. Jó sokára értek haza, mert megvárták a szertartás végét. Na, otthon aztán jött a számonkérés a „csavargás" miatt, meg hogy „nem szégyelltétek magatokat, koszosan, piszkosan, mezítláb beülni a templomba, ráadásul a menyasszony közelibe?" S hogy jól megjegyezzék, hogy ilyet nem illik csinálni, apuka jól elnáspángolta mind a kettőjüket. Azért ne ijedjetek meg, nem volt ám mindig ilyen szigorúság! De a rendet tartani kellett. A szüleink jártak a földekre dolgozni vagy a piacra lovas kocsival. A Csallóközben több folyó is keresztülfolyik, a nagy Dunába. Ezeken a folyókon nem mindenütt volt rendes kőhíd. Amikor a Margit is a családdal volt, mindig nagyon félt ezeken a kis hidakon átmenni, még lovas kocsiban is. Ő mindig elbújt a „kocsiderékba", hogy ne is lássa, hogy a deszkák között rés van, és lelátni a vízre. Hiába próbálták elmagyarázni neki, hogy nem kell félni, nem olyan nagy az a rés. De ő inkább csak becsukta a szemét. Megjegyzem, még a mai napig is gondot okoz neki például kompra felhajtani a kocsival. A házunkhoz közel volt egy kacsaúsztató tó. Nem volt az mély, de mindig összefolyt bele az esővíz, és a kacsák,libák nagyon szerették. Az volt a neve, hogy: Barina. Ez a Barina minden télen befagyott, és azon csúszkáltak a gyerekek. Iskolából hazafele a testvéreim is. Egy ilyen csúszkálós délutánon a jég beszakadt, és Margitunk elmerült benne. A társaik gyorsan kihúzták, de teljesen átázott, folyt belőle a víz. Elindultak hazafelé, de féltek, hogy anyuka mit fog szólni, hogy nem vigyáztak, ezért úgy gondolták, hogy nem mennek be a házba, hanem elbújtak a pajtába. Igen ám, de a ruha nem száradni kezdett, mert ugye tél volt, hanem ráfagyott Margitra. Anyukának feltűnt, hogy még mindig nincsenek otthon az iskolából, és keresni kezdte őket. Már majdnem sötétedett. A szomszéd gyerekek csodálkoztak, hogy nincsenek otthon, de nem merték megmondani, hogy bizony Margitka beszakadt a Barinába és már régen elmentek haza. Mikor anyuka haza ért, Irénke vette a bátorságot, és csak bement, és elmondta, hogy mi történt. Anyuka összeszidta a felelőtlenség miatt, de gyorsan Margitot próbálta menteni, leszedte róla az összefagyott ruhát, forró vizet öntött a kádba, ott kezdte felmelegíteni a kislányt, majd bedugta a nagy dunyha alá, hogy felmelegedjen. Persze jól megfázott, beteg lett. Orvost kellett hozzá hívni, aki fel is írt egy csomó gyógyszert. De a mi Margitunk nem szerette azokat a tablettákat, és valahogy sikerült úgy csinálnia, mintha bevette volna, de ügyesen ledobálta a fal mellett az ágy alá. Napokkal később találta meg anyuka a takarításkor. De egy pár nap elteltével valahogy csak meggyógyult a Margit. Ötletért Margitnak sem kellett a szomszédba menni. Egyszer, amikor apuka beteg volt, anyuka elment dolgozni. Előtte megkérte a lányokat, hogy valamit csináljanak meg, mire hazajön. A lányok persze elfelejtették, és amikor anyuka hazajött, jól kikaptak, hogy nem csinálták meg a munkát. Ekkor a Margit nagyon megsértődött, és azt mondta anyukának, hogy: „akkor mi úgyis világgá megyünk!" Szegény anyuka, biztos nagyon ideges volt, mert azt mondta: „Jó!". Gyorsan csinált két kis batyut, tett bele ezt-azt, felkötötte a lányok hátára, és mondta, hogy: „Tessék! Lehet világgá menni!" A lányok el is indultak, a kapuban megbeszélték, hogy a Babkához mennek, az biztos befogadja őket. El is mentek, elmondták mi történt, erre a Babka szépen hazairányította őket, hogy kérjenek bocsánatot, és nem kell világgá menni. A házunktól nem messze volt a falusi kocsma. Ugye, ott mindig sok ember volt. A kocsmának dupla ajtaja volt, és ha csak az egyik fele volt kinyitva, a másik fele az olyan jó kis kuckó volt. A Margit valami miatt nagyon szeretett a kocsma felé menni a nagymamához, és ha elfáradt éppen, akkor a kocsmaajtó kuckójában megpihent, vagy éppen el is szundikált. Aztán valaki szólt anyukának, vagy a Babkának és hazavitték. Sokat kikapott ez miatt, mert a családból senki nem járt a kocsmába. Nos, ez alkalommal is a kocsma előtt vitt az út hazafelé. A Margit közölte, hogy ő nem megy haza, ő itt marad. Van batyuja, majd azzal holnap ő világgá megy. Irénke hiába kérlelte, hajthatatlan volt. Így Irénke hazasomfordált, de csak a kapuig. Ott ácsorgott, és várt. Később aztán csak bement, és bocsánatot kért. Rendben is volt minden. De hol van Margitka? Hát, meg kellett mondani, hogy a Babkától ő is visszajött, de a kocsmaajtóban megállt, hogy ő majd onnan holnap úgyis világgá megy. Anyukám kénytelen volt elmenni érte. Meg is találta, már szunyókált is, és úgy vitte haza. Aztán megbeszélték a dolgokat, és jól megjegyezték, hogy amit anyuka mond, azt meg kell csinálni.Most egy kicsit a Prágai folyamatokról. Nem szűntek meg az utazások, a kérvények, a papírok gyártása, a kapcsolatok keresése. Ezt azért hangsúlyozom, hogy 1949-ben indult először apuka azzal a céllal Prágába, hogy ő bizony megpróbálja a visszatelepülést hivatalos úton. Most 1954-et írunk. Itt már vannak halvány emlékeim a beszélgetésekből, eseményekből. Egyszer apukám azzal jött haza, hogy úgy néz ki, hogy megkapják a visszatelepülési engedélyt.

Annyira örültek ennek, hogy nem bírták magukba fojtani, és valahogy a nagyobb családon belül kitudódott, hogy van ígéret. Hát erre többen is úgy gondolták a kitelepítettek közül, hogy ők is próbálkoznak. Keresték apukámat, hogy milyen papírok kellenek, kivel kell beszélni, stb. Apukám jóhiszeműen elmondta. Ezek a jóemberek is nekiindultak Prágába, beadták a kérvényeket és vártak. Itt több családról van szó, még a nem rokonokról is. Aztán sorra jöttek az elutasító levelek, hogy a Csehszlovák állam nem járul hozzá.

Nem tetszett ez ezeknek a családoknak, és fogták magukat, többen egyszerre felutaztak Prágába, elmentek a minisztériumba, kivárták a sorukat, s mint egy petícióval, egy ügyet képviselve odaálltak a minisztériumi ember elé, hogy: „Ha a Podobni Pál a családjával visszatelepülhet Magyarországra, akkor mi miért nem?" Persze erre választ nem kaptak, és hazautaztak. Néhány nap múlva apukám kapott egy értesítést, hogy jelenjen meg Prágában, a minisztériumban. Nem volt megjelölve, hogy miért. Anyukámmal azt gondolták, hogy biztos megkapják az útleveleket, meg a szükséges papírokat. Apukám el is utazott, be is került rövid időn belül az illetékes ember elé, még csodálkozott is, hogy csak ő van a folyosón. Az ember kinyitotta a fiókot, és megmutatta az 5 útlevelet. Majd szó nélkül mindegyiket összetépte, és a kukába hajította. Utána szólalt meg, hogy miért kellett „agitálni" a többiek között, hogy ő visszaköltözhet Magyarországra. Tudja meg, hogy soha többet nem lesz ilyen lehetősége. Hiába mondta apukám, hogy ő nem agitált senkit, nem mondta senkinek, hogy milyen hosszú időbe és mibe került, hogy idáig eljutott az ügy. Ekkor az ember elmondta, hogy többeken, együtt azzal jöttek hozzá, „ha a Podobni Pál visszamehet, akkor mi is. Hát most már a Podobni Pál sem mehet vissza. Végeztünk". – mondta. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lelkiállapotban jött el onnan apukám. Utazott vissza Imel-re, szomorúan, talán önmagát vádolva, hogy a nagy örömöt nem tudta magában tartani, és ez lett belőle. Öt év utánajárás, és semmi eredménye, sőt talán még a bizalmat is elvesztette. Anyukám sírva fakadt, mikor megtudta. De nagyon erősek voltak. Azon nyomban elhatározták, hogy újrakezdik a kérvényezést. Az elhatározást tett követte. Készültek a papírok, híztak a disznók, kacsák, libák, aztán bekerültek a hátizsákba, és eljutottak Prágába. Valószínű, hogy szükség volt rájuk, meg finomak is lehettek, mert a papírok csak bekerültek megint a minisztériumba.

Közben, hogy - hogy nem, apukám is gondolta, hogy meglátogatja a magyarországi rokonokat. (Valószínűsítjük, hogy kellett a Bóna nagymamától befogadó nyilatkozat, és a posta nem volt biztonságos. Erről sosem beszéltek a szüleink.) Apukámnak ekkor már volt egy kis Jawa-Zetka motorja. Csehszlovákia iparilag fejlett ország volt, és a gépesítés területén jóval előbb állt, mint Magyarország. Nekünk akkor már mosógépünk is volt! Ez ma természetesnek tűnik, de akkor ez álom volt. Villany működtette, keverőtárcsás volt. Amire még emlékszem, hogy volt a kertben kút, és szivattyú is volt hozzá. Nem kellett kézzel felpumpálni a vizet. (Ennek még lesz jelentősége a hazatelepülés után). Szóval apukám a kis motorral, útlevél nélkül nekiindult Magyarországra. Az elindulás részleteire nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nagyon soká jött haza. A konyhánk ajtajától jó messzire volt a kertkapu, léckerítésünk volt, és én bármiféle motor hangot hallottam, rohantam a kiskapuhoz, és kiabáltam, hogy: „Jön Otyecka, jön Otyecka!" (jön apuka, jön apuka). De bizony nem apuka jött, hanem valaki csak elment az utcán.Az elbeszélésekből úgy emlékszem, hogy kb. egy hónapig volt távol apuka. Persze nem volt ilyen hosszúra tervezve az utazás. De közbejöttek dolgok. Apukám szerencsésen megérkezett a Bóna mamáékhoz. Akkor a nagymama meg a Piroska nénnye, anyukám húga, bent laktak a „városban", Kunszentmiklóson az Apostol Pál u. 17. szám alatt. A házban volt két szoba, meg egy „nagy spájz"-nak nevezett szoba, a pincelejáró fölött, konyha, kamra, istálló. A nagymama a nagypapa halála után döntött úgy, hogy vesznek házat a városban, és beköltöznek. A tanyát otthagyták Imre báttyáéknak, akiknek akkor már meg volt a kis gyerekük, az Etelka (most Garai Józsefné, a Krisztának és Péternek az anyukája). A Piroska nénnye biciklivel járt ki a tanyára segíteni nekik a földek művelésében és a háztartásban. Apukám, amint elrendezte a dolgokat (ezért gondolom, hogy a befogadó nyilatkozat kellhetett), visszaindult ugyanúgy motorral Csehszlovákiába. Ezekről a dolgokról anyukám ugyanúgy nem tudott otthon semmit, mint amikor ő volt Magyarországon, és apukám várta haza. Eltelt egy hét, na, most már biztosan jön. Teltek a napok, majd a hetek is. Mi történhetett? Baleset érte, elfogták? Mikor? Odafelé, vagy már visszafelé? Megint jöttek a jóakarók. Ekkor már többen tudták, hogy apukám Magyarországra jött. „Na, Maris, itt hagyott téged a Pali, vissza sem akar az jönni! Na,  Maris, hiányzott ez neked? Nem jó nektek itt? Ki tudja, mi van azzal a szegény Palival? Melyik börtönben van? Biztos jól agyonverték, a motort meg elvették! Majd jönnek a csendőrök aztán téged is elkezdenek vallatni, hogy miért ment Magyarországra. Még örülj, ha nem azt fogják mondani, hogy kémek vagytok. Akkor aztán nektek annyi..." S anyukám ezt mind tűrte. Csendesen, lelkében imádkozva, és bízva, hogy apukám meg fog jönni. Ő arra gondolt, hogy valami miatt nincs lehetősége nekivágni a határnak, mert például megerősítették a határőrizetet. De bizakodott. Egy nap aztán tényleg apuka motorja berregett a kapuban. Nem tudom, hozott e valamit Magyarországról, de nem is volt fontos.  Az öröm leírhatatlan. De az aggodalom is. Ugyanis apukámat a visszafelé úton elfogták a határőrök. Nem jó információt kapott, hogy mikor, hol lehet esetleg átjutni ellenőrzés nélkül. Apukám nem tiltakozott, elmondta, hogy igen, papírok nélkül szökött Magyarországra. A család itt van Szlovákiában, Imel-en, a felesége és a három kislánya. Többször kihallgatták, de nem bántották. Egyszer aztán elengedték. Ez így nagyon szép történet lett. De ott maradt az aggodalom, hogy fogják-e őket figyelni, vajon tényleg nem kémkedésre gyanakodnak-e, és csak azért engedték el, hogy így jussanak el valakihez. No és persze a visszatelepülési kérelmek! Vajon jelentik Prágának, hogy egy Podobni Pál nevezetű ember kétszer is megsértette a Magyar-Csehszlovák határt. Ha igen, akkor tényleg lőttek a kérelmek kedvező elbírálásának. Nem maradt más lehetőség egyelőre, mint hogy vártak. Lassan a falu népe, és a „jóakarók" is napirendre tértek a dolgok fölött.

Apukám is próbálta magát túltenni a történteken,erőt gyűjtött, és újra elvonatozott Prágába. Ezen az úton is fennállt a bizonytalanság. A minisztériumba csak úgy lehet bemenni, ha a személyi igazolvány alapján beazonosítják. Ha eljutott a hír az elmúlt időszakról ide, akkor még az is lehet, hogy letartóztatják, meg főleg az, hogy újra széttépik a papírokat. Az ellenőrzésen átjutott, az ügyintéző sem kötözködött. A szokásos kérdések feltevése és megválaszolása után, no meg a hátizsák tartalmának az íróasztalba vagy szekrénybe rakása után, hasonlóan az előzőekhez, elhangzott a bíztatás, hogy sínen van a dolog, már csak egy-két aláírás kell, legyenek még egy kicsit türelmesek. Apukám bevásárolt Prágában, aztán irány haza. Dolgozni kellett. Két háromhavonta ez megismétlődött. Azért, hogy ne legyenek teljesen nyugodtak, időnként megjelent náluk a csendőr körzeti megbízott (ma kb. falusi rendőr), aki próbálta kipuhatolni, hogy miért akarnak annyira eljönni. Nincs-e valami hátsó szándékuk. Megpróbálta őket maradásra bírni. Mint később kiderült, neki ez a pártbizottság részéről kiadott feladat volt, hogy „puhítsa" meg a Podobni Pált, hogy letegyen a visszatelepülési szándékról. Jó kapcsolatban volt a család a csendőrrel, és felettébb nem volt erőszakos. Mindig vendégül látták, amikor megjelent. Ez jó volt a csendőrnek is, így lehet, hogy még túl is teljesítette a látogatásokat az elvártnál.Aztán végre egyszer azzal fogadták apukámat a minisztériumban,1956. januárjában, (ha jól emlékszem, másik ügyintéző vagy főnök került arra az osztályra) hogy meg van minden aláírás, pecsét, útlevél, mehetnek vissza Magyarországra, de záros határidőn belül. Ez azt jelentette, hogy megszabták, hogy január 28-én lépik át a Csehszlovák határt, és ettől kezdve nem csehszlovák állampolgárok. Mivel a földek, jószág, meg minden egyéb már Jrd tulajdonban volt, ezekről nem kellett rendelkezni. Azonban ott volt a ház, ami a tulajdonukba került az évek során. Ezt eladhatták. Meghatározták, hogy miket hozhatnak el. Listát kaptak erről, meg minden dologról, hogy mit kell elintézni (pl.a lányok iskolai bizonyítványait kikérni). Persze a vámhatóságnak mindent le kell ellenőrizni. Nem kell titokban tartani az engedélyezést, nyíltan intézhetik a dolgaikat. (megjegyzem, hogy apukámék után senki nem kapott abból a faluból visszatelepedésre engedélyt. Sokan ott maradtak és később északabbra költöztek, a gyerekeik meg nagyrészt beolvadtak a szlovák közösségbe.

Azért jó páran továbbra is magyarnak tartották magukat, és őrizték a magyar nyelvet. (lásd Duchaj Valika). Azt, hogy 7 év után apukám milyen érzésekkel lépett ki a minisztérium ajtaján, nem tudom. Valahogy soha nem beszélt róla, csak annyit mondott, hogy örült. De gondolom szorongott is. Apukám hazaérve elmesélte, mi hogy történt, megmutatta a papírokat, és első volt a hálaadás Istennek, hogy meghallgatta kérésüket, és továbbra is az Ő védelméért imádkoztak, mert szinte még el sem hitték, hogy ez igaz. Aztán elmondták a szűk családnak, rokonságnak (Babkának, apukám testvéreinek, anyukám testvéreinek). Anyukám testvérei örültek is, meg szomorúak is voltak. Ők maradtak Szlovákiában. Később a Duchaj család elköltözött Szenc-re (Senec-re), a Kúty család ott maradt Imel-en. Mivel az idő elég rövid volt, el kellett kezdeni a készülődést. Úgy emlékszem, hogy az ingóságokat, bútorokat, ruhákat, háztartási műszaki cikkeket külön engedély nélkül elhozhattak. A házat eladták a Pista báttya legidősebb lányáéknak, Kuruczné Podobni Piroskáék vették meg. (Hosszú évekkel később, mikor már meglátogathattuk őket, jó volt hozzájuk látogatóba menni, szeretettel fogadtak). Apukáék jó nagy ládákat csináltak, azok bent voltak a kamrában, és amikor valami már „útra készen" volt, azt abba belerakták, szigorúan leltárba vették, miből mennyi van, hány méter, hány darab, stb. A három lánynak az összes stafírungra valót megvásárolták, és bekerültek a ládába. Stafírung = kelengye: paplan, párna, huzatok, törölközők, konyharuhák, takarók,fehérneműk, ruhák, meg ilyesmi, és mindegyikből 6-6-db, vagy 2-2 két garnitúra. Valamikor ez úgymond kötelező volt a lányos szülőknek, a lány férjhez adásakor.(Az elején már írtam, hogy apukám erről lemondott, amikor anyukámat megkérte). Így tehát megvették a három teljes szobabútor garnitúrát is. Ez állt garnitúránként 2 db nagy szekrényből, 2 ágy, 2 éjjeliszekrény és egy tükrös szekrény. (ezeknek még jelentősége lett később). Összedobozolták a saját bútoraikat, edényeiket, a spájzban, padláson lévő élelmiszereket, a mosógépet, a villanymotort, a szivattyút, bicikliket, még a motorbiciklit is elcsomagolták. Aztán az utazás előtti napon jött a vámhatóság embere, és kezdte átnézni a dolgokat. Sok mindent ki akart venni a ládákból, apukám nem is vitatkozott vele, úgy gondolta, hogy amit jóváhagy, rendben van, ő nem vitatkozik, csak legyenek már túl ezen a költözésen. De azért voltak a környezetben jó emberek, akiknek a beszélőkéje igen csak jól működött, meg értettek ahhoz, hogy hogyan kell lekenyerezni embereket (egy kis pálinkával, egy kis ebéddel, és elvonták a figyelmet), és sok minden visszakerült a ládákba, és utána le lett zárva (leszögelve) és a vámos rátette a pecsétet a lezáró szalagra, ami azt jelentette, hogy azt már nem fogják kibontani. Mehetett föl a láda a traktor pótkocsijára. Fel akarták rakni a motort is. Igen ám, de az az „ottmaradó" dolgok között volt, tehát a vámos leszedette a pótkocsiról. Aztán valahogy a motor mégiscsak kiért az állomásra a vagonhoz, és bekerült a szállítandók közé. Volt olyan dolog, amit a jó barát elvitt, hogy akkor az az övé lesz, aztán amikor a traktor kifordult az utcából, felrakta a pótkocsira, és mintha jóváhagyták volna a vámosok, utazott az is az állomásra. Így került a motor is a vagonba. Gyallán, (Hurbanovo) a vasútállomáson kaptak egy tehervagont (persze előre le kellett foglalni), és abba pakolták be a ládákat. Megvolt a vámos papír is, itt már nem foglalkoztak azzal, hogy mi kerül a vagonba. Mire szépen mindent bepakoltak, akkorra ért oda a falubeli hivatalos ember a vámossal, hogy leellenőrizzék, hogy minden rendben van-e? Igen, mindent rendben találtak, becsukták a vagonajtót, lezárták és újra pecsét került a zárra. Irány Magyarország, Kunszentmiklós. Előre megmondták, lehet, hogy több napba fog telni, mire majd megérkezik, ne izguljanak. Tehát az anyagi dolgok elindultak. Arra nem emlékszem, hogy aznap este mi hol aludtunk, és arra sem, hogy hogy mentünk az állomásra. Nekem csak a vonatozás emléke maradt meg, és az izgalom, hogy „megyek a nagymamához, Magyarországra, aki már nagyon vár". Nem tudom, mennyi ideig vonatoztunk, kérték-e az útleveleket, mennyi csomag volt nálunk, hol szálltunk át. Arra emlékszem, hogy leszálltunk a kunszentmiklósi vasútállomáson. Hideg volt, hó volt. Az állomáson nem várt senki. Elindultunk a falu központja felé a hóban. (akkor a mai Szabadság utca egy keskeny, földes utca volt, házak nem voltak Tasskertesben, csak itt-ott egy. A mai kerékpárutat akkor „Horty út"-nak hívták. Ugyanilyen keskeny volt, két oldalán mély árokkal, teli hóval). Jó ideig gyalogoltunk. Hogy anyukám honnan tudta, hogy hol van az Apostol Pál utca, a nagymama háza, nem tudom.

De nem emlékszem, hogy valakitől kérdezték volna. Egyszer csak azt mondták, hogy megérkeztünk. Mi lányok mentünk elöl. Úgy emlékszem, olyan izgatott voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. A nádtetős, fehér falú házból a nagy kutyaugatásra kijött a Piroska nénnye, majd a nagymama is. A nagymamára úgy emlékszem, hogy egy magas, vékony, fejkendős néni volt. Boldogan ugrottam köszönni, csak azt nem értettem, hogy a nagy ölelkezések közepette miért sír, zokog mindenki. (ezt már csak később, felnőtt fejjel értettem meg). Ahogy beléptünk a jó meleg konyhába, nagymama első dolga volt hálát adni a jó Istennek, hogy meghallgatta azt a sok imát, amit elmondtak, és hát a Marisék újra itthon vannak. Ugyanígy adtak hálát szüleim is Isten őrző kegyelméért, a megtartásért.  Annyi viszontagság, annyi keserűség, annyi öröm, annyi kétség, annyi bizonytalanság után felfoghatatlan volt az, hogy papírokkal a kezükben, újra Magyarországon vannak, remélve, hogy lezáródik az elmúlt kilenc év, és új életet kezdhetnek szülőföldjükön.

Azért volt még izgalom a továbbiakban is. Mikor érkezik meg a vagon, egyáltalán megérkezik-e? Hogy fogadják majd őket a faluban? Hogyan tudnak újra lábra állni, önálló otthont teremteni. Néhány nap múlva apukám azzal jött haza a vasútállomásról, hogy azt ígérték, holnap megérkezik a vagon, amiben a Csehszlovákiából áthozott dolgaik voltak. Így is történt. Ahogy elmondták, a vagon sértetlen volt. Valahogy sikerült apukámnak fuvarost találni, aki a vasútállomásról beszállította az Apostol Pál utcába a bútorokat, ládákat és a többi dolgot. Arra is emlékszem, hogy addig nem lehetett kibontani őket, amíg a Magyar Vámhatóság nem ellenőrizte le. (nem tudom, mit gondoltak, hogy ugyan mit szállít Magyarországra Csehszlovákiából egy három gyermekes család). De ez volt a szabály, és apukámnak ez nem okozott gondot. Arra is emlékszem, hogy Csehszlovákiában akkor már nagy divat volt a nejlonharisnya, itthon még híre-hamva sem volt. A vámos jó néhány párral „megvámolta" a szállítmányt, és aláírta a papírokat, hogy minden rendben.

Bóna nagymama

A hivatalos papírokat be kellett adni a Tanácsházára (ma Önkormányzat), be kellett jelentkezni a Rendőrségen, be kellett jelenteni, hogy a nagymama házában lakunk, azt neki is alá kellett írni, és hogy kezességet vállal értünk, tehát gondoskodik rólunk, és nem fogunk segélyért menni a Tanácsra. Nem is tudom, akkoriban ismerték-e ezt a fogalmat, hogy segély. Mindenki úgy élt, ahogy tudott. Akinek volt földje, gazdálkodott, onnan volt meg a betevő falatja. Így éltek a nagymamáék is. Nem volt nyugdíj, nem volt munkahely, (az csak a városokban, főleg Budapesten volt. A nagymama két fia, Gábor és Feri is Budapestre mentek dolgozni, ott éltek, ott alapítottak családot.) Ekkor már (Sztálin és Rákosi halála után) enyhült a politikai és gazdasági szigor az országban.

1956. Tavaszán Kunszentmiklóson.

Január 31-én értünk Magyarországra, tehát az iskolai félévkor. Irénke 14 éves volt, Margit 11. Mindketten szlovák iskolába jártak. Otthon viszont magyarul beszéltünk. Ők tehát tudtak szlovákul beszélni, írni, olvasni. De magyarul csak beszélni. Mivel a tankötelezettség akkor 14 év volt, a szüleim úgy gondolták, hogy Irénkének erre a félévre már nem muszáj iskolába járni, minek gyötörni szegényt a magyar helyesírással, meg a történelemmel, meg egyebekkel. (jóval később mesélték, hogy amikor már lehetőség lett arra, hogy Irénke Budapesten a konzervgyárban dolgozzon, kellett vinni a bizonyítványt a nyolc osztály elvégzéséről. Mivel neki csak szlovák nyelvű bizonyítványa volt a VII. osztály év végéről, egy A4-es méretű, címerrel ellátott, az iskola által lepecsételt papíron (a 8. félévről nem volt papír), egy kis ravaszsággal a VII.-ből csináltak VIII.-at, így ez nem okozott gondot, a későbbiekben sem. Kedves Unokáim! Eszetekbe ne jusson ilyen dolog a ti bizonyítványotokkal kapcsolatban! Ez ma már nem működik! Csak érdekességként írtam le.)

Margitot még be kellett íratni iskolába. Anyuka be is ment vele az igazgatóhoz, hogy itt egy 11 éves kislány, aki most ötödikes volt Csehszlovákiában, szlovák iskolában, de rendesen beszél magyarul. Így került Margit ötödik félévkor a Kunszentmiklósi Állami Általános Iskolába. Hamar kiderültek az olvasási hiányosságok, meg a történelemismeret meg egyéb tananyagok hiányosságai. Nehéz helyzetben volt Margit, de azért egy-két barátnője lett, és a tanárok között is volt egy-kettő, aki megértette ezt a nehéz helyzetet, és próbált segíteni. Két dologra nagyon emlékszem. A humán és közismereti tárgyak nem mentek Margitnak, viszont az orosz nyelv, az kitűnő volt. Ugyanis sok hasonlóság van a szlovákkal. A magyar gyerekeknek meg az nem ment. Ha valamit oroszul kellett megoldani, Margit kéznél volt, és ezzel kivívta az elismerést osztálytársai között. A másik az ének és zene volt. Nagy hasznát vette a gyülekezeti zenekari óráknak, amikor a felnőttekkel együtt játszott a mandolin zenekarban. Énekelni is tudott. Az énektanár behívta az iskolai énekkarba. Akkoriban még iskolai ünnepség elképzelhetetlen volt énekkar nélkül, megtiszteltetés volt énekkarosnak lenni. Az énekkar kapott lehetőséget kisebb színdarabok előadására is, amiben már Margit is ott volt. Sok nehézséget okoztak Margitnak a tornaórák is, de ezzel abban az időben nemigen foglalkoztak. Így az év végi osztályzásokkor a humán tárgyakat tanítók meg akarták buktatni, viszont az orosz- és énektanárok kiálltak mellette, és addig győzködték a tantestületet, míg beírták a ketteseket, és így nem kellett osztályt ismételnie. Igaz, a későbbiekben sem nagyon szeretett tanulni, inkább ment hajtani a lovas kocsit a tanyára, meg a földeken dolgozni. Sokszor csak a tanárok jóindulatán múlott, hogy a kettest megkapja, meg anyuka leleményességén, hogy vitte a tanároknak a túrót, tejfölt, meg ami a kertben éppen megtermett, tehát lekenyerezte őket.

E kis kitérő után térjünk vissza az első itteni napokhoz. A szüleim úgy gondolták, hogy szeretnének önálló életet élni, és csak addig maradunk a nagymama házában, amíg valamit össze tudnak hozni. Készpénzt ugye nem hozhattak magukkal, meg akkor még bankszámla sem volt, így nem maradt más, mint hogy azzal gazdálkodtak, amit elhozhattak az előző lakóhelyről. Jól tudták magukat menedzselni. Apukám sokszor elmondta, hogy ő nagyon sokat tanult a szlovák kolhoz rendszerben, amit itthon hasznosítani tudott akkor is, meg később is. A nagymamáék szóltak az ismerőseiknek, meg az iskolában anyuka a tanároknak, hogy bizony nekik van sok szép eladó holmijuk, amit Csehszlovákiából hoztak. Nagyon jó minőségűek, és ők nem adják drágán. Nem tudom, mihez szabták az árakat,(apuka elment érdeklődni a boltokba az árak iránt) vagy a nagymamáék abban tudtak-e segíteni, hogy itt ezeket a dolgokat mennyiért lehet megkapni, de valahogy beindult az üzlet. A nagymama háza szinte egy bolttá alakult. Jöttek az érdeklődők. Csodálkoztak, hogy mennyi minden volt ott. Persze, mindenkinek el kellett mesélni, hogy hogyan alakult az életük és miért jöttek vissza, volt, akinek még a papírokat is megmutatták, hogy ezt ők engedéllyel hozták el, és teljesen szabadon rendelkezhetnek vele, és most nekik az otthonteremtéshez pénz kell, a lányoknak meg majd lesz stafírung a maga idejében. Elkeltek a szobabútorok, akik megvették,büszkén mutogatták az ismerőseiknek, hogy milyen kuriózumra tettek szert, szinte itt a szomszédban. Lassanként a többi dolog is gazdára talált. Mindeközben kitavaszodott, apukám bérelt földön kezdett gazdálkodni, közel a Középszenttamási tanyához, ahol Imre báttyáék éltek. De apukám nem csak búzát, árpát meg takarmányt vetett, hanem egy jókora darabon elkezdett paradicsomot termeszteni. Igaz, hogy nem volt akkor még lehetősége a locsolásra, de a tapasztalata azt mutatta, hogy a paradicsom kevesebb vízzel is jó hozamot biztosít. Itt ezen sokan csak mosolyogtak.Tavasszal egyik nap azzal jött haza, hogy közel a vasútállomáshoz eladó egy telek, és az neki nagyon tetszene az új otthon felépítésére. A „főút" mellett van, a közelében épül az iskola, és van egy bolt is az állomás mellett. Meg nem utolsó sorban az állomásra ez az út vezet, és ha elkezdenek kertészkedni, akkor ott el is tudnák adni az árut azoknak, akik arra járnak. (Hm, hát ez a történelemkönyvekben is szerepel, hogy a keresztutak közelében telepedtek le a kereskedők ahol sok ember megfordul). Megmutatta anyukának, és rövid időn belül meg is egyeztek a tulajdonossal, és megvették a 600 négyszögöl telket. A nagymamának nem volt ez annyira örömteli eset, meg is jegyezte, hogy hát „nem jó nektek itt? Olyan rövid ideje vagytok a közelembe, máris itt akartok hagyni?" Anyukám nyugtatta, hogy nem messzire mennek, meg hát jönni fognak úgy is, meg Édösanyám is el tud jönni hozzánk, ne legyen kétségbe esve, de hát vágynak az önálló életre. Talán a nagymama is elfogadta ezt, és megnyugodott.Apuka első dolga volt, hogy fúratott egy kutat a kert közepére. A kútfúrással egy időben villanyáramot köttetett le egy karóra, a kút közelébe.   No, már ennek csodájára jártak az arra járó-kelők. Kóstolgatták a víz ízét, mondták, hogy jó, de mire ez a fúrt kút? Akkor Kunszentmiklóson csak a központban volt egy artézi kút, onnan hordták az „urak" a vizet, a házaknál ásott kút volt, amit gémeskútnak hívtak. Vödörrel húzták fel a vizet belőle. Szlovákiában már ekkor majdnem minden háznál fúrt kút volt. Nem biztos, hogy szivattyúval működött, hanem kézi felpumpálással folyt a víz belőle.Ősszel be lett ültetve az egész kert salátával. Az első salátákat 60 fillérért adták a piacon, a piac vége felé 30 és 20 fillérért. Irénke és Margit hordták a piacra. Külön árultak a piacon, biciklivel mentek, gyalog kellett áttolni Tassra, a szombati piacra. Margit sokszor elvette Irénke pénzét, hogy neki több legyen, vagy ha maradt saláta, akkor mindig átrakta Irénke kosarába, hogy mutassa, hogy ő mindent eladott. Apuka elmondta, hogy paprikát meg paradicsomot fog termelni. Így is lett. Elkészült a kút, és ekkor jött a következő „csoda", hogy ez a Felvidékről jött ember villanymotort és egy szivattyút szerelt a kútra, és nem kell kézi erő ahhoz, hogy a víz a felszínre jöjjön.Az első maradandó élményem ezzel a telekkel kapcsolatban az, hogy valamikor május környékén ültették ki a palántákat a helyükre. Apuka kihúzott egy hosszú zsinórt, az mellett kapával elkészítette a „fészkeket" (gödröcskéket) a palántáknak. A fészkeket tele kellett engedni vízzel (jó sok sár keletkezett benne), és ebbe a vizes földbe került a palánta. Mivel a kútból szivattyú húzta fel a vizet, egy jó hosszú slagon az egész kertbe el tudták vezetni. Így anyuka minden gödröcskét jól tele engedett vízzel. A sorok végén ládákban ott volt a paradicsom, meg paprika palánta. Ebből kaptam én egy jó nagy csokorral a kezembe (éppen csak tartani tudtam). Az én feladatom volt, hogy minden egyes gödröcskébe 2 szál paprika palántát, vagy 1 szál paradicsom palántát letegyek. A két nővérem fogta ezeket a palántákat, és szépen beültette a sárba, úgy, hogy kivettek a gödörből egy marék sarat, leállították a palántát a gödörbe, és jó erősen a gyökérhez csapták a kezükben lévő sarat, majd a környező száraz földdel az egész gödröcskét betemették. Én ekkor 4 (négy!) éves voltam. A tesóim két-két sort palántáztak egyszerre, sokszor egymással versenyezve. Ők már Szlovákiában is csináltak ilyesmit. Nekem viszont egyszerre négy sorba kellett „potyogtatnom" a palántákat, és hát előfordult, hogy nem győztem, és mindig ott voltak a sarkamban. Margitunknak már akkor nagy szája volt, és mindig morgott velem, hogy mit tötyölőgök már azzal a palántával, kapkodjam már a lábaimat meg a kezem gyorsabban járjon. Bizony, többször elsírtam magam, de mindig azon voltam, hogy együtt lehessek a szüleimmel, tesóimmal a telken. Egész nyáron gondozták a palántákat, kapáltak, locsoltak, és hát még a tanyasi földeken is dolgoztak. Az állomásról jövő emberek kíváncsian várták a végeredményt. Akkor Kunszentmiklóson nem volt még „kertészeti termelés". Amikor már akkorák lettek a paprikák, meg megértek a paradicsomok, hogy le lehetett szedni, a ládában kitették az út szélére, és ahogy jöttek az emberek, szívesen vásároltak belőle, és nagyon ízlett nekik. Apukám már látta, hogy jó vételt csinált ezzel a telekkel. Közben a tanyán is kezdett érni a paradicsom. A lányok mindig mentek szedni, apuka meg hozta be a pénteki piacra. Akik eddig kételkedtek a kertészkedésben, most csodálkoztak, amikor apuka a heti piacra egy-egy kocsi paradicsommal érkezett, ami nagyon jó ízű volt. Apukámnak volt kereskedő vénája, mert soha nem vitt haza maradékot. A piac vége felé leengedte az árat, vagy alkalmazta az „egyet fizet, kettőt kap" elvet, azaz egy kg-ot kifizetett a vevő, de két kg-ot vihetett haza. Persze hogy a következő piacon már keresték, hogy hol árul.

Közben elkezdték tervezni, hogy hol legyen a telken a ház. Kerestek kőművest, aki elkészítette a rajzot. Akkoriban még nem volt olyan nagy cécó az engedélyezés körül. Közben egy közelben lévő szikes területet is megvettek és azon elkezdtek vályogot vetni. A vályoghoz agyag, törek (összetört szalma, amit a cséplőgépektől tudtak elhozni) és víz kellett.  Ez úgy történt, hogy kiástak egy kb. 2x3 méteres gödröt, a kitermelt agyagot elkezdték vízzel keverni, majd beleszórták a töreket. Az agyag nehezen vette be a vizet, jó csúszós, ragacsos lett, amit először kapával, gereblyével keverték, aztán mikor már valamennyire képlékeny lett beleszórták a töreket. Ez után mezítláb elkezdték taposni, hogy minél egynemű legyen az a sárkupac. Ha már úgy gondolták, hogy szépen össze fog állni, akkor az előre elkészített fa sablont bevizezték, és kézzel teli gyömöszölték a sárral, a tetejét vizes kézzel lesimították, majd felhúzták a sablont. Jó tömörnek kellett lennie, különben kiszáradás után széttört volna. Akkoriban még nem volt gumikesztyű, meg védőkesztyű, és hát eléggé megviselte az ember kezét a sárdagasztás, tapasztás. Egy akkora házhoz, amiben volt két szoba, konyha, spájz, (fürdőszoba még nem) kamra, istálló,ha jól emlékszem 12.000 db vályog kellett. Szóval sok. Egy nap nem tudom hány készült el. A sablont mindig szépen egymás mellé rakták, 10 db került egy sorba, hogy könnyen meg tudják számolni. Mivel ez a vályog jó vizes volt, nem lehetett egy pár napig elmozdítani. Ha közben esett az eső, akkor le kellett takarni, különben szétáztak volna. Kunszentmiklóson már akkor is magas volt a talajvíz, így a gödörben is megjelent. Ebbe a vízbe aztán előáztatták a következő napi adagot. Emlékszem, hogy nekem is megengedték, hogy tapossam a sarat mezítláb. Az akkor még jó móka volt. De amikor rászórták a töreket, no, az már nekem nem volt annyira jó, mert nagyon szúrta a talpamat. Az volt a feltétel, hogy ne essek el, és a ruhám lehetőleg ne legyen fülig sáros, és ha felnőtt nincs a gödörnél, akkor nem szabad belemenni, bármilyen meleg is van, mert nagyon csúszik. A vályogok a napon száradtak. Amikor már meg lehetett fogni, és nem tört el, akkor gúlákba rakták össze, úgy, hogy minden vályog között volt rés, hogy a szél járja át és száradjon. Ha kellően kiszáradt, lehetett felhasználni az építkezéshez. Ez a gödör, jó pár évig megmaradt, és van egy nagyon kellemetlen emlékem vele kapcsolatban. Még nem voltam iskolás, tehát ez 1957-58-ban lehetett, amikor a libákra meg a tehenekre kellett vigyáznom a réten (ez a mai Táncsics utca északi része és a Zsák utca területe), jó meleg volt, és hát a víz nagyon vonzotta a gyerekeket. Én csak a lábamat akartam belelógatni a víz szélébe. De elfelejtettem az intelmet, hogy a vizes agyag nagyon csúszik. Ebben az időben elég sok víz volt a gödörben. Játék közben szépen belecsúsztam, és nem bírtam felállni, de még megkapaszkodni sem, mert nem értem el a gödör tetejét. Akkor még csak egy ház volt a szomszédunk, a Czabai Margiték (a Bányai fiúk nagyszülei) háza. A Margit tőlem 4 évvel volt idősebb, de mivel nem volt más játszópajtása, elég sokat voltunk együtt a réten. De most ő sem volt ott. Ráadásul megijedtem, egy darabig próbáltam kimászni, de visszacsúsztam. Egyszer aztán elkezdtem kiabálni, anyukámat hívtam, de ők kint dolgoztak a tanyán, és a Margit hallotta meg, ő jött segíteni, és kihúzott. Nem is mertem rögtön elmondani anyukámnak, hogy mi történt, csak amikor a sáros ruhát meglátta. Hát nem dicsért meg, és lelkemre kötötte, hogy soha nem megyek be vályogos gödörbe. Biztosan ezért van vízfóbiám, ahol nem ér le a lábam, még medencében is félek, és ezért nem tanultam meg úszni sem.

De kicsit előre szaladtam a történetben. Még 1956 nyarán vagyunk. Elkészültek a vályogok. Közben a kőműves kimérte a ház alapját, apukám kiásta, majd bebetonozták. Akkor még nem lehetett kész betont venni, úgy kellett keverni. Sóder, cement, víz. Ebben az egész család részt vett, még én is. Mivel nekünk volt fúrt kutunk, a szivattyú nyomta a vizet, és a slagot én is tudtam tartani, a többiek meg rakták az egy lapát sódert, egy lapát cementet. (lehet, hogy az arányok mások voltak). De nagyon büszke voltam, hogy én is részt vehettem az építkezésben. A kőműves időnként megnézte, hogy mit csinál ez a felvidéki ember, de mindig jóváhagyta a munkákat. Az alapot vasúti salakkal töltötték fel, aztán le is szigetelték a betont kátránypapírral, szurokkal.  Aztán a falazásnál már a kőműves irányított. Lassan eljött az ősz, és a tetőt már októberben kezdték fölrakni. Apukám azt mondta, hogy karácsonykor már az új házban leszünk. A nagymama hiába mondta, hogy nem kell sietnetek, jó helyen vagytok itt, de apukámék már szerettek volna a saját otthonukban lenni. A nagymama és Piroska nénnye mindig mondták, hogy az a lakás még nyirkos, hideg lesz, legalább a kis Etukát ne vigyétek oda, ő maradjon itt. Én viszont az anyukámékkal akartam menni, és egyszer azt találtam mondani: „abban a házban nekem is lesz egy sarok, és én oda megyek, ahol anyukámék lesznek". Ezazóta is rajtam maradt, mint egy szállóige. Izgatottan vártam, hogy elkészüljön a ház, és karácsonyra beköltözzünk. De ez nem volt problémamentes. A történelemből ismerjük az 1956-os eseményeket. Amikor a tetőt cserepezték, akkor már Kunszentmiklóson is eldördült egy-két lövés. Szerencsére a mester sem volt ijedős, és folytatták a munkát. Ekkor itt is volt egy-két jóakaró, és jöttek a megjegyzések: „ennek a Felvidéki embernek is ezért kellett hazajönni, hogy most itt is ilyen lett a politikai helyzet". Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha ott marad". Tető került a házra, a bepucolás annyiból állt, hogy a konyha „rendbe" lett téve, kimeszelve, lebetonozva és volt benne egy kis vaskályha. A többi helyiség csupasz vályog, az aljzat pedig a vasúti salak. Mivel a kertben a kút mellett a szivattyúhoz már volt vezetve áram, így a házba is be lehetett kötni a villanyt. A konyhában a plafonról egy villanyvezetéken lógott egy szem villanykörte, ami talán 25 wattos volt, de a gyertyánál százszor jobban világított. Volt egy gyűrűs kút (gémes kút) az udvaron, onnan vödörrel hozták be a vizet. Karácsony előtt pár nappal beköltöztünk a mi OTTHONUNK-ba,(akkor még utcanév sem volt, ma Táncsics utca 15.) mind az öten ebbe a konyhába. Nem emlékszem, kinek hol volt az ágya, de arra igen, hogy volt karácsonyfánk, egy picike fenyőfa. Volt rajta dió, meg alma, cukorra nem emlékszem. Karácsony estén nálunk az volt a szokás, hogy vacsora után apukám felolvasta az Úr Jézus születésének történetét, imádkoztunk, elénekeltünk egy pár karácsonyi éneket.Most külön is hálát adtunk azért, hogy a saját otthonunkban lehetünk. Ebben az évben anyukám egy! (1) darab narancsot osztott szét öt felé!

Ez volt a mi karácsonyi ajándékunk. Hogy hol tudott narancsot szerezni, nem tudom. De nagyon boldogok voltunk! Ettől kezdve hetente legalább kétszer meglátogattuk a nagymamáékat, valamint vasárnaponként találkoztunk az imaházban, a Kalap utca 10. szám alatt.

1959. Kalap utcai  gyülekezet

Egy öreg családi ház első szobája volt a gyülekezeti terem. Nem voltunk sokan, úgy 15-20-an járhattunk. Szerdánként imaóra volt, vasárnap délelőtt és délután is Istentisztelet.Sokszor volt vendég prédikátor is, aki vagy a nagymamánál, vagy nálunk, de inkább nálunk ebédelt. Ebben az időben volt, hogy egyszer meglátogatott bennünket Ceglédről Kurdi János a kisfiával, Jancsikával. Ő egy-két évvel volt idősebb nálam. Kurdi János testvér és apukám ismerték egymást még a '40-es évekből. Apukáék a lovakat patkoltatták a Zsédeli kovácsnál Kunszentmiklóson, és ott dolgozott a János testvér is.Nemrégiben hallotta, hogy a PodobniPálék visszajöttek Csehszlovákiából, és hát, ha már eljöttek a gyülekezetbe, bennünket is meglátogattak.  Ekkor találkoztunk a János papával először! Ugye milyen érdekes?Lassan kialakult a mindennapi élet menete az új házban, meg a ház körül.A kertet ősszel már felszántották.Került állat is a házhoz.Volt egy tehén, két ló, malacok, tyúkok.Mivel apukám Csehszlovákiában kertészetben dolgozott, megtanulta, hogyan kell palántát nevelni melegágyban. Ennek az az előnye, hogy mire májusban szabad földbe lehet magot vetni, akkorra már szép, erős, bimbós palántákat lehet kiültetni, és sokkal hamarabb lesz termés.Tehát már januárban elkezdte készíteni a melegágyat. Ezt azért írom le, mert a kis unokáim szerintem nem is hallottak ilyenről, esetleg csak a szobában található meleg ágyról. Szóval, a melegágyhoz az istállóban keletkezett trágyát kihordták a kertbe, de nem szórták szét, hanem120 cm szélesen, 50 cm magasan halmozták össze, 3-4-5 méter hosszan. Jól le is tömörítették. Erre apukám deszkából csinált jó, stabil keretet. Mindent ő maga csinált, mert így csak az anyagot kellett megvenni, mesterre, munkadíjra nem kellett kiadni a pénzt. A keretbe hozatott jó tápdús, barna, erdei földet, kb. 10-15 cm vastagon. A tél folyamán már előre elkészítette a takaró ablakokat. Ezek 120x100 cm-es ablakok voltak, de nem egyben, hanem több kisebb keretben, összefogva a nagy keretben. Ezt úgy hívtuk, hogy „melegágy ablak". Ezeket rátették a keretre. A nap, ahogy kibújt, elkezdte sütni, belül párás lett, a pára lecsapódott a földre, nem száradt ki, és mivel alul a trágya is hőt termelt, így szépen lassan a talaj elérte azt a hőmérsékletet, amikor el lehetett vetni bele a magot, kb. február vége felé. Utána folyamatosan figyelni kellett, hogy milyen a hőmérséklet. Ha az éjszakák esetleg nagyon hidegek voltak, akkor az üveget le kellett takarni kukoricaszárral, vagy szalmával. Reggel, mikor a nap kisütött, le kellett szedni. Langyos vízzel, locsolókannával időnként meg kellett locsolni. Mivel egy kézzel nehéz volt tartani a keretet is, meg a vízzel telt locsolókannát, ez nekünk kétszemélyes munka volt. A tesóim felemelték, valamivel megtámasztották, de biztosításként nekem is meg kellett fogni, tartani. Kb. két hét múlva kezdtek előbújni a kis paprika- és paradicsom palánták. Amikor 8-10 cm magasak lettek, egyesével át kellett ültetni egy másik melegágyba. Ezt hívták „pikírozás"-nak. (nem tudom, ez szlovák szó e, vagy miért pont így hívták ezt a műveletet, ma már talán „tűzdelés"-nek mondják.) Ezt a munkát anyukám, és a nővéreim végezték. Apuka szedte ki sorra az előző helyről a palántákat, én vittem oda a másik helyre, ők meg szépen, egyesével beültették. Ez úgy volt, hogy egy szélesebb deszkát keresztbe tettek a melegágyon, két oldalról arra támaszkodva ültették be a palántákat a meleg, nedves előkészített talajba, egymástól 10-12 cm távolságra, hogy legyen helyük szépen megerősödni. Egészen a májusi kiültetésig itt növekedtek. Voltak is csodálók, mikor meglátták a szép erős palántákat kiültetve a kertben.Honnan tudott ez a „fölvidéki gyüttmöntembör" ilyen korán, ilyen szép palántát szerezni. Jutott a palántákból a rokonoknak a konyhakertbe, meg a tanyai földbe is, sőt még ha valaki járókelő kért, apukám annak is adott. Tavasszal a tyúkok közül több elkezdett „kotlani". Ez azt jelenti, hogy a testhőmérséklete megnövekedett, és tudott egy helyben órákat ülni, és így lehetett alá tojást rakni, és kikeltette a tojásból a kiscsibéket. Anyukám is elővett egy-két öreg nagy kosarat, telerakta szalmával, bevitte az istállóba, és ráültette a tyúkot, ami már egy ideje kot-kot-ozott. (nem kotkodácsolt!). Ha a tyúk csinált magának fészket, és két napon keresztül csak akkor jött le a fészekről, ha enni, inni kapott, utána sűrű kot-kott közepette szépen visszaült, és ha anyukám felé nyúlt, nem csípte meg a kezét, csak dörmögött, akkor lehetett alá rakni 21 db tojást. A tyúk 3 hétig ült a tojásokon, a lábával mozgatta, forgatta őket, meg kot-kott-ozott (beszélt) nekik, védte őket. Egy hét után anyukám elemlámpával átvilágította a tojásokat, hogy „fiasak-e"? Tehát van-e benne kiscsibe? Amelyik sötét volt, és egy kis kalapszerű csík látszott a tojás hegyesebb végénél, az fias volt. Ami nem ilyen volt, azt kivette a tyúk alól, mondván, abból már nem lesz csibe, mehet a malacoknak.Három hét múlva a kiscsibék egymás után kezdtek kopogtatni a tojás héján, és pár óra alatt szépen kibújtak a tojásból. Amikor tyúkanyó szárnyai alatt megszáradtak, anyukám egy nagy dobozba tette őket és bevitte a konyhába, és betakargatta őket. Egy-két nap alatt mind kikeltek. Ekkor a tyúkanyó is a konyha sarkába költözött, egy ládába, a csibéivel együtt. Itt kaptak enni, inni. A tyúkanyót minden reggel ki kellett vinni az udvarra, ő ott kapta meg a napi kajáját, és hát lehetősége volt elvégezni a biológiai szükségletét. Nem mondom, hogy kellemes illata volt a „csirkefarmnak" a konyhában, de amíg a csibék pelyhesek, nagyon aranyosak. Amikor aztán már kezdett a szárnyukon a rendes toll látszani, akkor kiköltöztettük őket az istállóba. Tyúkanyó tanítgatta, óvta őket, a szárnya alá összegyűjtötte, és aludtak a csibék is, meg tyúkanyó is. Sajnos már nem tudok tyúkot ültetni, hogy megmutassam ezt a folyamatot nektek. Ma már gép kelti ki a tojásokat. Az is érdekes, de akkor nem látszik, hogy a tyúkanyó hogy viseli gondját a csibéinek. Érdekességként elmondom, hogy a tyúkanyó alá szoktak kacsa, illetve libatojást is rakni. Ilyenkor szegény tyúkanyó majd meg bolondult, amikor az általa kikeltett kacsák, libák egy pár naposan már szaladtak az úsztatóba fürödni. Tyúkanyó kot-kotozott nekik a víz szélén, rohangált fel-alá, de sem a kacsák, sem a libák nem értették miért van úgy megrémülve. Hiába, nem egy nyelvet beszéltek.Nyáron tehát már volt csibe, kacsa, liba. Nekem ezekre kellett vigyáznom, hogy lehetőleg ne menjenek a veteményes kertbe, meg a „nagy kertbe", ahol a paprika meg a paradicsom már ki volt ültetve. Anyukámék jártak ki a tanyára, a földekre dolgozni. Én ekkor öt éves voltam. Akkoriban nem volt ám óvoda, hogy oda elvittek volna, amíg ők dolgoznak a földeken. Azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy óvoda. Az iskoláról tudtam, és már nagyon szerettem volna iskolás lenni. Margit mindig mondta, hogy „várjál csak, majd megtudod, hogy milyen nehéz az iskola". Ő nem nagyon szeretett iskolába járni, inkább ment a tanyára dolgozni, kapálni, meg a lovakat hajtani. Nagyon büszke volt, hogy ő nem félt a lovaktól. Tehát amikor ők korán indultak ki a földekre, én otthon maradhattam, de meg volt az én feladatom is. Nekem kellett ellátni a csibéket, kacsákat, libákat. Már tudtam rájuk vigyázni, tudtam mikor kell etetni, itatni, becsukni őket. Most elmondok pár történetet. Nem biztos, hogy időrendben, de még nem voltam iskolás. Azt már említettem, hogy akkor még nem voltak szomszédok a házunk körül. Egyik nap is elmentek anyukáék jó korán, én meg napközben tettem, amit előző nap megbeszéltünk. Igen ám, de elkezdett sötétedni az ég, dörgött, villámlott, és én akkor ettől nagyon féltem. Talán semmitől sem jobban. Tudtam, hogy a tanyáról nem látják, hogy itt vihar van, nem várhatom, hogy haza érnek. Úgy gondoltam, hogy a tyúkanyót a csibéivel behajtom a konyhába. Így is lett. A konyha közepén tyúkanyó a szárnyai alá gyűjtötte a csibéket. Úgy gondoltam, hogy a kacsák, libák szeretnek a vízben, nekik nem baj, ha megáznak, őket hagytam az udvaron. Ezután fogtam a kis sámlit, kiültem a konyha elé, és ott sírdogáltam, először csak csendesen, aztán ahogy a vihar erősödött, az én hangom is erősebb lett, és már ordítottam két égzengés, villámlás közepette, hogy „anyukááááám, gyere haza, apukáááááám, gyere haza! De hát persze ők ezt nem hallották. Meghallotta viszont egy arra bicikliző vasutas néni, és bejött a kapun, odajött hozzám, kikérdezgetett, hogy miért sírok. Próbált vigasztalni, bátorítani, de nekem az nem használt. Én anyukámat, vagy apukámat akartam. (Később tudtam meg, hogy a vasutas néni dolgozni ment, de nem mulasztotta el másnap anyukámnak elmondani az esetet, és megkérte, hogy „ne hagyják már ezt a kislányt egyedül itthon".) Amikor a vihar a tanya felé közeledett, anyukám biciklire ült, és tekert haza. De a hát a hét km... Időbe tellett, míg hazaért. Én addigra már rekedtre sírtam magam. Mikor hazaért, ölelgetett, vígasztalt, bátorított, hogy nem kell félni ilyenkor, inkább menjek be a konyhába. Amikor meglátta a tyúkanyót a konyha közepén a csibéivel, igen megdicsért, hogy ügyes voltam, mert bizony, ha a kiscsibék eláznak, akkor el is pusztulhattak volna. Egy másik eset még ebből az időszakból. A libákat, ahogy nagyobbak lettek, ki kellett hajtani a mezőre (a mai Zsák utca területe). Ebéd után kihajtottam őket, aztán akkor már volt egy-két barát, akik megjöttek az iskolából, akikkel jókat játszottunk. Mármint fogócskáztunk, bújócskáztunk, árokcicáztunk, meg néha előkerült egy labda is. Estefelé behajtottam a libákat. Nem mindig akartak szót fogadni, ezért volt nálam bot is. Most is küzdöttem velük, hogy bemenjenek az ólba. Szana-szét szaladgáltak. Én hadonásztam a botommal, az egyiket szépen fejbe is találtam, úgy hogy a liba elájult. Nagyon megijedtem, ha megdöglik, az nagy kárlett volna. Felkaptam, szaladtam vele az itatóhoz, itatgattam, locsoltam és egyszer csak feléledt, és elszaladt. Na, ekkor kezdtem a többit is beterelni (jobb belátásra bírni).  Be is mentek. Én legalábbis így gondoltam. Mindig megszámoltam őket, megvannak-e? Most is számolom. Egy hiányzik. Kerestem a kiskertben, a nagykertben, még a réten is megnéztem, sehol. Hát biztos nem jól számoltam, ha sehol sincs. Mikor hazajöttek anyukáék, mondom, hogy én behajtottam a libákat, de eggyel kevesebb. Kerestem is, de nem találtam sehol. Nem akarták elhinni. Megszámolták, tényleg így volt. Hát elveszett. Nagy kár, de hát ez van, majd máskor jobban figyeljél, ne kóboroljon el. Elkezdték a nagyjószágokat etetni. Az egyik vödör a szájával lefelé volt. Még csodálkozott is anyukám, hogy ez meg miért van felfordulva. Felemelte, és hát ott volt alatta az a nyomorult liba megfulladva! A mai napig nem tudom, hogy sikerült úgy magára borítania azt a vödröt. Persze nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ez nagy kár, mert sok fizetni való volt abban az időben. Nem csak nekünk, másnak is. Szegény anyukám próbálta élesztgetni a libát, de már késő volt. Apukám elásta jó mélyre a kertben. Aztán este átbeszéltük, hogy valószínű úgy történhetett, hogy amikor kergettem őket befelé az ólba, a liba a vödör felett akart átugrani, elakadhatott a lába, és olyan szerencsétlenül akadt el, hogy a vödör ráborult. De hogy miért nem tudott alóla kibújni, azt nem tudni. Nem dicsértek meg, de megtanultam, hogy ezek az állatok értékek, és nagyon kell figyelni mindenre.

Még egy történet ebből a még iskola előtti korszakból. Azt már megtanították nekem is, hogy mikor kell a melegágyakon az ablakokat felemelni (egy téglát rakni a keret alá, vagy egy vékonyabb fadarabot), vagy lecsukni. Ha a nap nagyon erősen tűz, akkor szellőztetni kell. Ha vihar jön, le kell engedni az ablakokat. Megint egyedül voltam otthon. Olyan gyorsan jött a vihar, esővel, széllel, dörgéssel, villámlással, hogy csak a tyúkanyót a csibéivel volt időm beterelni, és már zuhogott is az eső. Ahogy a múltkor mondták, bementem én is a konyhába, ott sírdogáltam. Kint szakadt az eső, jéggel keverve. Közben hazaért apuka, látta, hogy a melegágy ablakok nincsenek leeresztve, volt, amit a szél már fel is kapott és összetört. Bejött a konyhába, mondta, hogy nem kell félni, semmi baj, gyere, kislányom segítsél letakarni a melegágyat. Én akkor már nem féltem, nem voltam egyedül, és úgy ahogy voltam, mezítláb, egy szál ruhában, mentem. Ahogy csak bírtam, húztam-vontam az ablakkereteket, ahogy apuka mutatta. Egyszer csak azt látom a lábam alatt, hogy a jégdarabok pirosak. Nem mindegyik, de sorozatban, egy csíkban. Ahogy végeztünk a munkával, kérdem apukámtól:

-          „apuka, piros jég is esik?"

-          „Nem kislányom, miért kérded?"

-          „Mert itt esett egy csomó!" – mondtam.

Erre odajött, nézi, nem szól semmit, fölemelt, és bevitt a konyhába. Egyre csak hajtogatta, „nincsen semmi baj, kislányom". Hozta a lavórt (mosdótál), hideg vizet öntött bele, és mondta, hogy tegyem csak bele a lábamat. Beletettem, és jéééé, hát a víz is piros lett. Ekkor mondta apuka, hogy egy üvegdarab elvághatta a lábamat, de ő majd beköti, aztán majd jön anyuka, és megnézi és tesz rá valamit, hogy ne fájjon. Kimosta, bekötötte egy zsebkendővel, és mondta, hogy maradjak ott a „sezlony"-on. ( sezlony, olyan, mint egy heverő, csak kényelmetlenebb). Délután megjött anyuka, sajnálkozott, „jaaaj kislányom, mi lött veled? Mutasd, had nízzemmög."  Hozta a sebbenzint, áttörölgette, nyomogatta, nincs-e benne szilánk, aztán szép fehér vászon anyagból levágott egy csíkot, az anyagra rakott egy kanál aludttejet, és jó szorosan rákötözte a lábamra. Az aludttej azért kellett, mert az, ahogy savat termelt, fertőtlenítette a sebet. Akkoriban nem szaladtak mindennel az orvoshoz. Egy orvos volt a faluban, Dr. Jakab Miklós bácsi (a Jakab László fogorvos apukája), aki pont a nagymama házával szemben lakott az Apostol Pál utcában. Ma is meg van a ház, ott volt a rendelője is.  Ma a legelső dolog lett volna, hogy kapok egy tetanusz injekciót. Szóval elég hamar begyógyult, és még csak nem is sántikáltam.

Első osztályosként, a tanév végén. 1959.

1958. tavaszán eljött az iskolai beíratás ideje. Az iskola közel volt a házunkhoz, két utcasarokra. Az irodában két tanító néni fogadott. Megkérdezték, hogy hívnak, mikor születtem, hol, és akkor jött a meglepetés részükről, hogy jééé, ez a kislány Csehszlovákiában született. Anyukámnak el kellett mesélni, hogy hogyan kerültünk ide. Én mindenre illedelmesen válaszoltam, arra főleg nagy örömmel, hogy szeretnék-e iskolába járni? Mutattak könyveket egy szekrényben, mondták, hogy az az iskola könyvtára, és majd ha megtanulok olvasni, én is vihetek haza könyvet olvasni. Kérdezték, hogy hittanra be akar-e íratni anyuka. Mondta, hogy igen. Hát a tanító nékik nem mondták, hogy nem lehet, de nem nagyon örültek ennek. Ettől függetlenül én szerettem járni a református hittanra. Az iskolában két tanterem volt. Elmondták, hogy szeptembertől délelőtt és délután lesz tanítás, egyik héten az 1. és 3. osztály lesz délelőttös, a 2. és 4. osztály délutános, a következő héten fordítva. Az 1. és 2. osztályt egy tanító néni fogja tanítani, a 3. és 4. osztályt szintén egy tanító néni. Alig vártam a szeptember elsejét, az évnyitót. Anyukám szépen megfésült, hosszú hajam volt, két copfot fonott, és nagy fehér masnit kötött bele. Én nem féltem, nem sírtam, mint némelyik osztálytársam, hogy megállt az ajtóban, és onnan nem akart beljebb jönni, kapaszkodott az ajtófélfába. Ezen én nagyon csodálkoztam. Mitől kell itt félni? Akkor még nem volt napközi sem. Megkaptuk a könyveket, volt füzetünk, ceruzánk, kétszínű postaironunk (ez egy vastag színes ceruza, az egyik fele piros, a másik kék. Ezzel rajzoltuk először újságpapírra a betűket). Hamar belejöttünk az iskolai munkába, az iskolai életbe. Tízóraira zsíros kenyeret vittünk, vagy lekvárosat, ami néha a füzetek között kötött ki, jó nagy pacákat hagyva maga után. (akkor még nem volt uzsonnás tasak, nejlon zacskó vagy alufólia sem). Gyorsan és könnyen tanultam, sorra hoztam az ötösöket, piros pontokat. Anyukámnak nem kellett velem tanulni. Akkoriban még volt év végi vizsga. Az egy nagy dolog volt! Jött az igazgató bácsi a „nagy iskolából", a tanfelügyelő bácsi vagy néni, a másik osztály tanító nénije, no meg az összes szülő. Körbe ülték az osztálytermet. A tanító néni sorba kérdezett minket, volt, amikor a táblához is ki kellett menni. De nem volt ám megbeszélve, hogy majd mit fog kérdezni! Külön jegyet kaptunk a vizsga szereplésért. Volt, aki dicséretet is kapott. Én is kaptam mindig, amire nagyon büszke voltam. Az alsó tagozatban nagyon családias volt az iskola, mindenki ismert mindenkit, a tanító nénik is, a gyerekek is. Nem voltunk sokan, a négy osztály általában 100 fő körül volt.

Mire harmadikos lettem, minden osztálynak volt külön tanító nénije, de változatlanul délelőtt-délután jártunk iskolába. Minden évben ment az osztály, illetve az egész tasskertesi iskola kirándulni. Mivel Budapest viszonylag közel van, vonat is van, így mi mindig oda mentünk. Jöhettek velünk a szülők is. Anyukám is mindig jött. Sokszor elmondta, hogy ő soha el nem jutott volna azokra a szép helyekre, ahova az iskolai kirándulások alkalmával eljutott. Ennek nagyon örült.

Osztálytársakkal harmadik osztály végén, az azóta megszünt Tasskertesi iskola udvarán.1961-ben.

Voltunk az Országházban, múzeumokban, állatkertben, vidámparkban, és még sok helyen. Az iskolában próbáltak bennünket megtanítani a pénz értékére, meg a különböző dolgok értékére. Nagy hagyománya volt a „takarékbélyeg gyűjtésnek". Az iskolában mindenki vehetett takarékbélyeget a tanító nénitől. Volt 50 filléres, 1 forintos, 2 forintos, 5 forintos, 10 forintos bélyeg. Ezeket a bélyegeket egy gyűjtőlapra ragasztottuk, és év végén, a Tasskertesi Postán lehetett beváltani. Szinte verseny volt köztünk, hogy ki gyűjtött többet. Persze általában 50 filléres, meg 1 forintos bélyegeket vettünk. Zsebpénzünk nem volt, néha kaptunk a nagymamától, nagynénitől egy fagyira valót, vagy egy kiflire valót, és abból lettek a bélyegek. Persze fagyi vagy kifli nem lett. Akkoriban egy gombóc fagyi 50 fillér volt, egy kifli 40 fillér, 1 kg kenyér 3,- Ft, de azt inkább otthon sütöttek, egy hétre valót egyszerre. A végén már olyan száraz volt, alig bírtuk elrágni, de még mindig jobb volt, mint az egyfajta bolti kenyér. A cukorkát nem zacskó számra vettük, hanem 1 (!)db stolverk 20 fillér volt. Ez kemény tejkaramella, ami úgy fel tudott ragadni az ember fogára, hogy fél napig szopogatta, mire eltűnt a szájából. A frutti gyümölcsízű, gumicukorhoz hasonló volt, annak 40 fillér volt darabja, az nekünk már igen drága volt. Ezért tavasztól őszig inkább az árok szélén megtermő papsajtot szedegettük, az volt a csemegénk, meg a lósóska. Ez is az árokparton termett, és nem csak a tehenek szerették, hanem mi is. Akkoriban mifelénk még csak ritkán közlekedett gépjármű, így nem volt szennyezett az útszéli fű. Leszedtük a sóskát, esetleg megtöröltük a szoknya aljába, összecsavartuk, és már ettük is. Pont olyan íze volt, mint a kertben termő sóskának. (A papsajt a lapulevél termése volt. Szerintem ma már az is kipusztult, de akkor sok volt belőle. Lehet, hogy a növényhatározóban még szerepel) Szóval, bennünket az iskolában takarékoskodni is tanítottak. Nekem is összegyűlt az első év végére huszonvalahány forint, és kamatostól, mert,hogy kamatot is kaptunk ám rá, amit a postán a Jóború Ilike néni (JenovaiNati anyukája) minden egyes lapon szépen kiszámolt, összeadta, lepecsételte, aláíratta velünk, és kifizetett, majdnem harminc forintom lett! Vittem is haza nagy boldogan, anyukának odaadtam, és mikor megkérdezte, hogy mit szeretnék vele csinálni, azt mondtam, hogy nekiadom anyukának, hogy ki tudják fizetni azt a sok adót, amit kell. (ez ugye első osztályos koromban volt) Anyukám nagyon meghatódott, és hát úgy is lett, kifizették az adót belőle, illetve belefizették az adóba, mert az összeset nem fedezte.Nem babát kértem, pedig nagyon szerettem volna, mert nem volt egy babám sem. Amikor ősszel a kukoricát lemorzsolták, a kukoricacsutkából csinált nekem anyuka, és a Piroska nénnye babákat. Maradék ruhaanyagból varrtak neki ruhát, csináltak babafejet, valami fonalból, rafiából meg babahajat.  Nyár elején, amikor az új kukorica kezdte kinyomni a csövet az oldalán, megengedték, hogy egy-két csövet, aminek már kint volt a bajusza, levehettem, és abból csináltam hajas babát. De ez csak tényleg egy-két baba volt, mert hát a kukorica kellett az állatoknak. Úgy emlékszem, hogy negyedik osztályos voltam, amikor kaptam egy igazi, nagy kaucsuk babát. De sem haja nem volt, sem alvós nem volt, csak kb. olyan 40 cm nagy volt, ruhája, cipője, és én annak nagyon-nagyon örültem. Még felnőtt koromban is mindig ott volt az ágyon, anyukámék nagy szobájában. Csak bent játszottam vele, varrtunk neki egy-két ruhát, és a szomszéd lánnyal, vagy egy-két osztálytársammal öltöztettük, babáztunk. Aztán nekik lett alvós-hajas babájuk, és tőlem elmaradtak. S hogy mi lett az én egyetlen babámmal?  Mint mondtam, anyukáéknál a nagyszobai ágyon „trónolt" mindig. Egyszer egy vendég volt abban a szobában elszállásolva (ekkor már felnőtt voltam), és ez az ember buta módon bajuszt karcolt a babám orra alá, teljesen elcsúfítva. Persze, csak azután vettük észre, mikor már elment. Nagyon rosszul esett ez nekem, de mivel javítani nem lehetett, így elbúcsúztam az egyetlen babámtól, nem kértem helyette másikat. Nekünk nem igen voltak vásárolt játékaink. Mi magunk találtunk magunknak játékokat. Hosszú ideig csak egy társasjátékunk volt, azt is használtan kaptuk. Ez egy Bibliai társasjáték volt. Dobni kellett, a bábukkal lépkedni, és ahova léptünk, ott kérdés volt, és azt meg kellett felelni, akkor mehettél tovább. Egy idő után már kívülről fújtuk a kérdésekre a választ, még az igehelyeket is tudtuk. Persze csak télen lehetett játszani, máskor nem volt rá idő. Így teltek a nyarak, telek. Abban az egy konyhában nagyon jól éreztük magunkat. Hamar megtanultam olvasni, írni, számolni. Még az újságpapír széleit is tele írtam betűkkel. Télen esténként apuka mindig mesélt, bibliai történeteket, anyuka énekelt, meg verseket tanított. Nyáron szinte egész nap kint voltunk, vigyáztunk az állatokra, meg játszottunk egymással.

A nagyobbak az iskolából már hozták a találós kérdéseket, meg árokcicáztunk, meg „sánta iskoláztunk" (ez a földre rajzolt négyszögekből álló terület volt, egy kavics volt a dobókocka, mindig a következő kockába kellett dobni, és akkor fél lábon végigugrálni, megfordulni, és vissza. Ha kigurult a kavics, vagy rossz kockába ment, jött a következő játékos. A kockák: 1-1-1-1-2-1-2 volt.) Az győzött, aki legelőször végigjárta. Aztán ugráló köteleztünk. Az istállóban találtunk vékony kötelet, amivel a kisborjúkat, kiscsikókat szokták megkötni, a végére kötöttünk egy-egy csomót és már meg is volt az ugráló kötél. Ha többen voltunk, akkor kettő hajtotta, a többi ugrált. Aki beakasztotta, az ment hajtani. Ha csak magunk voltunk, egyedül ugráltunk. Az volt a jó, ha minél tovább tudtunk ugrálni egyhuzomba. Akkoriban télen jó sok hó esett. Nem volt ritka a 40-50 cm-es hó. A ház körül mindig el kellett takarítani, meg az utcán a járdát. Akkor még csak a Táncsics utca felől, de az is jó hosszú volt. Napközben vesszőseprűvel, amit apuka csinált, ha éjszaka sok esett, akkor reggel hólapáttal. Apuka csinált szánkót, vasból, és mivel a tesóim többnyire dolgoztak télen is valamit, nemigen volt, aki engem húzgáljon, így maradtam magamra, hogy toltam a szánkót, nekifutottam, és gyorsan ráhasaltam, és egy darabig elcsúszott. Így csinálta ezt a többi gyerek is. A környékünkön nem volt domb, csak a vasúti töltés, de oda nem volt szabad mennünk. Oda csak a vagány nagy fiúk jártak.  Rengeteget hógolyóztunk, és óriási hóembereket építettünk az utca közepén. Nekem közel volt az iskola, de Margit a faluba járt, a mai Endrédy úti iskolába. Természetesen, gyalog. Igaz, a nagymamáék ott laktak az utca végénél, de Margit is inkább megtette naponta a kétszer 3 km-t és hazajött. Emlékszem egy esetre, ami sokszor téma volt már felnőtt korunkban is. Margit mindig jó erőben volt. Egy téli napon jöttek hazafelé az iskolából, és valahogy úgy alakult, hogy a tasskertesi fiúk is épp akkor jöttek haza. Elkezdtek Margittal incselkedni, dobálták rá a hógolyókat. A fiúk hárman voltak. Margit egy darabig mondta nekik, hogy állítsák már le magukat, most nincs kedve hógolyózni. A fiúk csak tovább kötözködtek. Ekkorra már oda értek a Táncsics utca sarkához. Anyuka éppen valamiért nézett kifelé a konyha ablakon. Egyszer csak azt látja, hogy repülnek a hógolyók Margitra. Gondolta, felkap egy pulóvert, és segítségére siet. No, mire kilépett volna, Margit eldobta a táskáját, nekiesett a legközelebb álló fiúnak, elkapta, és úgy belevágta az árokba, a hóba, hogy az szinte moccanni is alig bírt. (Persze az árok teli volt dobálva hóval). Margit kiabált, hogy: „na, gyere ide, téged is odadoblak mellé, ha nem férsz a bőrödbe! Megmondtam, hogy nincs kedvem hógolyózni!" A fiúk megszeppentek, és amilyen gyorsan csak tudták, folytatták az útjukat. Anyuka mikor látta, hogy Margit egyedül is boldogul, nem ment oda igazságot tenni. Mikor Margit bejött, megkérdezte, hogy mi volt az előzmény? Margit elmondta, és azt is, hogy ő ugyan nem hagyja magát, hogy froclizzák, így majd megtanulják, hogy vele nem lehet kikezdeni. Anyuka jóváhagyta ezt az álláspontot. Amikor ősszel sok eső esett, a réten megmaradt a víz, és amikor bejöttek a fagyok, lehetett korcsolyázni. Nekem nagyon tetszett, ahogy a nagy gyerekek siklottak a jégen. Én is szerettem volna korcsolyát. Akkoriban nem úgy néztek ki a korcsolyacipők, mint most. A korcsolyához volt egy kulcs. A korit külön kellett felszerelni a cipőre. A kulccsal lehetett a bőséget állítani, de csak vastag bőrtalpú cipőre lehetett felszerelni. Nekem olyan cipőm sem volt, nem hogy korcsolyám. Kértem anyukáméktól, hogy vegyenek nekem, de elmagyarázták, hogy az nagyon sokba kerül, és hát nincs rá pénz. Én ezt elfogadtam, tudomásul vettem, de továbbra is kijárhattam csúszkálni a többiekkel. Nem sok gyereknek volt korija, inkább csak a „vasutas szülők" gyerekeinek. Ugye, ők havi fizetést kaptak, nem függött a bérük az időjárástól, meg nem a földeken dolgoztak. Mi, paraszt szülők gyerekei csak néztük őket, hogyan csetlenek-botlanak a jégen, jókat nevettünk rajtuk, ők meg rajtunk, amikor mi is fenékre estünk, vagy elhasaltunk. Aztán eléggé elcsodálkoztunk, amikor az egyik nagymama kihozott egy konyhai karos széket, és azzal tanítgatta az unokáját korizni. Így aztán korcsolyázni sem tanultam meg. Azonban sok minden mást igen. Például, nagyon korán meg tanultam tüzet rakni a sparheltbe, főzni, mosogatni. Mielőtt második osztályos lettem volna, már egyedül levágtam a kis galambokat, megpucoltam, meg is főztem, és mire a család többi tagja hazajött a tanyáról, kész volt a vacsora. Nagyon sok galambunk volt. Apuka a háztető cserepei alatt csinált nekik fészket, oda beköltöztek, és költötték a kisgalambokat. Mielőtt a kisgalambok kirepültek volna, anyuka kiszedte a fészekből, és finom levest, vagy pörköltet készítettünk belőle. Én ott voltam mindig körülötte, és hamar megtanultam, hogy mit kell csinálni, így aztán én lettem nyáron a kajafelelős. (Talán ezért szeretek ma is főzni?)Már említettem, hogy mindig voltak libáink, 25-30 db. Ezek, mikor megnőttek, olyan hangzavart tudtak kelteni, hogy még a kutyák sem vigyáztak úgy a házra, mint ezek a jószágok. Néha úgy léptek fel az idegennel szembe, hogy az szinte kénytelen volt meghátrálni. Nyújtogatták anyakukat, sziszegtek, őrülten gágogtak. Érdekes, hogy mivel én pelyhes koruktól köztük voltam, szinte szerettek. Ez nem vicc. Mondok egy példát. Amikor Irénke már férjnél volt, nyáron elmehettem hozzájuk nyaralni, a Dunántúlra, Tápra.  Mikor hazajöttem, és újra én mentem kihajtani a libákat a legelőre, szinte örömgágogásban törtek ki. Teljesen másképp gágogtak, mint amikor idegen közeledett. Valahogy megérezték, hogy megjött a gazdi, és köszöntötték. És ezekre az állatokra mondjuk, hogy „buta libák". Hm. Na, persze, amikor eljött az ősz, már nem volt legelő, akkor a libákat ólba csuktuk, és elkezdték őket tömni. Ebben nekem az volt a feladatom, hogy meg kellett fogni azokat a fránya 3-4 kg-os libákat, amelyek úgy csapkodtak a szárnyukkal, hogy alig tudtam kitérni előlük. A két tesóm, és anyukám az istállóban (ahol ott volt a két ló, meg a tehén, néha még egy pár birka is, tehát hideg nem volt, de a szag!) csináltak „libatömő ülőkét". Ez egy jó kupac szalma volt, zsákot terítettek rá, arra ültek. Mellettük ott volt vödörben a beáztatott kukorica. Miután a libát megfogtam, odavittem nekik, ők leszorították a szárnyait, betették a két lábuk alá térdhajlatban, leszorították, és kinyitották a liba száját.A másik kezükkel meg elkezdték gyömöszölni az áztatott kukoricát a liba torkán lefelé. Egy darabig a liba tiltakozott, de aztán megadta magát és inkább nyelt. Közben, aki tömte, szép óvatosan huzigálta lefelé a nyelőcsőjén a kezét, hogy minél több férjen a begyébe, sőt egész végig a nyelőcsövet is teletömték. Ez nagyon kényes munka volt, mert ha véletlenül a liba gégecsövébe ment egy szem kukorica, akkor az megfulladt, ha nem volt ott azonnal egy éles kés, hogy elvágják a nyakát. Igaz, hogy akkor még meg kellett pucolni, másnap finom libasült volt az ebéd, de nem dicsérték meg azt a tömőt, akinek így sikerült. Nagy veszteség volt, mert a liba hízott máját, ami elérte az 1 – 1,5 kg-ot is a három hetes tömés végére, többért tudták eladni, mint a húsos részeket. Csoda, hogy mára az állatvédők tiltakoznak a libatömés ellen? De akkor nem lenne finom libamáj sem!A libákat naponta kétszer kellett így megtömni, és karácsony előtt már 7 – 8 kg-sak voltak. A vasutas családok meg tudták fizetni, így már előre le volt adva a rendelés, és ők karácsonyra kérték. Volt, aki vett egy egészet, és külön vett hozzá egy egész májat! Persze nekünk akkor megmaradt a hús. Biztos ekkor kaptam rá én is a libamájra, és mindig szomorú voltam, ha csak a húsa maradt nekünk. Morogtam is magamban mindig, hogy „persze a naccságáknak mindig jut libamáj, nekünk meg nem:" Akkor még nem értettem annyira a pénzügyekhez, de elfogadtam, hogy ez van, örüljek, hogy hús is van, nem csak krumpli. Azt is el kell mondanom, hogy nálunk mindig volt ennivaló. Nem voltunk gazdagok, sok vendéget láttunk a házunknál, és apukám mindig azt mondta, hogy bárki jön, egy karéj kenyér, meg zsír mindig van a háznál. Na, ettől mindig jóval több volt. Emlékszem, délutánonként uzsonnára levágtunk egy nagy karéj kenyeret, egy-két kanál vízzel belocsoltuk, és jól belenyomtuk a kristálycukros dobozba. Volt, hogy a kenyeret tányér vízbe mártottuk félig, lecsöpögtettük, és úgy mártottuk a cukorba, mert akkor több cukor ragadt rá! Aztán irány ki az állatokra vigyázni.  Minden télen vágtunk disznót, amit saját magunknak neveltünk. Általában 170-180 kg-os volt. Ezt a napot nagyon vártuk. Előző nap már el kellett mosni az összes nagy edényt, meg a teknőket, megpucolni több kg vöröshagymát, fokhagymát. Összejött a rokonság, jó korán reggel a férfiak mentek a disznóhoz. Elkapták az ólban, szerencsétlen állat visított, ordított, de hát ez volt a sorsa. A csapatban mindig kiválasztották, hogy ki fogja leszúrni. Nálunk általában apukám volt, vagy az Imre báttya, anyukám testvére. Akkoriban nem volt gáz pörkölő, hanem szalmával pörkölték meg a disznót. Ezt mi gyerekek, nagyon szerettük nézni. Ilyenkor elhozták az unokatesókat is, itt volt a nagymama is, sokszor azt sem tudtuk, hányan vagyunk. Néha játszhattunk is, de azért találtak nekünk is munkát. Szóval, mikor a disznó már rendesen kimúlt, egy óriási kupac szalmát pakoltak rá, és a szalmát meggyújtották. Pár perc múlva lehetett érezni, hogy a disznó szőre kezd égni, ekkor a férfiak vasvillával igazgatták a tüzet, hogy egyenletesen süljön le a szőr, pörkölődjön meg a szalonna bőre, de ki ne égjen, mert akkor aztán az asszonyoktól kaptak ám „nyelvelevest"! „Micsoda dolog az, hogy nem tudtok vigyázni, most mit csináljunk azzal a kiszakadt bőrű szalonnával!" De nem veszett ám kárba az sem, kisütötték zsírnak. Szóval a disznóvágás vidám nap volt. A pörkölés után jól megmosták mindenét, a fülit, a körmét is, és kezdték szétbontani. Ekkor anyukám már ott volt, és vitte a friss húst sütni a kemencébe (amit akkorra már befűtöttek), hogy minél előbb legyen kóstoló a friss húsból. Egy másik asszony a májjal kezdett foglalkozni, készült a hagyományos hagymás savanyú máj, ami csak disznóvágáskor olyan finom. Azt máskor nem érdemes csinálni. Egy harmadik asszony egy nagyobbacska lánnyal a kamrában nekiállt szétszedni a disznó belét, majd kivonultak a kertbe, és ami benne volt, azt vízzel öblögetve, szépen kimosták. De ezzel még nem volt vége! Az az egy asszony szinte egész nap a belet mosta, pácolta hagymával, ecettel, mire délutánra elment a szaga.Akkor a böllérek és anyukám jóváhagyta, hogy most már lehet beletölteni hurkát. Két pácolás között még meg lehetett tisztítani a vékonybelet is, amibe a kolbász került. A finom reggeli után a férfiak elkezdték feldolgozni a húsokat: kolbásznak, sonkának, füstölt árunak. Akkoriban nem volt még mélyhűtő, de még hűtőszekrény sem, így a tartósítást füstöléssel oldották meg. Én nem nagyon szerettem a füstölt húst, de hát válogatni nem lehetett. Általában paprikás krumpliba és szárazbab levesbe került a füstölt hús. Nem volt még villanydaráló sem, így elég soká tartott, mire a kolbásznak való húst ledarálták. Közben elkészült a hurkába való is, amiből mi gyerekek előszeretettel kiválogattuk a szívet, meg, ha még maradt füle, és csak utána darálhatták le. Bizony kézi eszközzel kellett betölteni a kolbászt is abba a vékonybélbe, aztán meg a hurkát a vastagbélbe. Jól kifáradtak a férfiak, mire ez a munka sikerült, mert egy 30-40 cm hosszú kb. 15 cm átmérőjű csőbe rakták a tölteléket, és egy fa dugóval, a mellkasukhoz szorítva nyomták ki. Későeste lett mire vacsorázni lehetett, de délután megfőtt a finom húsleves, meg kisült a kemencében a friss hájas pogácsa, elkészült a töltött káposzta, meg kisült a hurka, kolbász. Most így visszagondolva, el nem tudom képzelni, hogy tudtunk ennyi mindent végigkóstolni, végigenni! De az biztos, hogy mindenből ettünk. Igaz, utána mi gyerekek már olyan fáradtak voltunk, hogy ültő-helyünkben elaludtunk. A rokonság részt vett a családi disznóvágásokon, így egy télen minimum három ilyen eset volt. Nálunk, Imre báttyáéknál a tanyán, Halasi nénnyééknél a másik tanyán. Ezek sem voltak semmik! Hajnal 5-kor ébresztő, fel a ruhákat, nagy csizmát, kendőt, és indultunk gyalog a 7 illetve 8 km távoli tanyára. Ott minden hasonlóképpen zajlott, annyi különbséggel, hogy a vacsora után még haza kellett jönni. Akkoriban minden télen nagy havazások voltak. Sokszor alig bírtunk a hóban menni, térdig-combig süppedtünk a friss hóban, mert hát nem volt eltakarítva a gyalogút. De mi nagyon élveztük. A felnőttek beszélgettek, meg néha nekünk is meséltek, és bíztattak, hogy szedjük a lábunkat, akkor előbb haza érünk a jó melegre. Igen ám, de ahhoz, hogy jó meleg legyen, előbb be kellett gyújtani a sparheltbe, vagy a kályhába. A mi gyerekkorunkban ezek voltak a nevezetes napok.Amint az előbb említettem, én nagyon szerettem iskolába járni. A tanító nénik mindig kitaláltak valami egyéb elfoglaltságokat is nekünk. Versenyeket szerveztek, szépírásból, számtanból, nyelvtanból, és ezeken én, meg az osztálytársaim nagy része is lelkesen részt vettünk. Aztán szülői értekezleten a legjobbak meg voltak dicsérve. Minden évben tanultunk színdarabot is, amibe szereplőnek bekerülni jutalom volt! Ezeket a színdarabokat aztán az évzárón adtuk elő, a vasútállomási Kultúrházban. Akkor az még egy szép épület volt, öltözőkkel, színpaddal, függönnyel, világítással, székekkel felszerelve! Körülötte hatalmas fákkal, parkkal. Ma már csak a Kisposta van egy részében, a többi az enyészeté. A tanító nénik vezetésével megtanultuk a szerepünket, és egy-két anyuka meg segített a mozdulatok, „szerepek" eljátszását megtanulni. Hű, milyen izgatottan készültünk! Alig vártuk a tavaszt, mert akkor a próbák már a „Kultúrban" voltak. Másodikos koromban én is kaptam szerepet: „tündérlány" voltam, vagy tizedmagammal. Egy szót sem kellett szólnunk, csak táncoltunk. De nekem ez óriási élmény volt. Na, a szüleimnek ez nem nagyon tetszett, főleg apukámnak. Ő azt mondta, hogy „nem kell úgy táncolni, ahogy az ördög fütyül". (itt csak zárójelben jegyzem meg, ha hozzánk vasárnap olyan vendég érkezett, aki nem volt hívő, vagy nem járt gyülekezetbe, akkor apukám megmondta neki, hogy mi most megyünk a gyülekezetbe, és te is gyere velünk. Így ha akart, ha nem, jönnie kellett. Apukámnak mindennél fontosabb volt, hogy ott legyen minden Istentiszteleten.)A tanító néninek jó rá beszélőkéje volt, hogy legalább anyukámat meggyőzze, hogy hadd szerepeljek, mert ez egy jutalom, annak a szegény kislánynak. Végül anyukám valahogy meggyőzte apukámat, így lehettem tündérlány. Az előadásra azonban csak anyuka jött el, mert pont a vasárnap délutáni Istentisztelet idejére esett az előadás, és azt ilyen „semmiségek" miatt nem lehetett kihagyni a család többi tagjának. A következő évben már valamilyen prózai szövegem is volt, de legemlékezetesebb a negyedik osztály év végi előadás, amikor én voltam a darabban a tanító néni. Hű, de örültem ennek a szerepnek! Irénke még a hajamat is összefogta kontyba, hogy hitelesebb legyek. Sajnos, a darabok címét ez alatt a csaknem hatvan év alatt már elfelejtettem, meg azt is, hogy miről szóltak. Hiába, régen volt. Minden évben volt Gyermeknap, amit szintén a „Kultúrban" tartottak, vagy a parkban. Kaptunk szendvicset, meg bambit. A bambit csatos üvegben árulták, de mi sosem vehettünk, mert drága volt. Az íze olyan volt, mint ma a málnaszörp szódával. A szendvicsről sem tudtam, hogy mi fán terem, csak amikor láttam, hogy hogy néz ki, és még egy karika szalámi (aminek párizsi volt a neve) is volt rajta. Na, mi azt sem tudtunk venni, jó volt nekünk a házi kolbász. Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor a gyermeknap az én számomra nagyon emlékezetes maradt. Történt ugyanis, hogy Húsvét táján az egyik „ángyikánk" megajándékozott bennünket egy-egy brossal (kitűzővel, mai nyelven bizsuval). Hát ez abban az időben igen nagy dolog volt ám! De az is, hogy apukám nem volt elragadtatva az ötlettől, és hát inkább csak a konyhaszekrény felső fiókjában voltak. A brossok különbözőek voltak, nehogy összekeverjük. Nekem persze az tetszett, amit az Irénke kapott. Az egy elefánt volt, kicsi csillogó kövekből kirakva. Amit én kaptam, nem tetszett. Mára már nem is emlékszem, hogy az mi volt, vagy a Margité milyen volt. Engem csak az elefánt érdekelt. Elérkezett a gyermeknap ideje. Szokás szerint vasárnap délután. Anyukámék elmentek imaházba, én otthon maradtam, hogy majd megyek a Gyermeknapra. Fel is öltöztem, s gondoltam, ha már imaházba nem tűzhetjük ki a brossot, gyermeknapra biztos ki lehet. Nézegettem őket, és hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, hogy az elefántot tűztem ki. Nem érdekelt engem, hogy ahhoz a nyári ruhához, ami rajtam volt, nem illett semmilyen kitűző. Mentem nagy büszkén az ünnepségre. Mindenkinek szemébe tűnt, hogy rajtam mi van. Nézegették, csodálták, volt, aki irigykedett is. Persze megmondtam, hogy „ángyikától kaptam", nekünk ilyenre nem volna pénzünk. A gyermeknapon az ünnepség után persze játékok voltak szervezve, és hát abban mindenki részt vett. Én is. El is feledkeztem, hogy az ugrálások, pörgések közepette a bross esetleg kikapcsolódhat. Csak amikor indultam haza, akkor vettem észre, hogy nincs meg! Hűha! Pánikba estem és sírva fakadtam. Mindenki a brosst kereste. Persze, nem lett meg, így nélküle kellett hazamenni. Mire haza értem, már nem sírtam, de tudtam, hogy ha Irénke rájön, hogy nincs meg, abból nagy baj lesz. Nem mertem megmondani. A lelkiismeretem azért furdalt, hogy tulajdonképpen engedély nélkül vittem el, és még nem is vigyáztam rá. Mikor megkérdezték, hogy na, mi volt az ünnepségen, elmondtam ezt-azt, de a brossról nem szóltam. Másnap aztán valakinek feltűnt, hogy a fiókban három bross helyett csak kettő van. És pont a legszebb, az Irénkéé hiányzik. Hamar kiderült, hogy a kertbe, meg a földekre nem vitték ki, vasárnap meg nem rakhatta föl, így hát csak az Etu tehette el valahová. Anyukám elő is kapott, hogy mit tudok erről. Egyből elsírtam magam, hogy vasárnap én vittem el, kitűztem és sajnos elvesztettem, és hiába kerestük, nem lett meg. Anyukám nagyon mérges lett, és kioktatott, hogy ez lopás volt, és nagyon csúnya dolog, és még meg sem mondtam, pedig megkérdezték, hogy mi volt, és hogy jól véssem az eszembe, hogy ilyet nem szabad csinálni.Előkapta apukám nadrág szíját, és jól megkaptam a magamét. Megmondta, hogy ha a sajátomat viszem el, és elhagyom, nem kaptam volna ki. De hozzányúltam a máséhoz engedély nélkül, ezért büntetés jár. Ezt jól megjegyeztem. Nem is emlékszem, hogy valaha is kikaptam volna. Ha volt is valami, amiért fenyítés járt, a legsúlyosabb esetben „sarokba állítás" vagy „térdelés" volt, amíg bocsánatot nem kértem. Szóval, nem voltam én rossz kislány. Néha előfordult, hogy túl őszinte voltam, amiért szintén nem dicsértek meg. Mit kell neked mindig „pletykálnod" – mondták. Mik voltak ezek a dolgok? Például, akkoriban sokszor tartottak a gyülekezetek testvéri találkozókat. Mindig másik helyen. Ezek általában szombaton voltak, mert vasárnap mindenki a saját gyülekezetébe ment. De mivel mi szombaton is jártunk iskolába, én meg szerettem volna elmenni a „konferenciára" Szedria-pusztára. Kunszentmiklóstól kb. 7 km-re, egy tanyaközpont volt akkor.Itt volt a Halcsik István testvérék tanyája, amelyben volt egy imaterem. Csak érdekességként mondom el, hogy néhány évvel később egy ilyen konferencián találkoztam a már ifj. Kurdi Jánossal. Budapestről mindig sok fiatal jött a tanyasi Istentiszteletre. Nekik ez egy jó kis kirándulás volt. Általában lovas szekérrel vitték őket a tanyára. Estefelé gyalog kimentünk a köves úti buszmegállóhoz, és vártuk a buszt, ami persze sokszor késett, vagy úgy elromlott, hogy nem is jött. Ekkor a csapat nekiindult gyalog a Kunszentmiklósi vasútállomásra. Persze akkorra már a vonat régen Budapesten volt. Mit volt tenni, itt maradtak a Podobni testvéréknél éjszakára. Ekkor apukám a két szobát beterítette vastagon szalmával, ez volt a hálóhely. Anyukám főzött egy nagy fazék krumplit, meg volt zsíros kenyér, és szalonna. Szólt az ének, közben ment a bibliai találós kérdések sorozata. Aki nem tudott válaszolni, zálogot kellett adnia. Nekem úgy tűnt, hogy akkoriban mindig direkt elromlott a busz, csakhogy Tasskertesben aludhassanak az „úri" pesti lányok.

Na, én is szerettem ezekre a konferenciákra járni.  Szóltam a tanító néninek, hogy legyen szíves megengedni, hogy holnap ne kelljen iskolába jönnöm, mert megyünk a „konferenciára" Szedriába. Ne feledjük, ez az 1950-es évek vége! A tanító néni megkérdezte, hogy milyen konferenciára? Én meg elmeséltem. Szerencsére a tanító néni jó indulatú volt, és nem firtatta nagyon a dolgot (mint később kiderült, az ő családjából is járt oda valaki, ismerte a hívőket, és jó véleménnyel volt róluk). Azt mondta, hogy rendben, de hétfőn anyuka jöjjön be az iskolába, szeretne vele beszélni. Én örömmel mentem haza, hogy elengedett a tanító néni, de azt üzente, hogy anyuka hétfőn jöjjön be az iskolába. Szegény anyukám! Nem tudta, hogy megszidjon, vagy megdicsérjen. Megszidjon, hogy minek beszéltem, vagy megdicsérjen, hogy én elmondtam, hogy hívők vagyunk és gyülekezetbe járunk. Hétfőn aztán a tanító néni mondta, hogy jó, hogy a mi családunk hívő, de tessék már elmondani az Etelkának, hogy erről az iskolában ne beszéljen. Mivel elég sűrűn volt ilyen találkozó szervezve, és a pestiek nagyon szerettek a Podobni testvéréknél megszállni, egyszer valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a kis Etelkát meghívják a nagy Budapestre nyaralni. Csodálkoztam én ezen nagyon, szinte azt sem tudtam, hogy mi az a nyaralás. A Sárkány néniéknél voltam, akiknek három lányuk volt, a legfiatalabb is olyan idős volt, mint a Margit nővérem. Az Erkel utcában laktak, körfolyosós nagy ház, harmadik emelet. A tervük az volt, hogy nekem megmutatják Budapestet, és elvisznek az állatkertbe. Csak néhány napról volt szó, ami aztán még rövidebb idő lett. Ugyanis a vidéki kislány gyomra nem bírta a pesti klóros vizet, meg a meghatározhatatlan főtt ételeket, főleg főzelékeket, és megbetegedtem. A városnézésből, állatkerti kirándulásból nem lett semmi, jött a távirat Kunszentmiklósra, hogy haza kellene hozni az Etelkát. Irénke jött is értem, aztán neki elmeséltem, hogy milyen borzasztó volt az ivóvíz szaga (azóta sem bírom a hypó szagát!), meg olyan ételeket kellett megenni, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda, és olyan hasmenést kaptam, hogy nem győztem az „angol wc-re" járni. Hát ez lett a nagy budapesti nyaralásból. Apukám csak annyit mondott a bajusza alatt: „nem baj kislányom, tudod, Pest urat fest!" Ők másképp élnek, mint mi. Jó nekünk itthon!" Ő már csak tudta. Nem igen szeretett kimozdulni itthonról.

Egy másik eset. Harmadik osztályos voltam, amikor a politikai helyzet annyira változott, hogy kaptunk útlevelet. Így Csehszlovákiában meglátogathattuk a Babkát, és az ott maradt rokonokat. Nagyon izgatottan vártam az utazást, de megint előre eljárt a szám, a tanító néninek eldicsekedtem, hogy megyünk a „cseszkó" nagymamát meglátogatni, és pár napig akkor nem fogok iskolába jönni. No, a tanító néninek sem kellett több, mondta, hogy mondjam meg anyukámnak, hogy családlátogatásra jön hozzánk másnap. Oké, ez akkoriban nem volt feltűnő, természetes volt, hogy a tanítók elmentek a családokhoz. El is jött, és miután elmondta, hogy milyen jó tanuló vagyok, mindenben segítek, megkérdezte, hogy tényleg utazunk Csehszlovákiába? Anyukám megrökönyödött, s rám nézve rögtön tudta, hogy elmondtam. Nem volt még olyan messze az az idő, amikor a visszatelepüléskor az útleveleket széttépték, mert apukám elmondta, hogy jöhetünk haza. Szerencsére most más volt a helyzet. A tanító néni szépen megkérte anyukámat, hogy ugyan hozzanak neki két garnitúra tréningruhát, mert köztudott, hogy a csehszlovák tréningek nagyon divatosak, és nagyon jó minőségűek. A méretet is elhozta, és ugye „meg tetszik tenni?" – kérte. Anyukám azt mondta, hogy megígérni nem tudja, évek óta nem voltak ott, ha meg tudja venni, elhozzák, de ha a határon elveszik, akkor ki fogja kifizetni az árát? A tanító néni mondta, hogy nem fog adós maradni. Na, most sem voltam megdicsérve, hogy kikotyogtam az utazást.  Érdekes módon ebből az utazásból nem sokra emlékszem.

Csak a Babka van előttem, a nagy „berliner kendőjébe" burkolózva, meg hogy meglátogattuk a Kurucz Pirikééket, akik az ottani házunkat annak idején megvették. Ugyan olyan volt, nem alakították át, csak szép bútorokkal volt berendezve.Arra nem emlékszem, hány napig voltunk ott, és hány rokon családot látogattunk meg. Azt már csak itthon tudtam meg, hogy a tanító néninek is megvették a tréningeket, meg nekünk a mackó nadrágokat (azok jóval olcsóbbak, és buggyosabbak voltak). A határon a vámnál nem volt probléma. (lehet, csak azért, mert én nem tudtam, hogy mi van a csomagban?). A tanító néni mikor meglátta a tréning ruháit, szinte a nyakába ugrott anyukámnak, annyira örült. E két eset után megtanultam, hogy nem kell mindenkinek mindent az orrára kötni. Nem is volt több ezekhez hasonló eset.

1959-60-as években Kunszentmiklóson és környékén is megindult a tsz-ek megszervezése, hasonlóan, mint Szlovákiában, „önkéntes, kötelező" alapon. Eddig a szüleim gazdálkodók voltak. Már említettem, hogy a vasutas feleségek jártak hozzánk vásárolni, és egyszer az egyik mondta, hogy az Irénkének nem kellene a földeken dolgozni, Budapesten a konzervgyárban mindig van felvétel, és az biztosabb kereset lenne. Többen jártak innen Budapestre dolgozni. Irénkét is elengedték anyukáék, a néni el is kísérte a felvételre, és ő is gyári munkás lett. Két műszakban járt, hajnal négykor indult a vonat, 6-kor kezdődött a szalagok mellett a munka, délután kettőig, és fél 5-re ért haza. Hétfőtől szombatig. Aztán jött a délutáni műszak, 11-kor indult a vonat (akkor még majdnem két órahossza volt az út), 14 órakor kezdődött a műszak, este 22 óráig. Éjfélre ért haza a vonattal.

A Tsz-be tagosítás itt is agitálással kezdődött. Itt is a tanítókat küldték a gazdákhoz. Itt is volt, aki elzavarta őket. Apukám volt a kivétel. Ő egyszer már ezt végig csinálta. Amikor megjött a tanító néni, mondta, hogy „tessék ideadni azokat a papírokat, hol kell aláírni? Legyünk túl rajta". A tanító néni igencsak elcsodálkozott, de látszott rajta hogy nagyon örül, hogy nem dobták ki. Tehát apuka Tsz tag lett, a „Lenin" Tsz-ben. Néhány év saját gazdálkodás után elvették a földet, elvitték a lovakat, tehenet, birkákat, gazdasági eszközöket, szerszámokat, be a közösbe, mert ott majd használni fogják őket, mikor ki, mit dolgozik, teljesen mindegy, hogy kié volt. A Tsz-ben volt egy-két traktor, de jobbára lovakkal művelték a földeket. Teherautót ez a Tsz csak 1970-ben tudott venni, 1 db IFA-t, aminek akkor csodájára jártak. Ezek után anyukám, Margit és én is, mentünk a tsz-be dolgozni. Brigádokba voltunk osztva, 20-30 fő dolgozott egy brigádban. A fizetés nem Ft-ban volt megállapítva, hanem munkaegységben, és év végén volt forintosítva. Ez így volt Csehszlovákiában is. Nem volt belőle nagy jövedelem. Nekünk a háznál itt volt a kert, azt saját magunknak dolgozhattuk meg. Munka itthon, munka a tsz-ben. Az első keresetem is a tsz-ből volt. Harmadikos voltam, amikor mennem kellett nekem is borsót szedni, a nyári szünetben. A hatalmas borsótáblán (több hektár nagyságú), rengetegen dolgoztak. Minden család kapott egy területet, először fel kellett tépni szárastól, és utána már mellé ülhettünk, és le kellett szedni a hüvelyeket, s ládába rakni. 1 ládába 20 kg fért. 1 kg borsóért 1 (egy) forintot fizettek. Én persze ragaszkodtam hozzá, hogy külön ládába szedem. Estére tele is lett a ládám, és nagyon megdicsértek, hogy ügyes voltam. Hogy a felnőttek mennyit szedtek, arra nem emlékszem, de erre büszke voltam. Ez jó munka volt, csak nagyon meleg volt. Amire még emlékszem ebből az időből, volt még a spenótszedés. Ezt nem szerettem, sokat kellett hajolni. Amikor aztán a spenót felmagzott, megszáradt, gyökerestől kellett kiszedni. Ez nagyon nehéz munka volt, csak hajnalban lehetett csinálni, hogy a mag ne peregjen ki. Szúrt a szára, a por csípett, és óriási területet kellett egy családnak megcsinálni. Nem szerettem csinálni, de muszáj volt. Anyukám biciklire ültetett (ekkor még nem tudtam biciklizni) és hát a csomagtartón kiszállított a földre, és úgy délelőtt 10-11-ig dolgoztunk, aztán hazajöttünk, jó koszosan, én megmosdottam, anyukám tüzet rakott és közben megfőztük az ebédet. Az előbb említettem, hogy elég későn tanultam meg biciklizni. Próbálgattam én, de sehogy sem ment. Mindig csak „féllábaztam". Igaz, akkoriban csak felnőtt kerékpárok voltak. Ami nekünk volt, az általában csak este volt „szabad". Meg hát nem volt arra idő, hogy valaki engem tanítgasson! Ugyan már! Ott a bicikli kislányom, aztán tanulgassál, addig, amíg nem kell mást csinálnod! – mondta anyukám. Negyedik osztályos lehettem, amikor tavasszal fejembe vettem, ha törik, ha szakad, de addig gyakorlok, míg meg nem tanulok biciklizni. Az elhatározást tett követte. Egyszer anyuka otthon volt, a biciklije is, no, eljött az én időm! – gondoltam. Az udvarunk abban az időben még vasúti salakkal volt feltöltve, hogy ne legyen sár, ha esik az eső. A kerítés és a kapu, fa keretre feszített drót volt. A konyhabejárat magasságától kicsit a kapu felé lejtett, hogy esőzéskor a víz kifolyjon az utcára. Én úgy gondoltam, itt nem kell nagyon nekifutni, hogy a lábamat áttegyem, és egyensúlyozva tekerjek egyet-kettőt, és talán sikerülni fog megtalálni azt a fránya egyensúlyt. Így is tettem. Átraktam a lábam a vázon, meglöktem magam, és láss csodát, elkezdtem tekerni. Igen ám, de a kapu nagyon gyorsan előttem volt, el akartam kanyarodni, de az már nem sikerült, úgy elterültem, mint egy gyalogbéka. Persze, a csupasz térdeim a kohósalaknak nem bírtak ellenállni, és a kohósalak jó vastagon beleragadt a bőrömbe, vérpatakokat elindítva. Sírva mentem anyukámhoz, de eldicsekedtem, hogy legalább négyet tudtam tekerni, csak hát ott volt a kapu. Anyukám fogta a fejét. Mit csináljak most a térdeiddel? Ezt ki kell takarítani, mert másképp „elmérgül". Akkor még nem volt kötelező tetanuszoltás, azt sem tudtam, hogy a vasúti salaktól mérgezést lehet kapni. Szóval, elkezdődött a „takarítás". Mit mondjak, nem volt kellemes. Először vízzel, kendővel, majd benzinnel, vattával, aztán jött a DIANA, vagyis a sósborszesz! Azt szívesen kihagytam volna. Nem lehetett, bárhogy könyörögtem, sírtam. Különben minden sérülésnél ez volt a menetrend. Mondanom sem kell, hogy mindkét térdemen jó vastag hegek keletkeztek, amik csak jó sokára száradtak le. Még sántikálni sem tudtam, mert mindkét térdem sebes volt. A libákra meg vigyázni kellett. A biciklizéssel kapcsolatban még volt egy kellemetlenségem ebben az időben. Az előbbi baleset után aztán hamarosan megtanultam bicajozni, és ha csak tehettem, amikor a tesóim vagy apukám haza értek, és nekem éppen nem volt dolgom, azonnal kölcsön vettem valamelyik bringát. Nem tudom kié volt a bicaj, amire rá akartam ülni, illetve nem tudtam ráülni, mert nem értem fel, és csak úgy állva tekertem a pedált. Ezek a biciklik sosem voltak tökéletesek, erről például hiányzott az egyik pedál, csak a vas része volt meg. Ezzel én mit sem törődtem, úgy ahogy voltam, mezítláb, gyorsan rá is pattantam. Hogy hogyan sikerült elesnem, arra nem emlékszem, csak arra, hogy a pedálvas csúnyán felhasította a combom belső felét, vagy 15 cm hosszan. Nagyon fájt, de úgy voltam vele, hogy majd meggyógyul, nem is szóltam senkinek, csak leraktam a bicajt. Csak az esti fürdésnél derült ki, hogy mi történt, mert nagyon csípte a háziszappanos víz. Mondanom sem kell, hogy el kellett mondani, mi történt, aztán jött anyuka a benzines, meg a Dianás üveggel, és egy fehér vászon kendővel, hogy lekezelje. Biztosan jók voltak ezek a fertőtlenítő szerek, mert úgy begyógyultak a sebek, hogy még a heg sem maradt meg. Csak ki kellett kibírni a kezelést.

Ebben az időben feltűnt nekem, hogy többször jött vendégségbe hozzánk egy fiatalember, akit Misinek szólítottunk, és mindenki kedvesen fogadta. Rövid időn belül kiderült, hogy Irénkének udvarol, és megkérte a kezét. Ősszel eljegyzés volt, tavasszal esküvő. Irénke tehát 1961. márciusában elköltözött a Dunántúlra, Tápra.Így a család bővült is meg fogyott is. Persze nekem a tanító néninek részletesen be kellet számolni az esküvőről, mi volt, hogy volt, milyen ruhája volt Irénkének, no meg nekem, a kis koszorúslánynak. Ez nem volt megtiltva.Aztán anyuka egyszer kórházba került. Tudtuk mi a tesómmal, hogy többször volt a Jakab doktor bácsinál, meg egyszer Pesten is orvosnál, de hogy mi a baj, azt nem tudtuk. Amikor kórházba került, akkor is csak azt, hogy operálni fogják. Apuka, amikor tudott, ment látogatni. Itthon mi elláttuk a háztartást, a Margittal még kenyeret is sütöttünk, főztünk is, meg apuka is tudott főzni, meg még mostunk is a mosógéppel. Egyszer apuka azzal jött haza, hogy legközelebb, pár nap múlva jöhet haza anyuka. Apuka el is utazott Pestre, de egyedül jött haza. Nagyon megijedtünk, hogy mi történt. Mi nem látogathattuk, mert gyerekeket nem engedtek be. A Margit már mehetett volna, de hát a vonatjegy is sokba került. Anyukának sérv műtétje volt, és a hazautazás napján belázasodott, a sebe elfertőződött és nem engedték ki a kórházból még jó darabig. Mikor haza jöhetett, nagyon örültünk, és igyekeztünk mindent megcsinálni, hogy neki ne kelljen. Még jó ideig kellett neki heti két alkalommal visszamenni a kórházba, amíg teljesen kitisztult a sebe és begyógyulhatott. (ott biztos nem Dianát használtak fertőtlenítésre)

Elérkezett 1962, negyedik év vége. Akkoriban az évzárón búcsúztak el a negyedikesek, egy két verssel a kedves iskolától, tanító néniktől, iskolatársaktól. Ezentúl a felső tagozatban a Központi iskolába fogunk járni. Szeptember 1-én el is mentünk az évnyitóra, mi Tasskertesi gyerekek egy kupacba verődtünk, szinte senkit nem ismertünk. A Központi, vagy, ahogy mi mondtuk, a falusi iskolában három negyedik osztály volt, és lett ötödikes, ők már ismerték az osztályfőnöküket, ők velük már együtt sorakoztak fel. Aztán egy tanár bácsi meglátott minket, és megkérdezte, hogy kik vagyunk. Megmondtuk. Erre azt mondta, „hogy majd holnap szétosztunk benneteket, most álljatok ide az én osztályomhoz, hogy ne lógjatok ki a sorból". Szép kis fogadtatás volt. Az igazgató bácsi tartotta az évnyitót, nekünk borzasztó szigorúnak tűnt. (mint később kiderült, az is volt). És még szét is fognak bennünket osztani a különböző osztályokba. Ez egyikünknek sem tetszett, mert mi is egy osztály szerettünk volna lenni, de ez senkit nem érdekelt. Másnap aztán tényleg szétosztottak bennünket, mégpedig úgy, hogy pl. ha három kitűnő tanuló volt a Tasskertesi iskolából, akkor egy–egy ment az a, b, c osztályba. Ugyanígy a jelesek, négyesek, közepesek stb. A régi csapatból 6-8 fő maradt együtt. Én a c-be kerültem. A Kunbábonyi iskolából jötteket ugyanígy osztották szét. Tehát három „fajta" gyerekekből állt össze a 38-40 fős osztálylétszám. Így elég sokára alakult ki az osztályközösség, mert meg kellett egymást ismernünk. A három ötödik osztály a „Bagolyvár" nevű iskolába került, ami valamikor katolikus iskola volt. Két évig jártunk ide. Ma is meg van, a piactér mellett, ma hátrányos helyzetű gyerekek kollégiuma. Ennél az iskolánál még tornaterem is volt, de azt csak télen lehetett használni, ősszel és tavasszal a falu szélén lévő sportpályára kellett kimenni a tornaórákon. Nagyon furcsa volt, hogy minden tárgyat másik tanár tanított. Lassan azért kialakult az osztályközösség, ami abban nyilvánult meg, hogy a másik két osztállyal szinte mindenben szemben álltunk. De ők is egymással. Az a.osztály volt az elit osztály, tanárok, orvosok gyerekei, egy-két vasutas gyerek, meg egy pár  tasskertesi, bábonyi gyerek. A b. osztály volt az iparosok, tisztviselők gyerekei, egy-két tanár gyerek, a c. osztály meg a többi, és hát azok, akik az előző évből, évekből megbuktak osztályismétlésre. A c. osztály a fegyelmezetlenségéről volt híres. Hiába próbálkoztunk mi egy páran a lelkükre beszélni ezeknek a minden hájjal megkent tanyasi paraszt gyerekeknek.Jobb esetben is csak kinevettek, rosszabb esetben még ki is gúnyoltak. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a sport teljesítménye mindig a c. osztálynak volt jobb, (persze a vagány fiúk miatt), és így a tanulmányi eredmények mínuszát ez valahogy kompenzálta, és egyre inkább kialakult a közösség, mint közösség. Volt egy-két tanár, akinek az óráján pisszenés sem volt (pl. az orosz, a töri, az ének), de volt olyan is, ahol a tanár szerintem a saját hangját sem hallotta. Nem volt egyszerű figyelni annak, aki akart és szeretett volna tanulni is. Hiába osztott ki az osztályfőnök akárhány intőt, nem számított, attól nem lett jobb az osztály magaviselete. 5. és 6. osztályban, ez abban is megnyilvánult, ha a mi osztályunk ment a sportpályára, vagy a gyakorló kertbe, akkor az utcán volt néni vagy bácsi megjegyezte, hogy „ez az a híres 6/c?". Gondolom, elég rendetlenül és hangosan vonultunk. Amikor hatodik osztályos lettem, szeptember 1-én eltört a lábam.  Megvolt az évnyitó, a könyvek, füzetek már becsomagolva. Ez egy vasárnap délután volt. Ebben az évben már az Imre báttyáék is Tasskertesben laktak, így az unokatesóimmal sokat találkoztunk, és együtt játszottunk, illetve együtt töltöttünk sok időt. Sokszor még a pesti unokatesók is nálunk, vagy náluk voltak, és hát a vidéki gyerekek játékait tanítottuk nekik. Ezen a napon is így volt. A Bóna Etelkáék közel laktak a vasúthoz, és valami miatt a legjobbat a vasút melletti árokban lehetett játszani. Akkor éppen árokcicáztunk. Jó mély árok volt, elég széles is. Egy gyerek az árokban volt, a többieknek meg úgy kellett átugrani az árkot, hogy a cica ne érje el. Ha elérte, akkor ő lett a cica. Történt, hogy egy ilyen ugrásnál nekem valahogy nem jött ki a lépés, és nem értem el az árok túlsó partját, leestem, mégpedig olyan rosszul, hogy, mint utólag kiderült eltörtem a jobb lábamat. Iszonyatosan fájt, a többiek el sem hitték, de mikor látták, hogy kezd bedagadni, valamelyik biciklire pattant és eltekert, hogy szóljon a szüleimnek, hogy valahogyan haza kéne hozni az Etelkát, mert nem bír a lábára állni. Gondolom, nem voltak a szüleim elragadtatva ettől a hírtől. Pár perc múlva jött Margit nővérem a Pannónia motorral, kicsit morgott, hogy vasárnap délután sem hagyják pihenni. A játszótársakkal közösen nagy nehezen kihúztak az árokból, Margit standard-re állította a Pannóniát, és engem felültettek utasként, aztán valahogy ő is felült a motorra, beindította, és irány haza. Anyuka hozta a vizes ruhát, meg oldott fel ólomecet tablettát, bekötözött, majd miután kikérdeztek, nem dicsértek meg, mondták, pihenjek, aztán majd meglátjuk, holnap milyen lesz. Hát nem lett jobb. Másnap nem tudtam iskolába menni, anyuka elment a Jakab doktor bácsihoz, hogy délután jöjjön, nézze már meg ezt a lányt, meg szólt az iskolában, hogy majd megyek egyszer. Délután jött a doktor bácsi, megnézegette, megtekergette, hogy mennyire fáj, majd azt mondta, hogy el kell vinni kórházba, mert szerinte el van törve, de csak ott tudják megröntgenezni. Írta is a beutalót Budapestre a Tűzoltó utcai gyerekkórházba. Autó akkor még nem volt, mentő sem igen, ilyen esetre meg egyáltalán nem. Maradt a vonat. Az állomásra motorral, Budapesten taxival vittek a kórházba. Ott kellett maradni. Két nap után röntgenezték meg, majd begipszelték, és még további másfél hétig nem engedtek haza! Pedig járógipszet kaptam. Ez a kórházban töltött idő nekem nagyon rossz emlék. Anyukám csak vasárnap jöhetett látogatni. Az idő lassan telt, nem tudtam mit csinálni. A gipszelés után nekem már nem fájt a lábam, de láttam a szobában a súlyos beteg gyerekeket, és az nagyon megviselt. Egy óriási kórterem volt, legalább nyolc, de lehet, hogy tíz ágy is volt benne.Sok 2-3 éves gyerek volt, talán én voltam a legidősebb. Érdekes módon napokig nem engedtek leszállni az ágyról. Ez borzasztó volt. Hét közben nem volt látogatás, ha meg valaki mégis be tudott jönni, a többi gyerek sírt a szülei után. Egyszer a Feri báttya is meglátogatott engem, hozott süteményt meg csokit. Ő már biztos tudta, és azért hozott annyit, hogy a többi gyereknek is jusson. Volt olyan gyerek, aki Mosonmagyaróvár környékéről volt, több hete már ott volt, és még a szülei nem tudták meglátogatni. Azt mesélte, hogy nagyon szegények, nincs pénzük vonatra. Aztán végre azt mondták, hogy haza jöhetek. Megint taxi, vonat, motorozás. Itthon hat hétig nem mehettem iskolába. Akkor bevittek a Jakab doktorhoz, aki levágta a gipszet a lábamról, és mondta, hogy ahogy használom a lábam, majd helyre fog állni. Ugyanis a gipsz kifele húzta, kicsit sántítottam is, meg jóval vékonyabb volt, mint a másik lábam. Tornából kaptam felmentést fél évre, aminek a legjobban örültem. A történethez tartozik még, hogy ekkor már egy kicsit jobban álltak a szüleim anyagilag, és én addig könyörögtem nekik, hogy megígérték, hogy lehet, hogy karácsonyra kaphatok egy használt korcsolyát. Alig vártam már! Aztán közbejött ez a lábtörés, és a szüleim úgy döntöttek, hogy meg leszek én korcsolya nélkül is. A jég csúszik, nagyokat lehet esni, nehogy a frissen összeforrott csont megint eltörjön, inkább nem lesz korcsolya. Így végleg elszállt a korcsolyázós álmom. Az iskolában elég hamar bepótoltam az elmaradást, az osztálytársaim hozták a leckéket, de ugye a felelések elmaradtak, amit a tanárok előszeretettel pótoltattak velem. A 7. osztályban aztán bekerültünk a tényleges Központi Iskolába a Fürts Sándor utcába (ma: Endrédy utcai iskola). Új osztályfőnökünk lett, mert az előző azt mondta, hogy ezzel az osztállyal nem lehet mit kezdeni, neki elege lett. Az új osztályfőnök (Mózes Ernő) földrajz-tesi szakos volt, nekünk csak tesit tanított, akkor került Kunszentmiklósra, nem ismert bennünket. Első alkalommal megmutatta, hogy „ki az úr a háznál". Megmondta, hogy miket hallott eddig, de őt ez nem befolyásolja. Azonban, ha ezentúl panaszt fog hallani, akkor annak „megtorlása" a tornateremben lesz. Ehhez tartsuk magunkat. Ekkortól az osztályfőnöki órák nem csak naplóírásból, meg fegyelmik kiosztásából állt, hanem beszélgetésből is. Ami a fegyelmezést illeti, az tényleg a tesi órán történt, ami azért volt „jó", legalábbis a lányoknak, hogy általában a fiúk kapták a büntető gyakorlatokat. Az osztályunk lányai közül csak egy-kettő volt ügyes a tornaórán, mármint a különböző gyakorlatokban. Az osztályfőnök hamar rájött, hogy ezzel a „tanulóanyaggal" nem sokra fog menni, ha egymás után írja be a naplóba az egyeseket, legfeljebb az igazgató fogja elmarasztalni, hogy mi az, hogy tesiből ennyi gyerek áll bukásra, vagy kettesre? Miért rontják le ezek a jegyek az iskolai átlagot. Mi lett a megoldás? Egy osztályfőnöki órán elmondta az elképzelését, hogy ne a legrosszabb osztályzatokat kapjuk testnevelésből. A javaslata az volt, hogy reggel fél 7-re önkéntes alapon, aki akar, bejöhet a tornaterembe, (ősszel és tavasszal is), és ő hajlandó megtanítani legalább azokat a gyakorlatokat, amiket osztályoznia kell. Az osztályból elég sokan bevállaltuk ezt. Nekem, mindig csak a tesi jegyemmel volt gond, másból ötös voltam, és év végén csak azért kaptam meg az ötöst, hogy ne legyen „lerontva" a bizonyítvány. Én is bejártam, és az osztályfőnök segítségével megtanultam kötelet mászni, szekrényt ugrani,  nem a legnagyobbat, de ami kötelező volt. Még a gyűrűn és a bordásfalon is megcsináltam, amit nagyon muszáj volt. El tudjátok ezt rólam képzelni? Én még most is csodálkozom. Kb. 40 percet gyakoroltunk, aztán 20 percet kosárlabdázhattunk, ezt nagyon élveztük, aztán volt 10 percünk felöltözni és izzadtan átrohanni a másik iskolába a becsengetésre. (akkoriban még nem volt szempont a tesi órautáni zuhanyzás. Nem is volt az öltözőknél zuhanyzó.) Sokszor lihegtünk, mikor a tanár bejött. Ilyenkor nem volt idő leckemásolásra meg ilyenekre. Szóval ezzel a módszerrel egy nagyon jó kis osztályközösség alakult, talán túl jó is. Összetartó. Javult a magatartása az osztálynak. Ha valami sérelem érte az osztályt, akkor is összefogtunk, ha nem mindenki értett is egyet, de a többség döntött. Például: nyolcadikban kaptunk egy kezdő történelem tanárnőt, őt nem nagyon csíptük, és ahol csak tudtunk, betettünk neki. Aki előtte volt, nagyon jó fej volt, ő is kezdő volt, de jól kijött vele az osztály, és még tanultunk is nála. Igaz, hogy életem első egyesét, hetedikben!!tőlekaptam puskázásért. Rájött, hogy egyforma a röpdogánk a padtársaméval, akinek nem volt annyi esze, hogy legalább egy kicsit átfogalmazza az enyémet, teljesen egyforma volt. Javítás nélkül áthúzta, nagy betűkkel ráírta: „PUSKÁZÁS – 1" Szóval az új tanárnő nem volt szimpatikus. Már nem emlékszem miért, de „sztrájkba lépett" az osztály. Nem voltunk hajlandóak megszólalni az óráján. Kiment, szólt az igazgatónak. Ő bejött, számon kért bennünket, neki válaszoltunk, de nem mondtuk meg, hogy miért van ez a balhé. Ezt eljátszottuk azon az órán vagy háromszor. Szegény tanárnő! El is ment rövidesen a suliból. Na, én akkor döntöttem el, hogy NEM leszek tanár. Egészen addig ez volt az álmom. Most megváltoztattam. Felső tagozatban nagyobb hangsúlyt fektettek a tanulmányi versenyekre. Én is voltam számtan versenyen, még a járásira is eljutottam, de ott már kevés volt a tudásom, de azért dicséretet kaptam érte. Volt nyelvtan verseny, helyesírás, szépírás verseny. Ezeken is jól szerepeltem, de mindig az Á. vagy a B. osztályból került ki a győztes. Mi még oroszt tanultunk, mint idegen nyelvet. Szinte mindenkinek kötelező volt levelezni orosz „pionírokkal" (úttörőkkel). Én is leveleztem egy-két lánnyal. Az osztályban mindig dicsekedtünk, ha kaptunk levelet, szótárral lefordítottuk, és ment a válasz. Orosz verseny is volt. A mi orosztanárunk nagyon szigorú volt, sokat követelt, és tudtam is, amit meg kellett tanulni. Na, ezen a versenyen én lettem az első! Kaptam is oklevelet. A második az osztálytársam lett, aki egy kicsit neheztelt, mert szerinte ő volt a jobb. Nem tudom, de az oklevelet én kaptam. Ezen a versenyen az Á. és B. osztályosok csak mögöttünk voltak. Aztán volt komoly énekkara az iskolának. Egy énektanár volt, a Simon Lajos bácsi, aki a Margitot is tanította, és pártfogolta. Egy alacsony, köpcös ember. Nagyon tudott fegyelmezni. Az óráján egy pisszenés sem volt. Ha énekelni nem is tudtuk a hangján az éneket, de meg kellett próbálni, és meg kellett tanulni szolmizálni. Kottát olvasni, de csak az alaphangsort. Volt zenetörténet is, amit tényleg csak meg kellett tanulni. Aki ezeket megtanulta, ha nem is tudott énekelni ötöst kapott. Aki még énekelni is tudott, annak kötelező volt az énekkar. Hetente kétszer, órák után. Szerintem én énekelni nemigen tudtam, de mégis beválasztott az énekkarba, alt szólamba. Tetszett-nemtetszett, járni kellett. Minden iskolai ünnepségen az énekkar énekelte a Himnuszt, a Szózatot, meg a különböző indulókat. Akkoriban minden felső tagozatosnak „úttörő"-nek kellett lenni. Valahogy nekem ebből sikerült kimaradni, mert alsóban én nem voltam „kisdobos", és így úttörő sem lehettem. Ettől függetlenül minden „úttörő-örsi" feladatban részt vettem. Az úttörőknek piros nyakkendőjük volt, és ezt minden ünnepségen hordani kellett. Az énekkar tagjainak is. Persze nekem nem volt. Egyik osztálytársam hozott valami piros kendőt, de nem igen akartam a nyakamba kötni. Észrevette a Simon tanár bácsi, magához intett, és azt mondta: „Hol a csutakod? Mondtam, hogy tegyél föl valamit"! Még szólni sem tudtam, az osztálytársam gyorsan a kezembe nyomta, itt van, majd mindjárt megkötöm, mondta. Így nem lett probléma, hogy az ötven énekkaros közül egynek nem volt piros nyakkendője. Akkoriban ez főbenjáró cselekedet lett volna. Az énekkarral sokat mentünk versenyekre, területire, járásira, megyeire. Elég szép eredményeket értünk el, amire a kis öreg tanárunk igen büszke volt. Így én is sok helyre eljutottam. Szigorúsága ellenére azért szerettük. Emlékszem, egyszer a technika órán a lányoknak az volt a feladata, hogy palacsintát kellett sütni. Volt az iskolának technika terme, jól felszerelt konyhával, varrógépekkel, a fiúknak külön műhellyel. Mivel volt vagy húsz lány, legalább négy villanytűzhely, és hát sok palacsinta készült. Ilyenkor a fiúkat vendégül láttuk, és vittünk a Simon tanár bácsinak is, mert a következő óra vele volt. Bejött az órára, a hetes elmondta, hogy hoztunk neki palacsintát, ő elmosolyodott, leült az asztalhoz, és addig fel sem állt, míg az összeset meg nem ette. Azon az órán nem volt felelés. Ezt más tanároknál is alkalmaztuk. Szóval, még főzni is tanultunk. Nyolcadikban tanultunk meg varrógéppel varrni, meg egyszerű darabokat kiszabni. Ez később nagyon hasznos volt nekem. Volt az iskolának gyakorló kertje is. Ezt a kertet a diákok művelték. Ástunk, gereblyéztünk, vetettünk. Volt zöldséges rész, gyümölcsfás rész, virágos rész. Mindenfajta kerti növényt termeltünk. Megtanultuk, mit mikor kell vetni, hogy kell locsolni, trágyázni, még a metszést is megnéztük. Permetezés nem volt. Mi általában az osztályfőnökkel jártunk a gyakorló kertbe. Még nyáron is, mindig előre be volt osztva, hogy melyik nap melyik osztály megy. Ezeken kötelező volt részt venni.Ha valami közbe jött, másik napon a másik osztállyal teljesíteni kellett. A termést be kellett (volna) vinni a boltba, hogy majd pénzt kapjon az iskola érte, de ez majdnem mindig kudarcba fulladt, ugyanis érdekes módon mindig elfogyott, vagy „nagyon kevés termett". Persze mindenki tudta, hogy a gyerekek megették. De nem volt belőle probléma. Egyszer valami testnevelési futást kellett teljesíteni az osztálynak és a vasútállomásig kellett futni, meg vissza. Az osztályfőnökünk biciklivel jött utánunk. Talán még az időt is mérte. Visszafelé bejött a csapat hozzánk, egy kis friss vízre. Anyukám valamit a kertben dolgozott. Bejött az Ofő is. Beszélgettünk, pihentünk. Egyszer megszólal az osztályfőnök: „Podobni néni, ez az almafa úgy látom, nem a legnemesebb. Még nem túl nagy, küldök én az Etelkától a gyakorló kertből két nagyon jó fajta ágat, tessék átoltani ezeket". Anyukám meglepődött, de megköszönte, és mondta, hogy ő inkább szemezni szokta a fákat. Nem baj, majd olyan ágat is küldök – mondta. Úgy is volt, amikor eljött a szemzés, oltás ideje, a gyakorlókertből vittem haza az ágacskákat. Anyuka meg is csinálta. Majdnem mindegyik szemzés, oltás megeredt, és két év múlva már termett is. Tényleg nagyon finom almák voltak. Jó sokáig meg is voltak a fák, csak aztán kiöregedtek, de addigra anyukám újakat szemzett, oltott.1963-64-ben az egész országban volt egy járvány az állatok között, az úgynevezett száj- és körömfájás. Ez a betegség a nagy állatokat, teheneket, birkákat, sertéseket támadta meg. Ha valahol felütötte a fejét, ott karantént rendeltek el, az állatokat elvitték, aztán a házból egy ideig se ki, se be. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a környékünkön is, a tsz-ben kiütött a járvány. Mivel az állatokat gondozni kellett, a növényeket meg ápolni, meg különben is minden munkának menni kellett, nehogy a szocialista munkaversenyben elmaradás legyen, a párt és a kormány elrendelte, hogy minden tsz tagnak ott kell maradni a munkahelyen, nem lehet haza járni. Ahonnan valaki a tsz-be járt dolgozni, a házat karanténba tették. Mivel apukám és a szomszéd bácsi is a tsz-ben dolgozott, a mi házunkból sem lehetett kijönni, sem bemenni, ha jól emlékszem két-három hónapig. Ez hosszú idő, ezért én a nagymamához kerültem erre az időre, hogy tudjak iskolába járni. A házakat egy őr állandóan őrizte. Azért néha elmentem a házunk felé, a kerítésen keresztül beszéltem anyukámmal, ha kellett valami, azt megvettem és legközelebb elvittem, beadtam, de ki nem hozhattam semmit. Telefon nem volt, apukával nem tudtuk tartani a kapcsolatot. A vasútállomáson, akik leszálltak, egy fertőtlenítős árkon kellett átmenniük, és hypós vízben kezet kellett mosni mindenkinek. Ugyanezt meg kellett tenni, amikor elértünk a falu szélére.Iszonyatos büdös volt az víz, nem beszélve a törölközőnek nevezett rongyról, ami azért volt ott, hogy megtöröljük a kezünket. Akkor még nem volt papírtörlő, meg papír zsebkendő. De ez volt a szabály!Ott állt a fegyveres őr, és csak akkor lehetett tovább haladni, ha ezen a procedúrán átmentél. Alig vártuk, hogy a nagymamához érjünk, és a jó házi szappannal alaposan megmossuk a kezünket. Sajnos ez többször is megismétlődött a hatvanas években.

A Tsz-esítés előtt nekünk sok házi állatunk volt, nem igen vásároltunk hentesnél. Aztán, hogy nem lehetett takarmányt termelni, csak egy két disznó volt az ólban, meg tyúkok. Így néha friss húsért mentünk a henteshez. Ritkán lehetett friss húst kapni, meg drága is volt. Mi általában birkahúst vettünk. Ez volt a legolcsóbb hús, emlékszem, 16,- Ft volt kg-ja. A disznóhús meg 30,- Ft volt, így azt sosem vettünk. A húsért sorba kellett állni. Általában pénteken. Ezeken a napokon engem felkeltettek hajnali 5-kor, megkaptam a pénzt az 1 kg birkahúsra, kezembe az iskolatáska, és „Etukám induljál sorba állni a henteshez, majd a húst vidd el a nagymamához, és az iskola után menjél érte és hozd haza". Ez jó kis móka volt, szinte megduplázta az utat, gyalog, akár meleg volt, akár hideg. Ez is hozzá tartozott az élethez. Sok mindent megtanultunk, meg azt is, hogy felelősséggel tartozunk a ránk bízott dolgokért. Különben én szerettem a kihívásokat. Irénke a Dunántúlra ment férjhez, ami nekem azért volt jó, hogy minden nyáron elmehettem hozzájuk nyaralni. Mindig jól éreztem magam. Nagyon tetszettek a hegyek, a fák, a szép virágok. A tápi nagymama háza nagyon hasonlított a Bóna nagymama házához. Mind a kettő hosszú gangos ház volt. Tápon a gang (folyosó) fala tele volt nagyon szép muskátlikkal. Az alföldön én csak piros muskátlikat láttam. Ott volt fehér, rózsaszín, cirmos is, szép nagy virágúak. Mivel a Dunántúlon több eső szokott esni, minden zöldebb volt. Ha kimentünk a határba, láttam a „hegyeket" dombokat, nagyon tetszettek, és rengeteget rajzoltam. Volt egy rajzfüzetem, meg kaptam színes ceruzákat és rajzoltam, színeztem a tájat a füzetembe. Történt egyszer, hogy valami oknál fogva a kis Irénkét, aki akkor úgy 2-3 éves volt, el kellett volna hozni Kunszentmiklósra. De nem volt olyan családtag, aki éppen ráért volna, Irénkéék sem. Anyukámék úgy gondolták, hogy elég nagylány vagyok már, majd én elmegyek érte, és elhozom. Ekkor én 12 éves voltam. Az oda utazás majdnem egy napba telt. Korán reggel a vasútállomáson megvettük a jegyet Tápszentmiklósig. Anyukám felültetett a vonatra, „kislányom nagyon figyeljél, ügyes legyél, az átszállásnál is inkább kérdezd meg, nehogy rossz vonatra szálljál. Visszafelé is nagyon vigyázz a kis Irénkére". Elindult a vonat. Budapest-Keleti pályaudvaron át kellett szállni, Tatabánya felé, Tatabánya-alsóig. Rendben ment, megérkeztem Tatabánya-alsóra. Ott kellett egy pár órát várni a következő csatlakozásra, amely vonat elvitt Tápszentmiklós vasútállomásra. Ott megint kellett várni egy csomót, majd ki kellett menni a vasút mellett a főútra, mert oda jött a busz, ami elvitt engem Tápra. És már meg is érkeztem, jó késő délután. A busz az Irénkéék háza előtt állt meg, ahol már várt a nővérem, meg a kis Irénke. A Misi sógor akkor még Tatabányán dolgozott, és hetente csak egyszer, szombaton jött haza, vasárnap ment vissza. Telefon nem volt, másnap Irénke írt egy levelet anyukának, hogy szerencsésen megérkeztem, és két nap múlva indulunk majd vissza. A levél egy nap alatt Kunszentmiklósra ért. Ha kedden feladtuk, szerdán megkapták. Így anyukámék két nap múlva értesültek, hogy rendben megérkeztem. Ez ma már elképzelhetetlen! Visszafelé ugyanígy ment a dolog, annyi különbséggel, hogy a testvérem kikísért a Tápszentmiklósi vasútállomásra, megvette a jegyet, és ott elköszöntünk, én felszálltam a kis Irénkével a vonatra, ő integetett az anyukájának, és elindultunk. Átszálltunk Tatabánya-alsón, meg a Keleti pályaudvaron, és Kunszentmiklóson anyuka várt az állomáson. Másnap ment a levél Tápra, hogy minden oké. Szóval, eszembe sem jutott félni, vagy bizonytalannak lenni. Kis Irénkét mindig megetettem, megitattam, elmentem vele wc-re, és minden rendben volt. Hiába, más világ volt akkor.Margit nővérem 1961-ben, alig 16 évesen elkezdett dolgozni a Kunszentmiklósi Tejüzemben. Akkoriban nemigen volt munkalehetőség Kunszentmiklóson, és nagy szerencse kellett ahhoz, hogy valaki az iparban dolgozzon. A településen nem is volt akkor még gyár. Lehetett dolgozni a boltokban, vagy az Áfésznál, a Községházán, no meg a Tsz-ben, és sokan eljártak Budapestre a konzervgyárba, szövőgyárba, a Csepel Autógyárba, vagy a Papírgyárba. Egy idő után Margit is úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a fővárosban. Elhelyezkedett a Csepel Autógyárban, majd a Hazai Fésűsfonóban, de valahogy nem érezte jól magát a gépsorok mellett. Túl sokat kellett egy helyben állnia a 8 óra alatt, és azt nem bírta. Így inkább hazajött a Tsz-be, ahol akkor már apukám volt a kertészeti brigád vezetője. Itt Margit is jól érezte magát, volt kocsi, ló, traktor, és jó sok munka.Margit attól viszont nem félt, derekasan megfogta a munka végét, így hamarosan ő is vezető lett.

Én minden nyáron az iskola befejezése után a Tsz-be jártam dolgozni, a kertészetbe. Az osztálytársaim, meg az ismerős gyerekek, egy felnőtt felügyelete mellett dolgoztunk. Szedtük a paradicsomot, az uborkát, a paprikát, zöldbabot. Este aztán jött a teherautó, és beszállította Kecskemétre a Konzervgyárba. Nagyon sokszor exportra is csomagoltunk paradicsomot, meg paprikát. A paradicsomot válogatni kellett. Féléretten leszedtük, volt egy mérettáblázat, az szerint egyszerre 3-4, papírral kibélelt ládába válogattuk szét. Utána még a vasútállomásra is mentünk a traktorral, hogy segítsünk a ládákat berakni a vagonba, és indult vele a vonat Németországba. Jó kis bevétel volt ez a tsz-nek. Volt, hogy locsolókhoz voltunk beosztva, figyelni kellett, hogy a csövek ne kapcsolódjanak szét, és jó felé folyjon a víz. Ez azért volt jó, mert a nyári melegben kellemesen hűsített a hideg víz. Ezeken a nyarakon jó kis társaságok alakultak ki. Többször előfordult, hogy ott főztünk lecsót a föld végén, és közösen ebédeltünk. Mindenki saját maga dolgozott, mindenki ládájára fel volt írva krétával a neve, este átvették az árut, mielőtt a traktorral bevitték volna a tanyaközpontba. Ha valaki nem rakta rendesen tele a ládáját, attól vontak le kg-ot, ezért kellett a névnek rajta lenni. Napközben sokat vicceltünk, mókáztunk, de egymás ládáit nem dézsmáltuk meg. Ezt csak azért írom le, mert abban az időben a kisebbségi népcsoportnak is szigorúan dolgozni kellett. Ahogy most is, akkor is, ez igen nehéz volt velük. Mindig civakodtak, meglopták egymást, no meg este jól megpakolták a vödreiket éppen abból a termésből, amivel dolgoztunk. Persze ezért nem fizettek, magyarul, ellopták. Ez nagyon bántotta apukámat, mert egy 50 fős csapatban, ha mindenki csak 5 kg termést visz haza engedély nélkül, az már 2,5 mázsa, és ez nagy veszteség a közösnek. Apukám természetéből kifolyólag jól értett ezeknek az embereknek a „nyelvén". Minden reggel munkakezdéskor kinevezett közülük egy „vajdát", aki felelős volt a csapatáért, a rendes munkáért, a ládákért, és azért, hogy este mindenki üres vödörrel jelenjen meg a brigádvezetőnél, vagyis apukámnál. Ez a rendszer bevált.  És hogy a lopás meg legyen előzve, apukám családonként adott nekik mindig annyi termést, ami aznap vacsorára kellhetett. Így aztán a veszteség 250 kg helyett kb 50 kg lett. Így a „kecske is jóllakott, és a káposztából is maradt". Hét végén mindenki megkapta a fizetését. Ez nekünk, diákoknak nagyon jól jött, mert ha félre tudtuk rakni egy részét (másik részét odaadtuk a szülőknek), akkor augusztus végére meg volt a könyvek, füzetek, iskolaszerek ára, sőt még majdnem egész évre a ruhákat is meg tudtuk venni. Igaz, ezért szorgalmasan kellett dolgozni, és szinte minden hétköznap, meg szombaton is. Nagyon meleg nyarak voltak akkoriban. Az első pár napban szinte vörösre égett a bőrünk, nyakunk, vállunk, karunk, lábaink. Aztán pár nap múlva felhólyagosodott, és elkezdtünk vedleni, mint a kígyók szoktak. Nem volt ám naptej, meg napolaj! Semmi! Utána már nem égtünk fel, és nagyon szép barna bőrrel mentünk szeptemberben iskolába, mintha egész nyáron, a Balaton partján süttettük volna magunkat. A fejünkre kendőből meg egy fűzfavesszőből csináltunk kalapot, hogy ne kapjunk napszúrást.  Emlékszem, középiskolás voltam már, és a tavaszi szünetben, a tsz-ben a melegágyaknál kellett dolgoznom, és a tavaszi napsütés, meg a szél úgy lebarnított egy hét alatt, hogy nem győztem bizonygatni, hogy nem valamelyik déli tenger partján töltöttem a szünetet! (1968-ban!). Szóval, még középiskolás koromban is a nyári keresetemből vásárolhattam meg a divatosabb ruhákat, kabátot, cipőt, egyebeket. Ez nagy segítség volt akkoriban minden szülőnek.Aztán elérkezett a nyolcadik osztály, a pályaválasztás ideje. Az írásom elején már említettem, hogy én nem nagyon szerettem a földeken dolgozni, és még egész kicsi voltam, már azt mondtam, hogy „én nem fogom egész életemben a földet túrni, én tanulni fogok". Erre mondta a Margit, hogy: „nem is lösszneködpénzödsosé, mert a fődbű van a haszon". De én ragaszkodtam az „elvemhez". Egészen nyolcadik osztály félévig tanár szerettem volna lenni. Fentebb már leírtam, miért változtattam meg az elképzelésem. Mivel sok lehetőséget nem vázoltak fel előttem, főleg, hogy a Gimnáziumon kívül más középiskola Kunszentmiklóson nem volt, így mindenféleképpen vagy kollégiumba megyek, vagy albérletbe valamelyik nagyvárosba, vagy esetleg vonatozok valamelyik gyárba ipari tanulónak. De már akkor is volt „pályaválasztási tanácsadás" az iskolában. Ez abból állt, hogy az összes nyolcadikost összehívták a tornaterembe, elmondták, hogy februárban el kell küldeni a jelentkezési lapokat, mindenki keressen iskolát, itt egy könyv, majd az osztályokban körbe adják. Jobb esetben az is benne van, hogy kell-e felvételizni. Ezek után, mikor hozzám került a könyv, nézegettem az iskolákat. Azt már tudtam, hogy jó lenne valami irodában dolgozni. A Tsz-ben beszélgettem is az irodista nénikkel, akik közül az egyik ajánlotta az I. István Közgazdasági Technikumot, Budapesten a Mester utcában. Ezt az iskolát kívülről már láttam, és azt is tudtam, hogyan lehet oda eljutni, mert a Mester utca végén volt az Őskeresztyén Felekezet Imaháza.Itt, az Angyal utcai Imaházban - ahova mi elég sokat jártunk -, volt a bemerítésem l965-ben. Továbbá elég sokat jártunk a Sárkány testvérékhez (az Őskeresztyén Egyház elnöke volt), akik akkor az Erkel utcában laktak, ami szintén azon a környéken van.Ez  egy plusz volt az iskolaválasztáshoz. Meg is találtam a könyvben az ismertetőt, de az is benne volt, hogy csak Pest megyeieket és budapestieket vesznek föl, és felvételi is van, írásbeli és szóbeli is, magyar és matematika. Kecskeméten is volt hasonló közgazdasági szakközépiskola, amiket akkoriban kezdtek bevezetni. De én a Technikumba akartam menni. Valaki tanácsolta, hogy ha tudok egy olyan papírt becsatolni a felvételi kérelemhez, hogyha a Tsz-nek szakember utánpótlásra van szüksége, és javasolják xy-t felvenni, akkor egész biztos felvesznek. Mindez 1966-ban volt! Ekkor beszéltünk a Tsz-ben az Elnök asszonnyal, aki készségesen íratott egy papírt a titkárnővel, de mondta, hogy nem biztos, hogy 4 év múlva is ő lesz az elnök, és nem ígérheti meg, hogy fel is vesznek majd dolgozni. Én akkor ezzel nem törődtem. Kezemben volt a papír, beadtam a jelentkezést Budapestre. Be is hívtak felvételire, az írásbeli április 3-án volt. A felvételire anyukám elkísért, mégiscsak egy Budapesti Iskolába szeretne járni ez a leány, hát legalább nézzük meg belülről is, hogy néz ki, meg egyáltalán hogy lehet oda eljutni. Emlékszem a hatalmas tölgyfa ajtóra, rajta a kovácsoltvas kilinccsel, alig bírtuk kinyitni.

Belül hatalmas vastagságú falak, jó széles lépcső, és ahogy a lépcsőn felértünk, hát ott volt a „portaszolgálat". Tehát az első ember, akivel találkoztam az iskolában, az a Portás bácsi volt. A folyosón már gyülekeztek a diákok, és hamar kezdtünk ismerkedni, ki honnan jött, milyen jegyei voltak. Feltűnt, hogy csak vidéki diákok voltak, budapesti egy sem. Gondoltuk, ők majd másik nap jönnek. Voltak már „bennfentesek" is, akiknek a tesója vagy most járt oda, vagy már régebben. Azt is tudni vélték, hogy csak maximum 50 km távolságból lehet valaki bejárós. Ezzel én akkor még nem törődtem. Aztán szétosztottak bennünket, és elkezdődött a felvételi.Magyarból tollbamondás volt, matekból sem volt nehéz, úgy éreztem, mindent meg tudtam csinálni. De azért izgatottan vártam az értesítést, amit jó soká, valamikor májusban küldtek meg. „Felvételt nyert. Szóbeli elbeszélgetés a beiratkozáskor"! Jaj, nagyon örültem. Sokan kérdezgették, hogy sikerült nekem Budapestre menni. De már megtanultam, hogy nem kell mindenkinek mindent elmondani. Így lettem Budapesti Középiskolás.

Tablókép 1966.-ból a  nyolcadik osztály után.

A nyolcadikos ballagás, bizonyítványosztás után mentem beiratkozni. Anyukám is jött velem. Vittem a kitűnő bizonyítványt, ami szinte minden év végén kitűnő volt. Az igazgató Úr szobájába irányítottak. Szimpatikus embernek látszott. Kérdezett ezt-azt, anyukámat is tisztelettel fogadta. Gratulált a szép bizonyítványhoz, és a sikeres felvételihez. De, hát látja, hogy kunszentmiklósi vagyok, hol fogok lakni Budapesten? Mert igaz, hogy van az iskolának kollégiuma, de ott valószínű nem lesz hely. És hát Kunszentmiklós 60 km-re van Budapesttől, így a hosszú utazás miatt az iskola nem engedélyezi a mindennapos bejárást. Anyukám nagy hirtelen mondta, hogy megoldjuk az albérletet. Kicsit meg is lepődtem, hogy hogyan gondolja, de nem szóltam. Az iskolából egyből a Sárkány néniékhez mentünk, anyuka elmondta mi járatban vagyunk, és ők rögtön javasoltak is egy egyedülálló hölgyet Pesterzsébeten, Dabisné Etelka nénit, aki szokott albérlő lányokat fogadni, majd ők beszélnek vele, és legyünk nyugodtak, mire kell, lesz albérlet. Így is lett.

Szeptember 1-én már onnan mentem az évnyitóra. Az nem nagyon tetszett, hogy Pesten kellett laknom, tulajdonképpen idegenek között. Hamar kiderült, hogy a Valéria utca nem a legbiztosabb környék Budapesten. Az Etelka néni igyekezett elmagyarázni, hogy mire kell Pesten különösen figyelni. Senkivel ne álljak szóba. Ha leszállok a villamosról, figyeljek nem követ-e valaki, lehetőleg sötétedés előtt érjek haza, ha ez nem megoldható, akkor megbeszéljük és ő kijön a villamoshoz elém. A villamosmegálló legalább másfél km-re volt. Ezen kívül, ami a legrosszabb volt nekem, vidéki lánynak, aki a tiszta levegőn nőtt fel, hogy ezen a környéken éjjel nappal iszonyatosan büdös volt a levegő. A Kén utcai kénsavgyárban akkor még nem szűrték a kibocsátott füstöt, levegőt, és nekem az a bűz elviselhetetlen volt. Az Etelka néni nem főzött otthon, ő a gyárban evett, ott zuhanyozott is. Nem is volt tűzhelye. Hűtőszekrény sem volt. Én tudtam főzni, de nem volt hol. Így kénytelen voltam egy út közbeni vendéglőben menüre befizetni, de sokszor olyan sokára szolgáltak ki, hogy inkább otthagytam volna. Anyukám javaslatára egy idő után inkább haza vittem. Ez azzal járt, hogy egy külön táskában vittem minden nap az ételhordót. Kicsit kínos volt. Ez még nem volt elég, ahogy kezdett hűvösödni az idő, kiderült, hogy csak egy fatüzelésű kályha volt a házban, abban sem lehetett rendesen tüzelni, mert kevés volt a fa. A fürdőszobában is csak zuhanyozni lehetett, kevés vízzel, mert kicsi volt a bojler. Szóval igen hideg volt a lakásban, délután is, szinte kesztyűben fogtam a tollat. A néni, ahogy hazaért, szinte rögtön bebújt az ágyba a dunyhája alá. Nekem is volt dunyhám, azt még augusztus végén felvittük bőröndben, vonattal. Eleinte kéthetente jártam haza, aztán már minden szombaton. Látták anyukámék is, hogy nem igen tetszik ez az albérlet nekem, de hát ez volt. Amikor Pesten maradtam, mentünk a nénivel, meg a barátnőjével imaházba, akkor már a Naphegy térre. Közben kezdtem ismerkedni Budapesttel. Mindig nyitott szemmel jártam, és megjegyeztem a nevezetes tereket, épületeket. A villamos bérlet akkor egy hónapra 20 Ft-ba került, és villamossal mindenhova el tudtam jutni. Ennek az iskolában többször igen jó hasznát vettem. Szóval az albérlet nem jött be. (évekkel később kiderült, hogy a Kurdi Jolika is lakott ennél a néninél, de ő sem bírta sokáig)Az iskolában az Á.osztályba kerültem. Ez azért lényeges, mert csak az Á. osztály volt technikumi osztály, a másik kettő már szakközépiskolai rendszerben tanult. (ezt tette az a kis fél íves papír, amit a tsz elnöknő írt, hogy én technikumba járhattam. Akkor ez még rangot jelentett). 36 fővel indult az osztály, nagyobb részt budapesti iskolákból jöttek,mint kiderült, nekik nem is kellett felvételizni. Hatan voltunk vidékiek, közülük egy volt kollégista, egy Tsz elnök lánya, én voltam albérletben, a többiek bejárók voltak. Hét fiú volt az osztályban, ők úgymond minden hájjal megkent pesti srácok voltak, akik kellőképpen lenézték a vidékieket, köztük engem is. Nagyon gyorsan kiszaladt a szájukon a becsmérlő kifejezés, aminek a gyengébb fajtája a „vidéki buta liba". Persze ez nekünk rosszul esett.  Nekem és egy másik lánynak (mint rövid időn belül kiderült, egy baptista lelkész lánya), hosszú hajunk volt, ezért is sokszor gúnyoltak. Érdekes módon nem ezzel a lánnyal lettem mindjárt barátnő, hanem egy másikkal. Megpróbáltam nem törődni a froclizással, és hát rövid idő alatt sikerült bebizonyítanom, hogy egy vidéki lány nem okvetlenül „buta liba". Az osztályfőnökünk egy idősebb tanár lett, aki technológiát és kémiát tanított. Az első órákon felmérte a diákjait, és jó érzékkel próbálta összehozni a vidéki és pesti diákokat egy osztályközösséggé. Egy két esetet elmesélek, hogyan vívtam ki „vidéki buta libából" az osztályelsőséget. Egy osztályfőnöki órán Budapest nevezetességei kerültek szóba, és volt egy két épület, amit a pesti vagányok nem tudtak megmondani, hogy hol van, én meg éppen tudtam. Ekkor már kezdtek megenyhülni velem kapcsolatban. Közben a tanítás, tanulás is elkezdődött, és egyre másra szereztem az ötösöket, négyeseket a különböző tantárgyakból. Azt már tudtuk, hogy itt egy félévben max. három jegy van, és hát vigyázzunk, mert nemigen van javítási lehetőség. Az órákon egy, max. két felelés volt. S hogy mivel tudtam a tekintélyemet elérni? Már nem tudom milyen esemény kapcsán, de feltette az osztályfőnök, hogy „hol is van a Magyar Távirati Iroda székháza?" Nagy csönd a teremben, és akkor a „vidéki butácska libuska" jelentkezik, és megmondja: „Buda, I. kerület, Naphegy tér, a 89-es autóbusz végállomásánál". Erre megfagyott a levegő, én pedig bezsebeltem az osztályfőnök dicséretét. Nem kérdezte meg, hogy honnan tudom, de még tudtam volna mondani egy két középületet a környékben. Na, ettől kezdve a vagány pesti srác osztálytársaim is elfogadtak. Na, és persze akkor, amikor a házi feladatomat másolták reggelente. Még a tesi tanárnál is kiálltak értem, mikor félév felé még csak egyeseim voltak tornából, hogy szeretek kosarazni, meg egy kicsit tudok is, részt veszek az osztályok közötti kosár versenyben, ugyan írjon már be egy két ötöst ezért a szorgalmas munkáért. Így nem buktam meg félévkor tesiből! Ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban kiismertem magam az iskola szabályaiban is. Láttam, hogy a vidékiek utazási igazolványát havonta egyszer összeszedik, és viszik a titkárságra lepecsételni. Egyszer átvállaltam az egyik lánytól, és láttam, hogy egy halom van egymásra rakva, a többi osztályokéval együtt, és csak beütik a pecsétet, nem nézik, hogy kié, ki honnan jön.  Ez adta az ötletet, hogy én is bejáró legyek. Elérkezett a téli szünet ideje, akkorra én már kiderítettem, hogy Kunszentmiklós – Budapest-Pesterzsébet között 50 km a távolság, tehát pont belefér a megengedett távolságba. Kértem is igazolványt, kitöltöttem, aláírattam, és már úgy jöttem haza a téli szünetre, hogy megmondtam a szüleimnek, hogy nem megyek vissza az albérletbe, hanem bejárós leszek. Így még olcsóbb is lesz nekünk. Az albérletért 200 Ft-ot kellett fizetni, ami akkor majdnem fél havi fizetés volt vidéken. A vonat bérlet pedig havi 60,- Ft volt! A villamos bérlet meg megvolt. Kicsit meglepődtek a szüleim, de örültek is, hogy bevállalom, mert látták, hogy nekem az nem volt jó. Anyukám a következő vasárnap felutazott Pestre, megmondta az Etelka néninek, meg a Sárkány néninek, hogy eddig volt, továbbra nem kérjük az albérletet. Nem nagyon tetszett neki, mert hát most kinek adja oda év közben. Anyukám mondta, hogy majd csak akad valaki.Tehát a téli szünet végén már reggel fél 5-kor keltem, anyukám elkészítette a reggelimet, tízóraimat, 5 óra 10-kor indult a vonat, és 7 óra negyed 8 körül már bent is voltam a suliban. Leszálltam Pesterzsébeten, mert ugye csak addig szólt a jegyem, onnan villamosoztam a Mester utcába. Korán volt, hideg is volt, mégis jobb volt, mint az albérlet. Ettől kezdve bejáró lettem. Közben volt olyan osztálytársam, aki Budán, a III. kerületben Ürömhegyen lakott, és fél 6-kor el kellett indulnia, hogy fél 8-ra beérjen a suliba. Én meg Kunszentmiklósról majdnem annyi idő alatt beértem. Sosem késtem le a vonatot, mindig időben beértem, kivéve az érettségi napját, de ezt majd ott elmesélem. Délután fél 2-ig voltak óráink, 14 óra 20-kor jött a vonat Budapest-Ferencvárosból, megvettem a kiegészítő jegyet Erzsébetig, és fél 5-re haza is értem. Ha valami iskolai elfoglaltság volt, akkor fél 6-ra vagy fél 7-re értem haza. Itthon már az asztalon várt az ebéd (vacsora), és utána kezdhettem tanulni, a jó meleg szobában, este 9-ig, fél 10-ig. Igyekeztem a vonaton az írásbelit megcsinálni. A szakmai tárgyakból, pénzügy, könyvvitel, tervezés, mindig volt írásbeli. Ha valaki ezekből a tárgyakból szerzett 5 db ötöst, annak nem kellett házi feladatot készíteni. Na, nekem elég hamar összejött, mert ezeket szerettem. Viszont a nagy vagány pesti osztálytársaim közül sokan küszködtek ezekkel a tárgyakkal, és sokszor másolták az enyémet. Mikor az ötösök miatt nem csináltam házit, szinte könyörögtek, hogy „szorgalomból" csináljam már meg, hogy ők le tudják másolni.

Még annyit elmondok, hogy kitűnővel mentem nyolcadikból, és azt mondták, ha félévkor elérem a közepes átlagot, az már akkor nagyon jó lesz, mert a vidéki iskolák gyöngébbek. Ezzel szemben félévkor 4,2 volt az átlagom, első év végén 4,5-tel az osztály harmadik legjobbja voltam. Második év végétől pedig minden évben 4,7 vagy 4,8-al végeztem.Hogy mikor derült ki, hogy bejárós vagyok? Minden tavasszal, az érettségi szünet alatt mentünk kirándulni, és ebben az évben az osztályfőnök csak úgy véletlen megkérdezte, hogy mikor találkoztam a szüleimmel, mikor voltam otthon?

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy megtudja.Megmondtam, hogy otthonról jöttem, ugyanis bejárós vagyok január óta. Kicsit elcsodálkozott, de nem firtatta a dolgot, tudomásul vette. Persze mindenben részt vettem, a kötelező mozikon, a kötelező színházlátogatáson, a tavaszi társadalmi munkán, a szamócaszedésen, stb.Soha nem kéredzkedtem el semmiről az miatt, hogy nekem megy a vonat. Csak akkor kéredzkedtem el, amikor másodikos koromban a fogaim kezdtek tönkre menni, és hol az arcom egyik oldala, hol a másik volt feldagadva.Ilyenkor mondták a tanárok, hogy menjek át az SZTK-ba a szomszédba, és kezeljék már, mert látták hogy szenvedek. Én viszont jobban bíztam az itthoni fogorvosban, és hogy a rendelési időre odaérjek, el kellett kéredzkednem.Lehet, jobban jártam volna az SZTK-s kezeléssel, mert itthon az volt a gyógymód, hogy kettesével húzta ki a doki a fogaimat, alig maradt belőlük valamennyi.Az előbb említettem, hogy még a budapesti iskolásoknak is kellett minden évben társadalmi munkát végezni. Mi télen a BudapestiCsokoládégyárba jártunk csomagolni, suli után. Ezt nagyon szerettem, mert azon kívül, hogy annyit ettünk, amennyi belénk fért, kedvezményesen vásárolhattunk is. Annyi konyakos meggyet életünkben nem ettünk itthon, mint akkoriban. Több kg-ot is megvettem, mert a boltban nagyon drága volt. Igaz, ez nem volt bedobozolva, de mindegyik be volt csomagolva, és 1-2 kg-os zsákokban lehetett megvenni. Érdekességként elmondom, hogy amikor a nyugdíjazáshoz kértem meg a beszámított éveket, a legnagyobb megdöbbenésemre, a Csoki gyári munkák is be voltak számítva. Igaz, nem mi kaptuk a munkáért elszámolt bért, de mint most kiderült, a járulékot a mi nevünkön fizették be! Ez volt a szocialista rendszer! Tavasszal meg a Sasad Mezőgazdasági Szövetkezetbe jártunk szamócát szedni. Onnan nem lehetett haza hozni, de enni lehetett, amennyit csak akartunk. Történt, hogy második év elején azt mondta az osztályfőnök, hogy nem elég csak a téli meg a tavaszi társadalmi munka, kell valamit ősszel is csinálni. Esetleg tud e valaki ilyen őszi munkalehetőségről, például szüretelésről. Hát nem tudott senki. Hogy honnan jött nekem az ötlet, hogy felajánljam, hogy én megkérdezem a Tassi Lenin Mezőgazdasági tsz-ben, hogy tudna-e esetleg munkát adni, a mai napig nem tudom. Meglepődött az osztályfőnök, de rábólintott. Ez után én itthon előadtam magam, hogy miről van szó. Először a családban beszélgettünk, hogy mit lehetne csinálni. Aztán apuka ment a tsz elnökhöz a kéréssel. Talán nem is kellett hosszas győzködés, csak a kivitelezést kellet megbeszélni. Ugyanis, ha ez a 36 ember a reggeli első vonattal lejön a Kunszentmiklósi állomásra, akkor is minimum 10 óra lesz, mire a tanyaközpontba érnek, még ha traktor hozza is be őket. Mire megmutatják, hogy mit kell csinálni, dél van, ebédelni kell. Mire ebéd után a 36 pesti fiatalt újra munkába szólítják, már 4 óra, és mehetnek vissza az állomásra. Akkor mikor fognak dolgozni? Egy kis tanakodás után megszületett a javaslat.Ha az iskola hozzájárul, akkor ne egy, hanem három nap legyen ez a kirándulás. Kukoricát kell törni. A tsz vezetősége vállalja a teljes ellátást, reggeli, ebéd, vacsora. A szállás igazi nomád szállás lehet: a tsz kultúrtermét vastagon beterítik friss szalmával, mindenki hozza magával a plédet, kispárnát. Tisztálkodás a tsz fúrt kútjánál, szabad kifolyású csapnál. A munka után lehet ismerkedni a tsz helyben lakó fiataljaival, a mezőgazdasági életformával, lovakkal, tehenekkel, gépekkel. Na, mikor pár nap múlva osztályfőnöki órán ezt a tervet ismertettem, nagy vihogások és ováció közepette elindult az osztályfőnök meggyőzése, hogy intézze el az igazgatónál, hogy mehessünk Kunszentmiklós-Tassra! Szegény osztályfőnökünk alig tudta helyre állítani az osztályrendet, hogy azért beszéljünk egy kicsit erről a lehetőségről. Mikor látta, hogy egy emberként mindenki benne van, megígérte, hogy elmegy az igazgatóhoz, és beszél vele az érdekünkben. Alig vártuk a következő órát. Hozta a papírt, amiben szerződésszerűen le volt írva mindaz, amiről beszéltünk. Volt közöttünk vasutas lány, aki minden kirándulásunkat koordinálta a MÁV-nál, most is megkapta a feladatot. A többi feladat jórészt rám, apukámra, meg a tsz vezetésére, többek között egy másik brigádvezetőre, Imre bátyámra (anyukám testvére) hárult. Pár nap múlva megjelent több mint 30 fővárosi diák a maga nyegleségével, fölényességével a Kunszentmiklósi vasútállomáson, egy kissé görnyedt hátú, kövérkés, öreg tanárral. Úgy gondoltuk, hogy Dezső bácsi (osztályfőnök) ne utazzon már a traktor pótkocsiján velünk, szóltunk Margit nővéremnek, hogy a Pannónia motorral legyen az állomáson, és szállítsa a tsz irodára a tanár urat. Szegény Dezső bácsi! Még motort sem látott közelről, nemhogy egy fiatal nő mögé ülve motorozzon az úttalan utakon egy tsz-be! De bevállalta, a társaságnak meg a lelkére kötötte, hogy nehogy balhé legyen, vagy valami baleset, mert akkor abból botrány lesz ám! Hát az én osztálytársaim úgy élvezték a traktor pótkocsiján történő utazást, hogy majdnem táncra perdültek. Szerencsére Imre bátyám is velünk utazott, és próbálta őket fegyelmezni, hogy a talicskányi kátyúkban nem kellene, ha kibuknának a pótkocsi oldalán.

Megérkezés után ahányan, annyi felé rohangáltak, volt, aki kutyát akart simogatni, de az rávicsorgott, volt, aki rögtön talált egy cicát, és azt ölelgette, volt, aki már lovagolni is akart. Alig tudtuk összeterelni őket eligazítása. Először kaptunk egy bőséges reggelit, friss házi kenyér, házi tejből készített friss kakaóval. Kaja után irány a kukoricaföld, szintén traktorral. Persze mindenkinek meg kellett mutatni, hogy mit is kéne csinálni, egyáltalán azon a hosszú, égig érő száraz kórón mit kellene megtalálni és leszedni. Képzelhetitek, apukám és a többi „segítő" milyen jókat mosolygott, amikor a festett körmű pesti kisasszonyok egyik másik körme letörött, és azok majd bele ájultak a „fájdalomba". Aztán kaptak egy-két vigasztaló szót és bátorítást, hogy hogyan kell megfogni azt a kukoricacsövet, hogy könnyen letörjön.  Délig lett is egy-két kupac kukorica, amit fel kellett dobálni a vontatóra. Ebből a fiúk csináltak egy kis kidobós játékot, ami néha fájdalmas volt, ha éppen jól kupán találták egymást, de ez akkor nem számított. Munka közben Dezső bácsi jót beszélgetett a Tsz elnökkel. Akkor újra előállt a traktor, mindenki felszállt, hulla fáradtan, és irány a központ, ebédelni. Már messziről lehetett érezni a jó illatokat. Egyre csak kérdezgették, mi lesz az ebéd. Persze nem mertem megmondani. El is kezdtek enni, mint a farkasok, mire valaki a helyiek közül elszólta magát, hogy „ugye milyen finom a birkapörkölt?" Na, erre a többség ledermedt, és bármilyen finom is volt eddig, ezután már ott maradt a tányéron. Hát, gondoltuk, így jártatok. Vidéken ez a legjobb kaja! Hogy te finnyás vagy? Vessél magadra, éhen maradsz. Vissza a kukoricaföldre, délután még összejött egy vontatónyi kukorica (ennyi embertől ez nem sok, mondhatni kevés, de hát a pestiektől...). Munka után vacsora, majd a tanyaközpontban szétszéledtek a pestiek. Dezső bácsit meghívtuk hozzánk jó kis rántott csirke vacsorára, meg családlátogatásra. Még a szállást is felajánlották a szüleim, de nem fogadta el, azt mondta, hogy van egy pár ördögfióka a csapatban, és jobb lesz, ha ő ott lesz a közelben. Különben én is ott aludtam velük a szalmán (már amennyit aludtunk). A városból kiszabadult ifjak a legkülönbözőbb dolgokat találták ki, csak nehogy valaki el tudjon aludni. Nem beszélve, hogy a tanyán lévő összes kutyát megbolondították a rohangálásukkal, vihogásukkal, ordítozásukkal. Dezső bácsi hagyta a társaságot, hadd tombolják ki magukat. A lányok közül volt, aki talált magának „lovagot" a tanyán, a tanyasi lányok legnagyobb utálkozása közepette, de tudták, hogy hamar el fognak menni, nem csináltak balhét. Másnap reggel elég nehezen lehetett lelket verni a társaságba. „Szerencsére" elkezdett esni az eső, így kukoricát szedni már nem lehetett. Na de mit kezdjen a vezetőség ezzel a csapattal. Valamivel csak el kell foglalni őket, nem mehetnek egy nappal korábban haza! Nem beszélve arról, hogy dolgozni jöttek ide, és milyen tapasztalattal mennek haza, ha nem tudnak nekik munkát adni? Összedugták a fejüket, és kisütötték, hogy krumplit vermelni esőben is lehet. Irány a szérű, ahol a krumplis vermek vannak. Ebben csak az volt a rossz, hogy a krumpli között már voltak enyhén rothadtak, aminek borzalmas szaga volt, nem beszélve az állagáról. Ezeket külön kellett szedni. A fiúk hordták a kiválogatott krumplival megrakott kosarakat a veremhez, ahol egy helyi ember beöntötte, eligazgatta, szalmával takarta. Mindeközben néhány rothadt krumpli életre kelt, és hol az egyik, hol a másik gyerek hátán, fején loccsant teljesen szét, nagy röhögések közepette. Szóval ebben a munkában sem volt sok köszönet. De volt jó ebéd, gulyásleves, és még palacsintát is sütöttek nekünk a Tsz asszonyai, akik szemlátomást megszerették a pestieket. Még a birkapörkölt otthagyását is megbocsátották, ugyanis a maradékot szétoszthatták a helyiek között. A délután szintén pestiesen telt. Este aztán már érezték vesztüket, még a lányok is. Volt lovaglás, de a ló nem szerette a lovasát,és úgy földhöz vágta, hogy azt hittük fel sem tud kelni. Egy páran bekötözött fejjel, karral, lábbal tértek nyugovóra aznap este.Másnap a friss szalmán eltöltött éjszaka után, a délelőtti vonattal csapzottan, koszosan visszautaztak a szép fővárosba, ahol eldicsekedhették, hogy milyen hasznos munkát végeztek ők egy mezőgazdasági termelő szövetkezetben. A hasznosságról csak annyit, hogy a Tsz vezetősége az étkeztetést „ajándékba" adta, tehát a keresményből nem vonta le a nyersanyag árát sem, és így egy pár nap múlva egy kicsivel több, mint 3 ezer Ft-ot vittem az osztálypénzbe. Ez volt a „három" napos keresménye az osztálynak. Nagy volt az ováció, mikor kiderült, hogy még pénzt is kaptunk, és nem tőlünk kértek még a kajára. Utólag visszagondolva, ekkortól kezdve mintha tiszteltek is volna a nagy vagányok.Ez a kirándulás nagy kaland volt, azóta minden eddigi osztálytalálkozón szóba került, sőt, az első 5 éves találkozóra az osztályfőnök még egy verset is írt erről a három napról. Ez a vers azóta is elhangzik ötévente. Azért ez egy emlékezetes dolog maradt, és valahol hozzámkapcsolódik. Erre büszke vagyok.A tanulmányi versenyeken is szépen szerepeltem. Voltam gépírásversenyen másodikban, ahol a közgazdasági technikumok és szakközépiskolák országos versenyén a 10. lettem. Ezeken a versenyeken 10 perc alatt kellett egy szövegből hibátlanul minél többet begépelni, a leütések száma volt a döntő. A verseny előtt egy kölcsönkért írógépen gyakoroltam, majd utána a szüleimtől kaptam egy kis táskaírógépet. Még ma is meg van, működik is. Akkor még indigóval készültek a másolatok, és ha eltévesztettük a betűt, a másodpéldány nagyon csúnya tudott lenni. Volt javító lap, de az csak az első oldalon törölte ki a hibás betűt. Tehát újra kellett ütni a helyes betűt, így a másolaton ekkor már háromszorosan látszott az indigó. Kétszer rossz betű, harmadszorra a jó, de már csak egy pacni látszott. Ezért kellett hibátlanul gépelni.

Középiskolás korom legnagyobb versenye az érettségi előtt volt, pénzügyi ismeretekből. Voltam könyvvitel versenyen is, de ott nem értem el helyezést, a tanárom szerint valamit elnéztem, és ez miatt nem lett jó. Szóval eljött a pénzügy verseny ideje. A kijelölt napon matrózblúzban kellett megjelenni a Pénzügyminisztériumban. Ismerős tanár sehol. A PM dolgozói voltak a verseny lebonyolítói. Jól szétültettek bennünket a PM Márványtermében. Csak tollat vihettünk be magunkkal. Öt óra volt a kidolgozásra. Előtte azonban egy papírra fel kellett írni az adatainkat, név, iskola, felkészítő tanár, lakcím, és ezt egy kis borítékba be kellett tenni, lezárni, és ráírni a jeligét. Ezt először is összeszedték. Az én jeligém: „Kunszentmiklós" volt. Minden papírlapra ezt kellett felírni. Kiosztották a feladatokat. Majdnem végigdolgoztam az öt órát, nem sokkal előbb adtam be, mert azért még átnéztem, pedig tudtam, hogy ha valahol elrontottam, úgysem lehet javítani. Nyugodtan és elégedetten jöttem el.

Közben készültünk az érettségire. Nekünk hét tárgyból kellett érettségizni: magyar, matek, töri, politikai gazdaságtan, könyvvitel, pénzügy, tervezés.  A matek, töri és a polgazd. kivételével mindegyikből írásbeli, szóbeli. Eljött a ballagás ideje. A szüleim nagyon büszkék voltak rám, a családban én voltam az első, aki érettségizett.Még apukám is eljött a ballagásra! Igaz, a nagy tömegben alig láttak, de azt hallották, amikor az oklevélért szólítottak, a jó tanulmányok miatt. Az ünnepség után, gondoltam, hogy elviszem szüleimet, egyet Metrózni.Pár héttel ez előtt nyílt meg az első metró vonal Budapesten.Villamos bérlettel is lehetett közlekedni rajta. Csapatostul jártunk felfedezni az állomásokat. Akkor még csak a Fehér úttól a Deák térig volt megépítve. A mozgólépcsőt nagyon élveztük. Főleg, hogy lent is, fent is, a lépcső végén két ember állt, akik megpróbálták elkapni az utasokat, nehogy orra, vagy hanyatt essenek. Visszagondolva, elég vicces lehetett. Na, a vidéki kislány megy a szüleivel metrózni. Apukám nem volt túl lelkes az ötletért, ő nem nagyon szerette az ilyen dolgokat, de mondtam, hogy úgyis arra felé kell menni az állomásra, és jöjjön, hadd mutassam meg. Megvettem a jegyeket, és vártunk egy kicsit, hogy lássák, hogy hogyan kell belépni, meg lelépni, hol kell kapaszkodni. Sikeresen túlélték, de nem emlékszem, hogy apukám még egyszer metrózott volna valaha is. Anyukám, mivel szeretett utazgatni, ő azért hajlandó volt metrózni, ha nagyon muszáj volt. Én viszont büszke voltam, hogy megmutathattam Budapest akkori legújabb gyöngyszemét.

Elérkezett az írásbeli érettségi ideje, egymás utáni napokon írtuk a dolgozatokat. A szóbeli előtt egy-két nappal be lehetett menni, megnézni, hogy miket írtunk. Nekem egy nagy meglepetésem volt, a matek dolgozatomra ráírta a javító tanár a 4-es osztályzat mellé, hogy „Kár, hogy a tanuló az egyik példánál a jó megoldást áthúzta, és rosszra javította, így nem lehetett értékelni". A többi dolgozatom ötös lett, így a szóbelire egy kicsit nyugodtabb lettem. A szóbeli első napján mindenkinek be kellett menni, ekkor már csak 28 volt az osztály létszáma. Három napra osztottak bennünket, névsor szerint, én a harmadik nap második felelőjének voltam felírva. Akkoriban nem voltak a középiskolákban év végi vizsgák, így azért kellőképpen izgult mindenki, hogy milyen lesz. Én is izgultam, és mivel a vonatok akkor sem a pontosságról voltak híresek, úgy döntöttem, hogy egy vonattal korábban indulok, hogy biztos beérjek. Így is volt. Szépen kiöltözve indultam is az 5,05-kor induló vonattal. Erre föl, Dunaharasztinál valami probléma lett, és nem hogy fél 8-ra, de még 9-re sem értem be. (akkor még nem volt mobiltelefon, hogy valakinek szólhattam volna, hogy késni fogok.) Az idegességtől alig láttam. Most mi lesz? Nem fogok tudni leérettségizni és újra kell járnom a negyediket? Szóval, rémeket láttam. A vizsga 9-kor elkezdődött, jegyezték, hogy egy tanuló hiányzik, de ő Kunszentmiklósról jön (ennek jelentősége lesz még). A tanulók sorba mentek be tételt húzni, én éppen akkor estem be a folyosó ajtaján, mikor a polgazd. tanár már éppen kijött, tehát én voltam az utolsó. Látta, hogy majdnem elájulok, próbált nyugtatni, és visszament a terembe szólni, hogy megérkeztem. Már hívtak is be, húzzam a tételt. Jó volt, hogy 6 felelet volt előttem, egy kicsit lehiggadtam, és már nem szakadt rólam a víz. A feleletem jól sikerült, lenyugodtam. Egyik várakozásnál kijött a pénzügy tanár, és megkérdezte, hogy te voltál a „Kunszentmiklós"? Nem nagyon értettem, de rámondtam, hogy igen. Nem szólt semmit, visszament. Sorban lementek a feleleteim, az utolsónál a vizsgaelnök megkérdezte, hogy: „Maga az a Podobni?" – hát ezt meg végképp nem értetem. Mint utóbb kiderült, ők már tudták a pénzügyi tanulmányi verseny eredményét, amit én csak az évzárón tudtam meg. Az érettségi eredmény hirdetése után boldogan jöttem haza, elfelejtve a reggeli vonatos tortúrát.

Két hét múlva volt az évzáró ünnepély, az Alfa Moziban. (különben minden iskolai ünnepség ott volt, a kötelező mozi is). Ahogy szokott, elkezdődött a tanévzáró, egyik beszéd unalmasabb volt, mint a másik. Az utolsó pont a jutalmak átadása volt. Ekkor derült ki, hogy az országos középiskolai tanulmányi versenyen részt vevők közül a mi iskolánkból ért-e el valaki helyezést. Először a jó tanulmányi eredményért, meg a közösségi munkáért adtak át könyveket, okleveleket. Sem a könyvviteli, sem a tervezési országos versenyről nem került ide helyezés.

A következő bejelentés a pénzügyi verseny volt, és az igazgató úr örömmel közli, hogy: „iskolánk 4. a osztályos tanulója, Podobni Etelka országos pénzügyi versenyen II. helyezést ért el. Az eredményhez szívből gratulálunk!"

Ballagási kép 1970.

Én a nevem hallatán még fel sem ocsúdtam, a kitörő taps közepette szinte az osztálytársaimnak kellett megbökni, hogy hé, át is kéne venni azt az oklevelet! Nem tudom, hogy mi járt a fejemben, míg a színpadra értem, még fel sem fogtam ezt az elismerést. Ahogy átvettem az oklevelet, amit az akkori pénzügyminiszter, Vályi Péter írt alá, kaptam hozzá egy borítékot is, aminek a tartalmát csak később néztem meg. Az osztálytársaim, tanáraim, mind szívből gratuláltak, alig győzték kivárni, hogy a Szózat eléneklésre kerüljön, vége legyen az ünneplésnek, és lehessen beszélgetni. Ekkor tudtam meg, hogy az érettségin miért hangzottak el azok a nem éppen oda illő kérdések, amikről fentebb már írtam. Ők már akkor tudták az eredményt, és hát ez akkor az iskolának is nagy elismerés volt.A búcsúzkodás után boldogan ültem fel a vonatra, és belenéztem a borítékba is. Ekkor jött az újabb meglepetés. 2 ezer Ft volt benne! Tudjátok mennyi pénz volt ez akkor? Amikor egy hónap múlva elkezdtem dolgozni, érettségizett közgazdasági technikusként, a havi fizetésem 900,- Ft volt! Irigykedett is rám a többi irodista, mert a gyors- és gépíró lány fizetése csak 700 Ft volt. Alig vártam, hogy haza érjek, boldogan mutattam, és meséltem el, hogy a jeles érettségi mellé itt van az országos második helyezés, és hozzá a jutalom.Anyukám első mondata talán így hangzott: „Látod kislányom, nem hiába imádkoztunk érted olyan sokat, a jó Isten megáldott, és megsegített, még ha sokszor voltak nehézségek is ez alatt a négy év alatt". Mindenki nagyon örült, és büszkék voltak rám. Megkérdeztem a szüleimet, megengednék e, hogy ezen a pénzen én egy biciklit vegyek, hogy ne kelljen gyalog járnom a tsz-be dolgozni? Természetesen igent mondtak, és pár nap múlva apukámmal hazahoztuk a vadonatúj Csepel biciklit, ami 1.900,- Ft-ba került. Ez volt az első saját biciklim!

Sajnos itt egy kicsit elbénáztam egy dolgot. Érettségi előtt lehetett jelentkezni főiskolára. Én nem jelentkeztem, mondván, majd levelezőn elvégzem. Senki nem homályosított fel, hogy levelezőre csak két év munkaviszony után lehet jelentkezni, és felvételizni kell. Még ha versenyeredmény után szól valaki, hogy pótfelvételi eljárásban felvételi nélkül mehetnék nappali tagozatra a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, majd egy-két hónap után átmehettem volna levelezőre, az is jó megoldás lett volna. De ezekről akkor nem tudtam. Két év múlva jelentkeztem, felvételiztem, egy ponttal lett kevesebb, mint ami kellett volna. A következő évben újra próbálkoztam, akkor viszont már gimnáziumi matek volt a felvételin, amihez én jóformán hozzá sem tudtam szólni, mert én gazdasági számtant tanultam. Így aztán jó ideig maradtam technikus. Majd 25 év kihagyás után lettem mérlegképes könyvelő. Csak érdekességként írom le, hogy a mérlegképes záró dolgozatot is a Pénzügyminisztérium Márványtermében írtam.

Júliusban elkezdtem dolgozni a tsz-ben, de még csak, mint diák, a kombájnoktól bejövő gabonát mérlegeltem, ellenőriztem, könyveltem. Teljes idejű munkába csak szeptember 1-től állhattam, mint tsz-tag..

Igaz, hogy már nem az volt a tsz elnök, aki annak idején a kis papírt aláírta, de az új elnök is úgy látta, hogy jó lesz egy fiatal munkaerő az irodán. Természetesen itt is az alapoknál kezdtem, mert bármennyire is jó iskolába jártam, a gyakorlati életben nagyon sok új dolog volt még, amit meg kellett tanulnom. És mivel az irodán összesen négyen dolgoztunk, meg a főkönyvelő, így minden munkafolyamatba bele tudtam nézni, és rengeteget tanultam. Egyetlen egy számológép (nem számítógép) volt az irodán, amit a főkönyvelő és a bérszámfejtő közösen használt. Lehet, hogy múzeumban még található ilyen.Tekerős volt. Összeadni, kivonni viszonylag könnyen lehetett vele, még a szorzást is hamar meg lehetett tanulni. Egy példát mondok. Mondjuk 215x128. Először be kellett ütni a 215-öt, utána a szorzás jelet, majd hátulról kezdve a szorzó számjegyet, annyiszor kellett megtekerni a gépet, ahányas szám ott állt. A példában a szorzás jel után nyolcszor kellett megtekerni a kart. Ezután egyet léptettünk egy billentyűvel, és kétszer tekertünk, majd megint léptetés és egy tekerés. A végeredmény megjelent egy kis kijelzőn. Nagyon kellett figyelni.Az osztás sokkal bonyolultabb volt, mert ott előre is hátra is kellett tekerni, azt csak a bérszámfejtő hölgy tudta alkalmazni. Nekünk, ha szükségünk volt osztásra, jó öreg módszerrel leírtuk, és hagyományosan számoltunk papíron, mint mellékszámítás.Ebben az időben tanultam meg ellenőrzéskor szemmel kiszűrni a hibát.

A főkönyvi kivonatban négy oszlopban szerepeltek a számok, az elsőnek és a másodiknak, valamint a harmadiknak és negyediknek kellett megegyezni. Egy oldalon 35-40 sor volt. Ha nem egyezett, addig kellett keresni, amíg meg nem találtuk. Akkor még fillért is könyveltünk, tehát Ft-fillérre egyezni kellett. Mindig az utolsó két-három számjegyet néztük, és fejben számoltunk. Egy kis gyakorlással, gyorsan rá lehet jönni, ha nem egyezik, és lehet, hogy elég volt ezt megcsinálni, majd javítani és utána már egyezett.

Tehát nagykorú lettem, kereső hölgy. A Margit is a tsz-ben dolgozott, a kertészetben, ő már akkor férjnél volt, 1967. május 20-án volt az esküvőjük. Mindenhova motorral, Pannóniával járt. Mindig cikizett engem, hogy félős vagyok, még egy nyamvadt motorjogosítványom sincs. Addig-addig froclizott, hogy beiratkoztam motor tanfolyamra. Az elmélettel nem is volt baj. De a gyakorlat! Mindenki saját motorral kellett, hogy gyakoroljon. Valaki bevitt a Pannóniával a mai piactér mellé, azon az utcán voltak kijelölve a bóják, amiket kerülgetni kellett, és meg kellett fordulni, úgy, hogy a lábadat nem volt szabad letenni.  Persze, hogy nem tudtam megcsinálni. Nem csak féltem, ügyetlen is voltam, meg hát sokszor ki is nevettek a vagány srácok, meg volt egy két talpraesettebb lány is. Volt, hogy forduláskor kicsúszott alólam a motor, nem bírtam felemelni. Persze akkor jöttek a srácok, segítettek, de ki is nevettek. Mondták, hogy szerezzek egy kisebb motort, mert így nem lesz ebből jogsi. Ezt én is, apukám is érzékelte. Megint összeült a kupaktanács, és Imre báttya segített ki motorral, neki volt egy Simson-Star motorja. Ezzel gyakorolgattam. Igen ám, de a vizsga Kecskeméten volt. Imre báttya készséges volt, bevitt a kis Simson-Starral Kecskemétre. Megkaptam a „rajtszámot", elmondták merre kell menni, és kettesével indítottak bennünket, mögöttünk jött a vizsgabiztos kocsija. Megcsináltam a kört, és biztos voltam benne, hogy mindent jól csináltam. Aztán az eredményhirdetésnél felolvasták, hogy kinek sikerült, és én nem voltam köztük. Nagyon elkeseredtem, szerettem volna megtudni, hogy hol vétettem, de nem adtak felvilágosítást, így ítélte meg a vizsgabiztos, és kész. Irány haza a kismotorral, ketten. Ekkor már ősz volt.

A következő vizsgát novemberre tűzték ki. A báttya megígérte, hogy elvisz. Befizettem a pótvizsga díját, és egy hideg novemberi reggelen irány ismét Kecskemét a kismotorral. Hát, mit mondjak, nem volt egy leányálom! Én, gondolom az izgalom miatt, nem fáztam, de szegény báttya igen. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, már csak azért is, hogy ennyi áldozatot hozott értem a nagybátyám. Megint ugyanaz a verzió, elindultam, és az eredményhirdetéskor olvasták a nevem, a sikeres teljesítők között. Boldog voltam, indultunk haza. Jó nagy szél fújt, elkezdett esni a havas eső, mi meg döcögtünk a kis motorkával. Imre báttya Kunadacs előtt már teljesen el volt gémberedve, megálltunk, és mondta, hogy gyalogoljunk már egy kicsit, amíg újra felmelegszik a lába. Így jöttünk aztán haza, toltuk a motort, többször megállva, hogy a dermedtség elmúljon. De meg lett a jogosítványom motorkerékpárból! Igaz, hogy a Pannóniát egyszer sem vezettem, ezután sem. Féltem tőle. De volt egy szép jogsi a táskámban, és a Margit sem piszkálhatott már, hogy nem tudok levizsgázni. Ő meg úgyis szeretett motorozni, és féltett, nehogy még összetörjem magam is, meg a motort is, és neki biciklivel kelljen járni, dolgozni.Nekünk akkor még nem volt autónk. Igaz, apukámék már megengedhették volna maguknak, hogy vegyenek, de apukám mindig azt mondta, ő nem ért hozzá, a lányok meg úgyis csak hajtani szeretnék, és ő addig nem vesz autót, amíg nincs férfi a háznál, aki esetleg meg is tudja javítani, ha elromlik. Ettől függetlenül támogatott abban, hogy én is tanuljak autót vezetni. Be is iratkoztam a következő tanfolyamra, a motor vizsga után nem sokkal. Annak rendje-módja szerint az elmélet is sikerült elsőre. Akkor vezették be a teszt-lapos vizsgákat, még nagyon új volt. A rutinvizsga is sikerült, majd jött a vezetés. Ha jól emlékszem 40 órát kellett vezetni. Ennek egy része itthon, Kunszentmiklóson volt, a másik része Kecskeméten, mivel a vizsga ott volt. Érdekes volt a vizsgán megtapasztalni azt, hogy a „nagy-vagány srácokkal" egy pár percen belül már jött is vissza a vizsga autó, a vizsgáztató által vezetve. Ugyanis, ha olyan hibát vétett valaki, ami biztos bukás volt, helyet kellett cserélni a vizsgabiztossal, és ő vezetett vissza.Mondhatom, hogy eléggé szorongva ültem be, mikor rám került a sor. De megcsináltam! Így 1972. májusában lett személygépkocsira is jogosítványom. Ha tehettem, kialkudtam, hogy Imre báttya Wartburgját vezethessem (ők autónyeremény betétkönyvön nyertek egy Wartburgot). Mire apukám rászánta magát, hogy vesz autót, egy minimális gyakorlatot is szereztem. Margit már régóta vezetett, neki hivatásos személygépkocsi jogosítványa volt, mert taxisofőr szeretett volna lenni Budapesten, de ezt az elképzelését a szüleink nem díjazták, így aztán itthon maradt. Két évvel később, mikor János járt udvarolni nekem, azért az ő kis Simson-Schwalbe motorját kipróbáltam, de szívesebben ültem utasként erre a motorra is.

Séta Kunszentmiklóson, immár jegyben. 1972.

1971-72-ben János már intenzíven udvarolt nekem (de előtte sokat leveleztünk, míg katona volt). Ő Pesten dolgozott, és majdnem minden nap lejött a kis motorjával, hogy találkozzunk, beszélgessünk. Apukám úgy gondolta, lesz már olyan férfi a családban, aki ha kell, meg is tudja javítani az autót, így szeptemberben megvett egy 1 éves Wartburgot. Tudni kell, hogy akkoriban 5 évet kellett várni egy új autóra, a befizetéstől számítva. A Wartburgra meg még többet is. És hát nem mindenki volt olyan szerencsés, mint Imre báttya. Nekünk is volt autónyeremény betétkönyvünk, több is, de hát nem nyert. Így azokat visszaváltottuk, és egy új autó árát fizettük az egyéves autóért. Jánoshalmára kellett érte menni. A Tsz elnök annyira elcsodálkozott, hogy a Pali bácsi autót vesz, hogy felajánlotta, hogy eljön velünk Jánoshalmára. Ott volt az eladó autó. Jött velünk vőlegényként János is, Imre báttya kocsijával mentünk. Jánosnak akkor még nem volt személyautó jogosítványa, pedig állítom, az összes szóba jöhető személy között ő tudott legjobban vezetni. Megtörtént a próbaút, kifizettük az autót, s jöttünk boldogan haza, mi ketten a hátsó ülésen. Akkoriban az autó átírást Kecskeméten végezték, és az eladónak is és vevőnek is egy időben kellett megjelenni a Rendőrség Gépjármű Nyilvántartó Osztályán. Meg is beszéltük az eladóval, hogy két nap múlva, délelőtt 9-kor találkozunk Kecskeméten. Én nagy büszkén bevállaltam, hogy beviszem apukámat Kecskemétre, aztán az átíratás után, hipp-hopp, itthon is leszünk. Egy potyautas is jelentkezett, a tsz párttitkára ment értekezletre, Kecskemétre, és hát a Pali bácsiék majd elviszik. Aznap reggel pár perccel fél 7 után János kiállt nekem a garázsból (ekkor még nem voltunk házasok, de szeptember 1-től a Temaforgban dolgozott, tehát itt lakott Kunszentmiklóson). Mi beültünk, elindultunk, szépen, komótosan, ahogy apukám mondta. Igen ám, de történt egy kis malőr. Mint utólag kiderült, János észrevette, hogy elfelejtettem kiengedni a kéziféket, még gondolta is, hogy utánam jön a Swalbéval, de úgy volt vele, biztos észre fogom venni. De én bizony csak kb. 40! km után vettem észre a Kerekegyházi elágazásnál, amikor fékezni akartam, és nem fogott a fék. Persze jó előre fékeztem volna, így szépen lassan kigurultam, és be is tudtam fordulni, de már jeleztem, hogy valami baj van, mert nem fog a fék! A párttitkár bíztatott: „biztos fog az Etelka, mindjárt megnézzük.". Hát, ahogy kiszálltam, akkor már tudtam, hogy mi a baj! Füstöltek a hátsó kerekek! Szegény apukám elsápadt! Hogy nem vetted észre? Nem tudom. Éreztem én, ha felkapcsoltam negyedikbe, hogy fulladozik a motor, nem úgy húz, ahogy kellene, így hát visszakapcsoltam harmadikba! Eszembe nem jutott volna, hogy más oka is lehet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy elég jól esett az eső, beszélgettünk is a kocsiban, és pechünkre egyetlenegy járművel sem találkoztunk, aki talán előbb tudott volna figyelmeztetni, hogy füstölnek a kerekek. Na, nem volt mit tenni, gyorsan dönteni kellett, én ott maradtam a féknélküli autóval, kitettük a háromszöget, a párttitkár elvtárs stoppolt, és megígérte, hogy elkíséri apukámat az átírás helyére, aztán majd a Pali bácsi a busszal visszajön, és akkor majd valahogy haza megyünk. Így is történt. Mondanom sem kell, hogy azon a kerekegyházi úton jó pár autó, traktor megállt, hogy tudnak-e segíteni, de illedelmesen megköszöntem, hogy nem. Még egy orosz katonai konvoj is vonult, és az utolsó szerelvényük is megállt, és felajánlotta a segítséget. Gondolom mikor elmentek, jót nevettek rajtam, hogy ilyen béna nő voltam, pedig nem is voltam szőke. A 11-es busszal visszajött apukám, nem igen volt beszédes, de le tudta rendezni a papírmunkát, csak most már valahogy haza kell menni. Megbeszéltük, hogy szép lassan megfordulok, és mivel nem volt forgalom, bíztunk benne, hogy haza érünk szerencsésen. Útközben nem volt szemrehányás. Ahogy beértünk Kunszentmiklósra, mondja apuka, ne is menjünk haza, menjünk a KTSZ-be (itt működött az autó szerviz), hátha megcsinálják azonnal, mert Jánosnak holnap kell menni, vezetni, ezzel a kocsival. A szervizben aztán kezelésbe vették a kerekeket, gondolom jókat derültek az inasok a „paraszton, akinek úri autója van". Elég sokára lett kész, apukám fizetett, és mentünk haza. Itthon már nagy volt az izgalom, mert a párttitkár amint haza ért, érdeklődött anyukámnál, hogy itthon vagyunk-e már, mert útközben nem látta az autót, és persze elújságolta a történteket. Több se kellett anyukámnak, ideges lett, mert nem tudta, hogy hol vagyunk. Már rémképeket látott, hogy biztos „garambóztak" (karamboloztak). János is otthon volt már és próbálta megnyugtatni. Öt óra felé aztán végre haza értünk. Szaladtak elébünk, elmondtam, mi volt a baj, apukám szó nélkül bevonult, aztán este mikor vacsoráztunk, csak annyit mondott: „ Látjátok, ezé' nem vöttem én eddig autót! Az első út is mennyibe kerűt". Ezzel le volt zárva az ügy. János mindjárt mondta, hogy ő fog beszerelni egy szerkezetet, ami jelezni fog, ha véletlen nem lesz kiengedve a kézi fék. Meg is csinálta, de nem emlékszem, hogy valaha is indultam volna el behúzott kézifékkel.

Még egy bekezdés van hátra, amit megosztok veletek. Az előbbiekben már írtam, hogy mi mindig jártunk gyülekezetbe. Volt, amikor tettek ránk megjegyzéseket, de ez bennünket különösebben nem zavart. A fiatalok a gyülekezetekben ismerkedtek. Elég sűrűn voltak testvéri találkozók, később már ifjúsági találkozók is, ami kimondottan a fiatalok ismerkedését is elősegítette. A Kunszentmiklósi Gyülekezetben csak egy pár fiatal lány volt, a tagok többsége idősebb. A tanyasi gyülikben is jobbára idősebbek jártak, de azért a látogatások kölcsönösek voltak. Bennünket a szüleink mindig elengedtek Budapestre, Kiskőrösre, Kecelre. Vonattal mentünk. Majdnem mindig szülői kíséret nélkül mentünk. Amikor haza értünk, be kellett számolni, mi volt, hogy volt, ki mit prédikált, kivel utaztunk, kivel beszélgettünk, esetleg ismerkedtünk, mi volt az ebéd (mindig gulyásleves volt, amit kondérban főztek vidéken, Pesten meg nagyfazékban, a szolgálati lakásban). Azt is említettem már, hogy egész kislány koromban találkoztam már Jánossal, aztán később is, egyszer kétszer. Amikor Budapestre kerültem iskolába, akkor már rendszeresebben találkoztunk a Naphegy téren, meg beszélgettünk is, mert ő a Naphegy téri központi gyülekezetnek ifjúsági vezetője volt. Konkrétan ekkor még nem udvarolt. S hogy mikor indult az udvarlás? Volt ősszel egy hálaadó nap a Naphegy téren, mi is ott voltunk, voltak külföldi, ha jól emlékszem svájci vendégek, és ők mindig hoztak szuvenírt a gyerekeknek, fiataloknak. Ezek szétosztását Jánosra bízták. Ekkor történt meg az, hogy az unokatesóim, akik velem majdnem egyidősek, kaptak tollat, én viszont nem. Nem kérdeztem én akkor, hogy miért, de a pillantásunk összetalálkozott, és az kifejezésre juttatta, hogy bennem már nem kislányt lát. (ezt később el is mondta). Aztán őt 1968-ban bevitték katonának, jó ideig nem találkoztunk. Akkoriban nem volt illendő dolog kérdezősködni felőle, így tudomásul vettem, hogy katona. Majd egy évvel utána, egy hétköznap, amikor a kukoricatörésből fáradtan haza értünk, anyukám kiszedte a postaládából az újságot, (akkor még csak Petőfi Népe volt) és hozott be egy levelet, nekem címezve. Nagyot dobban a szívem, amikor megláttam a feladót. Na, innentől udvarolt intenzíven, levelezés formájában. Személyesen hosszú ideig nem találkoztunk, mert a katonákat akkoriban igen ritkán engedték szabadságra, és azt a kis időt a szüleivel, testvéreivel töltötte.  Általában vasárnap estére kellett visszamenniük a laktanyába, és ezért a vasárnapi találkozások sem voltak biztosak. Közben én leérettségiztem, elkezdtem dolgozni. 1968-ban (ha jól emlékszem) a politikai helyzet annyit enyhült, hogy a Szabadegyházak Tanácsához tartozó közösségek tagjai részére szervezhettek levelező tagozatos Biblia iskolát. Tudtam, hogy János ezt katonaság előtt elkezdte, de azt, hogy közben a katonaság miatt eltanácsolták, csak később tudtam meg. A Naphegy téri gyüliben is hirdették, hogy aki szeretne a SZET Lelkészképzőn tanulni, bátran jelentkezzen.Ha nem is lesz lelkész, de jól tudja majd hasznosítani az ott szerzett tudást a gyülekezeti munkában. Lányokat, asszonyokat is hívtak. Így történt, hogy én is jelentkeztem, több kiskőrösi lánnyal együtt. Ezek az oktatások érdekesen alakultak. Vasárnaponként volt a központi oktatás az Adventista Központban, szombaton pedig minden egyház a saját hitelveit oktatta a saját központjában.Így esett, hogy egy ilyen alkalommal találkoztunk újra. Beszélgetni nem sokat lehetett, mert ezek az alkalmak nem arra voltak szervezve, de mi a szemünkkel is tudtunk kommunikálni. Hogy ne kelljen szombaton haza utazni, a kiskőrösi barátnőmmel ott aludtunk a Naphegy téri imaház vendégszobájában.  Egy alkalommal János már előzőleg is ott volt, és ebben a vendégszobában szállásolták el, és az ő feladata volt, hogy a szobát átrendezze nekünk, lányoknak. Ő pedig a Sárkány bácsiék nappalijában aludt.

48. Adventista Központ 1969., AZ első sorban jobbról a második vagyok, hímzett ruhában.
Középütt Dr. Szigeti Jenő a SZET Lekészképző igazgatója, a Miskolci Egyetem professzor emeritusa.

Egy ilyen alkalom után, a vasárnapi oktatás szünetében aztán randevúztunk egyet, és megbeszéltük, hogy legközelebb nem kérek a központban szállást, hanem majd Pesterzsébeten a Feri báttyáéknál fogok aludni. Ettől kezdve általában Budapesten találkoztunk. Még olyan is volt, hogy a délutáni előadásokat kihagytuk, és „sétálgattunk" Budapesten. Este pedig János elkísért Pesterzsébetre, és ha még nem akartunk nyugovóra térni, akkor a szomszéd ház kapuja mellett még beszélgettünk egy darabig. Én még nem akartam megmondani, hogy valaki idekísért, úgy voltam vele, ráérnek még megtudni. Igen ám, de a báttya felesége, Ida ángyi, az ablakból „véletlenül" meglátott, és majd elájult, hogy ezt a vidéki kislányt egy jóképű, fekete hajú fess fiatalember kísérte haza. Hát hogy lehet ez? Tudják ezt vajon a szülei? Aztán ahogy elköszöntünk, bementem, az első dolga volt nekem szegezni a kérdést, hogy ki kísért haza? Tudnak-e otthon erről? Persze ekkor aztán el kellett mondanom, hogy ki ő, és igen, tudják a szüleim. Ettől kezdve bármikor mehettem, mehettünk volna, de a kapuban mindig elbúcsúztunk. Közben persze tanultunk, vizsgáztunk, és leszerelés után János folytatta a tanfolyamot, csak ő másik csoportban volt, így továbbra is szervezni kellett a találkozásokat. Ő Pesten dolgozott, én a tsz-ben. Néha tudtunk telefonon beszélni, de csak óvatosan, mert a tanyán elég pletykás emberek éltek. Eljött az ideje, hogy személyesen is találkozzunk Kunszentmiklóson.

Levélben egyeztettünk, melyik vonattal jön, én kimentem elé az állomásra, megkaptam a virágomat, és ballagtunk haza. A szomszéd Zellei néni amint meglátott, nem akart hinni a szemének. Még hogy a Podobni Etelkának udvarlója van? Később elmondta, hogy kilesett bennünket a verandája ablakából, hogy hogy köszönünk el, tényleg udvarló-e ez a fiatalember. Kis unokáim, akkor más világ volt ám! Aztán elérkezett egy nap, amikor a gyülibe is együtt mentünk. Ott is volt meglepetés, de a testvérek szeretettel fogadták (persze, minden lánynak, öregasszonynak tetszett a jóképű fiatalember), aki még bizonyságtevő szolgálatot is vállalt. Néhány hét múlva megkérte a kezemet, igent mondtam, a szüleimtől is megkért. Apukám a bajusza alatt csak mosolygott, rám nézett, megkérdezte, hogy szeretem-e, és az igenre azt mondta, hogy akkor jól van. Anyukám azért egy kicsit évődött, mert ő meg azt kérdezte, hogy nem „szalmaláng ez a dolog"? Megnyugtattuk, hogy nem, így ő sem akadékoskodott tovább.

Eljegyzési kép.

Az eljegyzést Húsvét hétfőre terveztük. akkor még délelőtt volt Istentisztelet. Az eljegyzési ebédre Imre báttyáék is hivatalosak voltak, meg persze mindkét részről a teljes család. Így majdnem annyian voltunk, mint az esküvőnkön. De előtte még meg kellett venni a gyűrűket. Meg is beszéltük, hogy mikor találkozunk Józsefvárosban. Én akkor még János anyukájával nem találkoztam. Apukájával, testvéreivel már többször is a Naphegy téren. Gyűrűt venni a menyasszony nem mehetett egyedül a vőlegénnyel.Én Irénkét kértem meg, aki ugye Dunántúlon, Tápon lakott a családjával. Úgy volt, hogy aznap reggel az első vonattal megérkezik, a következővel megyünk vissza Budapestre. De nem érkezett meg. Ez nagy baj, most mi legyen. Anyukám gyorsan riasztotta Margitot, hogy akkor te fogsz menni az Etuval! Így is lett.

1972. december 2.

Mikor a vonat húzott ki az állomásról, akkor láttuk, hogy Irénke a másik vonatról száll le, tehát tökéletesen elkerültük egymást. De ez még nem minden. Jánosék vonata késett, de én azt hittem, hogy valahol már ott vannak. Elmentem körülnézni. Ahogy bejött a vonatuk, János jött a megbeszélt helyre, ahol csak a Margitot találta. Így a Margittal indultak el az anyukája felé, hátha útközben én is előkerülök. Hát, amikor a Kurdi mama meglátta Jánossal a Margitot, majd infarktust kapott. Azt hitte, hogy ő a menyasszony. (János vékony volt, kb 60 kg, Margit elég magas, és hát a súlya az majd' duplája a Jánosénak). A bemutatás végére aztán én is oda értem, és akkor anyuka láthatóan megkönnyebbült. Így indultunk megvenni a gyűrűket. Megtörtént az eljegyzés. A nyáron sokat találkoztunk, János hűségesen járt udvarolni, közben kereste, hogy hol tudna majd dolgozni, mert abban megegyeztünk, hogy Kunszentmiklóson maradunk. Talált is munkahelyet, szeptembertől kezdett dolgozni, és itt is lakott, de albérletben. Akkor nem lakhatott a vőlegény hivatalosan a menyasszonyos háznál. De ezt nem tartottuk be tökéletesen, mert a szüleim úgy gondolták, minek menjen esténként az a szegény gyerek abba a hideg albérletbe, maradjon itt a vendégszobában.

Az esküvőnkönragyogóan sütött a nap, remek idő volt, és szép volt a szertartás a Tanácsházán.  A menyegzői Istentisztelet több mint két óra hosszú volt. Még hosszabb a fényképezkedés. Jól elfáradtan ültünk a vacsoraasztalhoz, elfogyasztani a finom tyúkhúslevest, birkapörköltet, és a sok-sok tortát, sütit.

Mindez 1972. december 2-án volt.

Drága szeretteim, Gyermekeim, Unokáim!

Eddig gondoltam leírni a család történtét. Bízom benne, hogy közületek is lesz majd valaki, aki felveszi a fonalat, és innen folytatja. Előbb-utóbb egy jó vastag könyv lesz belőle.

Isten áldjon benneteket!

Kiegészítő adatok a családfához

Apai részről:

Dédszülők:

Podobni György és Rakonczai Mária (Podobni István szülei)

Szőgyi Mihály és Polereczki Ilona (Szőgyi Ilona szülei)

Nagyszülők:

Podobni István (szül: 1885. február 2. Kiskőrös. Meghalt: 1914. I. Világháború, ismeretlen hely.)

Szőgyi Ilona (szül: 1891. augusztus 23. Kiskőrös. Meghalt: 1968. Galánta-Csehszlovákia)

Házasságkötésük: 1910. január 25. Kiskőrös

Gyermekeik:

István, Sándor, Pál (Podobni Pál: szül: 1914. szeptember 14. Kiskőrös. Meghalt:1999.május 11. Kunszentmiklós)

Anyai részről:

Dédszülők: Bóna János és Piróth Julianna  (Bóna Gábor szülei)

Pokornyik István és Buzi Anna    (Pokornyik Julianna szülei)

Nagyszülők:

Bóna Gábor (szül: 1876. ápr. 2. Kunszentmiklós. Meghalt: 1952. Kunszentmiklós)

Pokornyik Julianna (szül: 1891. Kunszentmiklós. Meghalt: 1967. Kunszentmiklós)

Gyermekeik:

Julianna (a nagymama első házasságából született, Matics Julianna, Duchaj János édesanyja) Gábor, Rozália, Sándor, Mária (Bóna Mária: szül: 1920. április 20. Kunszentmiklós. Meghalt: 2006.júl.27. Kunszentmiklós) Piroska, József, Imre, Ferenc.

Szüleink:

Podobni Pál és Bóna Mária. Házasságkötésük: 1941. október 25. Dunavecse.

Gyermekeik:

Mária-Irén (szül:1942.november 4. Dunavecse. Házastárs: Hegedűs Mihály (1934.jan.7.)

Gyermekeik:

Irén 1961. Házastársa: Szloboda Tibor 1962. Attila 1968. Házastársa: Sütő Enikő

Attila és Enikő gyermekei:

Dávid 1994 (Dávid házastársa Sztupa Dominika sz:1995) Réka 1996. Péter 2001.

Margit (szül: 1945. április 17. Dunavecse. Házastársa: Gyöngyösi András (szül: ?...)

Gyermeke:

Pál (1968. márc.28. Házastársa: Sziklási Szilvia 1969. július 22.)

Pál és Szilvia gyermekei:

Szilvia(1991) Szilvia házastársa Farkas József

Szilvia és József gyermeke:

1. Farkas Fanni(2015.május)

Gergő(1992.)

Julianna (szül: 1947. nov. Imel, meghalt: 1948. febr. Imel -Csehszlovákia) Pál (szül. 1949.nov. Imel, meghalt 1950 május Imel-Csehszolvákia)

Etelka (szül. 1952.01.15.-Imel-Csehszolvákia. Házastársa: Kurdi János (szül. 1950.01.15. Pécs)

Gyermekeik:

Viktor 1974. május 15. Budapest. Házastársa: Olasz Anita (1973.09.26.)

Viktor és Anita gyermekei:

Kristóf szül: 2001. november 1. Zsombor szül: 2003. október 7. Kata szül: 2010. szeptember 11.

Gábor 1977. február 8. Szabadszállás. Első házastársa: Kis Erika(1976.05.09.) 1996-2008, Második házastársa Kriskó Réka (1985.11.11.) 2008-

Gábor és Erika gyermekei:

Rebeka szül: 1999. április 23. Petra szül: 2003. április 21.

Gábor és Réka gyermeke:

Ráhel szül: 2015. április 22.

Eszter 1983. október 27. Kecskemét. Házastársa Ernst Andreas (1979.június 30. Yaounde-Kamerun) Svájc.

 

Kunszentmiklós 2016. Karácsonyán.

Jegyzet: Magyar Iparművészt 2010/2. szám.

Egy családi örökség

 

Az alábbiakban a cikk kézirata olvasható, amely egyben Kurdi Jánosnak a művészettörténeti tanulmanyai során készített dolgozata.

„Isten arca el van rejtve bennünk,

Ő tudja csak hogy, hisz látva lát.

Kegyelmesen formálgatja lelkünk,

S kifaragja bennünk – Önmagát. „

(Füle Lajos: A szobrász)

Karosszék a XIX. század végéről, a Felső-Kiskunsági Kunszentmiklóson

Bemutatja: Kurdi János Tomori Pál Főiskola Szabadbölcsész szak Levelező tagozat

Művészettörténet szakirány                                                                  2010.január. 5.

1.História:

A karosszéket az 1890-s évek közepén készítette Bóna János /1838-1914/ kunszentmiklósi földműves gazdálkodó. Fia Bóna Gábor /1876-1952/ megörökölte, majd leánya Podobni Pálné született Bóna Mária /1920-2006/ megtartotta. Ezt követően került a jelenlegi tulajdonoshoz Kurdi Jánosné született Podobni Etelkához. A szék fellelhetősége: Kunszentmiklós Gárdonyi u.26/a családi ház.

A széket a családi legendárium szerint a dédnagypapa egy téli időszakban készítette a feleségének. A ma élő rokonság így emlegeti „a dédi mama széke”.(1)

Érdekesség, hogy az emlékezet szerint viszont Ő így nevezte:„a gondolkodó szék „S valóban legtöbbször a mamák üldögéltek benne különös szeretettel. .Jelentőséggel bír, hogy a szék télen készült. A földműves gazdálkodói élet a tavaszi, nyári, őszi időszakban szinte hajnaltól-estig való elfoglaltságot jelentett. Télen volt idő arra, hogy ki-ki tehetsége szerint használati tárgyakat készítsen a gazdaság és családja számára. Bóna Jánosról fennmaradt, hogy szeretett „fabrikálni”, fával, vesszővel, csuhéval dolgozni (szék, sámli, kosár stb. készítése). A kivágott fákat is ilyen szemmel nézte, mi van benne, mire hasznosítható? Sajnálatos, hogy tehetséggel megáldott kreatív életéből a sok-sok használati tárgy közül csupán ez az egy alkotása maradt fenn az utókornak.

2. Néprajzi vonatkozások:

A szék készítéséhez két alapanyag került felhasználásra: gyümölcsfa és csuhé fonat. A faanyag kiszáradt gyümölcsfából készült válogatással. Ez jól látszik a fa erezetén. A faágat természetes görbülete szerint választotta ki a szék készítője. Ezzel egy fontos szempontot vett figyelembe, tudniillik, hogy később a fa ne „vetemedjen”, azaz ne veszítse el a készítő szándéka szerinti formát. A fa megmunkálásához készítője nem használt gépeket, csupán egyszerű szerszámokat, mint fűrész, balta, kés, furdancs. A szék megmunkálásán jól látszik, hogy készítője nem használt gyalut sem, hanem a felületeket csupán megcsiszolta. A szék összeállításakor csapolást alkalmazott a rögzítéshez. A szék eredendően diópáccal volt kezelve. Később azonban a múlt század közepén barna olajfestékkel lefestették, amely a karfa egy részéről a használat során lekopott. Az 1970-es években a szék mellső, ill. a baloldali alsó keresztrögzítő rúdja eltört, amelyet nem hozzá illő módon pótoltak. A szék ülőlapja kukoricacsuhé fonatból készült. A kukorica (latin neve: Zea-mais, tájnevei: málé, törökbúza, tengeri stb.) feltehetően Mexikóból származó kultúrnövény, amely Európában a török elnyomás idejében terjedt el. Erre utalhat a törökbúza elnevezés. Termését emberi táplálkozásra is használják, azonban elsősorban állati takarmányozásra szolgál. Az 1800-as évek végén a Felső-Kiskunságban Bóna János is termelt gazdaságában kukoricát.(2)

Akkor a kukorica betakarítását kézzel végezték, azaz a gondosan leszedett érett csöveket hazavitték, és otthon fosztották. A kukoricafosztás vidám hangulatú esemény is volt egyben a család számára. A csuhélevelek, vagy ahogy Kunszentmiklóson hívják „sústya” közül kiválogatták a szép fehér, és puha darabokat. Ezeket félretették, és belőlük a téli estéken székekhez, kosarakhoz fonatokat készítettek.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a gyerekek pedig játékokat készítettek maguknak belőle. A csuhé fonat készítésében részt vettek az asszonyok is, majd az elkészült fonatból férfi munka volt a szék ülőlapjának kialakítása, ill. kosarak, tároló ládák készítése.

3. A szék, mint bútor:

„a karosszék voltaképpen ülőgép” írta a múlt század egyik legnagyobb építésze, Le Corbusier az 1920-as években. A modern technika lehetőségeinek felhasználásával a ma bútortervezői tanulmányozzák az emberi test arányait, s a pihenés illetve az ülőmunka különböző módjainak megfelelő testhelyzetekre alkotják meg a széket, amely munkaszék ma már valóban ülőgép. Magasságán állítani, háttámlájának dőlésszögén változtatni lehet, kerekeken gurulhat, foroghat, és sorozatgyártásban készül. Az 1890-es években a bútorok, s köztük a székek nem ilyen szempontok alapján készültek. A Biedermeier korszakban (3) egyre inkább a célszerűség határozta meg a bútorformákat. A legtöbb változatosságot az ülőbútorok nyújtják. A lábak többnyire szögletesek és elvékonyodóak, a háttámlák áttörtek. A formákat leginkább a célszerűség határozta meg. Később az 1800-as évek végén Angliában jutottak el arra a felismerésre, hogy a jövő felé vezető útnak az egyszerű formájú, célszerű tárgyból kell kiindulnia. A bútorok megformálásánál legfőbb szempont a jó használhatóság és nem a pompás díszítmények.

Bóna Jánosról tudjuk, hogy utazásai során megfordult hivatalokban, kúriákban, polgárházakban. Az általa készített szék formavilága visszatükrözi letisztult életszemléletét. Bizonyára megtehette volna, hogy széket vásároljon. Ő azonban kedvére, és felesége örömére megalkotta ezt a széket.

4.A szék különös sajátossága:

A széket tekintve azonnal szembetűnik a karfák szokatlanul magas elhelyezése. Felmerül a kérdés, vajon milyen szándék vezérelhette a szék készítőjét, hogy a karfákat ilyen magasan, enyhén befelé ívelten állítsa be. E dolgozat írója sok széket látott már élete során, mégis úgy ítéli meg, hogy a bemutatásra kerülő szék viszonylag ritka sajátosságát képezi a karfák elhelyezkedése. A székben ülést kipróbálva, a látszat ellenére - merev háttámla - meglepő módon mégis komfortosság és nyugalom érzete élhető át, amelynek anatómiai és élettani magyarázata van. A székben ülve az alkarok a szív magasságában vannak, a kézfejek befelé fordulnak. A felsőtest enyhén hátradől. Ebben a testhelyzetben a csuklyásizom, a karok és a gerincoszlop izmai ellazulnak, ezáltal javul a vérkeringés, lehetővé téve a sejtek jobb oxigénellátását, valamint a salakanyagok elszállítását, ezáltal biztosítva az élettani funkciók regenerálódását. (4) Továbbgondolásra érdemes, hogy közel másfél évszázaddal ezelőtt Bóna János, a kiskunsági földműves gazda, képes volt a népi gyógyászati és természetismereti tapasztalatait ebben a székben megfogalmazni, s maradandó módon az utókorra hagyományozni. Így válik érthetővé, hogy a mamák miért adták a „gondolkodó szék” nevet a karosszéknek.

További szándékként felmerülhet még az a praktikus megfontolás is, hogy a székben ülőt elszenderedés esetén a magas karfák megóvták a kieséstől. Végül vezethette Bóna Jánost a felesége iránti szeretete és tisztelete, hiszen a magas karfák nyújtotta ülési pozíció emlékeztet a királyi trónra.

5. A szék, mint műtárgy:

Először is fel kell tennünk a kérdést, műalkotásnak tekinthetjük-e a Bóna János által az 1890-es évek közepén készített széket. Vagyis Danto híres kérdését, amely így szól: „Vajon mi különbözteti meg a műalkotást bármi mástól?” Az igazi feladat Danto szerint nem a műalkotás felismerése, hanem a megismerése. Pontosabban a műalkotás struktúrájának a feltárása. Ehhez az előzőekben feltárt históriai, néprajzi vonatkozások alapján a szék, mint műalkotás, „beszél” az alkotójáról is.

A széket ily módon nézve a néző is bekapcsolódik abba az alkotó folyamatba, amely nem egyszerű leképezése e tárgynak, a széknek, hanem maga is egyfajta alkotás, amit egy paradox kifejezéssel reproduktív alkotásnak nevezünk. Tehát a mű szemlélése nem csupán lelki lefotografálása a műalkotásnak, hanem befogadás, amely a műnek a befogadó személy által végrehajtott egyéni interpretációja által lehetséges. Mai világunkban ennek különösen fontos jelentősége van, amikor a kultúra fölszámolódásának reális veszélye fenyegetésében élünk.(5)

Erre tekintve a bemutatott szék a maga tárgyiságával, formavilágával, kulturális közegbe való beágyazottságában – történetiségében – bátran állítható, hogy értéket jelenít meg esztétikai értelemben is.

 

6.Összegzés:

A művészettörténet és a művészetelméletek a közgondolkodás részeseivé alapvetően a XIX. században váltak. A művészet már sokkal korábban létezett, mint a róla szóló elméletek. A múzeumokban is többnyire olyan tárgyak találhatóak, amelyek a múzeumba kerülés szándékának híján keletkeztek. A XIX. század óta a helyzet annyiban változott, hogy a művészek már egy művészetelméletek által átszőtt, spirituális térben alkotnak, és valószínűleg immár egyáltalán nem mellékes a múzeumba kerülés státusza sem. (6)

A szék készítője szándéka szerint ebben az értelemben bizonyára nem műalkotást kívánt létrehozni, hanem használati tárgyat. Az emlékezet szerint viszont nem székeket készített, hanem ezt a széket készítette el, amelyen a maga egyediségében megjelenik megalkotójának személyisége is.

A bemutatásra került szék, mint a felső-kiskunsági Kunszentmiklós helytörténeti emléke méltán képviseli, jeleníti meg korának, a XIX. század második felének lokális kulturális értékeit.

Felhasznált irodalom:

Tálasi István: Kiskunság Gondolat Budapest,1977.

Prof. Dr. Magyari Beck István – Dr. Szűcs Olga: Reverzibilis és/vagy irreverzibilis kulturális bomlás. http/www.lib.:uni-corvinus.hu/gt 2000-2/dankovicsne.pdf.:

Dankovicsné Dr. Szűcs Olga: Művészet és piac, avagy mit nevezhetünk értéknek ?

Kiss Éva: Korok, bútorok Móra Bp.1988.

Végjegyzet:

1. Tálasi István: Kiskunság  272.o.

„A kemencével átellenben állt a fiókos kecskelábú asztal,....a fiatalasszony ágya előtt a talpasbölcső, merev hátú szék, később csuhéfonattal,...”

2. Tálasi István: Kiskunság 102.o.

Kunszentmiklóssal kapcsolatban....a termények közül a kukorica szántóföldi művelésére a XIX. század során kerül sor,..”

3.  Kiss Éva: Korok, bútorok 40.o.

„A német bieder szó jelentése egyszerű, szerény jámbor, a Meier pedig az egyik leggyakoribb német családnév. A napóleoni háborúk után bizony egész Európát a szerény Meier urak, a biedermeier meghonosítói lakták, akik otthonukat takarékos de kedélyes kényelemszeretettel rendezték be.”

4. Prof. Dr. Török Szilveszter : szóbeli közlés ( 2009.XII..21. )

 

5. Prof. Dr.Magyari Beck István – Dr. Szűcs Olga: Reverzibilis és/vagy irreverzibilis kulturális bomlás:136.o. „a globalizáció fogalma is egyetlen társadalmi modell mindent elborító árnyékát vetíti előre, amely.a helyi kultúrák szándékos felszámolása felé mutat.”

6. Dankovicsné Dr..Szűcs Olga: Művészet és piac 126.o.