Kurdi János internetes naplója

"Keresem hullt levelek nyomát, Míg felsejlik a foszlott alomból A már megalvadt idő humusza."

Egy régi történet

A Föveny Irodalmi Magazin 2017 októberi számában megjelent egy novellám, amely az alábbiakban olvasható.

Kurdi János

Derivált történet

Történt, hogy gyermekeink megleptek bennünket egy korszerű lapos tévével. Ahhoz, hogy elhelyezhessük, kicsit át kellett alakítanom a könyvespolcot. A régi tévé mögött találtam néhány könyvet. Elpakolás előtt belelapozgatva az egyikből kiesett egy cetli. Rajta név, telefonszám és a cím. Ahogy olvasni kezdem, visszapörög velem az idő, vagy negyven évet.

1973-at írunk. Látom a pályakezdő fiatal mérnökjelöltet, a műszaki értekezleten. Arról beszél, hogy véleménye szerint, a gyakori balesetek hátterében az is állhat, hogy a dolgozók többségének alkalmasságát, a készségek tekintetében nem vizsgálták. A főosztályvezető rendelkezik: – Meg kell bízni egy szervezetet, amelyik ezt el tudja végezni. Így kerül a kiskunsági település határában, „zöldmezősen” felhúzott több mint ötszáz főt foglalkoztató üzembe egy budapesti egyetem oktatóiból, hallgatóiból álló pszichológus munkacsoport. A kisváros élete felbolydul. Sok száz családban esténként az a téma, hogy mi történt aznap az alkalmassági vizsgálatokon. Hogyan sikerült a teszteket kitölteni, a koncentrációt, kézügyességet felmérő gyakorlatokat mennyire pontosan, milyen szintidővel sikerült teljesíteni. Hétfőtől péntekig folyt az üzem megszokott életét felkavaró vircsaft, merthogy a legtöbben nem hittek a tudományos módszerekben. Késő délutánonként került sor az aznap elvégzett vizsgálatok eredményeinek, megbeszélésére, amelyen a fiatal mérnökjelölt is részt vesz. Utána kikapcsolódásként a szálláson is tovább folyik a beszélgetés, olykor hajnalig. Néhány héten belül elkészül az összegző tanulmány, amely az ergonómiai megállapításokon túlmenően személyre lebontott javaslatokat is tartalmaz. Sok dolgozó munkaköre, munkakörnyezete megváltozik, aminek következményeként kevesebb lett a baleset, a teljesítmény pedig növekedett.

Eddig a történet. A régmúlt egy rövidke pillanata, amelyben az emberi találkozások végtelen halmazából, évtizedek múltán az emlékezés fénykévéje rávetül két ember találkozására. A munkacsoport tagjai elutazásukkor egy könyvet adnak emlékül a fiatal műszaki vezetőnek, amelynek lapjai közül negyven évvel később kihullik az a cetli, s a múlt elkezdi átszőni a jelent. Érdekesnek találom, hogy a csoportból csak egyikőjük arcát látom magam előtt. Felidéződik bennem, ahogy a beszélgetéseink közben figyel rám. Igen, ez az, ami megőrződött. Erre épülnek a további emlékképek. Figyelnek rám. Nem csak én gondolom azt, hogy fontos, amit mondani akarok.

Egyedül vagyok. A novemberi éjszaka sötét és nyirkosan hideg. A csehszlovákiai vas- útállomáson áll a magyar katonai tehervonatunk. A szégyenteljes 68-as beavatkozás után hordjuk vissza a haditechnikát. Nemrég kezdtem az őrséget. Őrtársam a túloldalt teljesít szolgálatot. Le, s föl járunk a szerelvény hosszában, és középen találkozunk. Nem beszélhetünk, csak egymás lépteit halljuk, amikor idegen lépések hangja veri fel az állomás monoton zaját. Egy magas, testes ember körvonalait látom, ahogy közeledik. A fején szőrmesapka, kezében hosszúnyelű kalapácsot lóbál. A parancs az, hogy senkit nem engedhetünk a szerelvény közelébe. Az őrségnek tűzparancsa van. Rákiáltok a közeledő alakra. Álljon meg! Erre nem jöhet! Egy pillanatra megáll, látom, ahogy mereven néz, majd még sietősebben megindul felém. A szívem a torkomban dobog. Az újabb, szabályzat szerinti felszólítás hangja elakad bennem. Valami nyöszörgésféle jön ki a számon. Mint egy lassított felvételen látom a megvillanó tekintetét. Ekkor, mintha kívülről hallanám a hangom, ordítani kezdek. Állj, vagy lövök! Nem áll meg, tovább jön. Alig van négy öt méterre. Lerántom a géppisztolyt a vállamról, és csőre töltöm, célra tartom. A következő pillanatban tőlem balra elugrik, majd a köztünk lévő üres vágányon, a hátam mögötti irányból áthalad egy tehervonat, s eltakarja a szemem elől. A parancsnoki kocsiból vezényszavak pattogása töri meg a távolodó szerelvény robaját. Jön a váltás. Esemény történt. Leváltanak az őrségből. Kitárazás, jegyzőkönyvezés. Másnap érkezik egy főtiszt Budapestről az alakulatunktól, s engem visszavisznek a laktanyába. Kihallgatnak. Eligazítanak, hogy a történtekről senkinek sem beszélhetek. Tíz nap szabadságot kapok. Több hónap után először vagyok végre otthon. Szüleim látják rajtam, hogy nincs minden rendben. Nem beszélek a történtekről. Nincs kedvem társaságba menni. „Elő felvételis” sorkatonaként nem számítottam arra, hogy ilyen éles helyzetbe is keveredhetek. Azon töprengek, hogy mi lett volna ha? Képes lettem volna azt az embert lelőni? Embert ölni? Amikor álmomban a történteket újra és újra átélve, a verejtékemben úszva felébredtem, azt éreztem, hogy igen. Talán egy másodperc, és meghúzom a ravaszt. Ez végtelenül elkeserített. Nem tudtam, hogyan tudnék megszabadulni ettől a lelki, szellemi tehertől. Szüleim mélyen vallásos emberek voltak, s engem is vallásosan neveltek. Amikor bevonultam a katonasághoz, a bibliámat magammal vittem. Egy szekrényvizitkor a szakaszvezető elvette. Ezért kihallgatásra rendelem – mondta. A politikai tiszt közölte, hogy a leszereléskor majd visszakapom. (Nem kaptam vissza) Ezután a kiképzés alatt velem „emelt szinten” foglalkoztak. Észrevettem, hogy a leveleim felbontva kerülnek hozzám. Ekkoriban kaptam Édesapámtól azt az egyetlen levelet, amelyet nekem írt. „Úgy élj a jelenben, hogy a jövőben megbánás nélkül gondolhass a múltra” idézte benne ezt a többeknek tulajdonított bölcsességet. Lehet-e egyáltalán úgy élni? Mi az én részem a világban, s mi a világ része bennem? Mi az én részem abban, ami történt? Hogyan hat ki az én életem mások életére? És az övék az enyémre? Milyen erők, befolyásolják döntéseinket? Milyen vonzások és taszítások jelölik ki bolygólétünk pályáit, s azok metszéspontjait, ütközéseit? Nincsenek válaszaim. Kérdéseim a batyum súlyát növelik.

Lejár a tíz nap szabadság. Visszatérve új beosztást kapok. Írnok leszek. Megkönnyebbülve gondolok arra, hogy felcserélhetem a géppisztolyt a tollra. Én a naiv. A bűnügyi nyilvántartás számítógépes feldolgozására vezényelnek. A Szovjetunióból érkezik a BMhez egy szoba nagyságú számítógép. Az a dolgunk, hogy az addigi kartotékos anyagot a lyukkártyás rendszerhez alkalmazható kódokkal feldolgozzuk. Ehhez az aktákat egyenként elolvasni, értelmezni, és kódolni kellett. Reggel nyolctól, délután négyig a Bűnügyi Nyilvántartó alagsorában, végeztük ezt a munkát. Az akták a tanácsköztársaságtól, a nyilas pereken keresztül, a kulákpereken át, köztörvényes és politikai tárgyalások jegyző- könyvei, ítéletei voltak. A batyu terhe nem csökkent, éppen ellenkezőleg, napról napra nőtt. Olvastam a peranyagokban a koncepciós vádbeszédeket, a vádlottak kétségbeeső védekezését, az ítéleteket, és a kivégzésekről készült jegyzőkönyveket. Alig voltam húsz éves, és megjelentek az első ősz hajszálaim.

Nézem ezt a könyvből kipottyant cetlit. Rajta a név, a telefonszám és a cím. Újra felrémlik előttem az arca. Haja takarja a fülét, dús szakálla az arca nagy részét. Mégsem fedi el a nyílt érdeklődést. Őszinteséget, bizalmat sugároz. Újra átélem azt a hajnali beszélgetést, ahogy batyum terhét ráborítom. Vajon mi van vele? Emlékszik-e egyáltalán rám, vagy a történetemre. Nekem csak azért maradt meg az emlékezetemben, mert segített abban, hogy kibeszélhettem magamból a múltamat terhelő gondolatokat? Érdekes, az nem maradt meg, mit mondott. Mondott-e egyáltalán valami fontosat, valami kulcsszót, mondatot? Semmi ilyenre nem emlékszem. Csak arra, hogy az a vele töltött hét, a beszélgetések megnyugtattak. Megszabadultam a gyötrő gondolatoktól, s többet az álmaimban nem jöttek elő. Töprengve nézem a kis cédulán a nevet. Különleges, ritka név. Lássuk csak, kit ad ki a világháló? Őt! Negyven év után is felismerem a vonásait. Most mi legyen? Nem ronthatok rá csak úgy, hogy hahó, negyven évvel ezelőtt összefutottunk egy vidéki kisvárosban néhány napra, és mikor elköszöntél megadtad a címed, hogy találkozzunk, tartsuk a kapcsolatot. Aztán az elsuhanó évtizedek után most… szóval mi legyen?

Először is, szólnom kell arról, hogy a könyv címe, amit kaptam, „Bolondok hajója”. Nem tudom, volt-e benne célzatosság, hogy ezt a könyvet választották nekem, de ha volt is, az akkori állapotokat tekintve, nem mondhatom sértőnek, inkább tárgyilagosnak. Mégis ez nem igazán jó kiindulópont az apropóhoz. A „bolondok hajója” gondolat ötszáz éve ”kísérti” az irodalmat. Köztük van például ez az újkori dalszöveg: „Nem kell, a szöveg öregapó Tudom, hogy milyen a tavalyi hó. Mások is mondták nekem Bolond vagy te is, én azt hiszem.” Ezt azért mégse. Másodszor magammal kell, hogy tisztába jöjjek. Milyen is ez a közös emlék? Szomorú? Mert ha az, akkor igazán nem érdemli meg, hogy felzaklassam. Ekkor eszembe jut a Bergendy Együttes egyik száma: „Ha a ma lesz a holnap tegnapja, tedd a bús emléket az ablakba, nehogy szomor(ú)an gondolj a tegnapra.”  Miért is ne? Hát tegyük a bús emléket az ablakba, s töltsünk egy kortyot a poharunkba.

Elment a levél, és nemsokára jött a válasz, majd néhány nap múltával találkoztunk. Mintha csak tegnap váltunk volna el. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz az érzés. Semmi bonyolultság. Az idő-tér emberi függvényrendszere hirtelen oly egyszerűvé vált, mint egy elemi számtani művelet. A hajó partot ért.

Ókor

ÓKOR

(Olvasónapló)

Bevezetés

„Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra. Erről a földről indult ki Asszur, és megépítette Ninivét, Rechobot-Irt, Kalachot és Rezent, Ninive és Kalach között. Ez a nagy város.” Mózes I. 10. 9-12.

A nagy világvallások közül három, - a judaizmus, a kereszténység, és az iszlám – egyazon helyen jött létre: azon a félhold formájú területen, amelyet ma a nyugati civilizáció bölcsőjének tekintünk. A Dél-Mezopotámiától a Tigris és az Eufrátesz folyók találkozásától Kánaán hordalékos síkságán át, egészen a Nílus termékeny deltájáig terjedő térség az un. termékeny félhold szolgált egykor a héber és keresztény szentírás, valamint az iszlám történeteinek színteréül. Évezredeken át korszakalkotó változásokat láthatunk az emberi lélek fejlődésében. Az emberi lét kezdeteit a Föld ezen a területén is, mint mindenütt másutt, a táplálék utáni szakadatlan kutatás jellemezte. Míg a közösség egyes tagjai otthon a gyermekeket nevelték, mások olyan állatokra vadásztak, amelyek húsát megehették, bőrükből ruhát, csontjukból pedig szerszámokat készíthettek.

A középső kőkorszak végére Kr.e. tízezer körül lassú változás következett be Kánaán és Mezopotámia hordalékos síkságain a vadászó közösségek fokozatosan helyezték át a hangsúlyt először a vadon termő gabonafélék fogyasztására, majd felfedezték, hogy gondos szántással és vetéssel befolyásolni tudják a gabona terméshozamát. A földművelés előnye a gyűjtögető és vadászó életmóddal szemben hamar nyilvánvalóvá lett. A földművelés és az állattenyésztés mindinkább közösségekben egyesíti az embereket.  Az együttélés során az emberek szoros gazdasági kapcsolatba kerülnek egymással. Lehetővé vált, hogy az emberek letelepedjenek, a gabonafelesleg felhalmozódásával pedig haszonállatokat tarthassanak. A juhok, kecskék, marhák „háziasítása” által megbízható táplálékforráshoz jutottak, valamint a földeken igavonóként használhatták őket.

A folyók völgyében, a tavak partjai mentén és a források mellett létesülnek az első települések, amelyek már nem természetes búvóhelyek, hanem épített lakhelyek, „tervszerű” illetve védekező házak. A településeken élők között fokozatosan törzsi kapcsolatok alakulnak ki. Az együttélés során az emberek gazdasági kapcsolatba kerülnek egymással. Van, aki ügyességével, szorgalmával, vagy szerencséjével módosabbá válik, mások szegények maradnak. Kialakul a gazdaság és a társadalom. Az emberek együttdolgozása, a közösségi munka, lépésről lépésre a közös lakhely, falu, város létrejöttét eredményezi. A létrehozott tér a maga arányaival, formáival, díszítéseivel nem csupán a funkcióról, a műszaki megoldásról, az építtető gazdagságáról, ízléséről tudósít, hanem művészeti mondanivalót hordoz. Így azokon keresztül betekintést nyerhetünk az akkor élt emberek világképébe, közösségi rendjébe. Történeti távlatban tekintve, az épített környezet, az építés, az emberi társadalmak alapvető, elmaradhatatlan jellegzetessége. Az építőmestert a régi görögök architektonnak, azaz legelső alkotónak nevezték. Az építészet tehát az első művészet, melynek részeként azután különböző művészeti ágak, szobrászat, festészet fokozatosan önállósultak, elkülönültek. Így látva az építészet történetét, talán jobban érthető Le-Corbusier írása az 1920-as évekből: „Igazi építészeti élményünk akkor keletkezik, ha az alkotás a világegyetem hangját szólaltatja meg bennünk”.


Mezopotámia térképe

A civilizáció hajnalán

Az épületek építése elképzelhetetlen valamilyen szerkezeti rendben összefogott anyag használata nélkül. Az anyag és a szerkezet egymást kölcsönösen meghatározó kapcsolata az építészet belső fejlődésének egyik fontos hajtóereje. Egy új anyag felfedezése, megjelenése megváltoztathatja az épületszerkezetet (tégla, kő, kerámia, üveg, öntöttvas, acél, vasbeton stb). Ugyanígy egy új szerkezeti elv felfedezése, pl. a boltozásé, a korábban használt hagyományos építőanyagok alkalmazásának merőben új lehetőségeit tárja fel. Természetesen ebben szerepet játszik az adott kor technikai felkészültsége, a társadalmi háttér, mint a gazdaság, vallás.

A közösségi lét az épületek tekintetében új funkciókat igényelt. A funkció differenciálta az építészetet. A lakóházak mellett megjelentek a különböző közösségi terek, a sport, színház, templom, sírépítmények, áldozati helyek terei. Ezek az egykori építmények a régészeti feltárások során sok mindent elmondanak egy-egy kor társadalmáról, a településeken élők társadalmi viszonyairól.

Jerikó falmaradványai. Józsué Könyve 6, 1-20.

„Jerikó gondosan bezárkózott - Izráel fiai elől -, se ki nem jött senki, se be nem ment senki. Akkor az Úr így szólt Józsuéhoz: nézd, kezedbe adom Jerikót és királyát”. Józsué 6, 1-2.

Az ókori Jerikó, amely Jeruzsálemtől mintegy 25 km-re észak-keltre Tell esz-Szultán dombján fekszik, alapítását a régészek Kr.e. 9000-re teszik. Területe az ásatások szerint 30 hektárt foglalt el. Növekedésében közrejátszhattak a nagy vízhozamú források. Lenyűgöző távlatok. A Józsué könyvéből vett idézet későbbi, másik bibliai történetében szereplő forrás,  - Elizeus kútjának története –  még ma is jelentős mennyiségű vízzel látja el Jerikó mai lakóit. De nem csak a forrás maradt fenn. Az 1950-es években Kathlen Kenyon brit régész kerek kunyhók maradványaira bukkant, amelyek már nem nádból, hanem vályogtéglából építettek voltak. A szárított vályogtégla használatának ezek a legkorábbi nyomai. Figyelemre méltó, hogy a települést kőfal és árok vette körül, amelyhez 9 méter átmérőjű torony kapcsolódott. A torony belsejében kőlépcső volt, amely feltehetően a torony csúcsára vitt fel. Feltételezhető, hogy nem csak megfigyelő állásként, hanem vallási szertartások céljára is használhatták. Amikor Jerikóban jártam, az ásatások során kibontott területen jól láthatóak voltak ezek a történelmi emlékek.

A kövek "beszélnek".

A feltárások során agyagedények, cserépdarabok kerültek elő. Földrajzi érdekességként figyelmet érdemel, hogy Jerikó nem csak a legősibb, hanem a legmélyebben fekvő város is a világon, 256 m-rel fekszik a tengerszint alatt. Jerikó történetéhez kapcsolódóan említésre méltó, hogy feltárása során a telep halom (tell) feltárásakor 21 településréteget sikerült azonosítani, melyeket az egymást követő nemzedékek építettek. A Kr.e. VI. évezred elejétől a kerámiagyártás kifejlődésével az égetési technológia fejlesztésével a díszítésben, a formagazdagságban valamint a vésetek, feliratok alapján sok minden ismertté válhatott az adott réteg kora és kultúrája tekintetében. A cseréptöredékeket, amelyek közül a feliratos vagy ábrákkal díszített darabokat a régészek „osztrakonoknak” nevezik.

A lakisi osztrakonok

Felfedezés helye: Lakis (Tell ed-Duweir) Felfedező: James Leslie Starkey. British Museum, London. Jelentősége: A Lakis városának kapujában talált tizennyolc osztrakon a Júdeai Királyság végnapjait illusztrálja. A legtöbb cseréplevelet egy Jaus nevű parancsnok írta a lakisi helyőrség vezetőjének, Hosájáhunak. Utalás szerepel bennük két prófétára (minden bizonnyal Uriásra és Jeremiásra), valamint Azeka jeleire, ami szinte szó szerint megismétlődik Jeremiás könyvében (34:7).

A városállamok felemelkedése

Kr.e. 3300 és 2600 között zajlott a leglátványosabb városfejlődés Mezopotámia déli részén, a sumérnak nevezett civilizáció idejében. Virágzásának titka a sikeres mezőgazdaságában rejlik. A Nílussal ellentétben a Tigris és az Eufrátesz nem árasztja el ciklikusan a földet. A Kr. e. IV. évezred végén ugyanis a sumér földművesek bonyolult rendszert dolgoztak ki, a két folyó közötti hordalékos talaj vízellátásának szabályozására. Csatornahálózatot ástak és üzemeltettek. Ehhez szükség volt tervezésre, szerszámokra, munkaszervezésre és fejlett kultúra megvalósítására (írás, a törvénykezés, közügyek szabályozása, adminisztráció, az irodalom, monumentális építészet, képzőművészet). A városállamok létrejöttét az egyre növekvő bőség, a mezőgazdasági piacok kialakulása teremtette meg. Kialakult a hierarchikus politikai rendszer, amelyben már hivatalnokok közvetítettek az uralkodó és a lakosság között. A legjelentősebb sumér városállam Kr. e. 3000 és 2700 között Uruk – a bibliai Erek – volt. Alapítója a mitikus Enmerkár volt, akinek az utóda, Gilgames király emelte a város védő falait. (A Gilgames-eposz, egyes részei már a Kr.e. XXII. században bizonyosan ismertek voltak.) Egy német régész csoport 1912-ben fedezte fel Uruk romjait Bagdadtól mintegy 240 km.-re délkeletre. Az ásatások bizonyították, hogy az eposz írója nem esett költői túlzásba, hiszen az ókori városfalak hossza meghaladta a 8 km-t, és közel 100 hektárnyi területet foglalt el. A központban állt egy szentély, az un. Fehér Templom. Ez a 12 m magas emelvényre épült zikkuráti volt az első jellegzetes sumér építmény. Ez hatalmas emelvény volt, a tetején szentéllyel. (Érdekesség: a budapesti MÜPA oldalában áll egy hasonló építmény, modern változata.) A sumérok úgy hitték, hogy a földművelés ciklusainak, a természeti környezetüknek saját istenei vannak, akik sikeres aratás egy-egy fontos eleméért felelnek. Minden város külön védő istent, vagy istennőt választott magának. Urukban főként Inannát (termékenység, szerelem, háború), Anut (az ég istene, a csillagok ura) tisztelték a Fehér Templom szentélyében. Ezekről az Istenekről kis szobrocskákat készítettek, amelyek a történelem első szobrászati emlékei közé tartoznak. Feltétlen meg kell említeni a Warka-fej néven ismert, gyönyörűen kifaragott női szobor fejet, amelyet Urukban találtak, és Kr.e. 3000 körüli évekre kelteznek. Az ásatások során előkerült a korai dinasztiák idejéből származó dombormű is említést érdemel, amely sumér tehéntenyésztőket ábrázol, amint nagy edényekbe töltik a tejet.

Zikkurati

A városállamok között azonban versengés tört ki. Ennek a viszálykodásnak akkor szakadt vége, amikor hirtelen egy közös ellenség, az akkádok léptek színre. Az akkád a sémi népek egyike, akik a sumértől eltérő nyelvet beszéltek. Sarrukin király (gr.:Szargon Kr.e. 2334-2279). Egyetlen politikai tömbbe tömörítette a városállamokat. Így Kr.e. 2280-ra létrejött az egységes akkád birodalom. Az akkád kornak Kr.e. 2150 táján lett vége, amikor Narám-Szin Sarrukin dédunokája nem tudott ellenállni a Gutiknak, akik elfoglalták Dél-Mezopotámia jelentős részét. A Kr.e. XXI. századra Úr-Nammu király restaurációja sikeres volt, amelye III. Úr-i dinasztia néven ismerünk. Hamarosan azonban ismét fenyegető hódítók léptek színre, az Amoriták. Nem zárható ki, hogy Ábrahám történetének hátterében is az ő megjelenésük áll.

Warka-fej. Alabástrom női fej. Kr.e.3000 k. Bagdad Iraki Múzeum.

A Nílus völgye

„Az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” Mózes I. 12. 1-2.

A Kr.e. V. évezredre, amikor az Eufrátesz folyó mentén megszaporodtak a mezopotámiai települések, a Nílus völgyében is hasonló fejlődés következett be. Az ásatások során a neolitikum kései szakaszából egyre több olyan lelet került elő, amely a mezopotámiai és Égei tengeri kultúrákkal folytatott kereskedelemre utal. Az egyiptomi bányákban feltárt réz keresett árucikké vált. Először ezek a települések vályogtéglából épült kunyhók és műhelyek voltak. Ezek a közösségek idővel körzetekké – nomoszokká – kapcsolódtak össze, amelyeket törzsfők irányítottak. Kr.e. 3300-ra a nomoszok szövetsége két különálló királyságot alkotott. Az egyik Alsó-Egyiptom, a Földközi-tengertől a Nílus két partján, annak deltáját magában foglalva terült el. Ez a zöld, gazdag legelőkkel és termékeny ligetekkel ellátott terület vonzotta a kánaáni, és szíriai nomád törzseket. Itt ezen a szubtrópusi területen építették fel fővárosukat Avariszt, a hükszósz hódítók, és itt alapították meg székhelyüket Taniszt, a későbbi fáraók. A Biblia szerint itt, a Gósen földjeként ismert észak-keleti területen senyvedtek a héberek, Pítom és Ramszesz városainak építésekor. A másik királyságot Felső-Egyiptomnak nevezték. Ez a Nílus menti keskeny termékeny földterület, egészen a zuhatagok vidékéig, a Núbiai sivatagig húzódott. Ezen a tájon építették fel a fáraók emlékműveiket, köztük Abüdosz, Théba és Abu Szinbell templomait. Kr.e. 3100 körül egyesült Felső- és Alsó-Egyiptom. Ennek az eseménynek állít emléket az un. Narmer-paletta, amelyet Kom el-Ahmar ókori városának közelében találtak meg. A paletta egyik oldalán Narmer király, a Felső-Egyiptomi fehér koronát, a hedzsetet viseli, a másikon pedig az Alsó-Egyiptomi vörös koronát, a deseretet. Később ezt egyesítve egyetlen fejdíszként viselték. Ez volt az un. psent korona. Narmer fáraó alapította meg az I. dinasztiát. A dinasztiák sora ezután 3000 éven át követte egymást. Narmer utóda alapította meg Memphisz városát. Az egyiptomi uralkodókat Ré isten élő földi képmásaként tisztelték.

Narmer paletta. Feltalálási helye: Hórusz templom, Hierakónpolisz. (1897-98) Magassága:63 cm.  Kr.e. 3000 körül. Kairó, Egyiptomi Múzeum.

A fáraók monumentális építészeti törekvése új építési anyagok használatát követeli meg. A tégla és vályog használatát kiszorítja a kő használatának kizárólagossága. Hatalmas tömböket igen pontosan megmunkálva nagy távolságokra mozgatnak és emelnek fel, szinte milliméteres pontossággal. A hipetrális csarnok – a később gyakori bazilikális elrendezés alapja – kialakul a középső birodalom idején. Megjelenik az oszlopok hármas tagolódása, láb, törzs, fej, valamint az oszlop bájolatokkal barázdált felület képzése (kanellúra) és a sudarasodó törzsek is (entázis). Az egyiptomi építészet e korszakára jellemző, hogy a sír együttes, a templom és a palota megjelenése kifelé merev, zárt tömeges, homlokfala (pilon) rendkívül vastag, védelmi jellegű. Belseje a homlokfalba vágott egyetlen kapun közelíthető meg, a hozzá vezető utat (dromosz)  kőoroszlánok és szfinxek sorai őrzik. A térszervezés, épületegyüttesek elrendezése szigorúan axiális, vagyis egy tengelyt követ.

A Piramisok

A nagy piramis mezők Memphisz közelében terülnek el, az egykori déli birodalom északi határán. Ezek a monumentális építmények nem csak az egyiptomi királyok korlátlan hatalmának kifejezői, hanem annak beszédes bizonyítéka is, hogy a halottkultusz milyen kimagasló szerepet játszott az egyiptomi vallásban. Az első típus a lépcsős piramis volt (szakkara, medum), később a teljesen leegyszerűsített geometrikus típus, a gúla terjedt el. Nagyságukat illetően, a mintegy fennmaradt száz piramis azt mutatja, hogy nem volt kötöttség. A piramisok térképzése minden más építménytől megkülönbözteti abban, hogy hatalmas kőtömbjeivel egy szinte elenyésző méretű belső teret fog körül. E sajátos téralkotás élesen elválasztja a mezopotámiai zikkurátitól. Míg a Fehér Templomnál az erő sugárzása felfelé mutat, mintegy az égre tör, addig a piramis erői lefelé hatnak, mintegy a halottat védelmezve.

Gizai piramisok Egyiptom.

A sziklasírok

I.Thutmosis, a XVIII. századi dinasztia királya alatt az Új Birodalom korában Kr.e. 1500 körül végleg eltűnik a piramis, mint sír típus. A királyok már nem emelnek maguknak monumentális síremlékeket. Théba útvesztő sziklasivatagaiban térnek örök pihenőre. Az Új Birodalom kiforrott sziklasír típusa egyetlen hosszú tagozással kisebb szakaszokra osztott folyosó, ami a király gránit szarkofágját rejtő terembe vezet. A sziklasír alakja az idők folyamán mind bonyolultabbá lesz, valóságos labirintussá válik. A perzsa uralom alatt, Kr.e. 500 körüli idő sírtípusa az aknasír (szakkara). Az akna mélysége sokszor a 20 métert is meghaladja. Ennek művészeti jelentősége nem sok, inkább szerkezeti szempontból figyelemre méltó.

Az ókori Egyiptom művészete

A sírkamrák művészeti tárgyai, a szobrok, faliképek, és egyéb tárgyak nem a külvilág, hanem az utókor számára készültek. A külvilág számára emlékoszlopokat emeltek a fáraók, és a templomok falára, oszlopaira íratták, faragtatták dicső tetteik emlékét. Ezzel szemben a sírkamra tárgyai, képei arra szolgáltak, hogy ha a halott majdan Ozirisz isten ítélő széke elé kerül, eszébe juttassák a földön viselt dolgait, és tanúskodjanak mellette. A múmiák mellett elhelyezett kis szobrocskák rabszolgák, hajósok, katonák sírba helyezése ősrégi barbár szokás maradványa. Hajdan ugyanis a király halálakor legyilkolták és holttestével együtt eltemették a feleségeket, szolgákat, testőröket, sőt az állatokat is, abban a hitben, hogy azok majd a túlvilágon tovább szolgálják urukat. Fontos megemlíteni, hogy az egyiptomi történelem elején, a szomszédos Mezopotámiában még rendeztek ilyen tömeggyilkosságokkal egybekötött temetéseket.

IV. Amenophisz (1372-1355) új vallást vezetett be, hogy a papok hatalmát megtörje. Egy-isten hitet vezetett be, Aton, a napisten imádását. Ennek szellemében nevét is megváltoztatta, Ekhnatonra. Új fővárost épített, a mai El-Amarna mellett. Itteni udvarában bontakozott ki az a sajátos művészet, amely az előző korok művészeti alkotásaitól különbözött. Ugyanis hűségesen követték a valóságot, olyannyira, hogy nem riadtak vissza a csúnya, sőt rút ábrázolásától sem. A nagy fáraó portréja szinte tapinthatóan érzékletes.  Hasonlóan kifinomult, és méltóságteljes Nofretétének a híres portréja, amely vonzó szépségével, meglepően modernnek hat. Az amarnai művészet egyszeri csoda maradt az egyiptomi kultúra történetében. Rövid ideig virágzott Tutanhámon uralkodásának végéig, s mindvégig zártkörű udvari művészet maradt. Az újszerű ábrázolásmód hatott ugyan a többi mesterre is, azonban a két uralkodó halála után folytatták az évezredes hagyományt.

Nofretété szobra. Berlin Neues Museum.

Szobrászat

Az egyiptomi mesterek ügyeltek a szobrok természethűségére. Értettek a valósághű ábrázoláshoz. A néhol kezdetlegesnek tűnő ábrázolásmód, nem a kellő tudás hiánya, hanem az akkori művészeti felfogásból ered. A szobrászok nagyon figyeltek az ábrázolt emberalakok rangjára. A fáraókat, főurakat és papokat tartózkodó méltósággal, merev arccal és testtartással örökítették meg, míg a kisebb rangúakat pedig elevenebben, munkájukra jellemző mozgással. Az állatokat még náluk is elevenebben ábrázolták, akár csak az őskor művészei. Az embert ábrázoló szobrokat tekintve jelentősek a falusi Bíró, az Írnok, és a híres Zöld fej. A Zöld fej Egyiptom késői korszakából való, amikor már a perzsák foglalták el a fáraók trónját. Talán papot ábrázol. A homlokán és szája körül a keserű ráncok elárulják szorongását és félelmét a bizonytalan holnaptól.

Zöld fej. Boston Museum of Fine Arts.

Festészet

A falfestmények jó része munkálkodó embereket ábrázol. A férfiak szántanak, aratnak, terelik az állatokat, építkeznek, ötvösmunkát végeznek, árukkal rakják meg az evezős hajókat, vagy éppen halásznak. Asszonyaik sodorják a fonalat, szőnek, vagy éppen muzsikálnak, táncolnak uruk előtt, hogy felvidítsák. A fa táblaképeket gipszalapra festették, az oszlopok kőfalak ábrázolásainál először rajzosan körülírták, sőt körülfaragták a tárgyak formáit, majd a vonalak közeit kifestették. Főként alapszíneket használtak, ritkán keverték őket. Nagyon szerették a vöröset, amely az élet színe, meg a sárgát, amely a termést érlelő nap tüzére emlékeztette őket. Kedvelték még a kéket, és a buja természet színét, a zöldet. Élethűen örökítették meg a mindennapi élet pillanatait, röppenő madarat, háziállatokat, halakat. olyan kecsesen és részletesen, hogy természetrajzi tankönyvek ábrái közé is kerülhetnének. Az emberalakoknál azonban kötötte a művészeket az ábrázolt rangja. Az állatoknál és a természetábrázolásnál viszont szabadon dolgozhatott, nyugodtan festhette, faraghatta olyannak a képet, amilyennek a valóságban látta. Érdekesség, és az egyiptomi festészetre, ábrázolásra különösen jellemző az arcok ábrázolása. Az arcot mindig profilból, oldalról rajzolták, a szemeket pedig elölről. A figurák teste mintha kicsavarodnék. Válluk és a törzs felső része elölnézetben látszik, lábuk viszont megint oldalról. Tették ezt azért, mert úgy gondolhatták, nem az a valóság, amit látunk, hanem amit tudunk róla. A szemünk csal, minduntalan elrejt valamit a látott dolgokból. A művésznek viszont az a feladata, hogy teljes egészében, és könnyen felismerhetően adja vissza a dolgok képét.  Ez okból tehát minden testrészt abból a helyzetből ábrázoltak, ahonnan a legtöbb látszik belőle, illetve annak lényegéből. A távolabb levő dolgokat nem rajzolták kisebbre, hanem a közeliekkel egyformára, hiszen ez a valóság. Jellegzetes példája ennek az ábrázolásmódnak a Mesterséges tó képe. A vizet felülről látjuk, mintegy térképszerűen, a többi tárgyat, alakokat pedig oldalnézetben. Az ilyen képi beszéd célja, a legnagyobb felületek megmutatása.

Az egyiptomi alkotások nem önálló képek, mint amelyeket a ma művészei készítenek, hanem történéseket beszélnek el, mintegy pótolják, kiegészítik az írást, amely belőlük alakult ki, ezért is hívják görög szóval hieroglifnak, vagyis képírásnak.

Megszólal a történelem

„Mondom nektek – felelte -, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”.Lukács 19. 40.

Amikor Napóleon 1799-ben partra szállt Egyiptomban, csapatait felsorakoztatta a piramisok előtt, és lelkesítő beszédében ez az elhíresült mondat is elhangzott: „Katonák! Ezekről az építményekről 40 évszázad tekint le rátok.”

Míg a katonák harcoltak, a sereggel érkezett tudósok kutatták a múlt emlékeit. Ebben az időben előkerült a földből egy feliratos fekete kőtábla, a később híressé vált Rosette-i kő. Ennek segítségével fejtették meg a régi egyiptomiak képírását. Ez felkeltette a világ érdeklődését a titokzatos föld múltja iránt. Hosszú évek munkájával számos sírt tártak fel a kutatók, de mindegyiket többé-kevésbé kifosztva találták. A megtalált leleltek alapján sok minden feltárult az évezredeket átfogó múlt mélységéből. A kutatók mégis arra vágytak, hogy egyszer megtaláljanak egy épségben maradt királysírt. Kutató szenvedélyüket, kitartásukat siker koronázta. A szerencsés felfedező az angol Howard Carter volt. Téba nekropoliszában a Királyok Völgyében, ahol mintegy harminc egyiptomi uralkodó pihent, 1922 novemberében megtalálták Tutanhamon fáraó sírját. Nem sokat tudunk erről a fiatalon elhunyt fáraóról, az eretnek király vejéről. Legnagyobb uralkodói tettét a karnaki templom emlékköve őrizte meg. Ezen a király következő szavai olvashatóak: „A templomokat romokban találtam, szent helyiségeik bedőltek, udvaraikat gaz verte fel. A szentélyeket újjáépíttettem, a templomokat helyreállíttattam, s értékes ajándékokat adományoztam nekik. Isten-szobrokat öntöttem aranyból és elektronból, lapis lazulival és egyéb drágakövekkel ékesítettem őket.”

Rosetti kő. British Muzeum. Ennek a leletnek a segítségével sikerült megfejtenie Champollionnak a hieroglifák ősi titkát.

Tutanhamon sírját szinte érintetlenül találták. Rengeteg lelet került elő, amely segített a kor megértésében. Meg kell említeni, hogy Howard Carter kiváló régész volt, szakszerűen látott a kutató munkához, azonban – mint ez lenni szokott – kevés pénzű. A régészeti kutatások pedig sokba kerülnek. Carter viszont összetalálkozott a régészeti tudomány szerencséjére, Lord Carnarvon angol arisztokratával, aki mint régiségeket gyűjtő ember, felajánlotta vagyonát az ásatások költségeinek fedezésére. Amikor Londonban a British Múzeumban alkalmam volt az ókori kiállítást megtekinteni, láthattam ennek a „gyűjtő munkának” tárgyi emlékeit.


A régi egyiptomiak fáradozása holttestük „föltámadásáért” mégsem volt egészen hiába való, mert a fáraók sírkamráinak feltárásával sok ezer év multával szinte újra életre keltette a hajdan volt birodalmat. A múmiák mellé rakott műalkotások, ékszerek, használati tárgyak, ruhák és bútorok, a hétköznapok kellékei hű másai azoknak a holmiknak, amelyek a halottat életében körülvették, illetve amiket használt. A sírkamra falfestményein pedig betekintés nyerhető az elhunyt életébe, tetteibe. Csupán el kell olvasni a melléjük írott hieroglifákat, és értelmezni a képeket.

A továbbélő ókor

A középkori Európa uralkodó ideológiája hátat fordított a pogány ókor eszméinek, és megtagadta művészetét is. Mégsem tudott meglenni nélküle. A császárság korában üldözött őskeresztények földalatti katakomba festményei, az egykorú római lakások falkép stílusát követik. Az első keresztény templomok pedig római kereskedő csarnokok, a bazilikák mintájára épültek. Oszlopaikat a lerombolt római templomokból vették át, s ha újakat készítettek, azokat a korinthoszi oszlophoz hasonlóra faragták. A különböző építészeti stílusok és technikák szintén az ókort idézik. Formanyelvüket éppen ezért nevezték el román stílusnak. A régmúltból a régészeti kutatások és leletmentéseken keresztül a ma embere rácsodálkozhat azokra a műalkotásokra, amelyek éppen úgy, mint akkor, ma is, a figyelmes ember számára Le Corbusier szavaival élve, a világegyetem hangját szólaltatja meg bennünk.

Felhasznált Irodalom:

Artner Tivadar: Az ókor művészete

Dr.Winkler Gábor – Szabó Péter: Építészettörténet I-II.

Baráth Béla –Éber László  -  Felvinczi Takács Zoltán: A művészet története

Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás Szent István Társulat 1976.

Keresztény szimbólumok a kortárs magyar szakrális képzőművészetben

http://docplayer.hu/984115-Kereszteny-szimbolumok-a-kortars-magyar-szakralis-kepzomuveszetben-a-kalocsa-kecskemet-foegyhazmegye-teruleten.html

Tomori Pál Főiskola

Bölcsészettudományi Tanszék Szabad Bölcsészet Szak Művészettörténeti szakirány

Kalocsa

Keresztény szimbólumok a kortárs magyar szakrális képzőművészetben, a Kalocsa-Kecskemét Főegyházmegye területén

Kurdi János

Konzulens: Dr. Frenyó Zoltán

Kalocsa 2012.

Rezümé

Lehet – e korunkban is a festészet célja, hogy túlemelje a nézőt az érzékileg felfogható festék és vászon szintjén, egy másfajta realitásba? Szabó Pál festőművész-tanár, a Kecskeméti Főiskola docense teszi fel ezt a kérdést, amely az elindító gondolata e dolgozatnak. A kecskeméti Balanyi Károly grafikusművész válasza az, hogy igen. Ez az igen hozza létre az új évezredben a „Creator Spiritus” Teremtő – Alkotó Lélek Keresztény Képzőművészeti Kiállítást Kecskeméten, a Széchenyi-városi Közösségépítő Egyesület, az Erdei Ferenc Művelődési Központ és Művészeti Iskola közös rendezvényeként, 2000. október 26 és november 12. között. Hagyományőrző céllal, olyan ökumenikus, keresztény szellemű kiállítás-sorozat elindítását tervezték, amely hosszabb távon alkalmassá válhat a keresztény képzőművészet megtépázott szakmai rangjának a helyreállítására. Ennek megvalósításához első lépésként, Balanyi Károly úgy gondolja, hogy értékválsággal küzdő korunk információ áradatában, a keresztény művészet alapvető feladata, hogy erkölcsi imperatívuszokat állítson. Ennek elősegítéséhez olyan kiállítást szerveznek, amely nem feltétlenül témájában, hanem szellemiségében hordozza a keresztény – keresztyén értékrendet. Az elmúlt időszak négy sikeres kiállítása (2000; 2003; 2006; 2009) igazolta, az Ifj. Gyergyádesz László művészet-történész által megfogalmazottakat: ”Hiszünk az emberi és az emberen túli értékekben, Isten közelségében, nemzeti szentjeinkben, határhegyeinkben, múltunkban, népi kultúránkban, gyökereinkben, szakrális motívumaink jelentésében és jelentőségében, a művészet ég és föld közötti közvetítői szerepében.”(Credo 2009. Szakrális Képzőművészeti Kiállítás. Kecskeméti Képzőművészek Közössége 2009. március 19 – április 5.) Jelen dolgozat írója számára ez továbbgondolásra érdemes feladattá vált.

Bevezetés

„Isten arca el van rejtve bennünk

Ő tudja csak hogy, hisz látva lát

Kegyelmesen formálgatja lelkünk,

S kifaragja bennünk –Önmagát.”

(Füle Lajos: A szobrász)

Az ember Imago Dei. Isten képmása. Az az eredendő dolga, küldetése s egyben lehetősége, hogy hasonuljon az erdetihez, amelyből forrásozik. [1] Ez Krisztus követésében (imitátió Christi) valósulhat meg. A ma embere számára elvontnak tűnik mindez, mert az európai kultúra alapját biztosító Biblia a 20. század folyamán generációk előtt vált ismeretlenné. Ennek oka sokkal összetettebb annál, hogy csupán a II. világháború utáni hivatalossá emelt ateizmusban látnánk. A tapasztalati-empirikus tudományos gondolkodás uralkodóvá válásával veszített jelentőségéből az emberi lét mindennapjainak vallási és ontológiai megközelítésű magyarázata. A felvilágosodástól kezdve, napjaink uralkodó analitikus-neopozitivista gondolkodása az emberiség sok évezredes tapasztalatait, hagyományokba foglaló vallási formáit elutasítja. Új „hitet” a természet és reáltudományba, mint a minden kérdésre választ adó világmagyarázatba vetett hitet kínálja.

A tudományos felfedezések eredményeit felhasználó gazdaság jelentős változásokat idézett elő a társadalmakban. E társadalmi átrendeződések a társadalmat alkotó egyén tudatában, világnézetében is változást hozott. Különösen szembetűnő ez, ha az értéket, mint filozófiai fogalmat tekintjük. Magyari Beck István szerint, az érték közgazdász fogalommá változott. Manapság az értékfogalmat csak ott használhatjuk jó lelkiismerettel, ahol termékekről beszélünk. – írja, majd így folytatja:

1. A „képmás” és a „hasonlatosság” (eikón–homoiószisz) kifejezések alapja Ter 1,26. „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”

„Ha csak a filozófiában talán legtöbbet tárgyalt értékeket -az értékek értékeit- vesszük: az esztétikai, a morális és az episztemológiai értékeket, és ezúttal nem redukcionista szellemben kutatunk, tehát nem ezek egymásra való visszavezethetőségét keressük, hanem éppen fordítva, az eltérések iránt érdeklődünk, beszédes feltevésekre juthatunk. Például az esztétikai értékek közismert pólusain a szép és a rút sokszor jelent meg mint a harmónia, a rendszer és a diszharmónia, tehát a rendszer hiánya közötti ellentét. Hasonlóan a jó és a gonosz, mint az építés és a rombolás alternativái tudatosultak.  Az Újtestamentum Jóistene nem azért jó, mert minden bajtól megóv bennünket – amit szemmel láthatóan nem is tesz -, hanem azért, mert Ő az Újtestamentum szerzői szerint teremtő, tehát alkotó isten. Míg a sátán attól rossz, hogy romból. Végül az igaz és a hamis egyfelől a tájékozódásunk – ezt idézi elő az igaz -, másfelől pedig tévelygéseink – ezt idézi elő a hamis – szolgálatában áll. Mármost a harmónia, a rendszer, az építkezés és a tájékozódás legalább annyira az élet szolgálatában álló értékek, mint amennyire a diszharmónia (entrópia), a rombolás és a valóság elvétése elkerülhetetlen pusztulás irányába mutatnak. Az értékek tehát túlélést garantáló elvek és normák.” [2]

Jelen dolgozat célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a keresztény szimbólumokra, mint alapvető értékre, amely korunk társadalma előtt elveszőben van. Dávid Katalin a bibliai jelképek eltűnésének utolsó pillanatáról beszél: „az emberek szinte teljesen képtelenné váltak a jelképek bármilyen értelmezésére. (…) ez egyik oka lett a mindenki által megtapasztalt kulturális, szociális tévutaknak és az egyén szempontjából olyan lelki torzulásokat okozott, amely által – a jelképek elvesztésének természetes következményeként – elveszett a belső világunkba vezető bejárat. Ezt a magam részéről kifejezőbbnek tartom úgy fogalmazni, hogy elvesztettük a szakralitáshoz vezető utat.” [3]

2. Magyari Beck István: Érték és pedagógia Akadémiai Kiadó Bp. 2003. 27. old.

3. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 8-9 old.

Márpedig ha a szakralitás nem táplálja az ember szellemi, lelki, testi életét, akkor elveszíti „egész-ségét”, egészségét. Csonkává, végül beteggé leszünk nélküle. Hiánya degenerációhoz vezet.

Fontos megérteni, hogy a szakralitás nem csupán a vallás, vagy a hit része, hanem olyan minden emberben meglévő szellemi erő, amely elősegíti létének kiteljesedését. A jelkép tehát, amely utat enged a szakralitáshoz, az emberi természet egészségének biztosítéka.

Egy egészséges társadalom az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, hagyományát megbecsüli, mert tudja, hogy meríthet abból. Az a szellemi kincs, amelyet az emberiség létének fenntartása, kibontakoztatása érdekében kifejlesztett, az a keresztény szimbólumoknak a szinte újra felfedezett valóságaként a mai kor kihívásaira alkalmazható értelmezésként segíthet a ma emberének, egy a természethez és embertársaihoz való igazabb viszony kialakításában, egy teljesebb, boldogabb élet megteremtésében. Vissza kell nyúlnunk tehát, a keresztény hagyomány spirituális, szimbolikus elemeihez. Vissza kell adni eredeti jelentésüket, amelyek a jelenkor kavargó, kommersz, káoszba hanyatló világából, megmutatják az utat, egy végtelen és örök világ felé. Ahogyan ezt láttatja az égig érő fa, a világfa szimbóluma, amely kifejezi az ember és egy fölötte álló transzcendencia egységét. Üzenet ez az ősi múltból arra nézvést, hogy van fölöttem egy végtelen hatalom, amely felé az emberi lét, a földi élet törekszik.

A bevezetés zárásaként ide kívánkozik Weöres Sándor igaz gondolata: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” [4]

4. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Kiadó Bp.1973. 2. kötet A teljesség felé  (részlet) 621.old.

1. A SZIMBÓLUMOK KIALAKULÁSA, TÖRTÉNETE

1.1. A szimbólumok jelentősége

Az ember szimbólumalkotó lény. Az emberiség szellemi múltjába messze visszanyúló jelképek évezredeken keresztül a tapasztalatok áthagyományozásának eszközei voltak. Képi jelei annak a tudatosan megtapasztalt, a fizikai valóságon túli megélhető igazságnak, amely eligazította őt világában. Az ember ugyanis soha nem akart elveszni a hatalmas térben. Kereste a „jeleket”, amelyek mintegy tudatának tájékozódási pontjai, hozzá segítették saját belső világa, és a természeti világ rendjének felismeréséhez. Fogalomképzése a természetből ered, azonban a természetfelettire mutat. Az emberi lélek a tudat fejlődésének korábbi szakaszaiból sok nyomot megőrzött. C.G. Jung a szimbólumokat az emberrel veleszületett ősképeknek (archetípusok) tartja. Ezek a tartalmak ma is hatnak a pszichére.

„A szimbólumok szellemiségünk fontos alkotó elemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos veszteséggel járna.” [5]  Ez az éltető erő minden emberben apriori létezik. Ebből következik, hogy az azt feltáró jelképek olyan ősi létezők, amelyek egyrészről egyetemesek, másrészt nyitottak az élet, az emberi lét új felismerései felé. A népek hagyományaikban rengeteg szimbólumot őriznek. Ezek tartalmát vizsgálva fellelhetőek azonosságok olyan népcsoportok esetében is, amelyek sem térben, sem időben nem lehettek kapcsolatban egymással.

Minden kultúrában az ember a maga vágyai, törekvései szerint felismer, kiválaszt jelképeket, szimbólumokat, amelyek felé szellemi ereje vezeti, mert támaszt keres egyéni és társadalmi életének alakításához, kiteljesítéséhez.

5. C.G. Jung: Az ember és szimbólumai. Gönczöl Kiadó Bp.1993. 93. old.

A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon). Jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Az antik korban, ha a családtagok, barátok hosszabb időre elváltak egymástól, akkor széttörtek egy agyagtáblát, pénzt, vagy gyűrűt, s ha messzi földről hazaérve újra találkoztak, akkor a szümbola, a széttört tárgy pontosan összeillő részei tették ki azt az egészet, amely összetartozásukat bizonyította. A szimbólum tehát az egység felé mutat, nem csak materiális vonatkozásában, hanem ami fontosabb, metafizikai értelmében is. Segít a keresőnek „széttöredezett” világunkban megtalálni, megtapasztalni a más módon kifejezhetetlent, az ész és a logika számára felfoghatatlan igazságot. A szümbolon ellenpontjaként értelmezhető a diabolosz görög szó, amelynek jelentése: széttörő, szétdobáló. A diabolosz tehát azt a szellemiséget képviseli, ami a hasadás, a „két-ség”, a kettétörés irányába hat. Ezt azért is fontos így együtt látni, mert a valódi jelentéssel bíró, az emberi létezést mintegy belülről megragadó életszemléletet segítő szimbólumok a modern ember tudásából kiveszőben van. Helyette elárasztják korunk talmi jelképei, az üzleti élet logói, a számítástechnikából ismert ikonok, zsúfolt életünk iránytűi a piktogramok, fogyasztásra serkentő márkavédjegyek, megosztottságot szító jelvények, és még hosszan lehetne sorolni. Az is tapasztalható, hogy ezekben átveszik, alkalmazzák azokat a jelképeket, amelyek jelentéstartalma a posztmodern ember előtt elveszett, s így számára kiüresedett.

A 20. század drasztikus bizonyítékát adta ennek. A meg nem értett jelképek, kiüresedve olyan idollá válhattak, amelyeket embertelen hatalmak, gonosz ideológiával feltöltve pusztító eszközként használhattak. Már csak erre tekintettel is fel kell tennünk a kérdést, mi állhat a szimbólumok elvesztésének hátterében. A jelképek, kizárólag kommunikációban léteznek, működnek, sőt szellemi tartalmuk, erejük csak akkor érvényesülhet, ha felfogják értelmüket és megszólításukra reagál az ember. Kézenfekvő lenne a kommunikációs technikai fejlődést hibáztatni a szimbólumok eltűnéséért. A kommunikációs technikák azonban önmagukban nem feltétlenül okai a szimbólumvesztésnek.

Okként annak a társadalmi konvenciónak a gyengülése határozható meg, amely generációkon keresztül tudatosította a jelkép értelmezését, összekapcsolva a jelet a jelentéssel. Ennek az értékvesztő folyamatnak a megállításától létünk teljessége függ. „Ha ezek már nem üres jelek, akkor az ember nem érzi magát elfelejtettnek, hanem ad és kap személyes megszólítást. Ugyanis kikerülhetetlen a valamikor még csak vízióként felmerült félelem, hogy az ember a globalizálódó világban személyi szám lesz, de ez már nem rémiszt, ha a társadalomban a személyiség felismerése hétköznapi gyakorlat.” [6]

1.2. A szimbólumok kialakulása

A szimbólumokban való gondolkodás, a képes, valamint a rajzolt jelek évezredek óta az emberi kommunikáció közismert és nélkülözhetetlen eszközei. Maga a nyelv is tekinthető egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólum rendszernek. Régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli gondolatközlés sokkal jelentősebb volt. A kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Megismerésük azt is jelenti, hogy a kultúra egy fontos beszédmódját sajátítjuk el. Tartalmának felfejtése gondolkodásra késztet, mert a jelentés nem benne van, hanem rajta kívül, amelynek megértéséhez szellemi erőfeszítésre van szükség. A modern kor számára távolinak és idegennek tűnik ez az egykor természetesnek, széles körben közérthetőnek tartott történeti-szimbolikus tudat, mert a mai ember már elfelejtette a szimbólumok nyelvét. Fontos tudnunk azonban, hogy a szimbólum ezzel még nem szűnt meg, sőt természetének lényege, hogy újra és újra feléled, és a figyelmet önmagára irányítja.

6. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 13. old.

Interpretációt követel: hordozva magában a mély múltból szóló kollektív emléket, archaikus jelentést, és a jövőnek elrejtett üzenetet.

A szimbólumok rendszerében alapvető fontossággal bír a tér – idő viszony. Az archaikus népek kultúráit vizsgálva, Mircea Eliade feltárta, hogy azok számára a tér és az idő nem homogén. Életük két szinten folyt: egyrészt profán térben, s időben, másrészt szent helyen és időben, az ünnepek idején, amely megszakította a köznapok sorát. A kétféle tér és idő között ontológiai különbség mutatkozik. A köznap és az ünnep nem ugyanabba az időfolyamba tartozik. A szent idő nem helyezhető el az idő egyenesen, annak múlt- jelen- jövő kontextusában. Mai fogalommal élve más dimenzióban van. A szent idő örök. „Időtlen”, azaz minden örökké történik benne. Ennek ellenére lehetséges az átjárás a két szféra között. Az ünneplő ember átléphet az időtlenbe, a „van”-ba, kiemelkedve a profán időből, vissza az eredet valóságába, ahol újra átélőjévé válik annak, ami „kezdetben” – a szent időben és térben – megtörtént. [7]

Korunk lineáris időfelfogása szerint az időben valóságosan csak egy irányban lehet haladni. A múltba való visszatérés lehetetlennek tűnik fel előtte. Az archaikus ember sem tudta megfordítani az idő folyását. Nem is a múltba kívánt visszatérni, hanem az eredet „idejébe”.

A szent élmények átélése, a transzcendencia megnyilatkozása az ősi korok óta együtt járt azzal, hogy az ember teret talált, illetve teremtett az égi erőkön keresztül megmutatkozó valóságnak. Igyekezett ezt a helyet, valamint az égiekkel való találkozás élményének pillanatait vizuális jelekkel megörökíteni. Ennek során az őt körülvevő természeti világ formáiból, anyagaiból alakította ki azt a jelrendszert, amelyek számára valósággá emelték az érzékfölötti világnak, a létezők szintjén való reális megjelenítését. E szimbólumrendszerben alapvető fontossággal bír a síkban megjelenő kör, illetve a térbeliség megtestesítője a gömb. Ez magában foglalja az emberi psziché teljességét, az ember és a természet kapcsolatát.

7. Mircea Eliade: A szent és a profán Európa Kiadó Bp. 1987. 61. old.

Fontos üzenetet hordozó jel a kereszt.

A kereszt kapcsán itt most nem, mint keresztény jelképről szólok, -habár kétségkívül a legerősebb keresztény szimbólum szekularizált világunkban is -, hanem az ősi kultúrák felfedezett jeléről, amely a világmindenség teljességét jelenítette meg számára. A transzcendens és az immanens találkozását, a vertikálist, amely összeköti az égit a földivel, és a horizontálist, amely a földi pillanatnyi jelen. A két erővonal metszéspontja az élet alaptörvényét fejezi ki. Az ellenpólusok kölcsönös egymásra hatását. Ez minden tapasztalás, szenvedés, de egyben a reménység forrása is, amely az „idők teljességében” Krisztus keresztjévé emeltetett.

Szólni kell a pontról, mint a kör, a gömb, középpontjáról, illetve a kereszt metszéspontjáról. Egy pontnak nincs kiterjedése. Érzékelésünk, képzeletünk számára megfoghatatlan. Úgy is mondhatnánk, nem a mi világunkból való. Világunkban mindennek van dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendhez tartozik. Metafizikai értelmezésében a tökéletes egység, a teljesség szimbóluma.

2. AZ ÓKERESZTÉNY MŰVÉSZET SZIMBÓLUMAI

2.1. A keresztény szimbólumok eredetéről

„…az Ige testté lett, és közöttünk élt”. [8] Damaszkuszi Szent János ezt a Logosz (Ige) és az Eikon (kép) párhuzamba állításával így fogalmazta meg: az Ige képpé lett. „ami a beszéd a fülnek, az a kép a szemnek” – jelentette ki az ikonoklaszta (képrombolás) harc vége felé.

Deklarálva ezzel a keresztény hit látható formában való megjelenítésének igényét. Megszólalnak azonban kritikus hangok is, amelyek egyrészről az ószövetségi képtilalom érvényességére hivatkozva [9], másrészről, mert pogány gyakorlatot látnak benne, elutasítják a hittartalom vizualitását. Kezdetben a vallási lényeg valóban csak szóban formálódott meg, illetve a leírt láthatóvá tett gondolathoz kapcsolódik, nem a képhez. Azaz, nem ábrázolások, hanem szó szerint „jel”-képek. Ezek sok esetben hasonlóak a megelőző kultúrák, vagy a pogány kortársak jelképeihez, azonban a keresztények új jelentéstartalommal töltötték fel azokat. Ez vezetett ahhoz, hogy ugyanaz a jelkép mást jelentett a keresztény szemlélőnek, s mást a nem beavatottnak. Jól szemléltetik ezt a „katakombális” emlékek. Katakombáknak az ókeresztény temetkezési helyeket nevezzük. A szó, „kata” jelentése: -nál, -nél, míg a „kümbé”: mélyedést, vermet jelent. E szóösszetételből származik a katakomba szó.

8. Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás: Az Evangélium János szerint 1,14.(a) 1205. old.  Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1976.

9. u.o. Ter 5, 8,9. 185. old. „Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben van! Ne borulj le ezek előtt a képek előtt, és ne imádd őket;” v.ö.: Lev 26, 1. 132. old. „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, ne állítsatok se szobrokat, se emlékoszlopokat, ne emeljetek országotokban jelképes köveket, hogy hódoljatok előttük, mivel én az Úr vagyok a ti Istenetek”.

Az e sírkamrákban található, alkotások, az elhunytak, valamint túlélő hozzátartozóik és közösségük tömör hitvallásaiként is értelmezhetőek. Itt feltétlenül szólni kell a Pécsett feltárt és látogathatóvá tett ókeresztény sírkamráról.

A 4.-5. század folyamán a különböző etnikumú Pannónia területén élő lakosság fokozatosan felveszi a kereszténységet. Ennek során használatba veszik a rómaiaktól fennmaradt épületeket, amelyek egy részét kultikus használatra átalakították. A pécsi 4. századi cella trichora 9. századi igénybevételét kifestés bizonyítja. További használatáról a 12. század második felére keltezett korongos díszítésű, kufi írással szegélyezett függöny motívum tanúskodik.

A cella szeptichora pedig, mely eredetileg egy épület földalatti szintje volt, a népvándorlás korában temetkezési helyül is szolgált.

A 4. században új mauzóleum, és további sírkamrák épültek, amelyeket falképekkel is díszítettek. E képek nagyobb részben Krisztus-szimbólumok, illetve a megváltás ígéretét hordozó ószövetségi jelenetek. [10]

A 4. századig az egyház nem rendelkezett saját ingatlanokkal. A keresztény művészet a kereszténység felszabadulása után lép ki a domus ecclesiae helyzetéből, a basilika világába, ahol az addig rejtőzködő tartalom átalakítja a formát, s a vallási lényeg nem csupán az alkotásból, hanem annak környezetéből, körülményeiből is kibontható. A sajátosan keresztény művészet a Krisztusábrázolásokkal kezdődik, de az alapot ehhez az ókeresztény művészet „rejtőző” korszaka teremtette meg. [11]

10. Galavics Géza, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Egyetemi Könytár, Corvina Kiadó. Bp. 2001. 10. old.

11. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Jel Könyvkiadó Bp. 2010. 13. old.

2.2. Keresztény szimbólumok jelentősége

A keresztények számára a művészet eszköz. Nem cél, hiszen az esztéticizmus nem sajátja a keresztény művészetnek. Az a tartalom, amit meg akar mutatni, túl van a látható, érzékelhető világon.

Tudatában kell lennünk annak, hogy a felfogható, megérthető és magyarázható dolgok csupán töredékei, mind mértékükben, mind jelentőségükben a láthatatlannak.

A vallási szimbólumok kinyilatkoztatás jellegűek. Nem lehet azt mondani, hogy az ember kieszelte őket.

„Mindenképpen azt bizonyítja a tapasztalat, hogy a vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalás szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes életéből fakadnak, s azt valamiképp híven ki is fejezik.” [12]  A keresztény szimbólumokat hordozó ábrázolások nem egyszerűen a múlt eseményeinek megjelenítései, felidézése, hanem egyben a jövő elővételezése is. Fabiny Tibor kifejti, hogy a bibliai szimbolizmus sajátos idődimenzióban mozog: a típus a múltban létezik, az antitípus pedig a jelenben, s ha a típus a jelenben van, akkor az antitípus a jövőben lesz. Az is lehetséges, hogy a típus a múltban, az antitípus még mindig csak a jövőben van beteljesületlenül. Ami az Ószövetségben rejtve van, az az Újszövetségben feltárul. S ami az Újszövetségben rejtett, az majd az eszkhaton-ban (végidő) válik nyilvánvalóvá, de valószínűleg az Ószövetségnek is van olyan rejtett üzenete, ami csak a jövőben jön majd napvilágra, olyan próféciája, amelynek beteljesedése nem történt még meg. Ebben az idődimenzióban való történelemszemlélet nem csupán retorikai alakzat, hanem egy sajátos tipológiai gondolkodásmód, amely a kauzális gondolkodással ellentétes irányú.

2.C.G.Jung:Gondolatok a vallásról és a kereszténységről Kossuth Könyvkiadó 1996. 13.old

Mert amíg a kauzalitás múlt orientált – alapja a múltnak az értelem, a megfigyelés és a tudás révén történő megismerhetősége – addig a tipológia jövőorientált gondolkodásmód, s alapja a hit, a remény és a vízió. Tehát a „hátrafelé” következtető kauzális gondolkodás egy idő síkon csak horizontálisan mozog, addig az előremutató, előremozgó tipológiában a minőségileg más szférába való „ugrás” vertikális mozzanata is megfigyelhető. [13]

A jelkép így az idő és örökkévalóság, a jelen és a jövő, a látható és a láthatatlan viszonyaként jelenik meg a hívő tudatában. Mert a kereszténység nem csupán múltként tekintette a szentírási eseményeket, hanem jelenvalóként és eljövendőként egyaránt.

Az egyes ókeresztény szimbólumok jelentésének tárgyalása előtt figyelembe kell venni, hogy a jelkép nem csak önmagában, statikusan hordoz jelentést, hanem a hozzá fűződő kapcsolatban, illetve tevékenységben is. Így lehet eltérő, illetve többrétegű jelentéstartalom ugyanabban a képben. A konkrét üzenet a Szentírás megfelelő szövegének hermeneutikai értelmezéséből fejthető ki.

Ugyanakkor vannak olyan jelképek is, amelyek jelentése természetükből, valós tulajdonságukból adódnak (oroszlán = hatalom; bika = erő; méh = szorgalom). Vannak olyan jelképek is, amelyek ellenkező előjelű jelentéseket hordoznak. Az egyik ilyen többjelentésű és ellentétes irányultságot is magában foglaló jelkép a kígyó szimbóluma.

Ennek ambivalens tartalmát a patrisztikai irodalom is kiemeli. Mózes tüzes kígyójában Krisztust látja, aki az üdvösséget hozza el a világnak. A teremtés könyvében a kígyó úgy jelenik meg, mint ami „ravaszabb a föld minden állatánál, amit az Úr Isten teremtett”.

(Ter 3, 1.)

13.Fabiny Tibor: A tipológiai szimbolizmus Ikonológia és Műértelmezés 4. JATE Szeged 1988. 8. old.

A keresztre feszített Krisztushoz kapcsolódik a pusztában felállított rézkígyó, amely megmentette a rá tekintőt, ahogy Krisztus keresztje megváltotta az emberiséget. „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.”(Jn 3,14-17.) Jelenti azonban a halált is, amikor Jézus szembeállítja a kenyeret a kővel, a halat a kígyóval. Jelezve ezzel azt, hogy Isten életet ad a hozzá könyörgőnek. „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki?”(Lk 11,11.)

A vipera Keresztelő János szóhasználatában az álnokság jelképe és a farizeusok jellemzője. „Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: - Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől?”(Mt 3,7.) Jézus is hasonlóan szól felőlük: „Viperák fajzata! Hogy beszélhetnétek jót, mikor gonoszak vagytok? A száj ugyanis a szív bőségéből szól.” (Mt 12,34.) Az emberre leselkedő veszélyeket is szimbolizálja a kígyó. Amikor a Jézus által kiküldött hetven tanítvány visszaérkezik, Jézus így szól hozzájuk: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi.” (Lk 10,19.) Tanítványait pedig ekképpen figyelmezteti: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok”. (Mt 10,16.)

Végül meg kell említeni, hogy az ókeresztény jelképrendszer hordozott magában egy rejtjeles beszédmódot is. Ez levezethető a kereszténység és környezete viszonyrendszeréből. Jézus kifejezetten felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy legbensőbb szentségi életükről nyíltan ne beszéljenek a pogányok előtt. „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket  se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal és megfordulva széttépnek benneteket.”(Mt 7,6.) A későbbi exegetikai művekben is érzékelhető ez a törekvés, abban a tekintetben, hogy a profanizálást elkerüljék. A „jel”-képben közös volt a „kép”, de amit jelentett, az már nem.

2.3. A keresztény szimbólumok jelentése

2.3.1. A kereszt

A kereszt a legkorábbi keresztény időktől Krisztus keresztjével azonos és lefoglalt jelképe az egyháznak. A Domitilla-katakomba freskóján már látható a festett kereszt, mint keresztény szimbólum.

A kereszt jele, mint ikonogram, adva volt a környező világban. Ősidők óta használták a pogányok, elsősorban kozmikus szimbólumként.

Az óhéber-főniciai ábc utolsó betűjeként a kereszt Istent jelölte, hasonlóan a görög ómegához, és így megmentő jel volt. Az ókeresztény iratok a görög Tau betűvel hozzák kapcsolatba a kereszt alakját. Tudjuk, hogy a qumrani közösség tagjai, a közösséghez való tartozás jeleként a Tau-t használták, amelyet Ezékiel próféta látomásában az angyal tesz a kiválasztottak homlokára. (Ez. 9. 4.) Krisztus korában a Tau-t kétféleképpen írták: „+” vagy „x” alakban. Így látható a Kr.u. 1. században készült palesztinai szarkofágokon. Az utóbbi formát azonosította a 2. században Jusztinosz, a görög khi-vel, a kozmosz összetartó jelével, és a kereszttel, amelyen Jézus meghalt. Az Ószövetségben a papokat Tau, azaz kereszt alakban kenték fel a homlokukon olajjal. Keresztségi pecsét, illetve jel lesz a kereszt, amelyhez asszociálódik Jézusnak, Isten Fiának, a benne testté lett Igének a neve. Nagy Szent Baszileiosz a Szentlélekről című művében, íratlan, apostoli eredetű hagyományozásként sorolja fel a homlokra rajzolt keresztet, mint a Krisztus iránti elkötelezettség jelét. A kereszttel való megjelölés átment a többi szentség szertartásába is. A bérmálás és az eucharisztia liturgiájába, s áthatotta a mindennapi keresztény életet. A keresztvetés a Krisztus iránti elkötelezettségre emlékeztet, egyben a Szentháromság megvallásának gesztusa.

Krisztus keresztje az isteni dicsőség és a győzelem jele, a megváltás, az üdvösség biztosítéka. A tipológia közel félszáz Ószövetségi előképet kapcsol Jézus keresztjéhez. Az egyik legkorábbi a paradicsomi életfa, amely a kereszt által kifejezi a visszakapott üdvösséget, s egyben az örök életet.

A kereszt, Krisztus követésének jelképe is. A Máté Evangéliuma 10. rész 38. versében Jézus így szól: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, és nem követ, nem méltó hozzám.” A Márk Evangéliuma 8. rész 34. verse szerint pedig: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen”.

A keresztény ikonográfiában kialakult fontosabb keresztformák az alábbiak:

latin kereszt; görög kereszt; Antóniusz-kereszt; kettős kereszt; hármas (pápai) kereszt; bizánci vagy orosz kereszt; András-kereszt; egyiptomi (kopt) –kereszt. (I. tabló)

2.3.2. A hal

A hal szimbóluma, a kereszt után az egyik legkifejezőbb megjelenítője, már az első keresztények életében is a keresztény hit lényegének. A görög mozaikszó a hal betűiből (ikhthüsz) nyer rejtett üzenetet. I (eszusz), X (risztosz),Q (eu),  Y (iosz), Sz (szótér) = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Később olyan formában is alkalmazták, hogy a théta, illetve a szigma betűket megkettőzték. Így az első esetben: Iészusz Khrisztosz Theosz Theu Szótér = Jézus Krisztus, Isten, Isten Fia, Megváltó, míg a második esetben, Iészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér Sztaurosz = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Kereszt,  alakra változott.

Az Ószövetségben a hal Isten hatalmát bizonyítja a természet erői felett. A cethal Jónás történetében jelképe az alvilágnak, ahogy ezt jelzi Jónás imádsága: „az alvilág gyomrából kiáltottam, és ő meghallgatta hangomat.” (Jón 2,3.) Az Újszövetségben ez, mint Jónás próféta jele, Jézusra vonatkozóan jelenik meg: „amint ugyanis három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Ember Fia is három nap és három éjjel a föld szívében” (M 12, 40.), amely jel Krisztus halálára és feltámadására utal. A tipológiai értelmezés Krisztus sírba tételéhez kapcsolja Jónás prófétát a hal gyomrában, ahol Krisztus sírjának jelképe a hal. Több esetben tenger helyett zöld környezetben látható a jelenet, utalva arra, hogy Jézus sírja egy kertben volt. Így a kép, amikor Jónást szárazra veti a hal, Krisztus feltámadásának előképét hordozza.

A hal, mint jelkép kapcsolódik a vízhez, s ezen keresztül átvitt értelemben a keresztséghez is. A hal jelenléte a vízben jelezheti azt is, hogy a víz „élő víz”. Tertulliánusz a keresztséghez kapcsolódóan így ír: „mi halacskák, a vízben születünk”. [14] A hal az Újszövetségben az ember jelképe is lehet. Jézus, amikor a Galileai- tó mellett járt, meglátva Pétert és testvérét, így szólította meg őket: „Gyertek, kövessetek s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4,19.)

Jézus ismertető jeleként is szerepelhet a hal szimbóluma. Amikor Jézus feltámadása után a Tibériás tavánál járt, a csodálatos halfogáson keresztül ismerték fel. A történetből tudjuk, hogy százötvenhárom halat fogtak. Szent Jeromos szerint ebben az időben ennyiféle halat ismerhettek, és így e számmal az egész emberiségre utal a hal jelképe. Egyes ábrázolásokon a hal képéhez társul a horgony is, amelyben sok esetben egy kereszt alakja is el van rejtve. Ez a remény és a célba érkezés szimbóluma.

Végül meg kell említeni a hal szemének ábrázolását. A hal nem „pislog”. A halszemnek ez a tulajdonsága alkalmas volt arra, hogy az örök élettel kapcsolatba hozzák. Érdekes megfigyelni, hogy a görög művészet halszemmel ábrázolta a halhatatlan isteneket. A szem lecsukása a halál képe volt az ókori ember számára. A halszem viszont az ébrenlétet jelezte.

14. Vanyó László: Ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010. 184.old.

2.3.3. A jó pásztor

Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos helyen beszél a bárányról és a pásztorról. Az Ószövetségben a jó pásztor eszkatológikus ígéret. Ézsaiás próféta a Messiást így mutatja be: „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját. Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat.” (Iz 40,11.) Ezékiel próféta a pásztori tevékenységben kiemeli a gondviselést, a számbavételt, a kivezetést – exodus –, a hazahozást – megváltás – , a  sérültek, betegek ápolását, a következők szerint: „ezt mondja azért az Úr, az Isten: Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Hazahozom őket a népek közül, összegyűjtöm őket az országokból és hazavezérlem őket. Izrael hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain.

Jó legelőre terelem majd őket, és Izrael magaslatain lesz a legelőjük. Jó legelőn pihennek majd, kövér legelőn, Izrael hegyein.

Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget.” (Ez 34, 11-16.)

Az Újszövetségben, János Evangéliuma 10. részében Jézus, mint jó pásztor mutatja be önmagát és küldetését. „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket.” (Jn 10, 11-12.)

A 23. Zsoltár költői szépséggel fogalmazza meg a jó pásztor szimbólumát.

„Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken tanyázhatok. A nyugalom vizéhez terel, és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.  Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad. Számomra asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára.  Fejemet megkented olajjal, s a poharam színültig töltötted. Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján,  s az  Úr házában lakhatom örök időkön át.”

Dávidnak – akit, mint pásztorfiút, nyája mellől hívott el Isten – ez a zsoltára már az ókeresztény keresztelési liturgiának is része lehetett. Sorai közt szinte utalásként láthatóak a szentségi mozzanatok: víz = keresztség; olajjal megkenetés = a Szentlélek ajándékának vétele; terített asztal és a színültig töltött serleg = eucharisztia; az Úr házában lakozás = örök élet.

A pásztornak eszkatológikus bírói vonásai is vannak. Erről a Máté Evangéliuma szerint így olvashatunk, az utolsó ítélettel kapcsolatban: „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia minden angyalával, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára.

Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! (…) Ezután a balján állókhoz is szólt: Távozzatok színem elől ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.” (Mt 25, 31-41.)

E szimbólumban a juhok a Jézust követő emberek, akik hit által cselekszik a szeretet parancsát, míg a kosok azok az emberek, akik megtagadják Jézust, s az Ő követését.

Jézus a pásztori szolgálatot apostolainak adta át. János Evangéliuma szerint feltámadása után így szólt Péterhez: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21, 17.) Később Péter apostol a pásztori hivatást átruházza az elöljárókra (papságra).

„Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten szándéka szerint.” (I. Pt 5,2.)

Pál apostol is hangsúlyozza ezt: „Vigyázzatok magatokra, és az egész nyájra.” (ApCsel 20,28)

2.3.4. A bárány

„Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1, 29. 36.)

Így mutatja be Keresztelő János Jézust, mikor felismeri őt. Keresztelő János arámul beszélve Ézsaiás próféciája alapján Isten szolgájára utal. Az arámban a szolga és a bárány azonos szó. A szimbólumban azonban, Jézus, mint pászkabárány mélyül el. Az Újszövetségben az apostolok ezt erősítik meg. Pál apostol az első Korinthusi levél 5 részének 7. verse szerint erről így ír: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.”

Péter apostol első levelének 1. részében a 18. verstől pedig így fogalmazza meg ezt: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az Atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.”

Az áldozati bárány jelképe mellett megjelenik az Isteni hatalom birtokosaként ítélkező Bárány, akit az égi trónon ülve mutat be a Jelenések Könyve:

„Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12.) „Rejtsetek el bennünket a trónon ülő és a Bárány haragja elől!” (Jel 6, 16.)

Jézusnak, mint áldozati Báránynak az előképe az Ószövetségben több helyen megjelenik. Amikor Ábrahám, fiának feláldozására készül, akkor Izsákot egy, a szarvánál a bokorban fennakadt kos menti meg a haláltól. Ábrahám ugyanis fia helyett ezt a kost áldozza fel az Úrnak. (Ter 22, 13.). Az Egyiptomból való kivonuláskor Isten parancsa szerint Izrael fiai házanként leölnek egy bárányt, s a vérével meghintik a ház ajtaját. Ez a jel, a bárány vére, amely távol tartja a házban lévőktől az öldöklő angyalt, megmentve az elsőszülötteket.

Ez a nap Isten rendelkezése szerint emléknappá lesz, amelynek megtartása a húsvét ünnepe. „Ha gyermekeitek megkérdeznek benneteket: Miféle szertartás ez? Akkor így feleljetek: Ez a húsvéti áldozat az Úrnak, aki Egyiptomban elhaladt Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra és a mi házainkat megkímélte.” (Kiv 12, 26-27.) Az ünnepi bárányvacsora a közösség ismertető jeleként is fennmarad, s az Újszövetségben a bárány, az Isten és népe közötti szövetség jelképévé lett.

A húsvéti bárány, mint az egyik legkorábbi Krisztus-szimbólum, újszövetségi értelmezésében megjelenik Jusztinosz Párbeszéd c. munkájában: „A Paszkha a Felkent volt, akit később feláldoztak, amint Izajás is mondja: Mint leölésre vitt juhot vezették.” (Iz 53, 7.)

„És, hogy a húsvét napján fogtátok el Őt, hasonlóképpen húsvétkor feszítettétek meg, az is meg van írva, ahogyan az Egyiptomban levőket megmentette a Paszkha vére, úgy menti ki a halálból a hívőket Krisztus vére.” [15]

A keresztény szimbolizmusban a bárány, a juh, és a kos megjeleníti az Isten segítségére szoruló embert is. Mózes, amikor Istent kéri, hogy Izrael közössége fölé vezetőt rendeljen, az ígéret földjére történő bevezetéshez, akkor ezt mondja: „Ne hasonlítson az Úr közössége pásztor nélküli nyájhoz.” (Szám 27, 17.)

2.3.5. Az orante

Az orante frontális nézetben széttárt kezekkel ábrázolt férfi vagy női alak. Közvetlenül értelmezve jelentheti a segélykérést, a fohászkodást és az imádkozást. A kitárt és felemelt kezeknek az imádság gesztusaként való megjelenése a legkorábbi időkből ismert.

Az Ószövetségi Szentírás a Zsoltárokban, mint az imádkozást, éneklést, dicsőítést kísérő testtartást mutatja be: „Uram, minden nap téged hívlak, kitárom feléd a kezem.” (Zsolt 88,10.) „Kezemet kitárom törvényed felé, és parancsolataidról elmélkedem.” (Zsolt 118, 48.)

15. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Jel Kiadó Bp. 2010. 291. old.

A kivonulás történetei között találunk egy elbeszélést, amely szerint az amalekiták mikor megtámadták Izrael táborát Refidimnél, Mózes felemelt és kitárt kezekkel imádkozott egy domb tetején.

A történet szemléletesen igazolja, hogy az ebben a testtartásban való imádkozás Isten győzelmet adó segítségét váltotta ki. „Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az Izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Húr pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsué kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: Írd le ezt emlékül egy könyvbe.” (Kiv 17, 11-14.)

A Siralmak könyvében a 3. rész 41. versében ezt olvashatjuk: „Emeljük föl szívünket a tenyerünkön Istenhez az égbe”. Erre nézve értelmezhető Tertullianus írása (Védőbeszéd): „Oda föltekintünk hozzá, mi keresztények, és imádkozunk, kitárjuk a kezünket, mivel ártatlanok a kezek, a fejünk födetlen, hiszen nem kell pirulnunk, előimádkozóra szükségünk nincsen, mert szívből imádkozunk”. Az imádságról című művében pedig ezt írja: „Mi azonban nem csupán felemeljük, de kitárjuk kezünket a szenvedő Urunkat utánozva, megvalljuk Krisztust imádságunkban. [16]

Órigenész az Imádságról (De oratione) című munkájában arra utal, hogy a keresztények a kéz felemelésével a zsoltárost utánozzák. A szemek égre emelésével pedig az imádkozó Krisztust, aki szemét az égre emelve imádkozott. „Jézus pedig égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám hálát adok neked, hogy meghallgattál.” (Jn 11, 41.)

Az orante értelmezés az idézett bibliai helyek alapján egyrészről kifejezi a imádkozó belső állapotát, másrészről megjelenik benne az Úr szenvedésének szimbóluma is.

A kitárt kézzel való imádkozás ószövetségi és újszövetségi értelemben is szellemi küzdelem.

16. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010. 263.old.

Ez megjelenik Irenaeusnál: „Ő az, aki megszabadított minket amalektől, kezeinek kiterjesztése által, Ő aki vezet bennünket és az Atya birodalmába emel”. Az ima tehát küzdelem és győzelem az ellenség fölött. Az orante tartásban ábrázolt alakok a keresztény szimbolikában nem vágyat, óhajt vagy szomorúságot fejeznek ki, hanem a hívő győzelmét és az üdvösség bizonyosságát.

3. KERESZTÉNY SZIMBÓLUMOK MEGJELENÍTÉSE A KORTÁRS FESTÉSZETBEN

3.1. Kortárs vallásos és szakrális festészet.

Az ősi korok óta, minden vallási kultúrában látható, hogy a hívő ember teret talál, vagy teremt a szent élmények átéléséhez. A transzcendencia számára megmutatkozó valóságát pedig minden korban igyekezett a vizuális láttatás eszközeivel megörökíteni. A vallásos művészet, a vallási élmény megjelenítése, azon a kulturális és mesterségbeli nyelven, amelyet egy-egy civilizáció saját istenhitének kereteként kialakított, megalkotott. A vallás jelenléte a művészetekben ma már nem magától értetődő.

A 17. századtól indult felvilágosodás folyamatának eredményeként a művészet fokozatosan eltávolodott a keresztény gondolatkörtől.

Meggyengült az egyház és a művészet évszázadokon átívelő kapcsolata. Az egyházak és a képzőművészet távolodásával a keresztény művészet leértékelődött. Megkopott benne a transzcendens tartalom. Így az eredendően spirituális indíttatású művészi tevékenység, a szabadság szellemében, az önkifejezés bűvöletében létrejött műveiben elveszti szakralitását. Erre tekintettel is különbséget kell tennünk a szakrális és a pusztán vallásos művészet között.

A „szakrális” szó a latin sacramentum főnévből származik, amelynek egyik jelentése a „szentségi titok”.

A Szent Jeromos által latin nyelvre fordított Biblia (Vulgata) szövegében a sacramentum szó legtöbbször ebben az értelemben fordul elő. Pál apostol ennek a titoknak kinyilatkoztatás által történt megismeréséről szól. (Ef 3,3.) Szakrális tartalommal bíró műalkotást a szó valódi értelmében csak e titok nyitját keresve, a teljességre törekedve lehet létrehozni. Ha az alkotó őszintén törekszik arra, hogy e titok hatókörében éljen, akkor a teremtés titka által megszentelt térben, anyagában nemes és tartós, szellemi tartalmában pedig maradandó értéket törekszik létrehozni.

A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt így fogalmazza meg:

VI. 2502 „A szakrális művészet akkor igaz és szép, amikor megfelel sajátos hivatásának: a hitben és az imádásban fölidézi és dicsőíti Isten transzcendens misztériumát; az Igazság és Szeretet nagyszerű szépségét, mely megjelent Krisztusban, aki dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3.), akiben „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége.” (Kol 2, 9.)

VI. 2513 „A szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásaiban kifejezni. Annál jobban szolgálja tehát Istent, az Ő dicséretét és dicsőségét, minél tudatosabban törekszik arra, hogy alkotásaival a lehető legjobban vezesse Isten felé az emberek lelkét.”

VI. 2503 „Ezért a püspököknek személyesen vagy megbízottaik által azon kell lenniük, hogy támogassák a régi és modern szakrális művészet minden formáját, és ugyanilyen buzgósággal kell távol tartaniuk a liturgiától és a kultikus épületektől mindazt, ami a hit igazságának és a szakrális művészet hiteles szépségének nem felel meg.”

Jelenits István piarista szerzetestanár 2004. február 26-án elhangzott, A kortárs képzőművészet szerepe a mai egyházban című előadásában a modern művészet válságáról szólva kiemelte: „Korunkban az ember van válságban, ezt tükrözi a művészet is. Művészet és egyház viszonya századokon keresztül egészen harmonikus volt.

Az egyház megrendelőként és mecénásként, ugyanakkor anyaként volt jelen, maga köré gyűjtötte a művészeket. Ez a nagy családra emlékeztető viszony alapvetően megváltozott a szekularizáció megjelenésével, és általánossá válásával. A művészet elveszítette a transzcendencia iránti érzékét, a fogyasztói társadalomban megjelent a tömegkultúra.” [17] A továbbiakban arról beszélt, hogy a művészet vezérlő elve az önmegvalósítás lett.

17. Forrás: „Magyar Kurír” http://www.magyarkurir.hu-hírek/muveszet-az-istentiszelet-szolgalataban

A művész nem csak a hatalommal, de az egyházzal szemben is őrzi szabadságát. Ez a féltve őrzött szabadság azonban nem az alkotás szabadságát jelenti a legtöbb esetben, hanem az öntörvényűséget, és az önmegvalósítás „szabadságát”. Ezt követően idézte J. A. Ratzinger bíborost (XVI. Benedek pápa 2005. április 24. -), aki egy interjújában arról beszélt, hogy korunkban a hit a hitetlenség kísértésében él, hiszen a hívők állandóan találkoznak, szinte körül vannak véve nem hívőkkel. Ám ez fordítva is igaz, s éppen az adja a lehetőséget a nem hívőknek is, hogy a hit „megkísértse” őket. Hasonló a mai művészet és egyház kapcsolata is. Az egyháznak ma nem csupán a szakrális művészet felé kell fordulnia, hanem a keresztény ihletettségű, vagy a kereső művészet felé is, a hitbéli tartalmakhoz kell közelebb segíteni az embereket, közöttük a művészeket. Jelenits István szerint ez a megváltozott kapcsolat vezethet el a szakrális művészet megújulásához is.

A szakrális művészet tehát alkalmazott művészet, mely az egyház hitét jeleníti meg. Ezért a templomban, a szakrális térben annak a művészi alkotásnak van helye, amely egyetemes, teológiailag igaz és szép, valamint hűen tükrözi a Szentírás üzenetét, az egyházi hagyományt, s a liturgia mély ismeretét. Az e kritériumoknak megfelelni tudó alkotások megszületéséhez spirituális érintettség, kinyilatkoztatás, talentum és megélt hit szükséges. Loyolai Szent Ignác ezt így fogalmazta meg: „Az isteni gondviselésben való bizalmunkban úgy kell munkához látnunk, mintha minden a mi gondosságunktól függne, e közben mégis úgy kell minden igyekezetünket kifejtenünk, mintha mi semmit, mindent csak Isten végezne.”

E gondolat szerint, a művészetben kifejezhető szentség hitelességét Istentől kapott előképek biztosítják. Segít ezt megérteni, ha az ószövetségi szentély, és annak tartozékainak keletkezés történetét tekintjük.

Mózesnek nem azt mondja Isten, hogy készítsd el kedved, tetszésed vagy tudásod szerint, hanem azt, hogy arra a mintára készítse el, amelyet a hegyen megmutatott neki. (Kiv 25, 39.)

Ebből következik, hogy a valódi művészet mindig valamilyen örök rendre mutat. Az elveszített Paradicsomra emlékeztet, és arra buzdít, hogy keressük, amit elvesztettünk. A modernizmus, mint újítási kényszer viszont ennek ellentéte.

3.2. Kortárs szakrális műalkotások festőművészei

3.2.1. Prokop Péter (1919-2003)

„a színek és vonalak húsvéti kirobbanása a szavakban elszürkül” – figyelmeztet a művész. [18]

Valóban nehéz feladat úgy bemutatni a Kalocsáról, az ezer éves magyar történelmünk kulturális központjából elinduló, 1957-99 között Rómában élő s alkotó művész életművét, hogy elkerüljük az elszürkülést.

Középiskolai tanulmányait a kalocsai jezsuiták gimnáziumában kezdte meg, majd a 6. osztály elvégzése után felvételt nyert a Kalocsai Érsekség Kis- szemináriumába. Kitűnő érettségi vizsgával a Kalocsai Hittudományi Főiskolán folytathatta tanulmányait. Nagy hivatástudattal készült a legfőbb értékek, a Szép, a Jó és az Igaz, vagyis Isten szolgálatára. Élete legboldogabb öt évének nevezi az itt töltött időt, a szellemtudományokkal való foglalkozást.

Nagy élményt jelentett számára Prohászka Ottokár művészi ihletettségü műveinek olvasása. Különösen „Az élő vizek forrása” című kötet meditációs írásai ösztönözték saját lelki átéléseinek megjelenítésére. Prohászka püspök ebben a könyvben Krisztus Szívének képét, mint szimbólumot mutatja fel rendkívül gazdag költőiséggel.

„A Megváltó szívéből lángok törnek elő, a szeretet szimbólumai. Ez a lángoló Krisztusi szeretet életünk vezérlő tűzoszlopa. Az életben a legnagyobb érték nem a küzdelmeké, sem a nehézségeké és szenvedéseké, hanem a szereteté. A szív képén a lángok uralkodnak. Uralkodjanak életünkben is”. [19]

18. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Jel Kiadó Bp. 1999. 272.old.

19. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. VII. kötet 272.old.

E rövid idézetből megérthető, hogy a fiatal papjelöltre miért volt ez az olvasmány megtermékenyítő hatással festőművészi ambícióinak kibontakozásához. Tehetségét felismerve érseke gróf Zichy Gyula bíztatta, hogy képezze magát, de sajnos 1942-ben meghalt, s az új érsek nem támogatta művészeti törekvéseit, s káplánnak nevezte ki Dunapatajra (1942-44).

Ezután Keceli szolgálatra rendelték (1944-45). Belon Gellért, volt szemináriumi tanára közbenjárására a világháború után felvételt nyer a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kontuly Béla osztályán, freskó szakon megkezdhette művészeti tanulmányait.

Kontuly Béla az 1941-ben meghalt Aba Novák Vilmos utóda a Főiskolán. Mindketten a Római Magyar Intézet ösztöndíjasaiból alakult Római Iskola művészcsoport tagjai voltak, azonban művészetük különbözött egymástól. Prokop Péterre hatással volt Aba Novák Vilmos művészete, annak erőteljes expresszív és monumentális formavilága, tiszta színei. Kontuly Béla líraibb alkatú művészete is közel állt hozzá. Kontuly Béla jelentős egyházi és állami megbízásokat teljesítve, éppen ezekben az években alkotott több freskóképet. (Budapest Thököly úti Domonkos templom, Batthyány téri Szent Anna plébánia templom) A főiskolán tanárai voltak: Barcsay Jenő, Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Elekfy Jenő valamint Bernáth Aurél. A felsorolt művésztanároktól kitűnő művészeti képzést kapott, mind elméleti mind gyakorlati téren egyaránt. Tanulmányai mellett szorgalmasan látogatja a budapesti múzeumokat. „Rippl-Rónai és Vaszary a kedvenceim között.

Örök játékosságuk, könnyed kézfutásuk, meg nem álló frissességük, vérbő szellemességük, ijedelem-mentes bravúrjuk vonalaikban feszülő szenvedélyük azonos azzal, amire én teljes vágyammal törekszem.” – írja visszaemlékezésében. [20]

Hatással volt rá Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) művészete. Tanára, Dr. Dénes Jenő ekkor restaurálta Gerlóczy Gedeon tulajdonát képező hatalmas műveit, köztük a Zarándoklás a cédrushoz-t.

20. Prokop Péter: Kavicsdobáló Róma 1987. 326.old.

Csontváry mágikus világképe, prófétai látomása, expresszív művészeti ereje, nagy élményt jelentett a fiatal művészjelölt számára. Tanulmányai előre-haladtával egyre jobban feszítette az alkotói szándék. 1947 nyarán érkezett az első megbízás: Kecel Újfalui iskolakápolna számára kértek tőle falképsorozatot (1947), és még ebben az évben a dunatetétleni templomba falképet. A kecel-újfalui iskolakápolna, az új templom felépültével liturgikus helyként megszűnt, jelenleg óvodaként van használatban.

Az 1947-ben festett secco-t a későbbiekben barbár módon megrongálták, szögek beverésével, falbevésésekkel, villanykapcsolók elhelyezésével, írja Szíj Rezső. [21]

Ezt a markáns megfogalmazást árnyalja a jelenlegi óvodavezető nyilatkozata: „ Ide jártam óvodába kisgyermekként, tizenegy éve pedig az intézmény vezetője vagyok, így ismerem a kép történetét. Mindig is óvni igyekeztünk a képeket  mert szerettük. Schindler János polgármestersége idején, 2002-ben, a fenntartó önkormányzat finanszírozásában került sor a restaurálásra, amelyet Ambrus Lajos Ballószögön élő festőművész végzett el. Örülünk annak, hogy Prokop Péternek ez az alkotása itt van, nagy értéknek tekintjük.”[22] (II. tabló)

A dunatetétleni ideiglenes kápolnába festett secco-i az épület lebontásával megsemmisültek.

Jelen dolgozat írójának helyszíni kutatása során előkerült fekete-fehér kép és annak hátoldalára írt ismertetés alapján erről a Prokop festményről az alábbi, még tudomása szerint nem publikált adatokat lehet megtudni: „Dunatetétlen az ideiglenes jellegű kápolna festménye a homlokfalon (a bal oldalon az utolsó vacsora képe volt festve, szintén al secco). Prokop Péter festette 1947. nyarán. (Kápolna alapterülete kb. 8x6 méter volt. Utca felől egy ablak és egy ajtó, a Duna-meder felől kettő ablak.)

21. Szíj Rezső: Gondolatok Prokop Péter képei előtt Budapesti Művészetbarátok Egyesülete 1983. 7.old.

22. Antóni Györgyné óvodavezető szóbeli közlése 2011.11.28.-án

"Használatba 1946 (nyarától) őszétől 1949. XII. 3.-ig. Bogyiszló 1971. július 28. Kókai János plébános”. (III. tabló)

1949. január hónapban fél évvel záróvizsgája előtt, egyházi elöljárója visszahívja         a Főiskoláról, és szolgálatra a Főegyházmegyéhez tartozó Dusnokra rendeli. Az egyházi döntés hátterében az állhat, hogy a kommunista hatalomátvétel után államosítják az ország valamennyi iskoláját, így a Kalocsai Érseki Tanítóképző Intézetben, ahová Prokop Pétert rajztanárnak szánták, nem   volt szükség  pap-rajztanárra.

Őt ez keserűséggel töltötte el, élete legnehezebb időszaka következett rá. Később megértette, hogy a diktatúra idején úgy is eltávolították volna Főiskoláról, sőt meghurcoltatásnak is kitette volna magát. Rövid dusnoki szolgálat után Mélykútra helyezik hitoktatónak. (1949-55). Belon Gellért, a már korábban említett patrónusa, aki ekkor Sükösd község plébánosa, meghívja, hogy templomában az oltár mögött, a tíz méter magas falra, Krisztus Király tiszteletére, 100 m2-es felületre freskót készítsen.

Az egyházművészeti bizottság elutasítása ellenére a kép 1950-ben elkészül. Ez a művész első, jelentős, monumentális alkotása. A következő években újabb festményei születnek: Bácsszőlős (1953); Bácsbokod (1953-54); Baja-Kiscsávoly (1955). Ötvenöt nyarán, mivel megtagadta a diktatúra propagandájának kiszolgálását, Kiskőrösre helyezik. Itt éri az 1956-os forradalom, majd annak leverése.

Ekkor érlelődik meg benne az elhatározás, hogy Rómába emigráljon. Rómába, Egyháza és a művészet központjába. 1957 tavaszától a római Pápai Magyar Intézetben talál otthonra. Zágon József rektor (1909-75) szeretettel fogadja. Még abban az évben, 38 évesen beiratkozik az Accademia delle Belle Arti festő szakára. Tanára Cipriano E. Oppo, neves olasz festőművész, aki elismeri tehetségét, és támogatja őt. Mégis a legnagyobb hatással maga Róma van rá, évezredes műemlékeivel, templomaival, múzeumaival, szellemi örökségével. Az akadémián ugyanakkor benne élt a kortárs egyetemes művészet légkörében. Itt mélyül el művészi látásmódjában a fény ábrázolásának jelentősége. „Isten a fény, és benne fényforrássá válik az ember, maga is sugározni kezd!” – írja.” Rómában legfőképpen fölfedeztem a fényt, és föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi. A színek ugyanis velünk születnek.” [23]

1958-ban megkapja első megbízását Rómában, a Pápai Magyar Intézet kápolnájának kifestésére.

A Borromini tervei szerint épült Palazzo Falconieri második emeletén lévő 6,8x5,9m alapterületű helyiség főfalára készített oltárkép freskó (231x268 cm) Krisztus keresztáldozatát mutatja be. Az oldalfalakra teljes hosszúságban festett képek ószövetségi és újszövetségi jeleneteket ábrázolnak. Külön figyelmet érdemel az a képrészlet, amely a Babiloni fogság idejéből idézi fel a reményt vesztett embereket, akik előtt feltűnik az Isten emberének, Jeremiás prófétának az alakja, aranysárga ruhában, aki égre emelt kézzel imádkozik a szabadulásért. 1958-ban, a Magyar Kápolnában egyértelmű ennek a jelenetnek, mint üzenetnek az aktualitása. A képek alig egy évvel a művész Rómába érkezése után készültek, de már kitűnik rajtuk, hogy új korszak kezdődött el Prokop Péter művészetében. A nyolc évvel korábban készült sükösdi freskóval összehasonlítva látható, hogy kifejezésmódjában egységesebb, biztosabb a kompozíció, gazdagabb a festői megjelenítés, mélyebb, tömörebb a festői jellemzés. A lélekábrázolásra fokozottabb hangsúlyt helyez. Visszaemlékezésében erről így vall: „Az ízlésem, a felfogásom átalakult. Felhagytam otthoni tendenciáimmal, amelyekkel szívesen fejeztem ki az erőt, a monumentalitást. Itt rájöttem, hogy nagyobb dolog a líra és az intimitás”. Az ezt követő években több, magyarországi új építésű templom számára készít képeket, amelyeket Rómából küld haza. (Mélykút, Dunatetétlen, Kaskantyú)

Szabó János, az amerikai magyarok egyik lelkésze 1961-ben Rómában járt, s miután megismerte Prokop Péter freskóit és táblaképeit, meghívta az Indiana állambeli South Bend-be, az 1949-ben épült temploma számára freskók és oltárképek készítésére.

23. Prokop Péter: Római évek Róma 1985. 61. old.

A művész három egymást követő év nyarán dolgozott a képeken, amelyek fogadtatása mind a magyarok, mind az amerikaiak körében pozitív volt, s nagy elismerést hoztak számára. Szerették volna, ha a művész Amerikában marad, ezért egyetemi katedrát ajánlottak fel részér, de nem fogadta el. Mi állt döntésének hátterében? Erről évtizedekkel később így emlékezik: „Ha az USA-ban maradok, esetleg lehetne villám a Michigani-tó partján, de nem állott volna össze életművem."

Energiám szétszóródott volna pénzes vállalkozásokra… Nem fulladtam csöppként az óceánba. Munkám eredményeit hazaküldözgetem hazám számára.” [24]

Újabb korszakot nyit a művész életében a Római Szent István Zarándokház építése, művészeti kialakítása. 1967. augusztus 20-ig elkészül az oltárfreskó, a mellékoltárképek, az üvegablak képek és a teljes berendezés. Az oltárban elhelyezésre kerültek a magyar szentek ereklyéi. Szent István és Szent Imre ereklyéje Aachenből, Szent Gellérté Velencéből érkezett. A kápolna felszentelését Carlo Confaloni bíboros végezte. A három oltárkép kifejezi azt a fokozódó művészi igényességet, amely alkotásain e korszakától kezdve megjelenik. Lényegesen leegyszerűsödnek a kompozíciók. Erősödik a közvetlen személyes hangvétel. Kevesebb a szereplő, viszont jellemábrázolásuk egyre mélyebb.

Szólni kell arról is, hogy a művész számára a Szent István Ház nem csak alkotásainak helyszíne, hanem élettere, lakóhelye is egyben. A Házat körülvevő park is Prokop Péter alkotása. Ő tervezte, ültette s negyven éven át gondozta, ápolta mindaddig, míg 1999-ben haza nem költözött. Különösen kedves része a parknak a két pihenőhely. Az egyik felett Szent István király mozaik képe fogadja az érkezőt, míg a másiknál Szent Ferenc mellképe, amelyeket Prokop Péter színes csempe és márványtöredékekből állított össze. (133 x 117 cm). E dolgozat írója 1992-ben élvezhette családjával együtt a Zarándokház vendégszeretetét.

24. Prokop Péter: Sziromszállingó Bp. Jel Kiadó 1997. 236. old.

Felejthetetlen emlékként őrzi a Prokop Péterrel való találkozását, és a Kalocsai Iskolanővérek, köztük Genovéva nővér szeretetteljes szolgálatát. A művész  az 1970-es években a grafika és az olajfestés egyesítésével kísérletezik. Ennek során megvalósít egy sajátos olajgrafika technikát. Ez az újítás abban áll, hogy az olajfestmény felületére egy injekciós tűből kinyomott olajfestékkel viszi fel a rajzot, amely a kép dinamikáját adja, s ez által hangsúlyozza a kifejezés expresszivitását.

A geometrikus képszerkesztés és a kubisztikus formák egymás mögötti síkokba való komponálásával, valamint a szín és a forma harmonikus egységével gazdagodik a művészi kifejezés érett „prokopi” stílusa.

1977 decemberében Prokop Péter szívinfarktust kap. A több évtizeden keresztül végzett megfeszített szellemi és fizikai munka kimerítette. Ezt követően már nem alkot nagyméretű freskókat, hanem amint ő nevezi „öleb-beli” táblákon, rajzlapokon festi meg képeit, valamint írni kezd. Gazdag életpályája így lesz teljessé. A mintegy kilencezer alkotása a kortárs magyar festőművészet nagyjai közé emeli.

3.2.2. Simon András (1958-)

A Budapesten született grafikus művész kisgyermek korától ellenállhatatlan vágyat érzett a rajzolásra. Az általános iskolában Bakonyi Mihály festőművész rajztanár tanította, aki felismerte tehetségét, s a művészeti pálya felé terelte. Az Ő felkészítésének is köszönhetően vették fel a Budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakára, ahol 1976-ban végzett. Először a Statisztikai Vállalat Grafikai Osztályán grafikus, majd 1977-től a Tankönyvkiadó Vállalatnál grafikus segédszerkesztő. Feladata az volt, hogy illusztrációkat készítsen tankönyvekhez. Később, mint külső munkatárs végzi ezt a munkát. Ennek során ismerkedik meg a vállalat csoportvezetőjével, Boromissza Zsolt festőművésszel, akivel atya – fiúi barátságba kerül. A művész embersége, szakmai tudása, segítőkészsége, mély benyomást tesz rá. Mivel nem veszik fel az Iparművészeti Főiskolára, majd  a következő évben a Képzőművészeti Főiskolára sem, elhatározza, hogy autodidakta módon képezi magát. Nehéz időszak ez számára. 1979-ben megnősül, így a művészi útkeresés lelki, egzisztenciális küzdelmének terhe mellett, a család eltartásának anyagi terhe is nyomja a vállát. Mély válságba kerül. Mint hívő keresztény ember Istenhez fordul: „Uram, kérlek, könyörülj rajtam, mert nyomorult helyzetben vagyok. Vívódok magamban, mert szeretnék művész lenni, de nem tudom, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Könyörögve kérlek, hogy végtelen gazdagságodból Te adj nekem tehetséget.” [25]

Az imádság után egy spirituális élményben részesül. Az előtte lévő fehér lapra szinte félig önkívületben rajzolni kezd. Amikor befejezte a rajzot, nagyon meglepődött az eredményen. Egy lendületes, felszabadult és ugyanakkor kifejező grafika született, ami átütő erővel bizonyította számára, hogy megtörtént a „csoda”. Az úgynevezett egyvonalas stílus tehát Simon András elmondása szerint,  nem egy kísérletező, újat kereső művész erőfeszítésének eredménye, hanem egy szakrális élményen keresztül, Istentől kapott ajándék. Kinyilatkoztatás.

2011.október 12.-én jelen dolgozat írója felkereste a művészt budapesti műterem- galériájában, ahol a fentiekkel kapcsolatosan így fogalmazott: „Művészetem nem vezethető vissza pusztán racionális okokra. Nem áll mögötte főiskolai stúdiumok sorozata, vagy több ezer óra gyakorlás, amire nézve mondhatnám, hogy ez volt művészetem megalapozásának útja. A valóság az, hogy én a legnagyobb Alkotóművész kisinasa vagyok. Az Ő érintése kell ahhoz, hogy a mű megszülessen bennem.” [26]

Ez teszi hitelessé művészetét. A személyes érintettség és a spirituális ihletettség. Jelenits István piarista szerzetes-tanár Simon András alkotásairól szólva kiemeli, hogy képeiben van valami az evangéliumi példabeszédek egyszerűségéből és egyetemességéből.

25. Csengei Ágota-Simon András: Istenről beszélő vonalak Kairosz Kiadó Bp. 2007. 34.old.

26. Simon András szóbeli közlése a dolgozat készítőjének, budapesti műterem-galériájában 2011. október 12.én

Amikor képeit nézzük, látni tanulunk tőle, azzal a látással, amelyekhez nem pusztán a szemek éleslátására van szükség, hanem a szív iskolázottságára is. Képei a legősibb és legegyszerűbb csodákhoz vezeti vissza a szemlélőt, oktató fontoskodás nélkül, jókedvűen és alázatosan vállalva a művészet legszebb feladatát: láttukra jobbak leszünk.

Képgrafikái olyan tollrajzok, amelyek sokszorosított változatban is megjelennek a nyilvánosság előtt, képeslapokon, könyvillusztrációkban, naptárakban, keresztény újságokban.

Művei filozofikus töltésűek. Egyvonalas képei a gondolati képzőművészet körébe sorolhatók, lelki tulajdonságokról, az igazságra vezérlő elvekről szólnak, összességükben etikai, ontológiai fogalmakra utalnak. A művész maga is így nevezi képeit: „vonalmeditációk”. Rajzai kifejezik világszemléletét, istenhitét. Mélyen szimbolikus jelentőségűek, s a keresztény erkölcsiséget hordozzák, a gyermeki tisztaságú, szelíd és egyszerű vonalak.

Dr. Sinóros Szabó Katalin művészettörténész a művész grafikáiról szólva kifejti, hogy Simon András nem burkolózik a manapság oly gyakori érthetetlenség vagy fellengzősség homályába. Grafikái közvetlenül a nézőhöz szólnak, gyönyörködtetnek, s egyben elgondolkodásra késztetnek. Egyszerű, már-már puritán megfogalmazásban a grafika legnemesebb hagyományait képviseli és a műfajt szinte eszköztelenné redukálva, megújítja azt. A grafikát leginkább illusztrálásra tartják alkalmasnak, pedig az erőteljes fekete-fehér vonalakból kialakuló képek ábrázoló ereje semmivel sem marad el a festményeké mögött. [27]

Simon András alkotásai két eltérő csoportba sorolhatók. Első műveit nagy műgonddal, precízen kidolgozva, tussal rajzolja meg. Részletekben és finom grafikai megoldásokban gazdag, szimbolikus értékű képei, mintegy görbe tükröt tartanak a néző elé. Ezek a sokszor mesevilágot idéző képek egyfajta szarkazmust tükröznek.  A különböző szürreális víziókon keresztül feltárja a nagyon is reális világot.

27. Simon András: Élet Vonalak (művészeti album) Hangtalan Jelek Bp. 2010. 4.old.

Mindezt bravúros technikai megoldásokkal, mégis könnyedén, minden erőltetettség nélkül jeleníti meg. A másik csoportot az úgynevezett egyvonalas grafikák képezik művészetében. Hangsúlyos vonalakból komponált lendületes alakjai szinte lebegnek, mintha külön életre keltek volna valami éteri térben.

Mély titkokat, bölcsességeket és szimbólumokat hordoznak ezek a finom, nemesen egyszerű kis rajzok. Simon András úgy fűzi egymásba vonalait, és úgy alakít ki teret, helyszínt, jelent, múltat és jövőt velük, hogy érezzük: bölcs megfontolás, hosszas elmélkedés áll az alkotás hátterében. Olyan ez, mint amikor valaki néhány odaillő, egyszerű, mégis súlyos szót mond ahelyett, hogy hosszasan fecsegne. Néhány vonallal, pár szimbolikus jellel képes előhívni olyan archaikus mélységű érzéseket, amelyek egyre ritkábban tűnnek elő lelkünk rejtekéből. Manapság meglehetősen ritka, kiváltképp a grafika műfajában, hogy valaki új stílust teremtsen. Ez a grafikai stílus, - az egyvonalas rajzok - , egyszerű ritmikája és többrétegű szimbolikája csakis Simon András sajátja. Stílus, egyfajta védjegy, amely alapján művei bárhol, bármikor felismerhetők, mással össze nem téveszthetők.

3.2.3. Somos Miklós (1933-2009)

A Miskolcon született festőművész apja erdész, anyja pedagógus családból származott. Így a természet és a tudásvágy együttes vonzása határozta meg gyermekéveit. Sok időt töltött a Bükk erdeiben, rétjein. Ezek az élményei voltak első rajzainak, festményeinek témái. Középiskolába az Egri Dobó István Gimnáziumba járt, ahol Gergely Pál volt a rajztanára.

1951-1957 között tanul a Budapest Képzőművészeti Főiskolán. Mestere: Fónyi Géza. Diplomamunkaként Marsall László költő egészalakos portréját készíti el, akivel jó barátságba kerülnek. Az ő révén ismerkedik meg a budapesti művészeti élet kiemelkedő alakjaival. Többek között Weöres Sándorral, akinek megfesti portréját. Szabad idejében eljár a Belvárosi Kávéházba, ahol társasági körében találhatjuk Csoóri Sándort, Orbán Ottót, Sík Csabát, Jancsó Miklóst, Hernádi Gyulát, valamint Nagy László testvérét, Ágh Istvánt. Az 1960-as évektől, Derkovits ösztöndíjasként rendszeresen részt vesz a Zsennyei Művésztábor életében. Festményeivel rövidesen egyéni kiállításon jelenik meg, az Ernst Múzeumban (1965), majd később a Műcsarnokban (1972). Neve ismertté válik a művészeti életben.

A konstruktív festészettel rokon egyéni stílusa,  –  melyet Perneczky Géza lírai realizmusnak nevezett – a hatvanas évekre kialakul. Szuggesztív erejű táblaképeire reliefszerű, erős plaszticitás, kötött szerkesztés, zárt, leegyszerűsített formák, redukált színhasználat a jellemző. Tájképeinél,  munka-ábrázolásainál túllép a valóság egyedi jegyein. [28]

Feltétlenül említést kell tenni a korról, amelyben a művész pályafutása kiteljesedik. Ez a kádári konszolidáció időszaka, amely enyhíti a rendszer kirekesztő osztálypolitikáját. A kádári jelszó jegyében, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, a társadalom nagy része egyfajta korlátok közé szorított nyugalmat kapott. A „szabadság kis körei”-t. (Bibó István) Ez a művészeti életben is változást hoz. A hatalom azonban továbbra sem mond le arról, hogy gyámkodó, s persze elkötelező attitűdöt alakítson ki a művészeti élet szereplőivel.  Elvárás a rendszer ideológiája iránti lojalitás. Ennek erősítésére jön létre a Művészeti Alap intézménye, amely a „milliós vásárlásokon” keresztül, – mint állami mecenatúra – kívánja érvényre juttatni a hivatalos kultúrpolitikát. Így épül ki egyfajta kortárs „kánon”, amely meghatározza, hogy az egyes festőművészeknek milyen szerep jut a kulturális életben. A rendszer belső ellentmondásai miatt a képzőművészet irányítását bizonytalanság jellemezte, abban a tekintetben, hogy az ízlésbeli elfogultságon túl, teoretikus alapossággal mi sorolható a támogatás, vagy a tűrés fogalomkörébe. A hatvanas évek elején az absztrakt festmények számítottak tiltottnak, míg a hetvenes évekre ez megtűrt kategória lett, helyette a konceptuális művészet lett „veszélyes”. A bizonytalanság oka lehetett továbbá, hogy a szocialista realizmus ekkorra már avult stílussá lett, és a kultúrpolitika alakítói nem jutottak döntésre abban, hogy helyette mi értelmezhető haladó, kortárs művészetként.

28. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/somos_miklos

Emiatt sokszor nem feltétlenül művészeti értékek mentén, hanem személyi döntéseken múlott egy-egy kiállítás, vagy alkotás sorsa.

A Művészeti Alap több ezer festményt vásárol fel ebben az időszakban, amelyek döntő többsége ma a múzeumi raktárak mélyén porosodik. A Nemzeti Galériába például 400 kép került, amelyből 12 szerepel az állandó kiállítás anyagában. Somos Miklóstól is vásárol az Alap ezekben az években képeket.

A művész önéletrajzi írásában beszámol arról, hogy 1961-ben kortársai közül elsőként utazhatott Olaszországba, majd bejárhatta szinte egész Európát. Ez kiváltságos helyzetnek számított akkoriban.

A hetvenes évek közepétől a korábbi komor jeleneteket ábrázoló festészete megújul. Kubista hatású, szürrealista tereket, csendéleteket fest. Képei a nyolcvanas évekre még oldottabbá válnak. Színvilága kitisztul, képei látomásszerűen sejtelmes hangulatú lírai megfogalmazást nyernek. Festészete fokozatosan transzcendens elemekkel és allegóriákkal gazdagodik. Alkotásai között megjelennek bibliai témájú, narratív jelenetek. A rendszerváltozás után egyházművészeti tevékenységbe kezd, amelyet különböző templomokban lévő secco-i jeleznek, köztük a kunszentmiklósi Szent Miklós templomban 1994-95 között festett secco-i.

Alapító tagja lesz a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, és 1997-től a Magyar Művészeti Akadémiának. Festményei megtalálhatóak a Magyar Nemzeti Galériában, valamint Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Dunaszerdahely, Szeged, Nagykanizsa, Kaposvár, Hódmezővásárhely múzeumaiban, közintézményekben, magángyűjteményekben.

3.2.4. Fontosabb szimbólumok megjelenítése a műalkotásokon

Prokop Péter alkotásain megjelenő fontosabb bibliai jelenetek, példázatok, amelyek keresztény szimbólumként nyernek értelmezést festményein, a következők:

A pusztába kiáltó. Keresztelő János alakja örök jelképe a felelősségből fakadó, de sokszor hiába elhangzó figyelmeztetésnek.

A menyegzőre való hívás. Az elidegenedés korában egyre időszerűbben mutatja be az Isten szeretetének elutasításában rejlő tragikumot.

A magvető példázata. Megmutatja, hogy nem minden mag kel ki. Az Ige magvát mégis szüntelenül, reménységben vetni kell.

Az Istennel küzdő. Jelképe annak, hogy a lelkiismeret megnyugvását az Istennel való megbékélés harca előzi meg.

A tékozló fiú. Az Isten atyai, visszafogadó szeretetének szimbóluma.

A jó pásztor. Krisztus gondviselő, önfeláldozó szeretetének jelképe.

Az utolsó vacsora. A közösségi élet valamennyi kérdésének összefoglaló jelképe.

A madonna. Az anyaság jelképe.

Simon András képein megjelenő fontosabb szimbólumok:

A kéz. Az imádság, a kérés és elfogadás, illetve az ajándékozó, adakozó szeretet jele. Képein jelzi még az áldást, a megtartást, a felemelést.

A galamb. Elsősorban a Szentlélek szimbóluma, de jelképe ugyanakkor a békének, a szabadságnak és szelídségnek is.

A tűz. Gyakran alkalmazott szimbólum Simon András képein. Elsődleges jelképe nála a Szentléleknek, de egyúttal a szenvedés, és az abból következő megtisztulás jele is.

A töviskoszorú. Krisztus szenvedésének szimbóluma, de átvitt értelemben az emberi szenvedés ábrázolásaként is megjelenik.

A kehely. Gyakran Krisztus pár vonalas sziluettjével együtt ábrázolja. Elsősorban Krisztus véráldozatának szimbóluma, de egyben a szövetségkötés jele is.

A könyv. Jelképezi a földi és az égi tudást. A megtanulható tudást, és a csak ajándékba kapható bölcsességet.

A szív. Az élet, a szeretet,  a szerelem szimbóluma.

A madártoll. Az írásra használt madártoll azt szimbolizálja képein, hogy az ember élete valójában üzenet, melyet Szentlelkével ír az Isten.

A kígyó. A kísértő jelképe

Somos Miklós templomi festményein megjelenő szimbólumok:

Virágzó fa. Jelképezi Máriát, Krisztus Anyját, akinek gyümölcse Jézus.

Angyal. A nyitott sírnál, az elhengerített kövön ülve, Krisztus feltámadásának a jelképe.

A kertész. Kezében ásóval, a tavasz szimbóluma.

Az olajfa. Egyrészről jelenti a hívőt, míg gyökere az egyházat, másrészről sírszimbolika, amely a halál utáni örök békére utal.

A liliom. Jelképe a tisztaságnak, ártatlanságnak. A kiválasztottságra is utal.

4. KORTÁRS MŰALKOTÁSOK SZAKRÁLIS TEREKBEN

4.1. Kalocsa Érseki Főszékesegyház

A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt barokk templom Magyarország egyik legrégebbi székesegyháza. Építése közvetlenül Szent István király államalapítása utáni évtizedekben történhetett, még Asztrik érsek idejében.  A Szent Pál tiszteletére szentelt első székesegyházról pontos ismereteink nincsenek. Két kutatás eredményeként – az elsőt Henszlman Imre végezte 1869-ben Haynald Lajos érsek megbízásából, majd 1908 és 1912 között Vámossy Gyula érsek megbízásából Foerk Ernő – valószínűsíthető, hogy egy háromhajós, bazilikális elrendezésű ókeresztény templom volt. A második székesegyház történetének előzménye az volt, hogy II. (Vak) Béla király Bácsból Kalocsára helyezte át az érseki székhelyet. Így a hitélet fellendülésével a korábbi templom már nem tudta a híveket befogadni, ezért új székesegyházat építettek. A Foerk által végzett ásatás alapján feltételezett templom nagyobb volt, mint az első. A három hajóval, kereszthajóval és nyolcszögletű négyezeti toronnyal rendelkező épület falai zöldes színűek voltak, az oszlopfők vörös márványból készültek. A szabályos tízszög öt oldalával záródó, keleti szentélyt öt apsziskápolna vette körül. 1910-ben az egyik koszorúkápolna kiásásakor egy rézpénzt találtak, amelyet 1204-1270 között II. Endrétől IV. Béla uralkodásáig vertek. Ez a templom a tatárjárás áldozata lett.

Arról nem tudunk, hogy a tatárjárás milyen mértékben rombolta le a templomot. Koboli László érsek arra kérte a pápát egy feljegyzés szerint, hogy a székhelyét Pécsváradra helyezze át. Kérelmében megemlíti, hogy az alaktalan kalocsai templomot hívei alig használják. A harmadik székesegyház építése Nagy Lajos uralkodásának idejére tehető. Kéttornyú, háromhajós, kereszthajóval ellátott templom épült. Sajnos ezt a székesegyházat is lerombolták. A felvidéki protestáns üldözések miatt a hajdúk felégették az érseki palotával együtt. Gr. Széchenyi Pál érsek a tetőt rendbe hozatta ugyan, de új székesegyház építésébe nem kezdett. Gr. Csáky Imre bíboros határozta el az új székesegyház építését. A tervek 1728-ra készültek el, és az alapkőletételre 1735. június 2-án került sor, Patachich Gábor érsek idejében. Az építkezés 1741 és 1751 között pénzhiány miatt ált, végül 1774-ben fejeződött be. 1795. július 18-án villámcsapás következtében a tornyok és a fedélszék leégett. A barokk toronysüvegek megsemmisültek. A helyreállítás 1800-ra fejeződött be, a toronysisakok elkészültével, amelyek a korábbitól eltérően klasszicista stílusban kialakítottak voltak. 1908. és 1912. között jelentős felújítást, valamint templomtörténeti kutatásokat, ásatásokat végeztek a székesegyházon, illetve környezetében. A mai berendezések egy része is ekkor készült. A főhajót megmagasították, a szentély fölé a tetőgerincre ekkor került az úgynevezett „fiatorony”. A szentély köré sugárkápolnák épültek. Az I. világháborúban a székesegyház is kárt szenvedett, a harangokkal együtt a torony- és templomtető rézfedését elvitték, amelyet 1922-ben Várady Lipót Árpád érseksége idején pótoltak.  A székesegyház felújítása Bábel Balázs érseksége alatt napjainkban is folyik.

A templomtérben a főoltárkép Mária mennybemenetelét ábrázolja. Leopold Kuplwieser festette 1857-ben, romantikus stílusban. A kétoldalt épült négy-négy oldalkápolnában egy – egy oltárkép látható, baloldalt a bejárattól a szentély felé haladva az első Szent Péter és Szent Pál apostolok copf oltára, amelyet 1807-ben Klobusiczky érsek emeltetett. Alkotója nem ismert.

A második a barokk Nepomuki Szent János-oltár azt ábrázolja, amint IV Vencel cseh király feleségének gyóntatóját, Nepomuki Jánost a gyónási titok megszegésére akarja rávenni, de ebbe ő nem egyezik bele. (Nepomuki Szent János a gyónási titok védőszentje). Az oltárépítményt Fridrich Ferenc jezsuita szerzetes készítette. Baloldalt a harmadik a Szent István-oltár 1832-ben készült, amely Pesky József klasszicista stílusú alkotása. A képen István király fiát, Imrét oktatja. Mindkettőjüket dicsfény veszi körül. A következő a Szent Kereszt oltár, mely 1787 és 1817 között készült. Erlinger József festette, a felépítmény aranyozását pedig Schenk János végezte. A keresztre feszített Jézust ábrázolja, bal oldalán a Fájdalmas Anya, jobb oldalán János apostol látható. A keresztet Mária Magdolna öleli át. A jobb oldali első oldalkápolnában korábban az 1790-ben készült késő barokk Szent Alajos-oltár állt. Ma Prokop Péternek a festménye van elhelyezve, melyen Assziszi Szent Ferenc látható, amint az állatoknak prédikál. A következő az Őrangyal-oltár, melyet Johann Kessler készített 1865-ben, klasszicista stílusban. A sziklaszirten ülő kisfiú felé kígyó sziszeg, de őrangyala megvédi. A következő szentély melletti oldalkápolnában Erlinger József festménye látható, ami a keresztről levett Krisztust ölében tartó Máriát ábrázolja, a háttérben földre boruló Mária Magdolnával. [29]

4.1.1. A Naphimnusz – oltárkép (1986 olaj, vászon)

A Naphimnusz Prokop Péter egyik legfőbb eszményképét, Szent Ferencet (1181–1226) ábrázolja. Szent Ferencnek, aki a világi kötöttségektől felszabadult ember volt, s életét Istennek és a felebarátainak szentelte, egyedüli törekvése az Isten dicsőítése és szolgálata volt, amelyet költeményében a Naphimnuszban (1224) is kifejezett. Ezt a verset választotta Prokop Péter festményének címéül. (IV. tabló)

A 253,5x136 cm nagyságú kép boldog arckifejezéssel ábrázolja életnagyságtól nagyobb méretben Szent Ferencet, amint mindkét karját szárnyszerűen Isten felé kitárja. Ez az egész alakot, mintegy légiesen lebegve láttatja, amely expresszív módon kifejezi a testi vágyakat legyőző szent lelkületet. A tenyerén látható Krisztus sebhelye, amely jelzi a Krisztuskövetés tökéletességét. Feje felett a dicsőséges napkorong van, amelyben megjelennek az Atya kezei. Belőlük fénysugarak áradnak, beragyogva az eget és az egész képet. Szent Ferenc alakja körül színes tollú, repülő madarak láthatóak, a háttérben pedig Róma és Assisi városának körvonalai. A kép előterében növények és állatok vannak, köztük a Szent Ferenc által megszelídített gubbiói farkas, különböző madarak, gólyák, vadkacsák, akik figyelmesen néznek fel a Szentre.

29. http://asztrik.hu/kincstar/muzeum/prokop.htm

A képen látható egy bárány, amely Krisztusra utaló szimbólum. Az ég fénye tükröződik az előtérben lévő tavacskán, amelynek vizét forrás táplálja. A festmény kompozíciója valamint a színek kontrasztja, a fények és árnyékok dinamikája művészi erővel sugározza Szent Ferenc életpéldáját. Az alkalmazott bibliai szimbólumok gazdagsága, lényegre törő ábrázolása, a szemlélőt belső elmélyülésre készteti.

Szólni kell arról is, hogy a kép művészeti stílusában eltér a templombelső többi oltárképeitől. Valójában egy modern építésű templomban, a környezetével harmonizálva, művészi és spirituális ereje lehetséges, hogy jobban érvényesülne.

4.2. Sükösd Római Katolikus Templom

Az 1820-21.-ben klasszicista stílusban épült templom berendezése a XIX. századból való. Titulusa: „Mindenszentek”

Oltárképét Prokop Péter festette 1950-ben. A művész ekkor, mint hitoktató Mélykúton teljesített szolgálatot. Az érseki helynök Szent László oltárképhez kért vázlatot tőle, a géderlaki templom számára.

Az elkészült szénrajz nem nyerte el a megbízó tetszését, viszont egykori tanára Belon Gellért sükösdi plébános felkérte, hogy templomában az oltár mögötti 10 méter magas, mintegy 100 négyzetméternyi falfelületre freskót készítsen Krisztus Király tiszteletére. Nagy kihívást jelentett a kis kápláni szobában elkészíteni a freskó 1:1 léptékű vázlatát. A félévi munkával elkészült tervet az egyházművészeti bizottság elvetette. Belon Gellért azonban, mégis megfestette Prokop Péterrel a képet. Így születhetett meg a művész első jelentős, monumentális alkotása.

4.2.1. Krisztus, a Király - oltárkép (1950 freskó)

Az oltárkép középpontjában Krisztus dicsőséges alakja ragyog. Körülötte az égben harsonás angyalok, és a szentek kórusa látható, az utolsó ítélet átütő erejű szimbólumaként. A képről Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója elismeréssel ír: „A festő képzelete, palettája, színei felett nem csupán halványan pislákoló zsarátnok a hit, hanem fénylőn, melegen világító láng. A fő téma Krisztus királysága, az ünnepélyes, fenséges aláfestésű felső mezőt tölti ki. A földön túli lét fenségét és erejét a színek ragyogásával, a kompozíció dinamikus erejével, az Atyaisten és Krisztus alakjának mozdulatlan fenségével, és az angyalok ritmikus mozgásának az ellentétével érzékelteti. Azt ég és föld között a kegyelmek közvetítőjének fehér alakja lebeg Krisztus lábánál – a jók és gonoszok felé is kitárt karokkal – a Szűzanya. Kifejező mozdulatában a női, anyai szív segítőkészsége, békéltető vágya fejeződik ki, és vezeti át a szemet a kompozíció alsó régióiba, a jók és a gonoszok világába. Balra a kegyelmi életet élők csoportját látjuk, jobbra a hét főbűn egy- egy megszállottját, markáns jellemzéssel. Színei itt tompítottak, csupán a földi léthez hangolt fojtottabb színeket a rajz dinamikus erejével, a jellemzés mesteri fokozásával vegyíti. (…) a sükösdi freskó előtt úgy érezzük, hogy végre megtaláltuk, akit régóta keresünk, régóta várunk, akire nagy hivatás vár az új magyar egyházművészet felvirágoztatásában.” [29]

Három évvel később Kopp Jenőtől hivatalos szakvéleményt is kérnek, ahol a fenti, a Vigilia 1951. februári számában idézett leírtakat még kiegészíti azzal, hogy a freskó esetleges nem kellő hozzáértésből eredő hibái már kiütköztek volna. A freskó azonban teljes frissességében ragyog, felülete szilárd, ami az alkotó technikai felkészültségét, és szellemi kifejező erejét, művészi tehetségét bizonyítja. Prokop Péter számára ez az elismerés erőt adott további alkotó munkájához. (V. tabló)

29. Vigilia 1951. február

4.3. Mélykút Római Katolikus templom

Mélykút községnek két temploma van. A Mélykút-Beltéri Szent Joachim templom alapját 1761-ben rakták le, ezzel a település új központi magja alakult ki. Az 1764-től használatba vett templom a 19. század végére annyira szűknek bizonyult, hogy az elöljáróság annak megnagyobbítását határozta el. A régi templomépületből a torony, a karzat, és a kőfal marad meg az új templom építése során. A régi szobrok és az oltár egyes részei a templom kriptájába kerülnek elhelyezésre. Új oltárkép készül, amely Szent Joachimot ábrázolja, térdén a kis Szűz Máriával, aki a kezében almát tart. A kép felett a következő latin felirat olvasható: „Potens in terra erit semen eius.” (Hatalmas lesz a Földön az Ő utóda) [30]

A kórus mellvédjén nyert elhelyezést Prokop Péter Szent Család című festménye (60 x 60 cm). Az 1950-es évek végén merült fel az igény arra, hogy a központtól távol eső Mélykút-Marsall telepen a Gányó-soron új templom épüljön. Egyik kezdeményezője Tóth István (1918-1982) káplán – későbbi plébános – Prokop Péter egykori osztálytársa volt. Prokop Péter örömmel értesült a templomépítésről, hiszen 1949. és 1955. között Mélykúton szolgált hitoktatóként, és nagyon megszerette az ott élőket. Erre így emlékezik vissza az 1998-ban Mélykúton rendezett kiállítása alkalmából: „Legszebb emlékeim fűződnek hozzátok. (…) A gyerekeket – akik azóta felnőtté váltak – szívből szerettem. Élveztem a velük való foglalkozást. Délutánonként modellt ültek tanítványaim, tárlatra való anyag született a gyermekportrékból.” [31]

A templom 1961. július 16-i felszentelését Grősz József érsek végzi, Szent Erzsébet tiszteletére. Erre az alkalomra Prokop Péter a Keresztút 14 képét küldi a templom számára ajándékba. 1962 nyarán pedig háromrészes oltárképet küld Rómából postai úton, amelynek felszentelése az évi templombúcsú során történik meg. (VI. tabló)

30. http://plebaniamelykut.shp.hu

31. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Bp. 1999. 21.old.

4.3.1. Szent Erzsébet – oltárkép (1962 olaj, vászon)

A szárnyas-oltárkép (4x3m) az irgalmasság cselekedeteit jeleníti meg a képeken, a szentek életéből vett jelenetekben ábrázolva a Máté evangéliuma alapján. [32]

- Szent Erzsébet, a templom védőszentje alamizsnát oszt az éhező szegényeknek. (Középső nagykép)

-  Szent László, katonáinak vizet fakaszt a sziklából. (Baloldali kép, felső képrészlet.)

-  Szent Kristóf, nyakában a gyermek Jézussal, átkel egy folyón. (Baloldali kép, középső képrészlet)

-   Szent Márton katona köpenyét megfelezi egy didergő koldussal. (Baloldali kép, alsó képrészlet)

-   Lajos őrgróf, Szent Erzsébet férje, a töviskoszorús Krisztust találja ágyában a leprás koldus helyett (Jobboldali kép, felső képrészlet)

- Páli Szent Vince magát láncoltatja a hajópadhoz egy gályarab helyett. (Baloldali kép, középső képrészlet)

-   Vértanú temetés egy katakombában (Baloldali kép, alsó képrészlet)

A képek alatt a következő felirat olvasható: „Bármit tettetek, nekem tettétek”.

Az oltárképeken a főalak Szent Erzsébet alakja, a fiatal magyar királylányt jeleníti meg tűzpiros ruhában, és fehér palástban, amely a szeretet és a tisztaság szimbólumát hordozza.

32. Mt 25, 35-40. „Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen, vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna? A király így felel: bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Ölében rózsák vannak, és jobb kezével nyújtja a kenyeret az előtte balról térdelő, feléje forduló koldusnak, aki bal karját tétován nyújtja felé. Erzsébet tekintete nem reá néz, hanem nagy kék szemeivel mintegy gondolataiba mélyedve a távolba réved. Ezzel azt a jelentést fejezve ki, hogy a szegény koldusban Krisztust látja. A háttérben Wartburgi vár és a város kubisztikus képe sejlik fel, míg két oldalt a csupasz téli fák jelennek meg, ágaikon egy-egy madárpárral. A koldus ellenpontjaként jobboldalon egy asszony és gyermeke látható imára emelt kézzel. Mögöttük a zúzmarás ágak a karácsony, a szeretet meghitt ünnepét sugallják. A főkép melletti két, szimmetrikusan megfestett oldalképek kompozíciójukban, színvilágukban harmonizálnak egymással. Kiemelést érdemel, hogy a jobboldali kép alsó képrészletében Szent Vince kalodába zárt lába előtt a talpához támasztva olvashatjuk a szignatúrát: Prokop Péter. Róma 1962. A művész nem véletlenül helyezte el itt az aláírását, hiszen egész élete a szigorú aszkézis, az önfegyelem rabságában telt Istenért és embertársaiért.

Az oltárfestményre sokan felfigyeltek, köztük Bálint Sándor, neves néprajzkutató, aki levelet írt Prokop Péternek Rómába. A levélből az oltárkép ismertetésének zárásaként fontos idézni a következő sorokat: „Ez az oltár Prokop Pétert a magyar monumentális festészet világjelentőségű mestereinek, Csontváry Tivadarnak és Aba Novák Vilmosnak legméltóbb társává avatja. Ne keressük, nem is tudhatjuk, mi az oka, de előző, otthon hagyott alkotásaihoz képest a festő tépelődő, keserűségre hajló természetét mintha kicserélték volna. Egyéniség és művészi eszmény, metafizikai követelmény egymásra találását, menyegzőjét ünnepli a kép. A lélek éjszakája, modern pokoljárása után a Húsvét hajnalának teljessége, fényeknek és színeknek kinyilatkozó szépsége tündöklik rajta.(…) A lélek és a világ annyira sóvárgott új szintéziséről, a szakrális művészetnek a legmodernebb helytállásáról tanúskodik Prokop Péter mélykúti alkotása” [33]

33. Prokopp Mária: Prokop Péter Szegedi Tudományegyetem BTK Szeged 2003. 34-35.old.

4.4. Dunatetétlen  Római  Katolikus Templom

A településen 1946 második felétől 1949 decemberéig egy ideiglenes kápolnában folyt a hitélet. Ezt az épületet később lebontották. Kókai János plébános 1971. július 28-án kelt leírása szerint a liturgikus tér 8 x 6 méter alapterületű. Az utca felől egy ablak és egy ajtó, a Duna-meder felől két ablaka volt. Kókai János visszaemlékezése szerint Prokop Péter 1947 nyarán egy hármas oltárképet festett a homlokfalra. Egy korabeli fényképen, amelynek hátoldalára a plébános saját kezűleg írt rövid ismertetést, a középső és a jobb oldali kép látható. A bal oldali képre utalva, amelynek a fényképen a keret széle látszik, ezt írja: „Az utolsó vacsora képe volt festve, szintén al secco.” A középső képen Mária látható a gyermek Jézussal. Máriát dicsfénnyel ábrázolja, amely körül öleli Jézus áldásra emelt kezű, fehér ruhás alakját. A kép oldalterében Máriára utaló jelképként liliomok vannak festve, míg a felső horizonton bibliai városok körvonalai sejlenek fel. A hat részre osztott oldalképen magyar szentek képei láthatóak, középen felül Szent István király arcképe, alatta a Kossuth címer. 1947-től megkezdődik a volt grófi magtár átalakítása templommá. Az új templom 1949 őszére készül el, s felszentelésére Krisztus király tiszteletére 1949. december 3-án kerül sor. Szíj Rezső, a Gondolatok Prokop Péter képei előtt című a Budapesti Művészetbarátok egyesülete által 1983-ban megjelentetett monográfiájában ezt írja: „Dunatetétlen templomában – 1947-ben – Istenkezeket festett (secco).” Jelen dolgozat írójának helyszíni kutatása nyomán előkerült dokumentum alapján az valószínűsíthető, hogy az Istenkezek kép 1949 nyarán készülhetett. Nem életszerű, hogy 1947-ben az ideiglenes kápolnában és az akkor még romos állapotban lévő magtárban egyszerre dolgozott volna a művész. Az új templom 1949 nyarára kerül olyan készültségi fokba, hogy a már elkészült száraz vakolatra Prokop Péter a festmények megalkotását elkezdhette. A dolgozat készítője nem talált olyan monográfiát, amely a dunatetétleni ideiglenes kápolnában lévő fentebb ismertetett képeket bemutatta volna. Így az valószínűsíthető, hogy a két kép a későbbi visszaemlékezésekben „összecsúszott”.

A templom 2004-ben igényesen felújításra került.

4.4.1. Isten-kezek  festmény (1949 secco)

A szentély előtti boltíves falra az Isten-kezek képsorozat van festve, míg az oltár fölött a Szentháromság festmény látható. Az oltárfestményen egymás fölötti helyzetben van ábrázolva a Fiú Isten, fölötte az Atyaisten, akinek feje felett pedig kiterjesztett szárnyakkal a Szentlélek Istent megjelenítő fehér galamb látható. A kompozíciót egy aranysárga napkorong öleli körül, amelynek külső vonala az ég kékjében oldódik fel. Az Isten-kezek képek balról jobb felé haladva a következő gazdag jelentést hordozzák. Isten jobb keze a Szentírást tartja, amelynek két lapján piros betűs felirattal ez olvasható: „Szeresd Uradat Istenedet, Felebarátodat”. A kéz alatt az ég kékjében a földgömb lebeg, amelyen átfut a kék nagybetűkkel írt  „TANÍTSATOK” szó. A biblia mellett baloldalon „A” (alfa) betű látható. Isten bal keze figyelemfelhívó módon felemelve látszik a biblia előtt, míg mögötte és kissé jobbra felfelé a mózesi kőtábla sárga ragyogással, rajta 1-től 10-ig piros betűs számsorral a tízparancsolatra utalva. Mellette jobbra az Omega betű kék rajzolata, amelynek futását az ég világosabb kékje, mint felhő el-eltakarja, s ezzel mintegy a jövőbe helyezi. [34]

A boltív csúcsa fölött egy kék felhő vonal, felül nyitott sziluettjében, egyenlő szárú háromszögben hal-szem aranyszínű rajzolata van. A felhő vonalból két oldalra három-három aranyszínű napsugár vonal indul ki. A jobb oldali képsorozaton felül a „tanítsatok” ellenpárjaként a „KERESZTELJETEK” krisztusi parancsa olvasható, kék betűkkel. Alatta az ég kékjében repül a Szentlélek fehér galambja, feje körül dicsfénnyel.

34. Jelenések könyve 21. rész 5-6. Akkor a trónon ülő megszólalt: „Lásd, újra teremtek mindent!” majd hozzám fordult: „Írd fel, mert ezek a szavak hitelesek és igazak”. Aztán folytatta: „Beteljesedett. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből.”

A középső mezőben látható a másik két Isten-kéz, amelyek között a római Szent Péter templom rajzolata látszik elölnézetben. A jobb kéz áldást oszt, a bal pedig egy korsóból vizet önt, amely kiárad, s benne halacskák úsznak. A templomrajz alapja és az élő víz fölötti mezőt, a földi élet nyüzsgő alakjai töltik ki. Prokop Péternek ez az alkotása narratív módon szemlélteti az egyház küldetését. (VII. tabló)

4.5. Kaskantyú Római Katolikus Templom

Kiss Ernő plébános 1965-68 között új templomot épít a Kiskőröstől mintegy 6 km-re levő településen. Prokop Péter 1956 nyarán teljesített szolgálatot Kiskőrösön. Ekkor kerül jó barátságba Kiss Ernővel. Amikor eljut hozzá a templomépítés híre, egy 2 x 5 m-es háromrészes oltárképet küld Rómából a templom számára. Később egy 14 db-os stáció képsorozatot is küld, amelyek a templombelső oldalfalain kerültek elhelyezésre.

4.5.1. Kaskantyú - Oltárkép, triptichon (1970 olaj, vászon)

A középső kép négyzetes alakú (2 x 2 m) felületét teljesen betölti a fénylő fehér napkorong, amelynek függőleges tengelyében áll Krisztus keresztje. Zöld színe utal az Élet Fája szimbólumra. A kereszt előtt szinte lebegve tűnik fel, Krisztus légiesen karcsú teste. A hatalmas szegekkel átütött, megnyújtva ábrázolt vékony kezek kívül esnek a napkorongon. Arca nem szenvedő, hanem szelíd, szeme kék. A fényt, amely aranysárga színűre festi a testet, éles árnyékvonalak erősítik. A két lator ábrázolása szinte elbeszélő módon adja vissza a bibliai történetet. [35]

35. Lk 23, 39-43. „Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: - Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg magad és minket is. – A másik rászólt: - nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit. Aztán hozzá fordult: - Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

A jobb lator egészen Jézus felé fordul és felnéz rá. Keresztje, mint Krisztus keresztje, zöld színű, kifejezve azt, hogy számára a kereszt az Élet Fájává lett. A bal lator elfordul Jézustól, fejét lehajtja, arca sötét. Megvilágítása is ellentétes irányú, így árnyéka mintegy falként elválasztja Krisztustól. A triptichon baloldali képe az utolsó vacsora jelenetét ábrázolja. Az álló elrendezésű képen a kép felső részén az asztalfőn Jézust láthatjuk, dicsfénnyel a feje körül. Jobb kezét felemelve a kenyeret áldja meg, amelyet a másik kezében tart. A terített asztalon kiemelten jelenik meg a kehely. Az asztal körül lévő 12 tanítvány karakterét a testtartás, a formák és színek változatosságával érzékelteti.

A sötét színnel megfestett Júdás Jézusnak hátat fordító helyzetével, a kezében tartott pénzes-zacskóval az asztalközösségen kívüliként ábrázolódik. Jézus szelíd tekintete azonban, mintha rá is irányulna.

A harmadik kép Jézus feltámadását jeleníti meg. A nyitott sírból feltámadt Krisztus, harsogó színekben, a nap aranysárgájában, a vállán átvetett lepel tűzpirosában, égő piros sebhelyeivel ragyog. Az erőteljesen, dinamikus tartásban megfestett férfialak betölti az egész képet. Az ijedten reá néző lándzsás őrök sötét figurái kiemelik Jézus diadalát, az élet győzelmét a halál felett. (VIII. tabló)

4.6. Kunszentmiklós Római Katolikus Templom

A katolikus plébániát 1777-ben alapították. A mai templom elődjét a főtértől északra, a mai Szent István téren 1787-ben építették. A hívek számának növekedésével azonban igényként jelentkezett egy nagyobb templom építése. A ma látható, kívül neoromán, belül neogótikus kereszthajós templom 1906-ban készül el. A templombelső díszítőfestését Takács Ferenc festőművész tervezte, a kivitelezés Szendi Miklós munkája. A szentély secco-in Szent Miklós legendák történetét, a kereszthajóban Jézus életéből vett eseményeket ábrázoló festmények láthatóak. Somos Miklós Munkácsy díjas festőművész által készített secco-k a templom 1995-ös felújításával egy időben készülnek el, amikor Csorba József plébános az egyházközség vezetője (1993-2000).

A barokk főoltáron a tabernákulum mellett két-két evangélista szobra, a középső szinten a templom védőszentje, egyben a város névadója, Szent Miklós püspök szobra, jobbján Szent Ilona, Nagy Konstantin császár édesanyja tartja kezében a megtalált krisztuskeresztet, balján Szent Lőrinc diakónus vértanú, kezében vértanúsága pálmájával, és az egyház kincseivel. Felül Szentháromság-kép látható. A szembemiséző oltár építőköveit a Kalocsai Székesegyház szentélyének régi köveiből nyerték, amikor ott a jelenlegi liturgikus tér kialakítása érdekében, a régit lebontották. A templom igényes, szép színes üvegablakai egy része a 20. század elején Róth Miksa műhelyéből kerülnek ki, míg a továbbiak Mohai Attila munkái (1995).

4.6.1. Jézusi életképek (1995 secco)

A kereszthajó bal oldalán a Jézus Szíve oltár fölötti festményen az alábbi bibliai jelenetek láthatóak:

A felső képmezőben a Golgota hegye, hátterében a keresztek sziluettje mellett a Getszemáni kert olajfái. A középpontban a sír sötétje előtt egy kiterjesztett szárnyú angyal ül, aki mögött a sírban látható az összehajtott halotti lepel. Az angyal előtt a hatalmas, elhengerített kő van, amelynek bal alsó sarka alatt látható a rémült római katona. A távolba vesző ösvényen a sír felé asszonyok közelednek. A felhős égbolt derengő kékségében még látszik a hold. Az alsó képmező középpontjában két férfi alakjában jelenik meg a feltámadt Krisztus, amely két bibliai jelenetet mutat be. A jobb oldalin a János Evangéliumában leírt jelenet látható, amikor Mária a feltámadott Urat a kertésznek gondolja.  Az ábrázolt férfialak kezében ásót tart, amely így a kertészre utal. Jézus a kezét távoltartólag Mária irányába emeli. A kéz hátterében oldalt pompás virágzatú fa lombjai között megjelenik a latin felirat: Noli me tangere. „Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Jn 20, 17. Károli Gáspár fordítása szerint) Somos Miklós erről a jelenetről, Ágh Istvánnak írt levelében említést tesz: „A húsvét képei közül számomra az a legkedvesebb, amikor – János Evangéliumában – Mária Magdolna a feltámadás reggelén, még mit sem sejtve a csodából, virágzásnak induló fák és bomló rügyű bokrok között siet, szinte fut a sírhoz, mezítláb, a harmatos füvön (…) és szembe találkozik a kertésszel, akiben nem ismeri fel Krisztust. Csak azután, hogy az nevén szólítja. A kertész kezében ásó, a tavaszi munkák örök szimbóluma, már Ádámnak is munkaeszköze a kiűzetés után, és a felismerés örömében, őt mohón megérinteni vágyó asszonynak azt mondja: Noli me tangere - Ne illess engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz- és ugyanez a Krisztus, nem sokkal később az ellenkezőjét fogja mondani Tamásnak, az ikernek, és ettől kezdve a hitetlen melléknevűnek: - Nyújtsd ki kezedet és tedd az én oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem légy hívő. Mit bizonyít ez? Többek közt, hogy Krisztus személyesen szól mindenkihez. Meg is festettem, egyetlen falmezőn e két jelenetet a Kunszentmiklósi templom kereszthajójában, a Jézus Szíve oltár mögött.” [36]

A baloldali alak Tamással  ábrázolja Jézust, amint az ujjával a Jézus oldalán lévő sebet érinti. Tamás lába előtt a zöld füvön körző és vonalzó látható, amely Tamás racionális „földhözragadt” gondolkodásának szimbóluma. Jézus kezében tartja a húsvét, a feltámadás piros keresztű zászlaját. A két férfialak között egy bezárt ajtó látható, amely a tanítványok közötti megjelenésre utal, amikor Jézus a bezárt ajtón keresztül lépett be hozzájuk. Így ez utalás a feltámadt Jézus dicsőséges testére. (Jn 20, 19.)

A mellékhajó jobboldali oltára fölötti festményen Jézus gyermekkorának jelenetei láthatóak a következők szerint:

A baloldali képrészleten Józsefet látjuk, amint az ácsműhelyében dolgozik. A kép alsó részében a feje körül dicsfénnyel ábrázolt gyermek Jézus egy kis keresztet készít. József alakja mögött kissé fentebb Mária kék ruhás alakja látható. A képrészlet középpontjának mélységében mintegy ablakon keresztül a betlehemi gyermekgyilkosság jelenete idéződik fel.

36. http://irod-a-lom.blogspot.com,2010,03,somos_miklos_agnus_dei.html

A kép jobb oldalán Mária és József a templom ablakán betekintve figyelik, ahogy a gyermek Jézus az írástudóknak beszél. Mária mellett a liliom fehér virágai láthatók.  Fölötte az Egyiptomba menekülő család van megfestve, a szamáron ülő Máriával, kezében a csecsemővel, valamint József bottal a kezében, ahogy a szamarat vezeti. A kép tetején egy szárnyas angyal figyelemfelhívó módon a jelenetekre mutat. Az ég kékjében felragyog a betlehemi csillag. (IX. tabló)

4.6.2. Szentmiklós életképek (1995 secco)

A szentély két oldalfalán, két-két festmény van, amelyek Szent Miklós püspök (élt: II.-III. század) csodatételeit jelenítik meg. Kevés hitelesnek tekinthető történelmi adat áll rendelkezésre. A legendakincs elsősorban a Legenda Aurea (Arany Legenda) és a keleti egyház hagyományaiból származik. Myra püspöke hosszú 52 évig tartó szolgálatával, már életében nagy tiszteletet kapott. Tisztelete a latin egyházban a 9. században, míg nyugaton a 10. 11. században terjed el.

A baloldali szentélyfal első festménye azt a jelenetet ábrázolja, amikor a püspök egy elszegényedett ember három leányát megmenti a rabszolgasorstól. A kép előterében látható a keserűségében asztalra boruló, arcát kezébe temető síró apa, és szomorú lányai. A püspök pedig a ház ablakán éppen beszórja az aranyakat, amelyek hozzásegítik a lányokat az egymást követő években a férjhezmenetelhez.

A következő képen két legenda is megelevenedik. A festmény alsó részében a gabona sokasításának csodája, felette pedig a tengeri vihar lecsendesítésének története van megfestve. A gabonás zsákokat rakodó hajósoknak Szent Miklós azt mondja, hogy nem kell félniük teljesíteni a kérését, hogy az  éhezők számára átadják a gabonát, mert nem lesz bántódásuk. S valóban, mikor megérkeznek Bizáncba, hogy átadják a császárnak a szállított gabonát, az hiánytalanul megvan. A kép felső részében az elszabadult vitorlájú hajó látható, amint egy matróz éppen kiesik belőle.  A legenda szerint Szent Miklós megmenti a fuldokló matrózokat, s megjavítja a vitorlát. Ez a történet az alapja annak, hogy Szent Miklós a tengerészek védőszentje is lett.

A szentély jobb oldalán lévő két festmény további legendákat jelenít meg. Az első képen az alsó mezőben az elrabolt gyermek hazahozatalának legendája tárul fel. A kép előterében láthatjuk a püspököt, amint a háttal álló kisgyermek fején tartva a kezét, őt az asztalnál ülő szüleinek átadja. A történet szerint a gyermeket hetedik születésnapján arab rablók vitték magukkal. Egy év múlva, december 6-án, amikor a házaspár a Miklós-templomban imádkozott, egy forgószél kerekedett, amely felkapta a fiút, és éppen a templom előtt tette le. A kép felső részén ez a jelenet látható. A kép jobb oldalán egy kivágott, ledőlő félben lévő fa azt a szimbólumot jeleníti meg, amikor Szent Miklós kivágatja Diana istennőnek a fáját, amelyet a pogányok imádtak. A negyedik képen szintén két történetet ábrázol egy festményen Somos Miklós. A jobb oldali részen az a legenda van ábrázolva, amely szerint egy gonosz mészáros megöl három gyermeket, akiknek tetemeit egy hordóba rejti. Szent Miklós püspök a gyermekeket feltámasztja. A képen egy ház boltíves ablakán behajolva, a püspök jobb kezének érintésével a gyermekeket életre kelti. Bal kezében pásztorbotot tart. A dézsa előtt egy iskolatáska utal a gyermekek életkorára. A kép baloldali részén a három, ártatlanul halálra ítélt ifjú megmentésének története van megfestve. A kép alsó részének előterében a három térdelő helyzetben lévő alak szeme kendővel van bekötve, amint várják az előttük felemelt karddal álló hóhér sújtását. A kép felső részébe ívelő kardot viszont Szent Miklós püspök az égben lebegve, kezével megfogja, megakadályozva a hóhér szándékának valóra válását. (X. tabló)

A négy secco azonos méretű, forma és színvilága harmonizáló. Ugyanez elmondható a kereszthajó oltárképeiről is. [37]

37. http://www.katolikus.hu/szentek/1206.htlm

4.7. Alsó-Szenttamáspuszta Római Katolikus Templom

Tass-Alsószenttamáson van Magyarország egyetlen Szent Jobb Lator titulusú kéttornyú temploma, a Kunszentmiklóshoz közeli pusztában. A terület néhány házzal és melléképülettel az Állampusztai Börtöngazdaság kezelésében volt, majd az 1991-ben alapított Mécses Szeretetszolgálat, Magyar Börtönpasztorációs Társaság veszi át. A Szolgálat elnöke Dr. Majzik Mátyás, aki az alapításkor a Szegedi Csillagbörtön alezredese, nevelőtiszti beosztásban. Tanári és pszichológusi képzettsége mellett még a 80-as években, titokban elvégzi a teológiát, s ezt követően diakónusi felszentelésben részesül. Mint nevelő tiszt, jól érzékeli azt a szükséget, ami akkor jelentkezik, amikor egy fogvatartott egy hosszabb időszak, olykor 10-15 év után úgy szabadul, hogy nincs semmilyen kapcsolata, támasza. Ezért nyugdíjba vonulása után elhatározza, hogy a volt rabgazdasági területen a Szolgálat munkatársaival létrehoz egy rehabilitációs otthont, hogy a börtönviselt embereknek nagyobb esélyt adhassanak a társadalmi beilleszkedéshez. A felújított hét lakóház, közösségi és gazdasági épület, a 70 hektár legelővel, 10 hektár szántóval 15-20 ember számára biztosította volna az ingyenes lakhatást, az önfenntartó gazdálkodás elsajátítását, valamint lelki segítségnyújtást. 2003-ra felépül a templom is, amely az otthon lakói számára lehetőséget ad a hitéletre, a lelki megerősödésre. A templom felszentelését 2003 szeptemberében Bábel Balázs Kalocsa-Kecskeméti érsek és Gyulai Endre Szegedi megyés püspök együtt végzi. Bábel Balázs beszédében kiemeli, hogy a volt elítéltek, akik talán a szabadságról álmodnak legtöbbet a börtönévek alatt, már szabad emberként, szabad elhatározásukból vállalhatják ezt az életformát. Majd így folytatja:

„A külső szabadság csak akkor lesz teljes, ha belső szabadsággal is társul, amikor az ember elköteleződik valami jó mellett. Ezt jelenti a keresztény értelemben vett szabadság.” [38]

38. Új Ember Katolikus hetilap 2004. 11. 07.  LX. évf. 45. (2934.)

A kitűzött cél, hogy az új templom hirdetője legyen az isteni irgalomnak, s forrása az igazi lelki szabadságnak, s hogy az ott élő emberek imáikkal, munkájukkal erőt merítsenek ahhoz, hogy az életük sorsán fordítsanak, jobbá váljanak, s a jóban megerősödjenek, sajnos nem valósulhatott meg. 2005-ben Majzik Mátyás meghal. Az állami támogatás megszűnik. Jelenleg a rehabilitációs otthon üresen áll, nem működik.

4.7.1. Szent Jobb Lator Templom (1993 egyvonalas grafika)

A templomépítéskor a liturgikus tér ablakaira Majzik Mátyás Simon András egyvonalas grafikáit álmodta. Korábbról ismerte a művészt, s egyes alkotásait a Mécses Szeretetszolgálat tevékenysége során alkalmazták. A hat ablak felületére megegyező, geometrikus díszítőformák, illetve stilizált virágrajzok keretének középpontjában jelennek meg a szimbólumokat hordozó egyvonalas grafikák. A templomépítő Majzik Mátyás azt szerette volna, ha a műalkotások az üvegtáblákra művészi eljárással kerülnek fel. Jelen dolgozat írójának a templom építésének időszakában elmondta, hogy sajnos az ehhez szükséges pénz összegyűjtésére nincs esély, pedig Simon András alkotásai és a templom méltó lenne rá. Így olcsóbb eljárást, fóliázást alkalmaztak. Az ablakokon Simon András következő alkotásai láthatóak:

- Van szabadulás:

A mű egy börtönrácsot ábrázol, amint annak felső szálát, mintegy fonalat, egy magasba repülő galamb legombolyítja. A galamb rajzolata a rács fekete színével szemben piros.

- Örök küzdelem.

Az egyvonalas grafikán alul egy fekete kígyó tekeredő vonalából lendületes felíveléssel egy galamb szárnyalása bontakozik ki, amely csőrével a kígyó felemelt fejéhez közelít. A kompozícióból egyértelmű a galamb győzelmi helyzete.

- Szeretet reménye:

Krisztus töviskoszorújának közepéből egy tövis nélküli, leveles rózsaszál emelkedik ki, égő piros színű szirmaival. A szár zöld színe az életet jelképezi. A piros szín az Isten szeretetére, a fekete szín Krisztus szenvedésére és kereszthalálára utal.

- Kegyelemmel teljes:

Az egyvonalas grafika egy ikonkeret belsejében, a térdeplő Szűz Máriát ábrázolja, akinek feje fölött egy alászálló galamb látszik. A női alak méhében egy rózsa jelképezi az áldott állapotot. Az Énekek Éneke 2. rész 1. versében a menyasszony így mutatkozik be a vőlegényének: „Én, Sáronnak rózsája vagyok és a völgyek Lilioma”. (Károli Gáspár fordítása szerint) Az Ézsaiás Könyve 35. rész 2. verse szerint, „Sáron pompája” a megváltás általi termékenység szimbóluma.

- Szívbéli üzenet:

Egy piros vonallal ábrázolt szívben egy toll írni kezd. A szimbólum utal a Korinthusiakhoz írt 2. levél 3. rész 3. versére: „Olvassa, és megérti minden ember, mert meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira”.

- Győzelem:

Krisztus töviskoszorújának egy szálát egy felfelé repülő galamb legombolyítja. A fekete tövises vesszőszálról, ahogy a galamb által felfelé emelkedik, eltűnik a tövis és zöld színűvé válik. Ezt a képet Simone Weil szavakban így mondja el: „A fájdalom az időre szegez minket, de a fájdalom elfogadása az időn túlra juttat, az örökkévalóságba. Kimerítjük az idő végtelen hosszát, áthatolunk rajta.” [39] (XI. tabló)

39. Simone Weil: Szerencsétlenség és Istenszeretet Vigilia Kiadó Bp. 1998. 90. old.

Összegzés

Művészet és szakralitás. Az elmúlt években egyre több írás jelenik meg e témában, s gyakrabban találkozhatunk vallásos tárgyú művészeti rendezvényekkel, kiállításokkal is. Ezeken rendre felmerül a kérdés, mi tekinthető a szakrális művészet részének. A kérdés megválaszolása vita tárgya. Az egyik válasz szerint csak azok a műalkotások tekinthetők annak, amelyek megfelelnek a liturgikus szabályoknak, míg mások azt a véleményt képviselik, hogy vannak olyan művek, amelyek az egyházi liturgikus kánontól eltérően fogalmaznak, mégis magukban hordozzák a szentség aurájának sugárzását, s ezzel képesek a szemlélőben felkelteni a szent érzetét. Prokop Péter a Vatikáni Rádióban 1984-ben 65. születésnapján elhangzott beszélgetés során többek közt ezt mondta: „A művészé is prófétasors. Nem a tetszetőst, hanem a küldetést hirdetni a hivatása. (…) Vallásos megújulásunkban is mennyire kötődve vagyunk a megszokásainkhoz, s félünk az igaziságtól.” [40]

Miért is? Mert az igaz leleplezi a hazugságot. „Manapság a szó igazságáról beszélni provokációval ér fel” – mondja Hans-Georg Gadamer, [41] s valóban tapasztalható korunkban az igazság fogalmának és tartalmának relativizálása, kétségbe vonása a közgondolkodásban. Ez megjelenik a művészetek területén is. Dolgozatom egyik célja az igazság keresése volt. Megtalálni és bemutatni az ismertetett műveken keresztül az igaz alkotói gondolatot. A három kortárs művész részben párhuzamos, ugyanakkor nagyon különböző életpályájának megértésén keresztül számomra világossá vált, hogy a hit és a tehetség mértéke, a technikai tudás és képzettség fokozatai mellett milyen jelentőséggel bír az igaz, hiteles élet. Az alkotásokon megjelenő szimbólumok, jelképek, allegóriák és attribútumok önmagukban is hordozzák a transzcendens jelentést, azonban kifejező erejük a három művész alkotásain különböző mértékben jelenik meg.

40. Szíj Rezső: Prokop Péterről és művészetéről Szenci Molnár Társaság Bp. 2004. 100. old.

41. H. G. Gadamer: A szép aktualitása  Twins  Bp. 1944. 111. old.

Ennek oka nem a témaválasztásban rejlik, hanem abban, hogy milyen mértékben tudta a művész, alkotó tevékenysége során Isten hatalmába helyeznie magát. Az érzéki motiváltság helyett milyen mértékben tudta megragadni az isteni kinyilatkoztatásban megjelenő valóságot, az igazat.

Célkitűzésem volt továbbá, hogy a bemutatott műalkotások és templomok történetét helyszíni kutatással feltárjam, és az elérhető monográfiákkal egybevessem. E munkának két fontos eredménye született. Az egyik Prokop Péter dunatetétleni festményeivel kapcsolatos. Az ideiglenes kápolna oltárképeiről – Prokopp Mária monográfiája nem említi – előkerült fénykép, illetve néhai Kókai János plébános feljegyzése alapján pontosíthatóvá vált a keletkezés dátuma, illetve ismertté vált a festmény tárgya. A Kecel-újfalui volt kápolnával kapcsolatos, Szíj Rezső által leírtak kiegészítésre kerülhettek. A Tass-Alsószenttamási templomról pedig, eddig még nem jelent meg képzőművészeti vonatkozású ismertetés.

Végül pedig eredménynek tekintem azt is, hogy a helyszíni kutatásaim során kapcsolatba kerültem egyházközségi elöljárókkal, önkormányzati vezetőkkel, egyháztagokkal, akikkel beszélgetve a figyelem ráirányulhatott a szakrális művészetre.

Szakirodalom jegyzéke:

  1. Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1976.
  2. C.G.Jung:Gondolatok a vallásról és a kereszténységről Kossuth Könyvkiadó 1996.
  3. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Gönczöl Kiadó Bp. 1993.
  4. Csengei Ágota-Simon András: Istenről beszélő vonalak Kairosz Kiadó Bp. 2007.
  5. Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002.
  6. Fabiny Tibor: A tipológiai szimbolizmus Ikonológia és Műértelmezés 4. JATE Szeged 1988.
  7. H.G.Gadamer: A szép aktualitása Twins Bp.1994.
  8. Galavics Géza, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Egyetemi Könyvtár, Corvina Kiadó. Bp. 2001.
  9. Magyari Beck István: Érték és pedagógia Akadémiai Kiadó Bp. 2003.

10. Mircea Eliade: A szent és a profán Európa Kiadó Bp. 1987.

11. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái Szent István Társulat az Apostoli Szentszék             Könyvkiadója Bp. VII. kötet

12. Prokop Péter: Kavicsdobáló Róma 1987.

13. Prokop Péter: Sziromszállingó Bp. Jel Kiadó 1997.

14. Prokop Péter: Római évek Róma 1985.

15. Prokop Péter: Vén ág is hoz virágot Jel Kiadó Bp. 1999.

16. Prokopp Mária: Prokop Péter  Szegedi Tudományegyetem BTK Szeged 2003.

17. Simon András: Élet Vonalak (művészeti album) Hangtalan Jelek Bp. 2010.

18. Szíj Rezső: Gondolatok Prokop Péter képei előtt Budapesti Művészetbarátok                           Egyesülete 1983.

19. Szíj Rezső: Prokop Péterről és művészetéről Szenci Molnár Társaság Bp. 2004.

20. Új Ember Katolikus Hetilap 2004. 11. 07. LX. Évf. 45. (2934)

21. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai Jel Kiadó Bp. 2010.

22. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Kiadó Bp.1973.

23. Simone Weil: Szerencsétlenség és istenszeretet Vigilia Kiadó Bp. 1998.

Elektronikusan letöltött anyagok:

  1. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/somos_miklos
  2. http://asztrik.hu/kincstar/muzeum/prokop.htm
  3. http://www.magyarkurir.hu-hírek/muveszet-az-istentiszelet-szolgalataban
  4. http://plebaniamelykut.shp.hu
  5. http://www.katolikus.hu/kek/tartalom.html
  6. http://irod-a-lom.blogspot.com,2010,03,somos_miklos_agnus_dei.html
  7. http://www.katolikus.hu/szentek/1206.htlm.

Mellékletek

I. tabló

II. tabló


III. tabló

 

Kalocsa Főszékesegyház

Naphimnusz oltárkép 1986.

Letöltés: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalocsai_Nagyboldogasszony
V. tabló

Sükösd Krisztus Király Oltárkép: Krisztus, a Király – oltárkép (1950)

Forrás: http://wiki.utikonyvem.hu/hu/index.php?title=Mindenszentek_

VI. tabló

Mélykút - Marsall telep Római Katolikus templom: Szent Erzsébet oltárkép (1962 olaj, vászon) Forrás: Puskás Lajos mélykúti diakónus 2011

VII. tabló


 

 

Dunatetétlen Római Katolikus templom: Isten kezek secco (1947)

A dolgozat készítőjének felvételei (2011)

VIII. tabló


IX. tabló


 

X. tabló

 

XI. tabló


Alsószenttamás Római Katolikus Templom

Templombelső (a szerző felvételei 2011)

"Van szabadulás!"

"Győzelem!"

"Kegyelemmel teljes"

"A szeretet reménye"

"Örök küzdelm"

"Életed üzenet"

Köszönetnyilvánítás

Köszönetemet fejezem ki a Tomori Pál Főiskola Bölcsészettudományi Tanszéke tanári karának, Dr. Frenyó Zoltán főiskolai tanárnak konzulensként nyújtott segítségéért, Rausz Szilveszter tanárnak külső konzulensi segítségéért. Köszönet illeti Feleségemet, Podobni Etelkát tanulmányaim végzéséhez nyújtott támogatásáért.

Családtörténet a XX. századból.

Igaz „mese"gyermekeim gyermekeinek.

Írta: Kurdi Jánosné Podobni Etelka


Mottó: "Őseid történetének ismerete nélkül, önmagadat meg nem értheted."(Kurdi János)

Egy alkalommal, talán 2011-ben, mikor a család nagy része együtt fürdőzött Zalakaroson, a meleg vízben ücsörögve az unokáim kértek: - „Mama mesélj!" Miről meséljek? – kérdeztem. „Hát, arról, amikor kicsi voltál, meg a dédikről, meg te tényleg nem jártál óvodába?" Én pedig meséltem. S akkor jött az ötlet, hogy leírjam ezeket a történeteket. Én nem minden történetnek vagyok a szereplője, de drága anyukám, apukám sokszor elmondták, elmesélték nekem és két nővérkémnek, és másoknak, így most megpróbálom ezeket leírni. Az évszámokkal itt-ott bajban vagyok, mert hát én l952-ben születtem, és ez az írás az l900-as évek elejéről indul.


Babka (özvegy Podobni Istvánné született Szőgyi Ilona 1891. Kiskőrös - 1968. Galánta)

Édesapám

Apukám, Podobni Pál 1914.szeptember 14-én született Kiskőrösön, evangélikus hitű családba. Édesapja Podobni István, édesanyja Szőgyi Ilona (a születési évszámokra nem emlékszem). Apukám édesapja az első világháború elején elesett (meghalt), így már nem is ismerhette. Édesanyja, a mi nagymamánk, akit úgy hívtunk tót szokás szerint, hogy „Babka". Ugyanis ők tótok voltak, és tótnak (szlováknak) vallották magukat később is. A Babka tehát 1914-ben egyedül maradt három fiú gyermekével, István 4 éves, Sándor 2 éves, és az újszülött Pál. Nem kis feladat volt felnevelni a 3 fiút, és gazdálkodni azon a pár hold földön, amivel rendelkeztek. Apukám elmeséléséből tudom, hogy nagy szeretetben éltek. Mindenkinek meg volt a maga feladata. Már kisfiúként segítettek a Babkának, a gazdálkodásban, jószágnevelésben, és még a konyhában is. Mind a hárman megtanultak főzni. Emellett természetesen iskolába is jártak, hat osztályt végzett mindegyikőjük. A Babka nagyon szerette apukámat, aki a legkisebb volt. Mindig megvédte a nagyobbaktól, ha úgy adódott. Szegények voltak, de azért élelmük mindig volt beosztással. Apukám nagyon szerette a kolbászt. Mivel „több nap, mint kolbász", nem lehetett minden nap kolbászt enni. A főzeléket nem szerette, ezért ha éppen az volt az ebéd, akkor délután felszökött a padlásra, (a padláson tartották a kolbászt, meg a szalonnát), levágott egy darab kolbászt, és az inge alá rejtve ballagott (vagy sietett) ki a szérűbe a jószágokhoz, hogy ott megegye. Igen ám, de a tesói majdnem mindig észrevették, és először csak gyanakodtak, később már tudták, „ha a Pali egyenesen,magához szorított kézzel megy a szérűbe, akkor megdézsmálta  a kolbászt", és beárulták Babkának. Erre a Babka megpörölte, majd „jól van no... máskor ne csinálj ilyet" – mondta, és szaladhatott az állatokra vigyázni. Az iskolában apukám nem volt annyira jó tanuló, sokszor elmondta, hogy számolni nagyon szeretett, meg is tanult, de a nyelvtannal nem boldogult. Sokszor elmesélte, hogy egy dolgozata híres lett a suliban, mert a Podobni Pali azt írta: "a Buna (mármint a Duna) folik, a Fisza (mármint a Tisza) is folik, a macska meg nyüvöge (vagyis nyávog)". Hogy ez hogyan került egy mondatba, sosem derült ki, de mindig jót nevetett velünk együtt rajta. A számtan tudását viszont nagyon jól hasznosította még a későbbiekben is. Már középiskolás voltam, és gazdasági számtant tanultunk, de egyenleteket is kellett megoldani. Ha valamely szöveges példával nehezen boldogultam, ő elolvasta, majd elővette a papírt, ceruzát, osztott, szorzott, összeadott, kivont, és egyszer csak azt mondja, hogy „ennek a számnak kell az x helyére kerülni". Ilyenkor elcsodálkoztam, mert behelyettesítve tényleg működött a dolog, és így már könnyebben meg tudtam oldani a példát.

Podobni Pál iskolai bizonyítványa

Aztán telt az idő, cseperedtek a fiúk, és a család Dunavecse melletti Körtefa-pusztára költözött. A Podobni família elég nagy volt, több család lakott egy majorban. Itt találkoztak baptista testvérekkel. Baptista gyülekezetbe kezdtek járni, és az egész család megtért, bemerítkezett.

A Babka erős kézzel irányította fiait. Amikor a nagyok megnősültek, mind a ketten oda vitték feleségüket a tanyára. (Akkoriban az volt a szokás, hogy a feleség megy a férj családjához.) A Babka nagyon szerette a menyeit, erről anyukám is sokat beszélt, nem engedte őket civakodni. Diplomatikusan minden problémát elsimított. Később aztán unokák között is.

Apukám 18 éves korában nagyon megbetegedett. Fejtífuszt kapott. Ez akkoriban egy rettegett, fertőző betegség volt. Nem sokat adtak annak az embernek az életéért, aki ebbe beleesett. Apukám élete is veszélyben forgott. Amikor a házi praktikák nem segítettek, hívták hozzá az orvost a faluból. Az megvizsgálta, hümmögött egy sort, majd félrevonult a Babkával. Hogy mit mondott neki, senki nem tudja, de a későbbi történésekből valószínűsíthető. Lényeg, hogy adott a Babkának egy papírt, hogy Dunavecséről hajóval vigyék fel Budapestre a kórházba. A papíron nem volt, hogy melyik kórházba. Apukámat felrakták a lovas kocsira, szalmára fektetve, és kivitték a Dunavecsei Hajóállomásra. A Babka kísérte. A Budapesti Hajóállomásról, valószínűleg fogadott kocsival a László Kórházba mentek. Amikor az orvos elvette a papírokat, megvizsgálta apukámat, csak fogta a fejét, és számon kérte a Babkát, hogy mivel jöttek Dunavecséről Budapestre? Hajóval – mondta Babka. Az orvos elég durva szavakat használt, és próbált intézkedni, hogy azt a hajót azonnal fertőtlenítsék, mert egy tífuszos beteg utazott rajta több órán keresztül. Ezután elkezdte apukámat kezelni, de nem sok jóval bíztatta a Babkát. Apukám sokszor elmesélte, hogy nagyon sokat szenvedett, már amikor eszméleténél volt. A 80 kg-os súlyát gyorsan veszítette, 40 kg-ra lesoványodott. A jobb oldalon az arcát a füle előtt többször felvágták, ott vezették ki a csöveket, amin távozott, aminek távozni kellett. A kezelőorvos egyik alkalommal azt mondta a Babkának: Podobni néni, menjen haza, készítsék elő a fia temetését, hozzanak neki olyan ruhát, amiben el fogják temetni, mert innen csak lezárt koporsóban vihetik majd el, ha meghalt. Szegény Babka! Szomorú szívvel, de Istenbe vetett hittel nem haza indult, hanem a Nap utcai Baptista Gyülekezetbe. Ott elmondta a testvéreknek az egész történetet, és kérte, hogy imádkozzanak a fiáért. Mivel személyesen nem is ismerték egymást, a lelkipásztor kitette apukám nevét a faliújságra, és azt, hogy melyik kórházban, melyik osztályon fekszik. A Gyülekezet minden alkalommal imádkozott, minden betegért, sőt attól kezdve rendszeresen látogatták, vittek neki még ételt is, amikor már ehetett. Mire a Babka Dunavecséről megfordult, előkészítve a temetést, a Palit sokkal jobb állapotban találta, mint amikor ott hagyta. ( Akkor még nem volt lehetőség arra, hogy telefonon érdeklődjenek.) Nagyon megörült, amikor apukám beszámolt, hogy a baptista testvérek minden nap látogatják, és imádkoznak érte, és sokkal jobban érzi magát. Amikor az orvos beszélt a Babkával, csodálkozva mondta, hogy nem tudja mi történt, kik látogatják a fiát, - minden nap mások -, de a betegség megfordult, elindult a gyógyulás útján. Ekkor Babka elmondta, hogy ő volt a baptista testvéreknél, és kérte, hogy imádkozzanak érte. Otthon ők is és a gyülekezet is imádkozott, és a jó Isten meghallgatta imáikat. Így ő már úgy jött újra Budapestre, hogy biztosan meggyógyul a fia. Az orvos ezen nagyon elcsodálkozott. Apukám még jó ideig kórházban volt, mire haza mehetett. A testvéreknek köszönhetően szép lassan kezdte visszaszedni a leadott kilókat. Egyetlen dolog maradt vissza, ami egész életében elkísérte: amikor evett, a jobb oldali arca mindig erőteljesen izzadt. Mindig ott volt a zsebkendő a kezében, és sokszor le kellett törölnie. Nem volt zavaró az asztaltársaságnál sem. Ha valaki rákérdezett, elmondta. Mi is megkérdeztük, elmondta és tudomásul vettük. Elérkezett a hazamenetel ideje, de nem koporsóban, mint az orvos gondolta, hanem vonattal, és már nem volt fertőző beteg. De még hosszú ideig nem tudott dolgozni. Az ő gyógyulását az egész család és környezete csodaként élte meg. Senki nem lett tífuszos Körtefapusztán, ahol laktak. A Babka mindig azt mondta, hogy szerinte a hajón sem kapta el senki. Valószínű, hogy a helyi orvos azért hívta félre a Babkát, hogy megmondja neki, hogy ott Körtefapusztán nem tudja meggyógyítani, viszont ha a papírra ráírná, hogy mi a baja, akkor senki nem vállalná a szállítását, és tényleg nem tudna segíteni. Ez volt tehát a titok.

Apukám is elért abba a korba, hogy nősülni szeretett volna. Akkoriban az ismerkedés helye általában a gyülekezet volt, vagy a nem vallásosak a különböző bálokban ismerkedtek.

Édesanyám

Anyukám, Bóna Mária 1920. április 20-án született Kunszentmiklóson, a család negyedik gyermekeként. Édesanyja Pokornyik Julianna, édesapja Bóna Gábor. Anyukámék kilencen voltak testvérek. A nagymama első férje korán meghalt, abból a házasságából született Juliska, (Matics Julianna, később Duchaj Istvánné). Mint egy kislánnyal élő özvegyasszonyt vette feleségül a nagypapa, Bóna Gábor. Ebből a házasságból született Gábor, Rozika, Sándor, Mariska (az anyukám), Józsi, Piroska, Imre, Ferenc. Sándor fiatalon meghalt, a kunszentmiklósi „öreg" temetőben van a sírja, a nagypapa-nagymama sírjával egy helyen.

Bóna nagymama, nagypapa

A II. világháborúban Józsefet a katonaságtól elvitték a frontra (orosz), és ott az első ütközetben elesett, meghalt. A nagymama egészen az l960-as évekig várta vissza, nem akarta elhinni, hogy a fia nem jön többé haza. Nem hitte el, amit a visszajött katonatársak mondtak, akik meghozták a hírt, hogy elesett az ütközetben. Kerestették a Vöröskereszttel is, de csak az elhalálozás tényét tudták közölni, illetve, hogy „nem jött haza a frontról".

Anyukámék tanyán éltek, gazdálkodtak, volt egy kevés földjük, de az nem tartotta el a családot, ezért napszámba (nagyon kevés pénzt, de inkább terményt kaptak, azt is keveset) jártak dolgozni az akkori birtokos gazdákhoz. Nagyon nehéz volt akkor az élet. Anyukámnak és testvéreinek már korán el kellett kezdeni dolgozni. Még iskolába sem jártak, vigyázni kellett az állatokra, legeltetni őket, gondozni, kihajtani a legelőre, vigyázni, hogy ne menjen „tilosba" a jószág (mármint a vetésre, vagy a szomszéd gazda földjére). Nagyon kevés ruhájuk volt, azt is egymástól örökölték, nyári cipőjük sem volt, mezítláb jártak. A lábuk sokszor kisebesedett, tüskébe léptek, a kavicsok feltörték, de másnap újra ki kellett menni az állatok után, meg dolgozni a földekre. A nagymama szeretgette őket, ellátta a sebeiket, kimosta, aztán aludttejet rakott rá (fertőtlenítés, meg gyulladáscsökkentés végett),és bekötötte, de másnap újra csak menni kellett. Ahogy nőttek (mármint 8-10 évesek lettek) együtt mentek a gazdákhoz napszámba kapálni, aratni, termést betakarítani, meg mindent megcsinálni, amit a földekkel kapcsolatban kellett. Volt, amikor lóval szántottak, de többnyire ökörrel. (nem voltak gépek, traktorok). Az ökröket vezetni kellett (mert buták, és nem akartak arra menni, amerre kellett), és az 5-6 éves lányoknak, fiúknak kellett megfogni az ökör fején (szarvánál) lévő kötelet, és kényszeríteni arra, hogy a barázdában menjen, hogy mindenütt fel legyen szántva a föld. Az ökör persze nem akart arra menni, és hát a fejét rángatta jobbra-balra, és sokszor a gyereket is magával rántotta, és ha nem figyelt az, aki az ekét fogta hátul, hát gyorsan előfordult baleset, hogy az ökör rálépett a gyerekre. A lovak okosabbak, de azokat is kellett vezetni. A ló gyorsabb is az ökörnél, a lónak a szájában lévő „zablát" kellett megfogni és úgy vezetni, de ha nem szedte a gyerek elég gyorsan a lábát, hát a ló szépen letaposta a sarkát. Amikor tehenekre kellett vigyázniuk, nagyon sokszor előfordult, hogy a fázó, meztelen lábukkal bizony a tehén friss trágyájába álltak bele, úgy melengették a lábukat, míg a „tehénlepény" ki nem hűlt.  Amikor a „tehénlepény" megszáradt, össze kellett szedni, és vitték be a tanyára, mert azzal tüzeltek a sparheltben. A sparhelt a tűzhely volt. Kb. 1 méter x 80 cm-es, a teteje fekete, öntött vas. Volt benne sütő is. A tűztér és a sütő fölött a sparhelt teteje 3 öntöttvas karikából állt. Ha nagyon nem akart égni a tűz, ott is lehetett egy kis levegőt adni, hogy meggyulladjon a kukoricaszár,(amit „bordónak" neveztek). A sparhelten főztek, melegítették a vizet, télen még az állatok ennivalóját is itt tartották.  A sparhelt széle fényes fém volt. Ha rácsöppent valami, márpedig ez sűrűn előfordult, nagyon csúnya tudott lenni. Ezért minden reggel, begyújtás előtt (amíg hideg a sparhelt), meg kellett tisztítani. A fekete öntöttvas részeket vasporral (ezt boltban lehetett venni), úgy, hogy kiszórtak egy kis port a platnira (ez a főzőfelület), és egy kis vízzel, kefével szépen rádörzsölték a vizes vasport. Persze ettől minden lábas, fazék alja szép fekete lett főzés közben. A sparhelt szélét smirglipapírral (mai neve dörzsvászon) addig kellett csuszatolni, amíg olyan fényes nem lett, mint a tükör. Ez a feladat is a kisebb gyerekeké volt. Aztán a sparheltet általában két hetente ki kellett kormozni. Ugyanis a füst elvezető csőben meg a kéményben lerakódott a korom, és akkor a füst visszafelé jött a konyhába. Ekkor szétszedték a füstcsövet, ami általában 3 db-ból állt. Ki kellett vinni az udvarra, és erre rendszeresített seprűvel kitakarítani. Ilyenkor a benne lévő korom önállósította magát, és mint fekete hópihék szálltak az egész házban, ha nem ügyesen csinálták. Utána a takarítás nem kis feladat volt. Akkoriban nem volt mosógép, így a mosást is kézzel, teknőben végezték. Minden évben főztek szappant. Mindenféle zsíros hulladékot összegyűjtöttek, vettek hozzá úgynevezett szódát, és jó sokáig egy nagy üstben főzték, és lett belőle szappan. Amikor kihűlt, feldarabolták kb. 10x10 cm-es kockákra, feltették a padlásra, hogy száradjon ki, és amikor kellett, egyet-egyet lehoztak. Hát, nem volt valami kellemes illata. (Szappant még anyukám és Piroska nagynéném is főzött az l950-es évek közepén is. Később már üzletben vásároltunk szappant. Mosóport még nem. Nem emlékszem, akkor volt-e már.) Nagyon nem szeretnék most úgy ágyneműt mosni, mint akkor: teknőben, áztatva, házi szappannal, dörzsölve, sokszor öblögetve, csavargatva, majd úgy szárítani. Aztán a vasalás: A vasaló szintén öntött vasból volt, úgy volt megcsinálva, hogy a fogantyújánál fogva fel lehetett nyitni, és a belsejébe a sparheltből kivett égő fa parazsat rakták. Az átmelegítette a talpát, és kezdődhetett a vasalás. Anyukám és minden testvére jártak iskolába. Jó messzire, a Középszenttamáson lévő tanyájukból 6 km-t kellett gyalogolniuk. Anyukám nagyon szeretett iskolába járni, mindig kitűnő tanuló volt. Azonban sokszor csak felváltva mehettek iskolába, mert nem volt cipőjük,vagy olyan ruhájuk, amiben elmehettek volna. Akkor még osztatlan iskolák voltak, egy tanító tanította mind a 6 osztályt, egyszerre. Az egyik tanítója azt mondta a szüleinek, hogy őt nem érdekli, hogy nincs cipője a gyereknek, ha olyan idő van, hogy otthon is mezítláb szaladgál, meg dolgozik, akkor az iskolába is jöjjön el mezítláb. Így anyukámék csak télen jártak felváltva iskolába. Korán reggel a nagymama főzött egy nagy fazék krumplit, azt még forrón, héjastól belerakták a zsebükbe, hogy melegítse a kezüket. Aztán az volt a tízórai, meg az ebéd egyben. Tarisznyájuk volt, abba tették az egy-két könyvet, mert a többit nem tudták megvenni. Nem volt füzetük, hanem palatáblájuk, amire krétaszerű palavesszővel írtak. Így nagyon oda kellett figyelni az órákon, mert nem tudták a füzetben hazavinni és otthon gyakorolni a feladatokat, mert mindig le kellett törölni, ha új feladat következett. Később egy nagyon szigorú tanítót kaptak, aki szinte megfélemlítette a gyerekeket, hogy fegyelmet tartson, és mind a hat osztályt egyszerre tudja tanítani. Ez a tanító sokszor alkalmazott testi fenyítést is, körmöst adott, meg nádpálcával tenyerest, és meg is verte a diákokat. Nemcsak a rossz magatartás miatt, hanem ha valamit nem tudtak megmondani. Akinek éles esze volt, meg szorgalma, azok kevesebbet kaptak, de sokszor nekik is kijutott a nádpálcából. Minden évben volt vizsga, minden tantárgyból. A vizsgára meghívták a városi elöljárókat, meg a földbirtokos nagyságákat, és hát a vizsgán mutatták be, hogy mit tanultak. Ilyenkor a jól felelő gyerekeknek adtak egy kis cukorkát, édességet. Ez volt az elismerés. Anyukám minden évben „dicséretes" bizonyítványt kapott. Szeretett volna tovább tanulni, még ez a szigorú tanító is mondta a szülőknek, hogy jó lenne, ha tanulhatna a Maris, de mivel szegények voltak, és sokan voltak testvérek, így nem lehetett. Neki is dolgoznia kellett, mint a többieknek. A hatodik osztály elvégzése után még három évet járt a gazdasági népiskolába. Ez már nem volt kötelező, de a szülei ezt még bevállalták.

Bóna Mária bizonyítványa

A nagycsalád békességben és szeretetben élt, dolgozott, segítették egymást. Hétvégeken jártak a kunszentmiklósi református templomba, a szülőkkel együtt. Általában felpakolták a családot a lovas szekérre, és együtt jöttek Istentiszteletre. De sokszor gyalog tették meg az utat Kunszentmiklósra és vissza. A Pünkösdi Misszió Kunszentmiklósra is eljutott. Anyukám és családja 1932-ben tért meg, és bemerítkeztek. Ettől kezdve jártak a frissen megalakult kunszentmiklósi pünkösdi gyülekezetbe, ahol nagyon sok áldásban volt részük. Sok megtapasztalásuk volt, ami erősítette a hitüket. Együtt imádkoztak, ha beteg volt valaki, imádkoztak érte, és meggyógyult. Sokszor elmeséltek egy történetet: Járt a gyülekezetbe egy ember, akinek beteg volt az egyik karja, nem tudta kinyújtani, és mivel nem tudta mozgatni, már el is sorvadt. Könyöktől felfelé meg volt merevedve. A gyülekezetben imaórán elhangzott egy felhívás, hogy ha valaki beteg, és akar meggyógyulni, menjen előre. Ez az ember előre ment. A pásztor elkezdett érte imádkozni, és imádkozás közben azt mondta neki: „Nyújtsd ki a kezedet!" Az embernek abban a pillanatban meggyógyult a keze, ki tudta nyújtani, az izmok is meggyógyultak, normál vastagságúak voltak, és az erő is visszatért bele. Anyukám ennek szemtanúja volt. Ez olyan bizonyság volt a gyülekezetben, hogy sokan kezdtek el járni, és sokan meg is tértek. Több testvér is elmesélte ezt az esetet. A testvérek segítettek egymásnak a munkákban is. A fiatalok hétköznap is összejöttek az imaházban, énekeltek, imádkoztak, tanulmányozták a Bibliát. Ezekben az években a Podobni család Körtefa pusztán élt. A pünkösdi misszió oda is elért, és apukámék is csatlakoztak a közösséghez. Apukám testvére, Sándor bátyánk volt a gyülekezet vezetője. Nagyon komoly hívő ember volt. Ahogy én visszaemlékszem, egy nagyon csöndes beszédű, jó humorú, mosolygós ember volt. A gyülekezetek akkor is látogatták egymást, sok közös alkalmat szerveztek. Ezek az alkalmak adtak lehetőséget a fiatalok ismerkedésére is. Így ismerkedett meg apukám az anyukámmal. Az ismerkedésből udvarlás lett. Az udvarlás abban az időben csak este volt elképzelhető. Nappal, korán reggeltől egészen sötétedésig bizony csak a munka volt. Ezért apukám is esténként járt udvarolni Körtefapusztáról Középszenttamásra. Ez kb. 10 km távolság volt. Ma ez semmiség, de gyalogosan, vagy lóháton azért más volt. A fiatalok csak más családtagokkal és általában az egyik szülő jelenlétében lehettek együtt. Biztosan nem volt egyszerű így szerelmet vallani, no meg megkérdezni, hogy esetleg a leányzó hozzámenne e feleségül a fiúhoz (fiatalemberhez).Apukám azért egy héten többször is megfordult a Bóna tanyán, nyáron is, télen is. Általában lovon. Nyáron nem volt éjszaka túl sötét, világított a hold, meg a csillagok. Viszont télen más volt a helyzet. Sokszor volt olyan köd a sötétség mellett, hogy a ló fülét sem lehetett látni a lóhátról.

A Bóna tanya. Bal szélen Bóna nagypapa, nagymama, jobb szélen Piroska nénnye és anyukám.

Ilyenkor apukám inkább ráhagyatkozott a pacira, mert tudvalevő, hogy a lovak nagyon jól tudnak tájékozódni, és a vaksötétben is hazavitte apukámat Körtefa pusztára. Ehhez azért kellett bátorság apukám részéről, mert hát a ló mégiscsak ló, és mi van, ha idegen tanyára keveredik. Bizonyára az ottani kutyák nem igen vették volna tudomásul, hogy szegény ló a gazdájával együtt eltévedt, hanem megcincálták volna őket, míg valaki segítségre nem megy. Aztán egyszer az udvarlásból lánykérés lett. Apukám nem vitt magával kérőt (nagybácsit), hanem saját maga kérte meg a Bóna Mariskát! (Biztosan innen származik a családban elterjedt mondás, hogy „jobb, ha az ember a saját szájával eszik, mintha máséval enne". És hát milyen igazság ez! Ha más szájával ennénk, sosem laknánk jól.)Bóna nagypapa nem egykönnyen mondta ki, hogy feleségül adja Mariskát. Volt mindenféle kifogás: nagy a család, kell a munkáskéz, meg hát különben is nincs stafírungja, nem tudnak neki hozományt, földet adni. Meg aztán hol fognak lakni? Pali fiam el tudnád e tartani a Marist is, meg majd a családotokat is? – kérdezte. Úgy látszik, apukám talpraesett választ adott. Ugyanis azt mondta: „Bóna Bátyám! Én nem stafírungot, nem hozományt kértem. Én a Mariskát kértem feleségül! Ha csak az a ruhája van, ami rajta van, nekem úgy is jó. Van egy pár hold föld, amin gazdálkodok, lakni is tudunk az édösanyám házánál, van ott egy szoba nekünk is. Aztán bízunk a jó Istenben, ad majd erőt, meg egészséget, dolgozunk és gondoskodunk a családról." Úgy látszik, tetszett ez a beszéd a nagypapának, és hát odaígérte Mariskát Palinak. Nagy volt a boldogság. Az esküvőt őszre, betakarítás utánra tervezték. De hogy mindenki tudjon róla, hogy a Podobni Pál eljegyezte a Bóna Mariskát, apukám vett egy jegygyűrűt anyukámnak.

Anyukám gyűrűs menyasszony

Ez abban az időben igen nagy szám volt ám! Egy bicikli árán vette meg apukám azt a gyűrűt. Anyukám hordta is büszkén, mindig az ujján volt. Hanem egyszer aratáskor azt vette észre, hogy nincs meg a gyűrű! Volt is nagy ijedtség! Próbálta azt keresni mindenki, aki csak épkézláb volt, meg aki nem is. De hát a cséplőgépnél ugye ott volt a pelyva, a szalma, meg a csépelendő búzakévék asztagban, és minden területen dolgozott mindenki, és ki tudja, hogy hol eshetett le az az arany karika. Szóval, mindent tűvé (illetve gyűrűvé) tettek, mégsem került elő. Nagy volt a szomorúság. Most mit mondjon a Palinak? Mit fog az szólni? Miért nem vigyázott rá jobban? Este mikor megjött Pali, nagy szomorúan mondta el neki, hogy mi történt. Ő nem háborodott fel,nem kért számon semmit, csak annyit mondott: „Mariskám! Én gyűrű nélkül is szeretlek! Nem a gyűrűt akarom én feleségül, hanem téged! Ha elveszett, hát elveszett."

Így aztán a további jegyesség gyűrű nélkül is fennmaradt, majd a házasság is működött, hosszú-hosszú évtizedeken át. Ősszel kitűzték az esküvő napját: 1941. október 25. Arról nem meséltek sosem, vagy legalábbis nem emlékszem, hogyan történt, volt-e mennyegzői vacsora, csak annyit hogy a Körtefapusztai Gyülekezetben volt.

A cséplőgép tetején anyukám áll. A kép bal szélén a Bóna nagypapa kalapban.

Édesanyám és Édesapám

Azt azonban sokszor elmesélték, hogy kaptak nászajándékot. Anyukám egy cseréptálat, ami még az édesanyjáé volt. Apukám kettő bögrét. A tál és az egyik bögre a mi konyhánkat díszíti. (Ezek a tárgyak közel 100 évesek! Megjegyzem, hogy nem csupán ezek maradtak ránk, hanem a dédnagypapa - Bóna János - által készített karosszék is. Lásd: Jegyzet.)

Bóna János által az 1890-es évek közepén készített karosszék oldal és elölnézetben.

 

 

 

 

 

 

 

 

Mivel a betakarításon túl voltak, így csak a ház körüli munkák és a jószágok ellátása volt a napi teendő. Nászút persze abba az időben szóba sem jöhetett, meg nem is volt divatban. Az ifjú pár Körtefa pusztára költözött, a Babkáék házába. Érdekes lehetett, mert ott lakott a Babka egy szobában, ott lakott István, apukám idősebb bátyja a feleségével és 2-3 gyerekével szintén egy szobában, és ott lakott a középső testvére a feleségével, gyerekével a melléképületben lévő nyári konyhában. Apukámék is kaptak egy szobát.

Anyukám fiatalasszonyként

A konyha közös volt, közösen főztek. Ott lábatlankodtak a gyerekek is. El tudjátok ezt ma képzelni? Anyós, három menyecske, három férfi, meg egy csapat lurkó, egy fedél alatt?Sparhelten, kukoricaszárral, csutkával tüzelve? Szerintem ma ilyen elképzelhetetlen. Ennek ellenére anyukám mindig azt mondta, hogy szinte soha nem volt köztük veszekedés, civakodás. Mindenki azt ette, amit főztek, sütöttek közösen. Ha mégis volt valami duzzogás, a Babka, mint jó közvetítő politikus (ma talán mediátor), mindig el tudta simítani az ügyeket, úgy hogy nem volt dúlás-fúlás, mormogás.

Fürdőszoba nem volt (másoknak sem). Télen, a sparhelten megmelegítették a gyűrűskútról behordott vizet egy nagy fazékban, aztán mindenki a saját szobájában lerendezte a tisztálkodást egy nagy lavórban. Nyáron annyival volt könnyebb, hogy kint az üstben melegítettek vizet, meg sokszor a nagylavórban a nap felmelegítette, és a kamrában vagy az istállóban tudták elvégezni a tisztálkodást. Ennek az volt az előnye, hogy a szennyes vizet csak kiöntötték az udvarra, nem kellett a lakáson keresztül kihordani, mint télen.

Ekkor már javában dúlt a II. világháború, de Magyarországon még nem voltak harcok. Sok mindent lehetett hallani, nehéz volt a megélhetés, de viszonylag még nyugalom volt. A szüleim tehát Körtefa pusztán éltek, a nagy Podobni családban, békességben, szeretetben. Közösen művelték a földeket, szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, szedték fel a terményt. Férjek, asszonyok, nagyobb gyerekek, mindenkinek meg volt a maga feladata. Amikor valamelyik feleség kisbabát várt, annyival volt könnyebb dolga, hogy a Babkával a konyhán főzött, meg vigyázott a tanya udvarán lévő kisebb-nagyobb gyerekekre, és ellátta a jószágokat. Ilyen körülményekbe született meg 1942. november 4-én Irénke nővérem.

Nem kórházban, hanem otthon a tanyán. Szülőotthonról a szegény ember nem is álmodott, meg pénze sem volt rá. A szülést természetes dolognak tartották. Igaz, a „városban", Kunszentmiklóson volt bábaasszony, és ha a család idősebb asszonya, vagy a Babka úgy látta, hogy segítség fog kelleni, akkor az apukát (férjet) gyorsan elküldték egy lovas kocsival, hogy hozza már el a bábaasszonyt. Télen ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Anyukám mindig mondta, hogy szerencsés volt az az anyuka, akinek ősszel született meg a babája, mert télen nem volt olyan kemény munka, és így kicsit többet lehetett a gyerekeivel.

Tavasszal aztán folytatódott a földeken a munka, és akkor már az anyukának is menni kellet dolgozni. Vitték magukkal a pár hónapos babát, és ha volt egy kicsit nagyobb gyerek, akkor ő vigyázott rá a föld szélén, ha nem, akkor szalmából készítettek egy kis kuckót, és oda tették. Mikor visszaértek a kukoricasor kapálásból, fél- egy óra múlva, megitatta, ha kellett megszoptatta, megetette és újra indult a munka. Aratáskor vitték ki az újszülötteket is a gabona táblához, hogy az anyuka kéznél legyen, ha szoptatni kell. Bizony sokszor sírtak a kicsi babák, de hát nem volt mit tenni, nem volt „bébiszitter". A családok elég nagy létszámúak voltak, sok gyerek született. Így teltek a hétköznapok Körtefa pusztán. Közben minden vasárnap volt Istentisztelet az imaházban. Az imaház egy család által erre a célra rendelkezésre bocsátott nagy „tisztaszoba" volt. Azt rendezték be gyülekezeti teremnek. Ahogy a szüleim mesélték, még hétköznap este is összejöttek bibliaórára, imaórára. Szombat este meg a fiatalok gyűltek össze énekelni, imádkozni, beszélgetni, természetesen a lelkipásztor jelenlétével, vezetésével. Nagyon aktív gyülekezeti élet volt, annak ellenére, hogy nagyon sokat dolgoztak, kora reggeltől késő estig, és utána még elmentek a gyülekezetbe. Abban az időben voltak olyan prédikátorok, akik járták a vidéket, és vitték az evangélium üzenetét, és ha történetesen hét közben ért oda, akkor estére gyorsan összehívták a testvéreket egy Istentiszteletre. Nagyon sok áldásban volt részük, sok gyógyulásnak lehettek tanúi. Abban az időben orvoshoz sem úgy jártak, ahogy manapság. Egyrészt messze volt, a városban, másrészt sok pénzbe került, az orvosságról nem is szólva. Anyukám sokszor mesélte, hogy ha valaki megbetegedett, akkor első dolog volt, hogy imádkoztak érte, és meggyógyult. Amikor a Margit nővérem születése után a lábai trombózisosak lettek, nem használtak a gyógyszerek, feküdnie kellett, nagyon fájtak a lábai. Egyik nap egy vendég prédikátor érkezett a tanyára. Ő nem tudott elmenni az Istentiszteletre. Az alkalom után apukám elhívta a prédikátort, hogy imádkozzon érte.  Anyukám ott úgy átélte a gyógyulás örömét, hogy azon nyomban fel tudott kelni, elmúlt a fájdalom, eltűnt a trombózis. A szüleimnek nagyon nagy hitük volt. Nagyon sokszor tapasztaltak hasonlót az életükben. Aztán nagyon sok, mai nyelven mondva „népi gyógymódot" ismertek és alkalmaztak. Az idősebbek átadták a tapasztalataikat a fiatalabbaknak, általában az anyukáknak. Ők tudták, hogy melyik növény teája mire jó. Orvoshoz tényleg csak akkor fordultak, ha már ezek a dolgok kimerültek.

Bóna József, mint katona.
(Ezt a képet nem sokkal a halála előtt küldte haza.)

Közben a világ dolgai rossz irányba fordultak. Az ismert történelmi események miatt a félelem, a bizonytalanság Körtefa pusztára is elért. 1944 tavaszán, amikor Magyarország német megszállás alá került, az embereknek nem maradt más kapaszkodó, csak a hit. (Érdekes megtapasztalás, hogy amikor az ember körül nagy a baj, sokkal könnyebben fordul Istenhez).

A szovjet csapatok is egyre közelebb kerültek Magyarország határaihoz. A háborús helyzet nem kímélte a családokat, a férfiakat besorozták, alig egy hónap kiképzés után már vitték is a frontra őket. Ahogy a fentiekben írtam, anyukám testvérét is besorozták Kiskunhalasra, ősszel. Anyukám és Piroska nagynéném kísérték el. Akkor találkoztak utoljára.Egy hónap múlva kaptak tőle levelet, hogy elindultak a keleti frontra. Ő homlok-géppuskakezelő volt. Később már csak a bajtársaktól tudták meg, hogy az első ütközetben elesett. Nem volt egyszerű ezt tudomásul venni. A német csapatok elkezdtek visszavonulni, a szovjet csapatok előrenyomulni, mindkét csapat nyomában rengeteg fájdalom, keserűség maradt. A jó Isten őrző kegyelme, hogy a közvetlen családban nem történtek drasztikus események, de éppen elég volt ép ésszel elviselni a különböző zaklatásokat. Nem volt elég, hogy ami élelmet találtak, elvitték, hanem még a gazdasági eszközöket, állatokat is, nem beszélve arról, hogy a fiatal lányok, asszonyok megbecstelenítése is nap, mint nap megtörtént. A fiatalabb férfiakat, akiket valami oknál fogva nem vittek el katonának, katonaszökevénynek, vagy árulónak, ellenségnek gondolták, és sokszor ott helyben lelőtték őket. Ezért a család, az idősebb asszonyok, sokszor bújtatták a lányokat és a férfiakat különböző rejtekhelyekre, pincébe, odúba, szalmakazalba vájt üregbe, aminek az a veszélye volt, hogy sokszor átdöfködték a katonák, úgymond „ellenséget" keresve. Ha megtaláltak egy bújtatott személyt, a családot is büntették, nem egyszer egyszerűen csak lelőtték őket. Néhány dokumentumfilm eléggé hitelesen dolgozza fel ezeket az eseményeket. A mi korosztályunk még a szüleink elmeséléséből tudja, hogy ezek megtörténtek, de az utánunk következő nemzedék már nemigen hall róla, és olyan távolinak tűnik, meg hihetetlennek, amikor egy-egy filmben látunk hasonlót. Még gyerekkoromban, és később is, sokszor hallottam a kunszentmiklósi gyülekezetben egy bizonyságot, amit a szüleim is megerősítettek. A Szedria-pusztai tanyán, - ahol szintén több hívő család élt, és ott is volt pünkösdi gyülekezet, - történt az eset. Az egyik családban az anyuka a pár napos csecsemőjével a tisztaszobában az ágyban volt. Ott volt a férje is. Kintről hallották, hogy a katonák ellenséget keresnek, és minden lakásba berontanak és kegyetlenkednek, főleg az asszonyokkal. Ebbe a házba is ketten rontottak be. Az egyik a férjet falhoz állította, géppisztolyt szegezve rá. A másik vigyorogva esett neki a fiatalasszonynak, nem törődve azzal, hogy a pici baba ott volt az ágyban. A fiatalasszonyt ellenállása közben lerángatta az ágyról, és meg akarta erőszakolni. Az asszonyka mást nem tudott tenni, mint hangosan el kezdett imádkozni. Egy-két mondat után a magyarul hangzó ima átfordult „nyelveken" történő imádságba, amit sem a fiatalasszony, sem a férj nem értett. Azonban a férjet őrző katona kirohant a szobából, és nem sokkal utána az erőszakoskodó is, és a szemtanúk elmondása szerint hanyatt-homlok menekültek a tanyáról, szinte remegtek, nem mondtak semmit, nem vittek el semmit sem. A szomszédok nem tudták mire vélni a dolgot, és amikor beóvatoskodtak, azt hitték, hogy az egész családot halva találják, ezzel szemben az asszonyka még mindig nyelveken, felemelt kézzel imádkozott, a férje pedig az ajtónál szintén imádkozott. Amikor a prédikátornak elmondták mi történt, együtt adtak hálát Istennek a szabadulásért. A prédikátor valószínűsítette, hogy az asszony a katona anyanyelvén imádkozhatott, és a Szentlélek megdorgálhatta a katonát, úgy hogy az szinte fejvesztve menekülni kezdett. Isten ma is tud csodát tenni. Apukám mindkét testvérét elvitték katonának. Őt is elvitték „levente-képzésre", ahol „katonásdit" tanítottak nekik. A jó Isten kegyelme folytán azért nem kellett bevonulnia, mert a Babka özvegy volt, és egyedüli férfi apukám volt a családban, így maradhatott otthon. Ő gondoskodott az egész családról. Persze a munkából mindenki kivette a részét.

Anyukám, Piroska nénnye, Irénke, Margit a középszenttamási tanyán 1947. tavasz

1945. április 20-án megszületett Margit nővérkém. Ekkor ugye már a harcok elmúltak, a csapatok visszavonultak, nagy pusztítást hagyva maguk után. Kicsit fellélegeztek, de a szegénység igen nagy volt. A bizonytalanság is, hogy ki, mikor tud hazajönni a katonaságtól, hazajön-e egyáltalán, vagy nyomtalanul eltűnt, esetleg hadifogságra vitték. Az életnek menni kellett tovább. A vidéken élőknek talán annyival volt könnyebb, hogy az élelmet meg tudták termelni, tudtak mit enni, volt az állatoknak is ennivaló, de nagy volt az adóteher is, kellet az ország újjáépítésére. Ebből az időből is fennmaradt egy kedves anekdota: Anyukáméknak éppen nem volt tehenük, nem volt tehéntej. Akkoriban nem volt ám babatápszer, meg bébiétel! A tehéntejet hígították felesbe, később kétharmadosra, majd teljes egészében azt adták a kicsinek. Margit nővérem is eléggé beteges volt, vékonyka, soványka. Apukámék nem tudtak tehenet venni, így hát vettek egy kecskét. Ennek a kecskének a tejével etették Margitot. Ő szerette is, jócskán iszogatta a cumisüvegből. Csodák csodája, hirtelen fejlődni kezdett. Egy kettőre utolérte a kortársai súlyát, sőt gyorsan frissen meg is haladta. A fennmaradt anekdota az, hogy Margitunk kövérke lett, és hát, mint a többi gyerek, megtanult járni. Igen ám, de a többiek már ugrálgattak is. Margitnak azonban nem sikerült. Mindig nekirugaszkodott, de csak a nagy sóhaj volt, a lábai nem tudtak elemelkedni a földtől, mert a popsija visszahúzta. Apukám testvérének ez igen-igen tetszett, és mindig kérte, hogy: „Marickám ugorjál, Marickám ugorjál!" Hát Maricka próbált is, de csak a popsi billent, meg a fejecske előre. Sanyi bácsi ezeken igen jót nevetett. Margitunk úgy megerősödött a kecsketejtől, hogy a mai napig is látszik rajta.

A Bóna család 1946.-ban

Mire kezdtek volna az emberek megnyugodni, jött a hír, hogy a háború után az országhatárokat megint át akarják szabni. Mivel ebben nem tudtak megegyezni a politikusok, elhatározták, hogy „tiszta" országokat akarnak. Ez főleg Csehszlovákiára vonatkozott, ahol a lakosság 1/3-ad része magyar volt. Ők minden áron szabadulni akartak a magyaroktól, és azt akarták, hogy a valamikori szlovákok menjenek Csehszlovákiába. Ez a hír már l946 nyarán elterjedt. A következő oldalon rövid történetet olvashattok a hivatalos verziókról.

A gyakorlatban azonban sok-minden másképpen volt. Ezt én a szüleim elbeszéléséből tudom. Tehát 1946-ban még csak hír volt.

„1946. február 27. | A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírása
Szerző: Tarján M. Tamás„Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság [...] Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén.

Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!"
(Részlet a Sloboda című magyarországi szlovák lap felhívásából)

1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a két ország áttelepítés révén kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.

Bár az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén ismét sötét fellegek gyülekeztek a felvidéki magyarság feje felett. Tekintve, hogy Magyarország de facto a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, Csehszlovákiát pedig a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, északi szomszédunk összehasonlíthatatlanul jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Benes által kihirdetett jogfosztó dekrétumok pedig egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni. Prága az 1938-39-es széthullást a kisebbségek aknamunkájával magyarázta, és mivel formálisan a győztesek közé tartozott, nem kellett figyelembe vennie Gyöngyösi János külügyminiszter ajánlatát, aki a területtel együtt szívesen fogadta volna a Felvidék magyarságát.

Benes természetesen hallani sem akart az 1937-es határok revíziójáról, hanem deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálta", tehát megpróbálta „visszaolvasztani" a maga nemzetébe (természetesen olyan emberekkel történt mindez, akiknek az ősei sosem voltak szlovákok). Mindamellett pedig ott voltak a Benes-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen amellett, hogy javította az asszimiláció esélyeit, a kollektív jogfosztás Budapesttel szemben is kiváló zsarolási alapot nyújtott.

Ennek az előnynek tudható be, hogy 1945 decemberében, majd 1946 februárjában Gyöngyösi János tárgyalóasztalhoz ült Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, február 27-én, Budapesten pedig megkötötte vele a hírhedt lakosságcsere-egyezményt. A szerződés az áttelepülést paritásos alapon kívánta megvalósítani, vagyis a tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát. Paradox módon Gyöngyösiék részéről ez az egyezmény az időnyerést szolgálta, hiszen február 27-e után kissé enyhült a felvidéki magyarok helyzete – ritkultak a vagyonelkobzások és az elbocsátások –, a lakosságcsere-program megindulásának időpontja pedig sokáig homályba burkolózott.

Gyöngyösi és Clementis 1946 őszére tervezték az áttelepítés megkezdését, miután azonban a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt. Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Clementis és a csehszlovák külügy aztán idővel mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.

Az áttelepítés első hulláma 1947 decemberéig tartott, majd 1948 tavaszától – számos megszakítással – 1949 nyaráig további transzportok keltek át a csehszlovák-magyar határon.

Azt persze gyorsan le kell szögeznünk, hogy a felek lehetőségei egyáltalán nem voltak azonosak: míg honfitársainkat egy felsőbb akarat kényszerítette távozásra, addig a hazai szlovákság körében nacionalista szervezetek kampányoltak annak érdekében, hogy minél többen kezdjenek új életet a Felvidéken. A magyarok körében szó sem volt ilyesmiről, az áttelepülők legtöbbször egész életüket, mindenüket hátrahagyták, hogy Magyarországon – szerencsés esetben egy szlovák család helyén – próbáljanak zöld ágra vergődni.

Mindehhez társult, hogy Prága egyáltalán nem törekedett a kvóta betartására: annak ellenére, hogy mindössze 60 000 szlovák jelezte áttelepülési szándékát, a határ túloldalán több mint 76 000 embert kényszerítettek otthonuk elhagyására. Szomorú és értelmetlen epizódja volt ez a két nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy terv" látszólagos haszonélvezője, a csehszlovák kormány sem érte el célját, ugyanis a homogén nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem tudta megvalósítani."

Forrás: www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1946_februar_27_a_csehszlovak_magyar_lakossagcsere_egyezmeny_alairasa/

„A kitelepítésekre és áttelepülésekre 1947 júliusa és 1948 nyara között került sor, amikor mintegy 110 ezer magyar nemzetiségűt kényszerítettek otthona elhagyására és ezzel szemben, a széleskörű agitálás ellenére „csak" nagyjából 73 ezer szlovák hagyta el hazánkat. Bár a Magyar Áttelepülési Kormánybiztosság igyekezett a lakosságcsere keretében betelepülő magyar családokat, rokonokat lehetőleg egy helyre, vagy egy adott környékre telepíteni, ez a gyakorlatban sajnos meglehetősen ritka volt."

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csehszlov%C3%A1k%E2%80%93magyar_lakoss%C3%A1gcsere

http://www.mtva.hu/en/sajto-es-fotoarchivum/65-eve-1947-aprilis-12-en-kezdodoett-meg-a-magyar-csehszlovak-lakossagcsere

MAGYAR-CSEHSZLOVÁK LAKOSSÁGCSERE

Az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovákiába a trianoni béke után az alig 2 millió szlovák mellett több mint egymillió magyar került. Az 1938-as első bécsi döntés a Felvidék déli, tisztán magyarlakta sávját visszacsatolta Magyarországhoz. A második világháború után a győztes nagyhatalmak visszaállították Csehszlovákiát, ahol a Benes-dekrétumok kimondták a magyarok kollektív bűnösségét. A felvidéki magyarokat megfosztották állampolgári jogaiktól, sokakat egyszerűen áttettek a határon, mintegy 40 ezret a németek kitelepítése után elnéptelenített Szudéta-vidékre deportáltak, s megkezdődött a reszlovakizáció, amely úgymond lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak" a visszatérésre az anyanemzethez, praktikusan a kitelepítés elkerülésére és állampolgárságuk megtartására, ha szlováknak vallják magukat. Csak ezután született meg - a nagyhatalmak nyomására - 1946. február 27-én a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény. Ennek alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról.

Áttelepülésre azonban csak 59 774 szlovák jelentkezett, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak, ugyanakkor Szlovákiából 76.616 magyart szállítottak át Magyarországra. Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot, a magyarok visszakapták állampolgárságukat. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam a mai napig nem tűzte napirendre."

Érdekes olvasmány lehet:

http://www.archivnet.hu/politika/csehszlovakmagyar_lakossagcsere_es_deportalasok.html1946. évi XV. törvény: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8233

A fentiek voltak a hivatalos érvek, állásfoglalások. A gyakorlat azonban nem igen hasonlított a hivatalos verziókra. Anyukámék sokszor elmesélték, mert mi is kíváncsiak voltunk, már amikor értettünk is belőle valamit. Sokáig azonban nem beszéltek róla, mintha valami titkos dolog lett volna. Megpróbálom visszaidézni, amiket tőlük hallottam.

Mint azt már az előzőekben említettem, a Babkáék szlovák nemzetiségűek voltak, és az összeíráskor szlovák nemzetiségűnek vallották magukat. Ezzel nem is volt mindaddig probléma, amíg a fenti „lakosságcsere egyezmény" nem lépett életbe. A Podobni család minden tagja magyarul beszélt, magyar iskolába jártak, mindegyikük elvégezte az akkor kötelező 6 osztályt. A közvetlen családtagok még beszéltek szlovákul, vagyis tótul. Még apukám is tudott egy keveset, tehát megértette, hogy mit mondanak, és válaszolni is tudott. Apukám testvérei felesége szintén szlovák nemzetiségűek voltak, csak anyukám volt magyar, kunszentmiklósi születésű, kun családból származó. Ugyanakkor anyukám két nővére, a Juliska nénnye (Duchaj Istvánné, a Duchaj János anyukája) és a Rozika nénnye (Kuti Istvánné, a Kuti Anyicska nagymamája) szlovák nemzetiségű férjet választottak. Ekkorra már nekik is több gyermekük volt, közel laktak egymáshoz, egy gyülekezetbe jártak. Tehát amikor elkezdődött a lakosságcsere egyezmény végrehajtása, összeült a Podobni család is: Babka, a három férfi és feleségeik. A Babka szava volt a döntő. (arra nem emlékszem, hogy a három testvér egyhangúan menni akart-e, mintha úgy rémlene az elbeszélésből, hogy apukámnak nemigen tetszett az ötlet. De azt tudom, hogy anyukámnak nem tetszett a dolog, de hát neki akkor nem volt beleszólása.), és a Babka úgy döntött, hogy a földeket (a vagyont) majd Csehszlovákiában fogja szétosztani a fiai között. Akkoriban ennek nagy jelentősége volt, mert a föld volt az egyetlen megélhetés, meg a hozzá tartozó állatok, gazdasági felszerelések. Itt meg kell jegyezni, hogy a „hivatalnokok" egyértelművé tették, hogy ha valaki nem vállalja az áttelepülést, akkor azokat kényszeríteni fogják, és akkor csak egy bőröndnyi személyes dolgot vihetnek magukkal. (volt már ilyen a történelem folyamán, néhány évvel ez előtt, így a kellő hatást ezzel elérték.) Ha önként mennek, akkor vihetik a bútoraikat, az állataikat, a gazdasági eszközöket, sőt még a készleten lévő takarmányt, szalmát is, meg amit el tudnak vinni. Hát ez így szépen hangzott, nem is volt a Babka részéről különösebb kételkedés.

Megszületett hát a családi döntés: aláírják, hogy részt vesznek a lakosságcsere programban. Ez után gyorsan peregtek az események, számba vették a hivatalos szervek, hogy milyen vagyonnal rendelkeznek, tanya, földek, állatok, szerszámok, eszközök, takarmány stb. A Bóna család nem fogadta örömmel ezt a döntést. Három lányuk is belekerült ebbe a helyzetbe, de mivel szegények voltak, még azt sem tudták ígérni, hogy ha itthon maradnak, tudják őket segíteni. Akkoriban nagyon erős volt az a felfogás, hogy a feleségnek kötelessége a férjet mindenben támogatni, még ha nem is mindenben ért egyet. És hát a családot nem szabad szétszakítani. Még akkor sem, ha még nem volt gyermek.

Néhány hét leforgása alatt lerendeződött a papírmunka, kitűzték az időpontot, hogy mikor kell átadni a hatóságnak az itteni dolgokat. Az indulás 1947. augusztusban volt. Megtörténtek az elbúcsúzások, óriási lelki terhet hagyva az itt maradottakon, de óriási lelki terhet cipeltek a távozók is. A Körtefa-pusztán lakókat egy időben rendelték indulni. A három Podobni család, a Kúti család, a Duchaj család a Dunavecsei vasútállomásról egyszerre lett útnak indítva. Nem valami kényelmes vasúti kocsikban, első vagy másod osztályon, hanem „marhavagonokban". Ez ma a tehervagon. Nem éppen bizalomgerjesztő indulás. Egy családnak volt egy vagon, amiben a személyes holmikat is bepakolták. Felnőttek, gyerekek, kicsi, pici, nagyobbacska, mind együtt. Apukámék ekkor négyen voltak. Irénke öt éves Margitka kettő éves. Egy másik vagonban a gazdasági eszközök, takarmány, az állatok.

A vonat elindult, először Kunszentmiklós felé. Erre Irénke így emlékszik, még ma is a könnyeivel küszködve: Amikor a vonat elhagyta Szalkszentmártont, minden család teljes létszámmal a vonatablakba, ajtóba állt. Mindenkinél fehér kendő, zsebkendő. A szülők próbálták elmagyarázni a gyerekeknek, hogy a vonat a Bóna nagymamáék (anyukám szülei)tanyája mellett fog elhaladni, és mivel nem állhat meg, így tudnak búcsút venni, hogy fehér kendőkkel, zsebkendővel integetnek a sínek mellett álló, itt maradó családtagoknak.Hogy ez milyen érzelmeket váltott ki anyukám, apukám, testvéreim, és anyukám testvérei, Juliska és Rozika lelkében, azt mi talán elgondolni sem tudjuk.... A nagyobb gyerekek már valamit felfogtak ebből a búcsúzásból. Az itthon maradottakban is mély szomorúság volt. Az élet viszont ment tovább. Az útnak indítottak azt sem tudták még itthon, hogy melyik faluba fogják őket vinni, hol lesz az otthonuk, milyen házat kapnak, miből fognak megélni. Azt sem tudták, hogy mi lesz az itthon maradt, igaz, papíron a hatóságnak átadott ingó- és ingatlan vagyonukkal. Csak a bizonytalanság. De mindezeken a hitük segítette át, hogy bárhogy is alakulnak a dolgok, a Jó Isten gondoskodni fog róluk. Azt hiszem enélkül a hit nélkül talán bele is rokkantak volna. Sokszor elmondták szüleink, hogy a Babka tartotta a családban a lelket, főleg a menyeiben, és azokban a fiatal asszonyokban, akik a férjüket követték, akik magyarok voltak, abszolút nem beszélték a szlovák (tót) nyelvet. Sokat imádkozott velük az út során, meg azután is. Hogy milyen volt a marhavagonban történő utazás? – nem szívesen beszéltek róla. Mindig elszomorodtak, ha erről kérdeztük őket, tehát nem volt valami vidám. Az út, több mint egy hetet tartott. Amikor egy állomáson megállt a vonat, akkor kiszállhattak, az asszonyok az állomás mellett rakhattak tüzet, és főzhettek valamit, paprikás krumplit, levest, valami egyszerű ételt. Ott a wc-t is használhatták. Amikor a vonat ment, a vagonban vödör szolgált a szükség elvégzésére. Mielőtt a vonat elindult, megtöltötték a kannákat vízzel, hogy a következő állomásig kitartson. Az egyik ilyen megálláskor az egyik takarmányos vonat kigyulladt, nagy riadalom lett, de a férfiaknak a vasutasok segítségével rövid időn belül sikerült eloltani. Az történt, hogy a gőzös mozdonyt szénnel fűtötték, és az állomáson a mozdony is vett fel vizet, és ahogy a szenet rakták a tűztérbe, nagyon sok szikra keletkezett, ami a mozdony kéményén kirepült, és a szél ráfújta a takarmányra, ami száraz lévén, rögtön meggyulladt. Az országhatárokat akkor szigorúan őrizték, szinte a madár se repülhetett át ellenőrzés nélkül. Tehát tudták, ha átlépik a magyar – csehszlovák határt, ki tudja,mikor láthatják szülőföldjüket, szüleiket, testvéreiket. Miután átlépték a határt, az Érsekújvári vasútállomáson szállították ki őket a vagonból, a magukkal vitt holmikkal együtt. Ott ismét papírmunka következett, majd teherautóra rakták a dolgaikat, és Érsekújvártól kb. 20 km-re levő faluba, Imel-re szállították őket. Itt újabb bonyodalom kezdődött. Nem volt annyi üres ház, (Csehszlovákiában élő, de magyarnak vallott családok háza, akiket már visszatelepítettek Magyarországra) ahány család érkezett Magyarországról. Az akkor üresen álló házakba együtt telepítették a családokat, ideiglenesen, amíg a következő transzportot elindítják Magyarországra. Ez miatt egy házba telepítették be a szüleimet, Pista bátyámékat, Sanyi bátyámékkal együtt, valamint a Kúti és Duchaj családot. A Babka kapta az udvaron a nyári konyhát. Hat család egy házban!  Nem külön lakásokba, szobákba, hanem egy szobában minimum két család lakott. Szekrényekkel választották el egymástól a családokat. A Magyarországról magukkal vitt állatokat, takarmányt is egy helyen tudták elhelyezni. Dolgozni még nem tudtak. Amit itthonról vittek,azokat a tartalékokat kezdték felélni. Körülbelül három hónapig tartott ez a helyzet. Közben novemberben megszületett Juliska testvérünk, a család harmadik gyermeke. Sajnos nagyon rövidke élete volt. Pár hónapos korában szamárköhögésben meghalt. Az Imel-i temetőben temették el. Szüleinket nagyon megviselte gyermekük elvesztése, az előző hónapok viszontagsága, és a jövőjük kilátástalansága. Mindezek mellet még egyéb nehéz dolgok is keserítették az életüket. Borzalmas volt a falu népe részéről a fogadtatás. Szitkok, átkozódások, hogy a Magyarország-ról jöttek miatt kell elmenni az ő szeretteiknek, minek jöttek ide, menjenek vissza. Pedig a Magyarországról jöttek szíve is csordultig volt bánattal. Ekkor már kezdték látni, hogy nem úgy áll a dolog, ahogy azt Magyarországon előadták nekik. De már nem volt visszaút. Csak a türelem, a hit, és a bizakodás, hogy a jó Isten segítségükre lesz. Mivel a rokonság, akiket ebbe a faluba telepítettek, mind hívők voltak, nem válaszoltak ugyanolyan indulattal a helyieknek, mint amivel fogadták őket, próbálták elmondani, hogy ők nem akarnak senkitől semmit elvenni, ők ebbe a helyzetbe úgymond bele csöppentek. Nem vitatkoztak, hanem imádkoztak. Említettem már, hogy apukám testvére, a Sándor bátyánk lelkipásztor volt. Ő fogta össze a kis csapatot, és Istentiszteletet szervezett. Együtt imádkoztak, és hallgatták Isten igéjét. A falu lakossága körében ez elég nagy meglepetést okozott.Aztán pár hónap (novembertől tavaszig) elteltével minden család megkapta a házat, amiből kitelepítették a magyar nemzetiségűeket. Nem volt valami különös öröm, beköltözni egy olyan házba, ami egy-két héttel ezelőtt egy másik család otthona volt, és őket kötelezték, hogy elmenjenek. De nem volt mit tenni, megpróbálták birtokba venni, és élhetővé tenni, úgy kialakítani, ahogy az számukra otthont jelentett. A hivatalos ügyintézés is lassan befejeződött, a szüleim megkapták az Imel c'312. sz. házat (Imel, 312.számú ház), nagy udvarral, kerttel.Az előtte levő házat a Kúti család kapta, a mögötte levőt a Duchaj család. A Babkáék a Pista báttyával a fő utcán kaptak egy házat, a Sanyi báttyáék pedig a szomszéd utcában. A földeket a falutól jóval messzebb mintegy 4-5 km-re kapták meg, több kisebb, keskeny parcellában. Nem úgy, mint Magyarországon volt. A minősége sem olyan volt. De élni kellett valamiből, így művelték a földeket. A Podobni családnak már Magyarországon is volt egy olajütő műhelye (a földeken megtermelt napraforgóból étolajat tudtak készíteni). Ez elég nagy számnak számított akkor. A mai viszonylatban mintha valaki egyéni vállalkozó lenne, mintpéldául egy autószerelő műhely, a hozzá tartozó minden felszereléssel együtt. Vagy például egy pék üzeme lett volna. Na, ezt az olajütőt (olaj sajtolót) is magukkal vihették. Amikor megtörtént a családok végleges elhelyezése, ezt az olajütő műhelyt a Babka és a Pista báttyáék házánál üzemelték be. Villany volt, a gépekhez is értett valaki, a családtagok is ott dolgoztak és ez elég jó kereseti lehetőséget adott. A megtermelt napraforgóból étolajat készítettek. A melléktermék melaszból „pogácsát" csináltak, amit takarmányként értékesítettek. Amikor nyáron elkezdődhetett a napraforgó betakarítása, már az olajütőt is üzembe tudták állítani, ami nagy segítség volt a megélhetésben.

Az Önkormányzat (Tanács) szervezett nyelvkurzust azoknak, akik nem beszéltek szlovákul. A hivatalos nyelv a szlovák volt. A piacon is, boltban is. Ez eléggé megkeserítette azok életét, akik abszolút semmit sem tudtak szlovákul. Anyukám a nyelvtanfolyamon viszonylag gyorsan megtanulta a legalapvetőbb mondatokat, így neki egy kicsit könnyebb volt. A két testvére, Rozika és Juliska, sajnos nem tudott megtanulni, egész életükben segítségre szorultak a hivatalos ügyek intézésében. Mentségükre legyen mondva, így a közelükben élő unokák mind megtanultak magyarul, és még ma is van, aki nagyon szépen beszél magyarul. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a lakosságcserének (1947-48-ban)az volt, célja, hogy csak szlovák nyelvűek lakjanak Szlovákiában, ám a mai napig a Csallóközben szinte minden családban fennmaradt a magyar nyelv, vannak teljes magyar nyelvű falvak, és nem csak a mi korosztályunk, (tehát a kitelepítettek gyermekei) hanem a most élő fiatalok, gyerekek is bírják a magyar nyelvet. Megérte akkor annyi szomorúságot, szenvedést okozni? Ez csak az én kérdésem most, 64 évesen.

Az élet ment tovább. Lassan berendezkedtek, a megfelelő időben a földeket megművelték, az állatokat gondozták, éltek. A rokonság összejárt. A mi házunknál voltak az Istentiszteletek a hátsó szobában. A rokonság gyerekei (Podobni, Kúti,Duchaj) minden napjukat együtt töltötték. Több érdekes eset is fennmaradt ezekből az időkből. Irénke mesélte, hogy egy alkalommal az imaházban(a folyosóról külön bejárattal), nagyon szép fehér szegfűket vitt valaki vasárnap a szószék melletti asztalra. Nagyon tetszett ez a virág a kislányoknak. Nagyon szerették volna kihozni, és játszani vele. De az imaház ajtaja zárva volt. Valamelyik nagyobbacska leányka elkezdte Irénkét cukkolni, hogy „úgysem mered kivenni!" Hát, Irénke erre, hogy bizonyítsa, hogy milyen bátor, fogott egy téglát, betörte vele az imaház ablakot, bemászott, és kihozta a szegfűket. Nagyon jót játszottak, egyik-másik leányka a hajába tűzte, mások meg a homokból épített házak kertjét díszítették a szegfűkkel.Persze a szegfűk rövid időn belül elhervadtak, az idő is eltelt, esteledett, a szomszéd gyerekek haza mentek, és hát haza értek a szüleim is a földekről. Nagyon meglepődtek, hogy az imaház ablaka be van törve. Először azt hitték, hogy egy eltévedt labda volt. Ahogy benéztek, látták, hogy nincs meg a virág. Megkérdezték a lányokat, hogy mi történt. És hiába volt minden beismerés, bocsánatkérés, jól kikaptak mind a ketten, pedig vagy 10 gyerek vett részt a csínytevésben valamilyen formában.„Nektek akkor is több eszeteknek kellett volna lenni" – volt az indok. Meg kár is keletkezett, és mikor, ki fogja az ablakot újra üvegezni? – hangzottak az érvek.  Egy másik esetet is mesélt Irénke. Anyuka akkor őt már általában megbízta, hogy mire haza jönnek a munkából, főzzön valami egyszerű ételt, pl. paprikás krumplit. Ő ezt általában meg is csinálta. Azonban nagyon szeretett fodrászkodni, nagyon szerette a kislányok haját fésülni, frizurákat csinálni. Most valahogy úgy alakult a dolog, hogy sok kislány haját kellett fésülni, szalagokkal tele fonni, csavarni, úgyannyira, hogy észre sem vették, hogy este lett. Jöttek haza a szülők a munkából, a rokon és a szomszéd gyerekek is haza szaladtak, kipántlikázva, különböző frizurákkal. Irénke és Margit csak ekkor döbbent rá, hogy a vacsora megfőzése bizony elmaradt.   Persze most is megtörtént a számonkérés, meg a figyelmeztetés hogy első a kötelesség! Lehet játszani, ha már mindent megcsináltatok, amire anyuka, apuka megkért benneteket.

Kezdett konszolidálódni a megélhetési helyzetük. Termeltek, tehenet fejtek, túrót, tejfölt készítettek, piacra jártak, gazdálkodtak, és a jó Isten úgy megáldotta őket, hogy nem szűkölködtek. Nem dúskáltak a javakban, de azért, ami kellett, meg volt.  Sajnos a falu lakossága továbbra is ellenséges volt, és ezt lépten-nyomon tudomására is hozták a büdös „Unráknak" (büdös magyaroknak). Irénke ekkor kezdett iskolába járni. Szlovák iskolába! Magyar nem volt. Hazafelé mindig csúfolták a szlovák gyerekek, sőt meg is verték, úgy hogy ő nem akart iskolába járni. Anyukának mindig kísérnie kellett, vagy ha neki a földeken kellett dolgozni, akkor a Babka ment érte. Ekkor még nem tudott szlovákul, az iskolában kezdett tanulni, ezért is sokszor csúfolták. Sajnos a többi magyar gyerek sem volt kivétel. Csak volt, aki könnyebben elfogadta a helyzetet, vagy nem törődött vele.Itt még meg kell jegyeznem azt is, hogy néhány évvel később, amikor már a Község szervezett magyar osztályt a magyar gyerekeknek, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, a Babka a maga személyi szigorával megtiltotta apukámnak, anyukámnak, hogy a lányokat átírassák a magyar osztályba. Az indok az volt: „Ebben az országban élünk, ennek az országnak a hivatalos nyelve a szlovák, igenis meg kell tanulni a gyerekeknek tisztességesen szlovákul, hogy boldogulni tudjanak az életben. Itthon, a családban természetesen lehet magyarul beszélni, senki nem tiltja meg, de ahhoz hogy majd meg tudjanak élni, kell a szlovák nyelv." A Babkának még mindig nagy volt a tekintélye. Volt ebben a hozzáállásban igazság, de azért mégis rosszul esett. Az áttelepített gyerekek közül sokan átiratkoztak a magyar osztályba. Elgondolhatjátok, milyen érzés lehetett ilyen környezetben élni. Anyukámnak sem tetszett ez, de apukámnak sem. Egy idő után nemcsak anyukámnak lett honvágya, hanem apukámnak is. A Magyarországon maradt családról semmi hírt nem kaptak. Írtak leveleket, de valószínű, hogy még ott megsemmisítették őket.  Szüleim úgy gondolták, hogy ők kérvényezni fogják a visszatelepülést, mivel anyuka magyar, a lányok is Magyarországon születtek. Igaz, hogy a kitelepítéskor szlovák állampolgárok lettek hivatalosan (apukám minden alkalommal, ha szóba került az állampolgárság, mellé tette, hogy ő, és anyukám is, magyar állampolgárok), de úgy gondolták, le lehet arról mondani. Hát ez nem volt egyszerű. Apukám el is kezdte feltérképezni, hogy ennek esetleg mi a hivatalos folyamata. Hazalátogatásról szó sem lehetett. Anyukám viszont nem ismert lehetetlent. A faluban szóbeszéd tárgya volt, hogy volt, aki átszökött a határon, meglátogatta a szeretteit, aztán visszaszökött a saját családjához.  A hírek szerint Magyarországon óriási volt a szegénység, szinte éheztek az emberek. Lelkileg megviseltek voltak, mert semmit nem tudtak az elment családtagokról. Anyukámat is gyötörte a honvágy, nagyon szerette volna látni a szüleit, testvéreit, tudni felőlük. Igen ám, de arról szó sem lehetett, hogy együtt látogassanak haza. 1949-et írunk.

Imel 1948.Házunk előtt

Anyukám megbeszélte apukámmal, hogy ő bizony nekivág az őrzött határnak, a két lánnyal együtt. Apukám próbálta volna lebeszélni, de nem sikerült, így jobbnak látta, ha segíti, amiben csak tudja. Hogy erről minél kevesebben vegyenek tudomást, senkitől sem köszöntek el, összeszedték a legszükségesebb, legkevesebb holmit az utazáshoz, a kevés megtakarított pénzt, és apukám egy hajnalban, még sötétkor lovaskocsival elvitte őket az állomásra, hogy onnan elvonatozzanak Sturovó (magyar neve Párkány) felé. A terv az volt, hogy az éj leple alatt, megvesztegetve a határőrt, az Ipoly folyón átkelve érjenek Magyarországra. Mindezt egy hét és egy négy éves gyerekkel. Mint az elbeszélésből kiderült, nem csak anyukámnak volt ez a terve. A vonaton már többekről meg lehetett állapítani, hogy nem Szlovákiai rokonokhoz készülnek. Anyukám hogyan tudta elérni a két kislánynál, hogy ne igen kérdezősködjenek, azt nem tudom, de a lányok hallgattak. Gondolom féltek, mert főleg Irénke azért már csak-csak felfogta, hogy valami rendkívüli dolog történik. Mivel ez belföldi vonat volt (a nemzetközi vonat is arra járt, de arra felszállni nem lehetett), a határőrök ezen nem jártak. Megérkeztek este Stúrovóba. Sajnos, ahogy napjainkban is, mindig vannak emberek, akik a más baját kihasználva, pénzért, felajánlják a segítségüket, aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor ők elszaladnak, ott hagyva a pácban azt, aki megbízott bennük. Anyukám nekiindult a falu felé a két kislánnyal.Bezörgettek egy házba, ahonnan a nagy kutyaugatásra kijött egy bácsi. Anyukám szállást kért, fizetség ellenében, akár még az istállóban is. Amikor a bácsi meglátta a két gyereket, szétnézett, nincs-e más is velük, megesett rajtuk a szíve, és hát az ő szobájukban adott nekik szállást azistálló helyett (az istállóban, mint kiderült, bikák is voltak, és azok az idegen szagra megvadulhatnak, és kitörhetnek. Akkor pedig az kész lebukás).  A bácsi megmondta, hogy hajnal három óra felé el kell tűnniük, mert szoktak ellenőrizni a határőrök. Biztosította anyukámat, hogy ő fogja őket felkelteni. Így is lett. Még egy „vezetőt" is hozott, persze megkérte az árat. Elindultak. A kutyák ugattak, ők féltek, de sietni kellett. Micsoda lelkierő és hit kellett ahhoz, hogy anyukámék „vakon" kövessék ezt az embert. Még világosodás előtt elértek az Ipoly folyóhoz,amely akkoriban nem volt túl mély, de mivel előző napokban kiadós esők voltak, eléggé nagy volt a sodrása. A „vezető" tudta, hogy mikor merre járnak a határőrök, és néma csendben kellett várni, hogy a megfelelő pillanatban megpróbáljanak átjutni. Margit még kicsi volt, így a „vezető" felvette, Irénke és anyuka beletapostak a vízbe, és a sötétben, csúszós köveken, batyuval együtt átmentek. Ahogy átértek, a „vezető" annyit mondott, hogy:„arra van a falu, de mi soha nem találkoztunk". Persze a pénzt már előre megkapta. Kellett valami menedék, hogy megszárítkozhassanak. Ez már magyar terület volt, de abban az időben egyáltalán nem volt biztonságos papírok, igazolvány, útlevél nélkül kóborolni Magyarországon, a szlovák határ közelében meg pláne nem. Ugyanis útlevelet nem lehetett kapni. Nem azért telepítették át őket, hogy aztán ide-oda utazgassanak, még majd nem jönnek vissza, és akkor nekünk kevesebb lesz a lakosságunk, ezt tartották Csehszlovákiában. Meg még azt is, hogy nem kell az egyszerű embereknek tudni arról, hogy mi van Magyarországon és mi van Csehszlovákiában, pláne azt nem, hogy mi lett az áttelepítés után. Szóval, tovább kellett menni. A falun túl egy lovas kocsi felvette őket egy darabon, aztán megint gyalogoltak Szob felé. Gondolom anyukám végig imádkozott az úton. Nem állította meg őket senki. Szobon vonatra szálltak, Budapestre utaztak, a Nyugati pályaudvarra. Kunszentmiklósra a vonat másik állomásról indult. Budapesten bevásároltak mindenfajta élelmiszert, itt ne luxusdolgokra gondoljatok, hanem például rizs, cukor,só, szappan, meg ilyesmi. A Pesterzsébeti állomáson várakoztak a vonatra, amikor a várakozó munkásnők közül egy asszony beszédbe akart velük elegyedni, és folyton azt firtatta, hogy honnan jönnek, ugye Csehszlovákiából? Anyukám persze nem árulhatta el magát, próbált kitérő válaszokat adni. Az asszonyság visszament a társaihoz, de egy idő után újra próbálkozott, faggatózott, mindenáron ki akarta szedni anyukából, hogy ugye Csehszlovákiából jött? Milyen ott az élet? Hova mennek, stb. Ez egy magyar asszony volt! Még az is lehet, hogy valahol jelenteni akarta, hogy „idegeneket" látott az állomáson. Abban az időben ezt bizonyos emberektől elvárta az államvédelmi hatóság. Anyukám tartotta magát, de nagyon megviselte az eset. Biztos a ruhájuk nem a megszokott volt, meg azért az ember, ha papírok nélkül utazik, bármennyire próbál természetesen viselkedni, biztos látszik rajta a zaklatottság. És hát, amin anyuka keresztülment, ez nem is csoda. Az asszony harmadik próbálkozása után befutott a vonat, és ők szerencsére nem oda szálltak fel, ahova anyukáék. A vonat megérkezett Kunszentmiklósra.  A nagymamáék semmiről sem tudtak. A vasútállomástól kb. 7 km-re laktak Középszenttamáson, a Szalkszentmártoni vasút mellett. Egy kis pihenő után így indultak neki a vasúti sínek mellett a tanyára. A lányok zokszó nélkül mentek, anyuka cipelte a batyut (nem gurulós táskát, még csak nem is bőröndöt, hanem batyut). Testileg, lelkileg elfáradva pillantotta meg anyukám a TANYÁT! A szíve majd kiugrott, hogy újra viszontláthatja szüleit, testvéreit. A találkozás pillanatáról anyukám sosem mesélt, csak a könnyeit nyelte. De elgondolhatjuk. Közben apukám Szlovákiában izgult, hogy vajon sikerült-e anyukám terve. Mivel napok múlva sem jöttek a hivatalos emberek, meg a csendőrök sem, kezdett bizakodni, hogy sikerült. Ha jöttek volna, az azt jelentette volna, hogy nem sikerült átjutniuk, és börtön várt volna mindkettőjükre, a gyerekeket meg elvették volna tőlük. Ennek tükrében még nagyobb volt a tét. De szívében ő is hálás volt a jó Istennek,és várta, mikor érnek vissza.Magyarországon tényleg nagyon nehéz volt akkor az élet (történelemkönyvekből talán már megismerhető). Ami kevés termett, annak nagy részét le kellett adni a hatóságnak „beszolgáltatásként", ha úgy találták, hogy kevés a bevitt termény, kimentek a tanyákra, és amit találtak, búzát, kukoricát, zsírt, tojást, szalonnát, tyúkot, kacsát, disznót, bármit, mindent elvittek, egy fillér fizetség nélkül. Nem törődtek azzal, hogy a család mit fog enni, lesz-e ennivaló a 8-10 gyereknek, vagy az öregeknek. Ha valaki meg akarta akadályozni, vagy netán elrejtette pl. szalmakazalba, trágyadomb alá, azt abban a pillanatban vagy lelőtték, vagy elhurcolták, jobb esetben félig agyonverve hazakerült, de többnyire nem. (ajánlom a Tanú című magyar filmet, valami ahhoz hasonlót képzeljetek el, csak kissé drasztikusabban.) Szlovákiában is volt beadás, de talán nem ennyire szigorú, mint Magyarországon. Pl. a levágott disznónak a bőrét kellett beszolgáltatni, a hús a családé maradhatott. Anyukámék a tanyán bekapcsolódtak a mindennapi munkába, nem mentek sehova, együtt volt a család, tették a dolgukat, és visszafogott örömmel örültek egymásnak. Sosem tudhatták, mikor tűnik fel valakinek, hogy más is van a tanyán, és akkor jöttek volna a rendőrök. A két lány jól el volt a tanyasi életben, játszottak, segítettek. A tanya mellett volt szőlő is. A szőlőben gyümölcsfák. A szőlő talaja jó homokos volt, jó volt benne szaladgálni mezítláb. A nagymama minden nap felgereblyézte a szőlősorok között, amit a tesóim nem tudtak mire vélni. Mint kiderült, kezdett érni a gyümölcs, és hogy a nagyobb gyerekek biztosan ne menjenek be leszedni, elővigyázatosságból tette ezt nagymama. Mert a gyümölcstermésből is lehetett beadást teljesíteni. A tesóimnak nem is a gyümölcs keltette fel a fantáziáját. Más dolog történt. A nagymamáék otthon sütöttek kenyeret, mint abban az időben mindenki más, és bizony hetente-kéthetente volt kenyérsütés, és az időszak végén már olyan kemény, száraz volt a kenyér, hogycsak, na! A tesóim a zsíros kenyérnek a belsejét kiszedték, megették, a kenyér száraz héját meg úgy gondolták, hogy elrejtik a szőlőtőkék alatt! Igen ám, de a nagymamám megtalálta, és sírva vitte anyukámhoz, hogy nézd, mit csinálnak a lányok, nem becsülik meg a kenyeret, pedig minden morzsája érték, mennyit kell érte dolgozni. Ekkor anyukám mélyen elbeszélgetett a lányokkal és többet nem fordult elő, hanem ők is megették még a száraz kenyérhéjat is. Körülbelül két hónapot töltöttek anyukámék a tanyán. Irénke „elkezdte" itt Magyarországon az iskolát. Két hetet járt a Tasskertesi iskolába! (nem a mostaniba, hanem egy más épületben volt az akkori iskola.) Aztán el kellett indulniuk vissza apukámhoz. Ismét nehéz volt a búcsú, nem lehetett tudni mikor lesz a következő találkozás. Újra végigcsinálni azt az utat, ami idefelé volt. A Kunszentmiklósi vasútállomásra Imre bátya lovas kocsival kivitte őket. Megvette a jegyeket, talán kevésbé volt feltűnő, és így anyukáméktól nem kértek igazolványokat. (Irénke emlékezete szerint a Piroska nénnye „kölcsönadta" anyukának az ő személyi igazolványát, ha netalán valami szorult helyzetbe kerültek volna. Ő úgysem ment a tanyáról sehova sem.)Elbúcsúztak, és a vonat elindult, zakatolt, de nem csak a vonat, hanem a vonaton ülők szíve is. Újra bele a bizonytalanságba. Hasonlóan, mint idefelé, Budapesten átszálltak a Vác-Szob-Stúrovo felé menő személyvonatra. Szobnál leszálltak, bízva, hogy az esetleg útjukba kerülő határőröknek nem fognak feltűnni. Innen megint gyalog folytatták útjukat, kb. azon az útvonalon, ahol idefelé. Megint csak kellett éjszakai szállás, aztán meg vezető, hogy az Ipoly folyón átkelve Szlovák területre érjenek. Megkeresték ugyanazt az ismerőst, aki az idefelé úton segített, és az ő közreműködésével visszajutottak Csehszlovákiába. Aztán megint egy hosszú vonatozás, mély hallgatások után leszálltak Érsekújváron. Mivel akkoriban nem volt telefon, nem tudták apukámat értesíteni, meg nem is volt tanácsos bármilyen formában üzenetet küldeni, így gyalog indultak neki a hazafelé vezető útnak.  Nagy volt az öröm, hogy épségben visszaértek. A rokonok, szomszédok nem győztek csodálkozni, meg kérdezősködni, hogyan sikerült, de erről nem beszélhettek, ezt lehetőleg titokban kellett tartani. Az otthoni családi híreket megosztották, az üdvözleteket, az esetleges üzeneteket átadta anyukám. Lassan kezdtek megnyugodni lelkileg is. Ekkor kiderült, hogy anyukám már „áldott állapotban" volt, amikor nekiindult az útnak. A negyedik babájukat várták. A terhesség rendben volt, akkoriban nem volt tanácsadás, ultrahang, vitaminok, meg mindenféle mai dolog. A kismama ugyanúgy járt ki dolgozni a földekre, ellátta a háztartást, a háznál lévő állatokat, nevelte a gyerekeket, főzött-sütött- mosott-takarított. A közelebbi családtagok, testvérek, sógornők, a Babka, amikor tudtak, segítettek. Az anyukák otthon szültek. Akkoriban a házakban középen volt a konyha, egyik oldalról egy szoba, ahol az egész család aludt, a másik oldalon a „tiszta" szoba, ami csak a vendégek részére volt fenntartva. Azt nem is igen fűtötték. A konyhában sparhelttel tüzeltek, a szobákban általában vaskályha volt. Vagy ha a konyhában kemencét is építettek, akkor a kemence „gömbölyű fala" a szoba felé volt megépítve, és amikor tüzeltek a kemencében, akkor a fal is jól átmelegedett, és az volt a fűtés a szobában.

Irénke, Margit és Palika 1949. Imel

Lassan elérkezett az új családtag születésének ideje. A tisztaszoba lett a szülőszoba. A konyhában folytak az előkészületek, a gyerekek is és az apuka is a konyhában várakoztak, téb-láboltak. A bábaasszony meg egy segítő voltak a kismamával. A bábaasszonynak járt az egész ottléte alatt a teljes ellátás. Aztán meg a fizetség, meg a hazaszállítás. Hát ilyen körülmények között született meg a negyedik gyermek, kisfiú, akinek apuka után a Pál nevet adták.Nagy volt az öröm, boldogság. Sajnos, nem sokáig örülhettek. Hamar kiderült, hogy valami probléma van a babával, valami szív és idegrendszeri baj. Vitték orvoshoz, kórházba, de hiába. Alig hat hónap után a kisfiú meghalt. A családot rendkívül megrázta ez az esemény. Mint általában ilyenkor szoktak lenni „jóakarók", itt is voltak, akik rögtön azzal jöttek, hogy: „minek kellett a Marisnak hazaszökni Magyarországra, meg vissza! Na, most tessék, itt az eredmény! Beteg lett a gyerek, és még meg is halt." Apukámnál azonban fel sem merült, hogy hibáztatta volna anyukámat. Nagyon fájt nekik elveszteni a kisfiukat. Isten kezébe tették ezt a dolgot is, és azért imádkoztak, hogy vigasztalást nyerjenek. Később közösen beszélgettek róla, hogy lehet, hogy a sok átélt izgalom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kisfiú idegrendszere és szíve nem volt egészséges, de ez a betegség akkor is kialakulhatott volna, ha anyukám otthon marad. Melyik lett volna jobb? Utazni sok-sok veszély között, sok izgalommal, vagy óriási bizonytalanságban a szülők, testvérek felől, és állandóan a honvággyal küszködve, visszafojtva a könnyeket, nyelni a bánatot. Az elbeszélésekből tudom, hogy az áttelepített családok szinte mindegyikében volt akkoriban kisgyermek halál. Pedig azok a kismamák nem vállaltak rizikós utazást.

 

Imel 1950.

A dolgos hétköznapok közben apukámék továbbra is a visszatelepülés gondolatával foglalkoztak. Persze senkinek sem beszéltek róla. Apukám kereste a kapcsolatokat. Tudta, hogy ez csak Prágán keresztül lehetséges. Volt egy ismerős a faluban, akinek valamilyen távoli rokona Prágában dolgozott a minisztériumban. De hogy melyikben, azt nem tudjuk. Ennek az embernek volt valaki ismerőse a Belügyminisztériumban, aki talán majd tud valamit intézni. Apukám kezdett el-elutazni Prágába, vitt eladni való dolgokat, szalonnát, sonkát, kolbászt, őrölt paprikát, ami a városi embereknek kincs volt, és jól meg is fizették. A falusi embernek meg szüksége volt szerszámokra, elektromos dolgokra (akkor Csehszlovákia viszonylag fejlett ipari ország volt. Ennek később még lesz jelentősége), edényekre, bográcsra, amit vidéken nem lehetett kapni. Ezt kihasználva, jó kupec (kereskedő, alkusz) módjára apukám még némi haszonra is szert tett. Így nem volt feltűnő, hogy miért utazik annyit Prágába. Mivel Prága elég messze van Imeltől, több naposak voltak az utak. Apukám az eladás-vásárlás mellett járta a minisztériumokat. Persze nem üres kézzel, nem üres táskával. A táskában a sonka, szalonna, kolbász mellett ugye ott a kérvény, hogy szeretnének visszatelepülni Magyarországra. Mire a táska kiürült, egy két jó ötlettel apukám is gazdagabb lett, igaz a nehezen megszerzett kis haszon is elolvadt. De nem adta fel. Minden alkalommal meghallgatták, kikérdezték, miért akar visszamenni, nem jó itt nekik? Azt nem lehetett mondani, hogy nem jó, mert akkor azzal megsértette volna a hatalmi rendszert, hanem valami valós indok kellett, hát ez volt anyukám igazi honvágya. Teltek a hetek, hónapok. Semmi bíztató. (persze a közvetítőknek is volt annyi eszük, hogy minél később kerül sínre a dolog, addig jön vidékről a finom sonka meg a kolbász).Minden évben egy hízót kellett adni a bácsinak, akin keresztül apuka bejutott a minisztériumba.

Eközben azért Imelen is és az országban is érdekes dolgok történtek. Ahogy a szocialista országokban akkoriban történt, a szovjet példára el kellett kezdeni szervezni a „kolhozokat". Ez Csehszlovákiában és Magyarországon, a termelő-szövetkezeteket (Tsz) jelentette. (az unokák kedvéért egy kicsit erről is írok). Csehszlovákiában a tsz-ek megszervezése jóval korábban megtörtént, mint Magyarországon. A falusi embereknek ugye volt földjük, szőlőjük, gyümölcsösük, állataik, gazdasági eszközeik. Voltak olyanok, akik valamilyen kézművességet, ipart is kialakítottak már. Pl. cipész, késes, szabó stb. Vagy például a Babkáék olajütő üzeme.A politikai vezetés úgy gondolta, hogy az emberek ezeket „önként" tegyék össze a „közösbe" és majd lesznek a párt által kinevezett vezetőik, akik megmondják, hogy mit, hol és hogyan termelnek, hol lesz állattenyésztés, stb. Természetesen az emberek mindent közösen csinálnak majd, mindenük „közös" lesz, és a közösben végzett munkájukért majd valami fizetést kapnak.Ezt az ötletet nem fogadták kitörő örömmel sehol sem. Az emberek ragaszkodtak a megszerzett vagyonkájukhoz, meg különben is volt egy mondás, hogy: „közös lónak túrós a háta", tehát ebből semmi jó nem sülhet ki. Ki mennyit, hol fog dolgozni? Ki lesz a főnök? Az mit fog dolgozni? Vagy a többiek majd helyette is dolgoznak? Tehát minden új dologtól idegenkedtek, azok után meg főleg, amit a kitelepítéskor átéltek. A politikai vezetés ennek is egy „önkéntes" jelzőt adott. Azonban ha valaki nem akart a „közösben" dolgozni, azt a fekete autó elvitte. Sokan nem tértek haza.  Sötétített ablakú autóval jöttek a hatósági emberek, elvitték a családfőt, jó messzire, akár több száz km-re is, és ha még akkor sem volt hajlandó aláírni az előre elkészített papírokat, jól „megdolgozták", azaz megverték. Nem börtönbe vitték, mert ott esetleg etetni kellett volna, hanem csak úgy egyszerűen a pusztába. Aztán újra jött a verés, sokszor olyannyira, hogy sokan haza sem tértek, azt sem tudták a hozzátartozók, hogy hol halt meg az illető, csak eltűnt. Ha keresték, azt mondták, hogy ők csak elbeszélgettek vele, és elengedték, hogy miért nem ért haza azt ők nem tudják. No persze, volt eszükben megmondani, hogy agyonverték. Tehát így megfélemlítették az embereket, akik vonakodtak aláírni. Sokan önként vetettek véget életüknek, mert nem tudták elfogadni, hogy a kitelepítéskor is elveszett a vagyonuk (mert nem annyit és olyat kaptak, mint amit otthagytak), amiért keményen dolgoztak, és most alig pár év elteltével megint mindenüktől megfosztják őket. Otthon egy pár baromfin és egy-két disznón kívül semmit nem lehetett megtartani. (Korábban már írtam a Tanú című filmről, de más művek is elérhetőek az interneten ebből az időből) Ilyen körülmények között értek el az „agitálók" (akik meg akarták győzni szép szóval az embereket, hogy ez micsoda jó dolog lesz) Imelre is. Persze a falu népe ekkor már sokat beszélt, suttogott erről. Voltak, akik úgy gondolták, hogy „harcba kell szállni" és elzavarni az agitátorokat. Többen voltak, akik úgy gondolták, hogy a felsőbb hatalom úgy is véghezviszi, amit eltervezett, nincs értelme harcolni. Meg kell próbálni a legjobbat kihozni ebből. A jó Isten majd gondoskodik róluk, meg a családról, hát majd csak lesz annyi, hogy nem halnak éhen. Tapasztalat nem volt, a Szovjetunióból jöttek hírek, de hát az nem volt mérvadó, mert mindenki tudta, hogy ott a propaganda nagyon erős, és csak az lehet hír, amit a felső vezetés jóváhagy. („Sztálin-korszak"). Tehát a falvak megosztottak voltak. A terv az volt, hogy egy község, egy tsz, egy elnök, egy párttitkár, a többi meg majd kialakul. Amikor apukáékhoz is „bekopogtattak" az agitálók (akik általában tanítók vagy hivatalnokok voltak), apukám megnyugtatta őket, hogy nem fog vitatkozni, mutassa a papírt, hol kell aláírni, nem kell őt agitálni. A véleményét erről a dologról megtartotta magának. A faluban élő hívő testvérek mindegyike így tett. Pedig ahogy az előbbiekben írtam, ekkora már volt, akinek jelentős vagyona volt. Így lett aztán a falusi közös, tsz tulajdon minden föld, állat, gép, eszköz, termény, még az olajütő műhely is.

A házaktól elszállították a jószágokat, elvitték a takarmányokat egy közös helyre, és megkezdődött a kolhoz-élet. (az interneten sok olvasnivaló van erről a rendszerről).

Családunk élete is változott ezzel a rendszerrel. Apuka eljárt dolgozni a kolhozba.  Csehszlovákiában a kolhozt JRD-nek hívták. A Jrd-ben a munka kezdett alakulni. A vezetők megbeszélték a munkákat az emberekkel, az emberek is kezdtek hozzászokni az effajta munkavégzéshez. Tudjuk, hogy a Csallóköz jó adottságú föld a kertészkedésre. A Jrd vezetői úgy gondolták, hogy megpróbálkoznak a nagyüzemi kertészettel. Nem is volt ez rossz ötlet, ahogy apukám elmesélte. Sokrétű volt a munka, a családtagokat is be lehetett vonni. A fizetés nem úgy működött, hogy órabér, vagy havi fix, hanem úgynevezett „munkaegység" alapján számoltak. Kialakítottak egy rendszert, hogy melyik munkáért mennyi munkaegység jár. Volt, amikor egy napi munka csak fél munkaegység, volt. Volt olyan munka, ami 1 vagy 2 munkaegység vagy még több. Ezeket minden nap a brigádvezető egy naplóba bejegyezte név szerint. A munkaegységnek volt egy értéke, pl. 10 korona/munkaegység. Év közben a havi elszámolás ennek alapján történt. Aztán év végén, mikor számba vették, hogy vajon nyereséges volt-e vagy veszteséges az egész évi munka, annak alapján az egész évet újra számolták. A vezetőség meghatározta, hogy a nyereségből mit osztanak szét, és azt megkapták a dolgozók. (Igaz, ebbe beleszólt az állami és pártvezetés is, nem lehetett ám csak úgy a maguk szakállára rendelkezni a közössel!) Ha veszteségesek voltak, akkor a következő évben kevesebb volt egy munkaegység értéke, és igyekeztek jobb eredményt elérni. Apukám szerint ez nem volt annyira rossz rendszer, ha az ember az agyában eldöntötte, hogy ez egy rendszer, amit tudomásul kell venni. Jó pár évvel később azt mondogatta, hogy „neki azért kellett Csehszlovákiába menni, hogy megtanuljon kertészkedni, mert ez lett a visszatelepülés utáni megélhetése, és ebből lett a nyugdíjának egy része. (mikor Magyarországon nyugdíjba ment majdnem 70 évesen, a Szlovákiában töltött 7 vagy 8 évet beszámították szolgálati időnek. Ez jelentősen emelte a nyugdíja összegét.) A házunknál is volt egy jó nagy kert, és apuka a Jrd-s munka mellett ott is paprikát, paradicsomot, uborkát nevelt. Fúratott kutat, így tudta locsolni. A Jrd-s kertészektől szinte elleste a munkafolyamatokat, a palántanevelés fortélyait, melyik növény milyen talajt szeret, mennyi vizet, mikor kell sokat öntözni, mikor kevesebbet. A termést aztán anyuka a városi piacon eladta, ebből is lett egy kis pénz.

Imel 1951.

A történet írója Imelen 1953.-ban.

1951-52-ben a család újra a babavárás örömét élte át, 1952. január 15-én megszülettem én, a család ötödik gyermekeként. Anyukám elmondása szerint elég beteges kisbaba voltam, születésemtől fogva bélhurutos, nem maradt meg bennem még az anyatej sem. A bábaasszony tanácsára a tej helyett rántott levest kellett főzni számomra, és egy adagba egy nyers tojás sárgájának negyedét kellett elkeverni, ez volt a tápszerem. Több hónapon át csak ezzel tudtak etetni. Még Irénke nővérem is mesélte, hogy amikor anyukának dolgozni kellett, akkor neki kellett megcsinálni és a Babkával együtt etettek. Pár hónap után kezdett helyreállani az egészségem, és kezdett a súlyom is gyarapodni. Tehát jó eséllyel megmaradtam. A család is megnyugodott, hogy nem fogják elveszíteni ezt a gyermeküket.

Az élet ment az úgynevezett rendes kerékvágásban. Nehézségek azért most is voltak. Megmaradtak a Prágai „kirándulások", a sok ügyintézés, kapcsolatkeresés, „seftelés", voltak betegségek is, és hát megmaradt a honvágy. 1952 tavaszán távirat érkezett Magyarországról. (Ekkor a táviratot már kézbesítették. Valószínűleg, ha más lett volna a tartalma, ez is úgy eltűnik, mint a levelek.) Rosszat sejtett anyukám. Sajnos a táviratban arról értesítették, hogy az édesapja meghalt. Ennyi. Arról szó sem lehetett, hogy vonatra ül a testvéreivel (Juliskával és Rozikával), és hazajön a temetésre. Később tudta meg, hogy a Bóna nagypapa a kunszentmiklósi vasútállomáson szívroham következtében halt meg. Abban a rendszerben még élt a kötelező beszolgáltatás, és behozták az esedékes jószágot, és mikor a hivatalnok nyersen közölte, hogy ez még kevés, és a minősége sem olyan, mint amit ők elvárnak, akkor a nagypapának ez olyan rosszul esett, hogy ott rögtön meghalt. Sajnos sokan voltak így akkoriban. Anyukám honvágya egyre jobban felerősödött. Továbbra sem tudtak semmit a Bóna családról. Addig-addig őrlődött, míg újra odaállt apuka elé, és mondta, hogy ő hazajön. Hozza a lányokat is. Nem tudom, hogy volt-e meggyőzés, esetleg vita, vagy lebeszélés, de nem gondolom, hogy apuka még ilyen beszéddel is nehezítette volna anyuka lelkiállapotát. Így egy napon anyuka most már a három lánnyal újra útnak indult.

Ez már 1952 nyarán volt. Pár hónapos voltam. Ekkor már anyukának, meg a testvéreimnek volt Csehszlovák igazolványa, én anyukám igazolványában szerepeltem. Útlevél még ekkor nem volt. Volt orvosi igazolás, hogy anyukának szívproblémái vannak. Így indultak útnak Magyarországra, útlevél nélkül, illegálisan. Az utazás az előzőhöz hasonlóan történt.

Megérkezett a csonka család a kunszentmiklósi vasútállomásra. A Bóna család most sem sejtett semmit, nem tudták várni őket. Most is élelmiszerrel felpakolva jöttek, anyuka nem bírta cipelni a csomagokat és engem. Mivel Irénke már 10 éves, Margit 7 éves volt, anyuka úgy gondolta, előre küldi a lányokat a tanyára a kisvasút mentén, hogy szóljanak a nagymamának, hogy anyuka vár valakit a vasútállomásra, hogy segítsen hazavinni az Etuval, meg a csomagokkal. El is indult a két kislány a tanyára a vasút mentén.

Kis unokáim! - el tudjátok képzelni, hogy egy más országban, mint ahol eddig éltetek, gyalog nekiinduljatok 8 km-re anyuka nélkül, esetleg idegen emberekkel találkozva, kutyák ugatásától kísérve, be a tanyára, ahol egy halom kutya van, kerítés, csengő sincs, vajon megismerik-e őket. A két nővérkém bátor volt, elindult, figyelve az anyai tanácsokra. Mentek is a vasúti talpfákon, és elérkeztek a Bakér-nak nevezett csatornáig, amiben volt egy kevés víz. Irénke átgázolt rajta, Margit viszont annyira félt a víztől, hogy sokszori kérlelésre sem volt hajlandó bemenni a vízbe.Úgy sem, hogy Irénke felvegye, és átvigye. (biztos attól félt, hogy Irénke nem bírja el, és belesnek a vízbe, ugyanis Margit jóval erősebb volt.) Irénke már sírt, előbb szépen kérte, majd már kiabálva. Ezt hallották meg a vasút melletti földeken kapáló asszonyok. Felfigyeltek a két magányos kislányra, és nem tudták mire vélni a dolgot. Odamentek, és megérdeklődték, hogy mi járatban vannak. Irénke elmondta, az asszonyok segítettek, átvitték a Margitot a bokáig érő vízen. (érdekes, hogy ezt az eseményt sok-sok évvel később, az 1960-as évek közepén, mikor a tsz-ben együtt dolgoztunk velük a kertészetben, elmesélték, és közösen rájöttünk, hogy bizony az a két kislány közül az egyik a mostani főnökük, Margit volt.) Innen már gyorsan elértek a tanyára. A tanyához egy kis vizes, lankás kaszálón keresztül menve lehetett eljutni. Ezen a területen, mivel mindigvolt egy kevéske víz a laposban, nagyon sok kígyó tanyázott. Irénke meg azoktól félt nagyon. Ő meg itt akart szívbajt kapni, amikor lépten, nyomon tekeregtek előttük a siklók. Várták, hogy a tanyáról a kutyák észreveszik őket, és nagyon féltek, hogy megismerik-e még több mint két év után is őket. A tanya mögötti területen anyukám testvére, Piroska nénnye és még valaki répát kapált. Ők észrevették, hogy két kislány tart a tanya felé, és a kutyákat visszaparancsolták, és elindultak a lányok felé, megnézni, hogy kik ők, és hova tartanak. Volt nagy meglepetés és öröm! Mindjárt szalajtották Imre báttyát a lovas kocsival a vasútállomásra. Újra együtt volt a család. Az örömbe szomorúság is vegyült, ekkor tudta meg anyuka, hogy a nagypapa milyen körülmények között halt meg. Az egész nyarat a tanyán töltötték. A lányok ismét jól el voltak a tanyán. A Feri báttya még szőlőt csempészni is segített nekik, ugyanis a nagymama még mindig felgereblyézte a szőlőtőkék alját.Az idő itthon nagyon gyorsan szaladt.  Rövidesen indulni kellett vissza Csehszlovákiába. A visszafele út hasonló volt az előző utazáshoz, a lelki teher súlya ugyanolyan nehéz volt, de rendben visszaérkeztünk Imelre.

Nem sokkal később apukámnak elkezdett fájni a lába. Elment orvoshoz a szomszéd faluba. Az orvos megvizsgálta, csak azt kérdezte meg, hogy mivel jött ide. Apukám mondta, hogy gyalog. Erre a doki csak annyit mondott, hogy várjon. Kiment és keresett valakit, aki lovas kocsival volt, és megbeszélte vele, hogy hazaviszik a Podobni Pált Imelre. Ezt követően mondta csak meg apukámnak, hogy olyan erős trombózisa van, hogy még véletlenszerűen sem léphet rá. Most lovas kocsival XY hazaviszi, szigorú fekvés, és a gyógyszerek szedése. Még a wc-re sem mehet ki. (akkor ugyanis nem volt angol wc, csak hátul az udvar végében volt egy „árnyékszék") Apukám úgy oldotta meg a dolgot, hogy anyukámmal behozatta a biciklit az ágyához, félig ráült, anyukám segített neki, hogy fél lábon ki tudjon bicegni a wc-hez, aztán meg vissza.  Így anyukámra hárult minden teher a családdal kapcsolatban. Azt nem tudom, hogy abban az időben volt-e táppénz, vagy valami járadék a Jrd-ből. Természetesen a gyülekezet, és a család buzgón imádkozott a gyógyulásért. Azért jó pár hónap eltelt a teljes gyógyulásig. Apukám lassan visszaállt a munkába is. Ebből a betegségből is egy egész életre tartó dolog maradt vissza: apukám jobb lábát minden nap reggel, amikor felkelt, térdig be kellett fáslizni. Az erek annyira kitágultak és gyengék voltak ebben a lábában, hogy csak így lehetett megelőzni az újabb trombózis kialakulását. Ez nem maradhatott ki soha. Szinte szertartásszerű volt. Télen, nyáron, hidegben, nyári 30-35 fok melegben, az első dolog mindig a fáslizás volt. Egész életét így dolgozta végig, a szántástól kezdve aratásig, betakarításig, évről-évre. Hála Istennek, nem emlékszem, hogy trombózis miatt lett volna beteg. Igaz, más betegségéről sem igen tudok, kivéve, a fogfájást. Nem voltak egészségesek a fogai. Egyszer ki kellett egyet húzni, és abba majdnem belehalt, mert a húzáskor fertőzést kapott, és vérmérgezés lett belőle.Ettől kezdve apukám kerülte a fogorvosokat. Inkább tűrte a fájdalmat. A gyógyszert sem szerette. Mindig azt mondta, nem tudja egészben lenyelni. Pedig a fájdalomcsillapítók mindig jó nagy tabletták voltak. Ha már nagyon szükség volt rá, akkor anyukám összetörte egy kanálban, tett rá egy kiskanál kristálycukrot, meg egy-két csepp vizet, és így vette be apukám a gyógyszert. Utána gyorsan ivott rá egy nagy pohár vizet. Hát elég keserűek a gyógyszerek így, ezért mi hamar rászoktunk, megtanultuk, hogy hogyan lehet egészben lenyelni. Aztán a fogai szép lassan letöredeztek, idős korára itt-ott maradt egy, kettő. Amikor anyukám szerette volna, hogy csináltassa meg, mindig kitért előle. Neki így is megfelelt. Szerencsére a gyomra is egészséges volt, nem okozott problémát, ha esetleg nem rendesen volt megrágva az étel. Mindig szerette a kövér húsokat, a szalonnát, meg a sonka kövér részét. Mikor rákérdeztünk, hogy ő miért eszi mindig azt, akkor azt mondta, hogy az a legfinomabb rész. Ezen mi csodálkoztunk, mert bizony mi szépen levagdostunk minden kövéret a húsokról, sonkáról. Aztán felnőtt fejjel rájöttünk, lehet, hogy szerette, de a fogaival (fogmaradványokkal) ezekkel a húsokkal könnyebb volt megbirkóznia.

A három lány, Irén; Etelka; Margit 1954.-ben.

Térjünk vissza a történetünkhöz. Sok munka, sok utazás, család, gyülekezeti élet. A gyülekezetben alakult egy pengetős zenekar. Főleg mandolin és hegedű hangszerekkel. A Duchaj sógor (a Jánosnak az apukája) volt a karmester. Az ő házukban voltak esténként a próbák. A gyerekeknek is hamar hangszert adtak a kezükbe, és többnyire hallás után, de később kottából is játszottak. Voltak vagy húszan. Ez is egy rendkívüli dolog volt akkoriban. Eleve, hogy mindenki meg tudta venni a hangszert. Én akkor még kicsi voltam, de emlékszem, mielőtt visszajöttünk Magyarországra, az Irénke és a Margit is benne volt a zenekarban.(itt szerettem volna egy fényképet a pengetős zenekarról, de bárhol kerestem, nem akadtam rá.) Mind a ketten jól mandolinoztak. (Egy mandolin még a mai napig itt van nálunk a szekrény tetején.Felnőtt koromban én is pötyögtem rajta egy két éneket – de nem tudtam úgy játszani, mint a testvéreim. Most ez a hangszer várja valamelyikőtöket, hogy újra megszólalhasson.) Jó közösség formáló volt. A sok munka, gond mellett ez jelentett kikapcsolódást, értéket, ami a lelket gyönyörködtette. Mert nem csak a testnek van szüksége a mindennapi táplálásra, hanem a léleknek és szellemnek is. Ezek a zenekaros élmények is adták a lelki erőt a mindennapi élethez.A szellemi javak a gyülekezeti közösségben adottak voltak. Volt vasárnapi iskola is. Arra már emlékszem, hogy az egyik vasárnapi iskolai tanító anyukám volt, a másik meg a Sanyi báttya és a felesége, Bözsike ángyika.

Tanultunk énekeket, még alig tudtunk beszélni, de már ott voltunk,s a többiekkel együtt  verseket is mondtunk. Emlékszem még az énekre, hogy: „Kis telefonom van nekem, két összetett kezem, Ha hívom őt, Barátomat, Ő mindig válaszol. Csingi-lingi-lingi-ling, szólj kis telefon." (majd valahol előkeresem a teljes szöveget). Az ángyika rajzolt hozzá még ábrákat is, hogy a kezünket mikor hogy kell összetenni. Szerintem 3 éves lehettem, és arra emlékszem, hogy anyukám felállított a padra Karácsonykor az imaházban (voltak vagy 40-en egy szobában), és elszavaltam az első versemet: „Kicsi szívem, kicsi szám, boldog karácsonyt kíván!". Meg is kaptam rögtön a karácsonyi csomagomat. Akkoriban a szaloncukrot otthon készítették az asszonyok. Általában nálunk történt ez, mert talán nekünk volt a legnagyobb konyhánk. Főzték, gyúrták, nyújtották, darabolták, aztán egyenként selyempapírba csomagolták, szaloncukorformára alakították, még a két végét ollóval ki is cakkozták. Jó sok készült belőle. Arra nem emlékszem, hogy milyen volt az íze, de nem is azt volt a lényeg. Aztán volt a csomagban még dió meg alma. Akkoriban ez volt az ajándék. Sajnálom, hogy nem maradt fenn a receptek között ennek a szaloncukornak a receptje. (más receptek maradtak fenn, majd ha ezt a történetet befejeztem, arra is sort kerítek, hogy leírjam, és esetleg tudjunk abból kísérletezni).Emlékszem, a nagy konyhában ott lábatlankodtam én is, és már akkor szerettem nyalakodni a finomságokból. A testvéreim délelőttönként iskolában voltak, én meg anyukám körül forgolódtam.

A gyülekezet közössége nagyon összetartó volt. A gyerekeket is igyekeztek bevonni a szolgálatokba, főleg a zenekarba. És hát,mint hívő gyermekek, a magatartásuknak is példamutatónak kellett lenni. Bizony többször hallottunk csínytevésekért nádpálcás büntetéseket. Irénke is mesélt ilyet: A faluban esküvő volt. Persze a lányok nagyon szerettek menyasszonyt nézni (ugyanúgy, mint manapság). Irénkéék elkéredzkedtek az utcasarokra, hogy megnézzék a menyasszonyt, a többi utcabeli gyerekkel együtt. A menyasszony nagyon szép volt, és hát a gyerekek kísérték is lelkesen az ünneplőket. Nem zavarták el őket, annak ellenére sem, hogy játszóruhában, mezítláb voltak. A templom a mi utcánk sarkától jó messze, a falu túlsó szélén volt, és addig-addig kísérték a menyasszonyt, hogy a többi gyerek már megunta, és lemaradtak, csak Irénke meg a Margit volt kitartó. Ők viszont egész az oltárig kísérték, és ott is maradtak. Egy idő után anyuka keresni kezdte a lányokat, és hamar kiderült a szomszédoktól, hogy ők még tovább kísérték a menetet. Jó sokára értek haza, mert megvárták a szertartás végét. Na, otthon aztán jött a számonkérés a „csavargás" miatt, meg hogy „nem szégyelltétek magatokat, koszosan, piszkosan, mezítláb beülni a templomba, ráadásul a menyasszony közelibe?" S hogy jól megjegyezzék, hogy ilyet nem illik csinálni, apuka jól elnáspángolta mind a kettőjüket. Azért ne ijedjetek meg, nem volt ám mindig ilyen szigorúság! De a rendet tartani kellett. A szüleink jártak a földekre dolgozni vagy a piacra lovas kocsival. A Csallóközben több folyó is keresztülfolyik, a nagy Dunába. Ezeken a folyókon nem mindenütt volt rendes kőhíd. Amikor a Margit is a családdal volt, mindig nagyon félt ezeken a kis hidakon átmenni, még lovas kocsiban is. Ő mindig elbújt a „kocsiderékba", hogy ne is lássa, hogy a deszkák között rés van, és lelátni a vízre. Hiába próbálták elmagyarázni neki, hogy nem kell félni, nem olyan nagy az a rés. De ő inkább csak becsukta a szemét. Megjegyzem, még a mai napig is gondot okoz neki például kompra felhajtani a kocsival. A házunkhoz közel volt egy kacsaúsztató tó. Nem volt az mély, de mindig összefolyt bele az esővíz, és a kacsák,libák nagyon szerették. Az volt a neve, hogy: Barina. Ez a Barina minden télen befagyott, és azon csúszkáltak a gyerekek. Iskolából hazafele a testvéreim is. Egy ilyen csúszkálós délutánon a jég beszakadt, és Margitunk elmerült benne. A társaik gyorsan kihúzták, de teljesen átázott, folyt belőle a víz. Elindultak hazafelé, de féltek, hogy anyuka mit fog szólni, hogy nem vigyáztak, ezért úgy gondolták, hogy nem mennek be a házba, hanem elbújtak a pajtába. Igen ám, de a ruha nem száradni kezdett, mert ugye tél volt, hanem ráfagyott Margitra. Anyukának feltűnt, hogy még mindig nincsenek otthon az iskolából, és keresni kezdte őket. Már majdnem sötétedett. A szomszéd gyerekek csodálkoztak, hogy nincsenek otthon, de nem merték megmondani, hogy bizony Margitka beszakadt a Barinába és már régen elmentek haza. Mikor anyuka haza ért, Irénke vette a bátorságot, és csak bement, és elmondta, hogy mi történt. Anyuka összeszidta a felelőtlenség miatt, de gyorsan Margitot próbálta menteni, leszedte róla az összefagyott ruhát, forró vizet öntött a kádba, ott kezdte felmelegíteni a kislányt, majd bedugta a nagy dunyha alá, hogy felmelegedjen. Persze jól megfázott, beteg lett. Orvost kellett hozzá hívni, aki fel is írt egy csomó gyógyszert. De a mi Margitunk nem szerette azokat a tablettákat, és valahogy sikerült úgy csinálnia, mintha bevette volna, de ügyesen ledobálta a fal mellett az ágy alá. Napokkal később találta meg anyuka a takarításkor. De egy pár nap elteltével valahogy csak meggyógyult a Margit. Ötletért Margitnak sem kellett a szomszédba menni. Egyszer, amikor apuka beteg volt, anyuka elment dolgozni. Előtte megkérte a lányokat, hogy valamit csináljanak meg, mire hazajön. A lányok persze elfelejtették, és amikor anyuka hazajött, jól kikaptak, hogy nem csinálták meg a munkát. Ekkor a Margit nagyon megsértődött, és azt mondta anyukának, hogy: „akkor mi úgyis világgá megyünk!" Szegény anyuka, biztos nagyon ideges volt, mert azt mondta: „Jó!". Gyorsan csinált két kis batyut, tett bele ezt-azt, felkötötte a lányok hátára, és mondta, hogy: „Tessék! Lehet világgá menni!" A lányok el is indultak, a kapuban megbeszélték, hogy a Babkához mennek, az biztos befogadja őket. El is mentek, elmondták mi történt, erre a Babka szépen hazairányította őket, hogy kérjenek bocsánatot, és nem kell világgá menni. A házunktól nem messze volt a falusi kocsma. Ugye, ott mindig sok ember volt. A kocsmának dupla ajtaja volt, és ha csak az egyik fele volt kinyitva, a másik fele az olyan jó kis kuckó volt. A Margit valami miatt nagyon szeretett a kocsma felé menni a nagymamához, és ha elfáradt éppen, akkor a kocsmaajtó kuckójában megpihent, vagy éppen el is szundikált. Aztán valaki szólt anyukának, vagy a Babkának és hazavitték. Sokat kikapott ez miatt, mert a családból senki nem járt a kocsmába. Nos, ez alkalommal is a kocsma előtt vitt az út hazafelé. A Margit közölte, hogy ő nem megy haza, ő itt marad. Van batyuja, majd azzal holnap ő világgá megy. Irénke hiába kérlelte, hajthatatlan volt. Így Irénke hazasomfordált, de csak a kapuig. Ott ácsorgott, és várt. Később aztán csak bement, és bocsánatot kért. Rendben is volt minden. De hol van Margitka? Hát, meg kellett mondani, hogy a Babkától ő is visszajött, de a kocsmaajtóban megállt, hogy ő majd onnan holnap úgyis világgá megy. Anyukám kénytelen volt elmenni érte. Meg is találta, már szunyókált is, és úgy vitte haza. Aztán megbeszélték a dolgokat, és jól megjegyezték, hogy amit anyuka mond, azt meg kell csinálni.Most egy kicsit a Prágai folyamatokról. Nem szűntek meg az utazások, a kérvények, a papírok gyártása, a kapcsolatok keresése. Ezt azért hangsúlyozom, hogy 1949-ben indult először apuka azzal a céllal Prágába, hogy ő bizony megpróbálja a visszatelepülést hivatalos úton. Most 1954-et írunk. Itt már vannak halvány emlékeim a beszélgetésekből, eseményekből. Egyszer apukám azzal jött haza, hogy úgy néz ki, hogy megkapják a visszatelepülési engedélyt.

Annyira örültek ennek, hogy nem bírták magukba fojtani, és valahogy a nagyobb családon belül kitudódott, hogy van ígéret. Hát erre többen is úgy gondolták a kitelepítettek közül, hogy ők is próbálkoznak. Keresték apukámat, hogy milyen papírok kellenek, kivel kell beszélni, stb. Apukám jóhiszeműen elmondta. Ezek a jóemberek is nekiindultak Prágába, beadták a kérvényeket és vártak. Itt több családról van szó, még a nem rokonokról is. Aztán sorra jöttek az elutasító levelek, hogy a Csehszlovák állam nem járul hozzá.

Nem tetszett ez ezeknek a családoknak, és fogták magukat, többen egyszerre felutaztak Prágába, elmentek a minisztériumba, kivárták a sorukat, s mint egy petícióval, egy ügyet képviselve odaálltak a minisztériumi ember elé, hogy: „Ha a Podobni Pál a családjával visszatelepülhet Magyarországra, akkor mi miért nem?" Persze erre választ nem kaptak, és hazautaztak. Néhány nap múlva apukám kapott egy értesítést, hogy jelenjen meg Prágában, a minisztériumban. Nem volt megjelölve, hogy miért. Anyukámmal azt gondolták, hogy biztos megkapják az útleveleket, meg a szükséges papírokat. Apukám el is utazott, be is került rövid időn belül az illetékes ember elé, még csodálkozott is, hogy csak ő van a folyosón. Az ember kinyitotta a fiókot, és megmutatta az 5 útlevelet. Majd szó nélkül mindegyiket összetépte, és a kukába hajította. Utána szólalt meg, hogy miért kellett „agitálni" a többiek között, hogy ő visszaköltözhet Magyarországra. Tudja meg, hogy soha többet nem lesz ilyen lehetősége. Hiába mondta apukám, hogy ő nem agitált senkit, nem mondta senkinek, hogy milyen hosszú időbe és mibe került, hogy idáig eljutott az ügy. Ekkor az ember elmondta, hogy többeken, együtt azzal jöttek hozzá, „ha a Podobni Pál visszamehet, akkor mi is. Hát most már a Podobni Pál sem mehet vissza. Végeztünk". – mondta. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lelkiállapotban jött el onnan apukám. Utazott vissza Imel-re, szomorúan, talán önmagát vádolva, hogy a nagy örömöt nem tudta magában tartani, és ez lett belőle. Öt év utánajárás, és semmi eredménye, sőt talán még a bizalmat is elvesztette. Anyukám sírva fakadt, mikor megtudta. De nagyon erősek voltak. Azon nyomban elhatározták, hogy újrakezdik a kérvényezést. Az elhatározást tett követte. Készültek a papírok, híztak a disznók, kacsák, libák, aztán bekerültek a hátizsákba, és eljutottak Prágába. Valószínű, hogy szükség volt rájuk, meg finomak is lehettek, mert a papírok csak bekerültek megint a minisztériumba.

Közben, hogy - hogy nem, apukám is gondolta, hogy meglátogatja a magyarországi rokonokat. (Valószínűsítjük, hogy kellett a Bóna nagymamától befogadó nyilatkozat, és a posta nem volt biztonságos. Erről sosem beszéltek a szüleink.) Apukámnak ekkor már volt egy kis Jawa-Zetka motorja. Csehszlovákia iparilag fejlett ország volt, és a gépesítés területén jóval előbb állt, mint Magyarország. Nekünk akkor már mosógépünk is volt! Ez ma természetesnek tűnik, de akkor ez álom volt. Villany működtette, keverőtárcsás volt. Amire még emlékszem, hogy volt a kertben kút, és szivattyú is volt hozzá. Nem kellett kézzel felpumpálni a vizet. (Ennek még lesz jelentősége a hazatelepülés után). Szóval apukám a kis motorral, útlevél nélkül nekiindult Magyarországra. Az elindulás részleteire nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nagyon soká jött haza. A konyhánk ajtajától jó messzire volt a kertkapu, léckerítésünk volt, és én bármiféle motor hangot hallottam, rohantam a kiskapuhoz, és kiabáltam, hogy: „Jön Otyecka, jön Otyecka!" (jön apuka, jön apuka). De bizony nem apuka jött, hanem valaki csak elment az utcán.Az elbeszélésekből úgy emlékszem, hogy kb. egy hónapig volt távol apuka. Persze nem volt ilyen hosszúra tervezve az utazás. De közbejöttek dolgok. Apukám szerencsésen megérkezett a Bóna mamáékhoz. Akkor a nagymama meg a Piroska nénnye, anyukám húga, bent laktak a „városban", Kunszentmiklóson az Apostol Pál u. 17. szám alatt. A házban volt két szoba, meg egy „nagy spájz"-nak nevezett szoba, a pincelejáró fölött, konyha, kamra, istálló. A nagymama a nagypapa halála után döntött úgy, hogy vesznek házat a városban, és beköltöznek. A tanyát otthagyták Imre báttyáéknak, akiknek akkor már meg volt a kis gyerekük, az Etelka (most Garai Józsefné, a Krisztának és Péternek az anyukája). A Piroska nénnye biciklivel járt ki a tanyára segíteni nekik a földek művelésében és a háztartásban. Apukám, amint elrendezte a dolgokat (ezért gondolom, hogy a befogadó nyilatkozat kellhetett), visszaindult ugyanúgy motorral Csehszlovákiába. Ezekről a dolgokról anyukám ugyanúgy nem tudott otthon semmit, mint amikor ő volt Magyarországon, és apukám várta haza. Eltelt egy hét, na, most már biztosan jön. Teltek a napok, majd a hetek is. Mi történhetett? Baleset érte, elfogták? Mikor? Odafelé, vagy már visszafelé? Megint jöttek a jóakarók. Ekkor már többen tudták, hogy apukám Magyarországra jött. „Na, Maris, itt hagyott téged a Pali, vissza sem akar az jönni! Na,  Maris, hiányzott ez neked? Nem jó nektek itt? Ki tudja, mi van azzal a szegény Palival? Melyik börtönben van? Biztos jól agyonverték, a motort meg elvették! Majd jönnek a csendőrök aztán téged is elkezdenek vallatni, hogy miért ment Magyarországra. Még örülj, ha nem azt fogják mondani, hogy kémek vagytok. Akkor aztán nektek annyi..." S anyukám ezt mind tűrte. Csendesen, lelkében imádkozva, és bízva, hogy apukám meg fog jönni. Ő arra gondolt, hogy valami miatt nincs lehetősége nekivágni a határnak, mert például megerősítették a határőrizetet. De bizakodott. Egy nap aztán tényleg apuka motorja berregett a kapuban. Nem tudom, hozott e valamit Magyarországról, de nem is volt fontos.  Az öröm leírhatatlan. De az aggodalom is. Ugyanis apukámat a visszafelé úton elfogták a határőrök. Nem jó információt kapott, hogy mikor, hol lehet esetleg átjutni ellenőrzés nélkül. Apukám nem tiltakozott, elmondta, hogy igen, papírok nélkül szökött Magyarországra. A család itt van Szlovákiában, Imel-en, a felesége és a három kislánya. Többször kihallgatták, de nem bántották. Egyszer aztán elengedték. Ez így nagyon szép történet lett. De ott maradt az aggodalom, hogy fogják-e őket figyelni, vajon tényleg nem kémkedésre gyanakodnak-e, és csak azért engedték el, hogy így jussanak el valakihez. No és persze a visszatelepülési kérelmek! Vajon jelentik Prágának, hogy egy Podobni Pál nevezetű ember kétszer is megsértette a Magyar-Csehszlovák határt. Ha igen, akkor tényleg lőttek a kérelmek kedvező elbírálásának. Nem maradt más lehetőség egyelőre, mint hogy vártak. Lassan a falu népe, és a „jóakarók" is napirendre tértek a dolgok fölött.

Apukám is próbálta magát túltenni a történteken,erőt gyűjtött, és újra elvonatozott Prágába. Ezen az úton is fennállt a bizonytalanság. A minisztériumba csak úgy lehet bemenni, ha a személyi igazolvány alapján beazonosítják. Ha eljutott a hír az elmúlt időszakról ide, akkor még az is lehet, hogy letartóztatják, meg főleg az, hogy újra széttépik a papírokat. Az ellenőrzésen átjutott, az ügyintéző sem kötözködött. A szokásos kérdések feltevése és megválaszolása után, no meg a hátizsák tartalmának az íróasztalba vagy szekrénybe rakása után, hasonlóan az előzőekhez, elhangzott a bíztatás, hogy sínen van a dolog, már csak egy-két aláírás kell, legyenek még egy kicsit türelmesek. Apukám bevásárolt Prágában, aztán irány haza. Dolgozni kellett. Két háromhavonta ez megismétlődött. Azért, hogy ne legyenek teljesen nyugodtak, időnként megjelent náluk a csendőr körzeti megbízott (ma kb. falusi rendőr), aki próbálta kipuhatolni, hogy miért akarnak annyira eljönni. Nincs-e valami hátsó szándékuk. Megpróbálta őket maradásra bírni. Mint később kiderült, neki ez a pártbizottság részéről kiadott feladat volt, hogy „puhítsa" meg a Podobni Pált, hogy letegyen a visszatelepülési szándékról. Jó kapcsolatban volt a család a csendőrrel, és felettébb nem volt erőszakos. Mindig vendégül látták, amikor megjelent. Ez jó volt a csendőrnek is, így lehet, hogy még túl is teljesítette a látogatásokat az elvártnál.Aztán végre egyszer azzal fogadták apukámat a minisztériumban,1956. januárjában, (ha jól emlékszem, másik ügyintéző vagy főnök került arra az osztályra) hogy meg van minden aláírás, pecsét, útlevél, mehetnek vissza Magyarországra, de záros határidőn belül. Ez azt jelentette, hogy megszabták, hogy január 28-én lépik át a Csehszlovák határt, és ettől kezdve nem csehszlovák állampolgárok. Mivel a földek, jószág, meg minden egyéb már Jrd tulajdonban volt, ezekről nem kellett rendelkezni. Azonban ott volt a ház, ami a tulajdonukba került az évek során. Ezt eladhatták. Meghatározták, hogy miket hozhatnak el. Listát kaptak erről, meg minden dologról, hogy mit kell elintézni (pl.a lányok iskolai bizonyítványait kikérni). Persze a vámhatóságnak mindent le kell ellenőrizni. Nem kell titokban tartani az engedélyezést, nyíltan intézhetik a dolgaikat. (megjegyzem, hogy apukámék után senki nem kapott abból a faluból visszatelepedésre engedélyt. Sokan ott maradtak és később északabbra költöztek, a gyerekeik meg nagyrészt beolvadtak a szlovák közösségbe.

Azért jó páran továbbra is magyarnak tartották magukat, és őrizték a magyar nyelvet. (lásd Duchaj Valika). Azt, hogy 7 év után apukám milyen érzésekkel lépett ki a minisztérium ajtaján, nem tudom. Valahogy soha nem beszélt róla, csak annyit mondott, hogy örült. De gondolom szorongott is. Apukám hazaérve elmesélte, mi hogy történt, megmutatta a papírokat, és első volt a hálaadás Istennek, hogy meghallgatta kérésüket, és továbbra is az Ő védelméért imádkoztak, mert szinte még el sem hitték, hogy ez igaz. Aztán elmondták a szűk családnak, rokonságnak (Babkának, apukám testvéreinek, anyukám testvéreinek). Anyukám testvérei örültek is, meg szomorúak is voltak. Ők maradtak Szlovákiában. Később a Duchaj család elköltözött Szenc-re (Senec-re), a Kúty család ott maradt Imel-en. Mivel az idő elég rövid volt, el kellett kezdeni a készülődést. Úgy emlékszem, hogy az ingóságokat, bútorokat, ruhákat, háztartási műszaki cikkeket külön engedély nélkül elhozhattak. A házat eladták a Pista báttya legidősebb lányáéknak, Kuruczné Podobni Piroskáék vették meg. (Hosszú évekkel később, mikor már meglátogathattuk őket, jó volt hozzájuk látogatóba menni, szeretettel fogadtak). Apukáék jó nagy ládákat csináltak, azok bent voltak a kamrában, és amikor valami már „útra készen" volt, azt abba belerakták, szigorúan leltárba vették, miből mennyi van, hány méter, hány darab, stb. A három lánynak az összes stafírungra valót megvásárolták, és bekerültek a ládába. Stafírung = kelengye: paplan, párna, huzatok, törölközők, konyharuhák, takarók,fehérneműk, ruhák, meg ilyesmi, és mindegyikből 6-6-db, vagy 2-2 két garnitúra. Valamikor ez úgymond kötelező volt a lányos szülőknek, a lány férjhez adásakor.(Az elején már írtam, hogy apukám erről lemondott, amikor anyukámat megkérte). Így tehát megvették a három teljes szobabútor garnitúrát is. Ez állt garnitúránként 2 db nagy szekrényből, 2 ágy, 2 éjjeliszekrény és egy tükrös szekrény. (ezeknek még jelentősége lett később). Összedobozolták a saját bútoraikat, edényeiket, a spájzban, padláson lévő élelmiszereket, a mosógépet, a villanymotort, a szivattyút, bicikliket, még a motorbiciklit is elcsomagolták. Aztán az utazás előtti napon jött a vámhatóság embere, és kezdte átnézni a dolgokat. Sok mindent ki akart venni a ládákból, apukám nem is vitatkozott vele, úgy gondolta, hogy amit jóváhagy, rendben van, ő nem vitatkozik, csak legyenek már túl ezen a költözésen. De azért voltak a környezetben jó emberek, akiknek a beszélőkéje igen csak jól működött, meg értettek ahhoz, hogy hogyan kell lekenyerezni embereket (egy kis pálinkával, egy kis ebéddel, és elvonták a figyelmet), és sok minden visszakerült a ládákba, és utána le lett zárva (leszögelve) és a vámos rátette a pecsétet a lezáró szalagra, ami azt jelentette, hogy azt már nem fogják kibontani. Mehetett föl a láda a traktor pótkocsijára. Fel akarták rakni a motort is. Igen ám, de az az „ottmaradó" dolgok között volt, tehát a vámos leszedette a pótkocsiról. Aztán valahogy a motor mégiscsak kiért az állomásra a vagonhoz, és bekerült a szállítandók közé. Volt olyan dolog, amit a jó barát elvitt, hogy akkor az az övé lesz, aztán amikor a traktor kifordult az utcából, felrakta a pótkocsira, és mintha jóváhagyták volna a vámosok, utazott az is az állomásra. Így került a motor is a vagonba. Gyallán, (Hurbanovo) a vasútállomáson kaptak egy tehervagont (persze előre le kellett foglalni), és abba pakolták be a ládákat. Megvolt a vámos papír is, itt már nem foglalkoztak azzal, hogy mi kerül a vagonba. Mire szépen mindent bepakoltak, akkorra ért oda a falubeli hivatalos ember a vámossal, hogy leellenőrizzék, hogy minden rendben van-e? Igen, mindent rendben találtak, becsukták a vagonajtót, lezárták és újra pecsét került a zárra. Irány Magyarország, Kunszentmiklós. Előre megmondták, lehet, hogy több napba fog telni, mire majd megérkezik, ne izguljanak. Tehát az anyagi dolgok elindultak. Arra nem emlékszem, hogy aznap este mi hol aludtunk, és arra sem, hogy hogy mentünk az állomásra. Nekem csak a vonatozás emléke maradt meg, és az izgalom, hogy „megyek a nagymamához, Magyarországra, aki már nagyon vár". Nem tudom, mennyi ideig vonatoztunk, kérték-e az útleveleket, mennyi csomag volt nálunk, hol szálltunk át. Arra emlékszem, hogy leszálltunk a kunszentmiklósi vasútállomáson. Hideg volt, hó volt. Az állomáson nem várt senki. Elindultunk a falu központja felé a hóban. (akkor a mai Szabadság utca egy keskeny, földes utca volt, házak nem voltak Tasskertesben, csak itt-ott egy. A mai kerékpárutat akkor „Horty út"-nak hívták. Ugyanilyen keskeny volt, két oldalán mély árokkal, teli hóval). Jó ideig gyalogoltunk. Hogy anyukám honnan tudta, hogy hol van az Apostol Pál utca, a nagymama háza, nem tudom.

De nem emlékszem, hogy valakitől kérdezték volna. Egyszer csak azt mondták, hogy megérkeztünk. Mi lányok mentünk elöl. Úgy emlékszem, olyan izgatott voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. A nádtetős, fehér falú házból a nagy kutyaugatásra kijött a Piroska nénnye, majd a nagymama is. A nagymamára úgy emlékszem, hogy egy magas, vékony, fejkendős néni volt. Boldogan ugrottam köszönni, csak azt nem értettem, hogy a nagy ölelkezések közepette miért sír, zokog mindenki. (ezt már csak később, felnőtt fejjel értettem meg). Ahogy beléptünk a jó meleg konyhába, nagymama első dolga volt hálát adni a jó Istennek, hogy meghallgatta azt a sok imát, amit elmondtak, és hát a Marisék újra itthon vannak. Ugyanígy adtak hálát szüleim is Isten őrző kegyelméért, a megtartásért.  Annyi viszontagság, annyi keserűség, annyi öröm, annyi kétség, annyi bizonytalanság után felfoghatatlan volt az, hogy papírokkal a kezükben, újra Magyarországon vannak, remélve, hogy lezáródik az elmúlt kilenc év, és új életet kezdhetnek szülőföldjükön.

Azért volt még izgalom a továbbiakban is. Mikor érkezik meg a vagon, egyáltalán megérkezik-e? Hogy fogadják majd őket a faluban? Hogyan tudnak újra lábra állni, önálló otthont teremteni. Néhány nap múlva apukám azzal jött haza a vasútállomásról, hogy azt ígérték, holnap megérkezik a vagon, amiben a Csehszlovákiából áthozott dolgaik voltak. Így is történt. Ahogy elmondták, a vagon sértetlen volt. Valahogy sikerült apukámnak fuvarost találni, aki a vasútállomásról beszállította az Apostol Pál utcába a bútorokat, ládákat és a többi dolgot. Arra is emlékszem, hogy addig nem lehetett kibontani őket, amíg a Magyar Vámhatóság nem ellenőrizte le. (nem tudom, mit gondoltak, hogy ugyan mit szállít Magyarországra Csehszlovákiából egy három gyermekes család). De ez volt a szabály, és apukámnak ez nem okozott gondot. Arra is emlékszem, hogy Csehszlovákiában akkor már nagy divat volt a nejlonharisnya, itthon még híre-hamva sem volt. A vámos jó néhány párral „megvámolta" a szállítmányt, és aláírta a papírokat, hogy minden rendben.

Bóna nagymama

A hivatalos papírokat be kellett adni a Tanácsházára (ma Önkormányzat), be kellett jelentkezni a Rendőrségen, be kellett jelenteni, hogy a nagymama házában lakunk, azt neki is alá kellett írni, és hogy kezességet vállal értünk, tehát gondoskodik rólunk, és nem fogunk segélyért menni a Tanácsra. Nem is tudom, akkoriban ismerték-e ezt a fogalmat, hogy segély. Mindenki úgy élt, ahogy tudott. Akinek volt földje, gazdálkodott, onnan volt meg a betevő falatja. Így éltek a nagymamáék is. Nem volt nyugdíj, nem volt munkahely, (az csak a városokban, főleg Budapesten volt. A nagymama két fia, Gábor és Feri is Budapestre mentek dolgozni, ott éltek, ott alapítottak családot.) Ekkor már (Sztálin és Rákosi halála után) enyhült a politikai és gazdasági szigor az országban.

1956. Tavaszán Kunszentmiklóson.

Január 31-én értünk Magyarországra, tehát az iskolai félévkor. Irénke 14 éves volt, Margit 11. Mindketten szlovák iskolába jártak. Otthon viszont magyarul beszéltünk. Ők tehát tudtak szlovákul beszélni, írni, olvasni. De magyarul csak beszélni. Mivel a tankötelezettség akkor 14 év volt, a szüleim úgy gondolták, hogy Irénkének erre a félévre már nem muszáj iskolába járni, minek gyötörni szegényt a magyar helyesírással, meg a történelemmel, meg egyebekkel. (jóval később mesélték, hogy amikor már lehetőség lett arra, hogy Irénke Budapesten a konzervgyárban dolgozzon, kellett vinni a bizonyítványt a nyolc osztály elvégzéséről. Mivel neki csak szlovák nyelvű bizonyítványa volt a VII. osztály év végéről, egy A4-es méretű, címerrel ellátott, az iskola által lepecsételt papíron (a 8. félévről nem volt papír), egy kis ravaszsággal a VII.-ből csináltak VIII.-at, így ez nem okozott gondot, a későbbiekben sem. Kedves Unokáim! Eszetekbe ne jusson ilyen dolog a ti bizonyítványotokkal kapcsolatban! Ez ma már nem működik! Csak érdekességként írtam le.)

Margitot még be kellett íratni iskolába. Anyuka be is ment vele az igazgatóhoz, hogy itt egy 11 éves kislány, aki most ötödikes volt Csehszlovákiában, szlovák iskolában, de rendesen beszél magyarul. Így került Margit ötödik félévkor a Kunszentmiklósi Állami Általános Iskolába. Hamar kiderültek az olvasási hiányosságok, meg a történelemismeret meg egyéb tananyagok hiányosságai. Nehéz helyzetben volt Margit, de azért egy-két barátnője lett, és a tanárok között is volt egy-kettő, aki megértette ezt a nehéz helyzetet, és próbált segíteni. Két dologra nagyon emlékszem. A humán és közismereti tárgyak nem mentek Margitnak, viszont az orosz nyelv, az kitűnő volt. Ugyanis sok hasonlóság van a szlovákkal. A magyar gyerekeknek meg az nem ment. Ha valamit oroszul kellett megoldani, Margit kéznél volt, és ezzel kivívta az elismerést osztálytársai között. A másik az ének és zene volt. Nagy hasznát vette a gyülekezeti zenekari óráknak, amikor a felnőttekkel együtt játszott a mandolin zenekarban. Énekelni is tudott. Az énektanár behívta az iskolai énekkarba. Akkoriban még iskolai ünnepség elképzelhetetlen volt énekkar nélkül, megtiszteltetés volt énekkarosnak lenni. Az énekkar kapott lehetőséget kisebb színdarabok előadására is, amiben már Margit is ott volt. Sok nehézséget okoztak Margitnak a tornaórák is, de ezzel abban az időben nemigen foglalkoztak. Így az év végi osztályzásokkor a humán tárgyakat tanítók meg akarták buktatni, viszont az orosz- és énektanárok kiálltak mellette, és addig győzködték a tantestületet, míg beírták a ketteseket, és így nem kellett osztályt ismételnie. Igaz, a későbbiekben sem nagyon szeretett tanulni, inkább ment hajtani a lovas kocsit a tanyára, meg a földeken dolgozni. Sokszor csak a tanárok jóindulatán múlott, hogy a kettest megkapja, meg anyuka leleményességén, hogy vitte a tanároknak a túrót, tejfölt, meg ami a kertben éppen megtermett, tehát lekenyerezte őket.

E kis kitérő után térjünk vissza az első itteni napokhoz. A szüleim úgy gondolták, hogy szeretnének önálló életet élni, és csak addig maradunk a nagymama házában, amíg valamit össze tudnak hozni. Készpénzt ugye nem hozhattak magukkal, meg akkor még bankszámla sem volt, így nem maradt más, mint hogy azzal gazdálkodtak, amit elhozhattak az előző lakóhelyről. Jól tudták magukat menedzselni. Apukám sokszor elmondta, hogy ő nagyon sokat tanult a szlovák kolhoz rendszerben, amit itthon hasznosítani tudott akkor is, meg később is. A nagymamáék szóltak az ismerőseiknek, meg az iskolában anyuka a tanároknak, hogy bizony nekik van sok szép eladó holmijuk, amit Csehszlovákiából hoztak. Nagyon jó minőségűek, és ők nem adják drágán. Nem tudom, mihez szabták az árakat,(apuka elment érdeklődni a boltokba az árak iránt) vagy a nagymamáék abban tudtak-e segíteni, hogy itt ezeket a dolgokat mennyiért lehet megkapni, de valahogy beindult az üzlet. A nagymama háza szinte egy bolttá alakult. Jöttek az érdeklődők. Csodálkoztak, hogy mennyi minden volt ott. Persze, mindenkinek el kellett mesélni, hogy hogyan alakult az életük és miért jöttek vissza, volt, akinek még a papírokat is megmutatták, hogy ezt ők engedéllyel hozták el, és teljesen szabadon rendelkezhetnek vele, és most nekik az otthonteremtéshez pénz kell, a lányoknak meg majd lesz stafírung a maga idejében. Elkeltek a szobabútorok, akik megvették,büszkén mutogatták az ismerőseiknek, hogy milyen kuriózumra tettek szert, szinte itt a szomszédban. Lassanként a többi dolog is gazdára talált. Mindeközben kitavaszodott, apukám bérelt földön kezdett gazdálkodni, közel a Középszenttamási tanyához, ahol Imre báttyáék éltek. De apukám nem csak búzát, árpát meg takarmányt vetett, hanem egy jókora darabon elkezdett paradicsomot termeszteni. Igaz, hogy nem volt akkor még lehetősége a locsolásra, de a tapasztalata azt mutatta, hogy a paradicsom kevesebb vízzel is jó hozamot biztosít. Itt ezen sokan csak mosolyogtak.Tavasszal egyik nap azzal jött haza, hogy közel a vasútállomáshoz eladó egy telek, és az neki nagyon tetszene az új otthon felépítésére. A „főút" mellett van, a közelében épül az iskola, és van egy bolt is az állomás mellett. Meg nem utolsó sorban az állomásra ez az út vezet, és ha elkezdenek kertészkedni, akkor ott el is tudnák adni az árut azoknak, akik arra járnak. (Hm, hát ez a történelemkönyvekben is szerepel, hogy a keresztutak közelében telepedtek le a kereskedők ahol sok ember megfordul). Megmutatta anyukának, és rövid időn belül meg is egyeztek a tulajdonossal, és megvették a 600 négyszögöl telket. A nagymamának nem volt ez annyira örömteli eset, meg is jegyezte, hogy hát „nem jó nektek itt? Olyan rövid ideje vagytok a közelembe, máris itt akartok hagyni?" Anyukám nyugtatta, hogy nem messzire mennek, meg hát jönni fognak úgy is, meg Édösanyám is el tud jönni hozzánk, ne legyen kétségbe esve, de hát vágynak az önálló életre. Talán a nagymama is elfogadta ezt, és megnyugodott.Apuka első dolga volt, hogy fúratott egy kutat a kert közepére. A kútfúrással egy időben villanyáramot köttetett le egy karóra, a kút közelébe.   No, már ennek csodájára jártak az arra járó-kelők. Kóstolgatták a víz ízét, mondták, hogy jó, de mire ez a fúrt kút? Akkor Kunszentmiklóson csak a központban volt egy artézi kút, onnan hordták az „urak" a vizet, a házaknál ásott kút volt, amit gémeskútnak hívtak. Vödörrel húzták fel a vizet belőle. Szlovákiában már ekkor majdnem minden háznál fúrt kút volt. Nem biztos, hogy szivattyúval működött, hanem kézi felpumpálással folyt a víz belőle.Ősszel be lett ültetve az egész kert salátával. Az első salátákat 60 fillérért adták a piacon, a piac vége felé 30 és 20 fillérért. Irénke és Margit hordták a piacra. Külön árultak a piacon, biciklivel mentek, gyalog kellett áttolni Tassra, a szombati piacra. Margit sokszor elvette Irénke pénzét, hogy neki több legyen, vagy ha maradt saláta, akkor mindig átrakta Irénke kosarába, hogy mutassa, hogy ő mindent eladott. Apuka elmondta, hogy paprikát meg paradicsomot fog termelni. Így is lett. Elkészült a kút, és ekkor jött a következő „csoda", hogy ez a Felvidékről jött ember villanymotort és egy szivattyút szerelt a kútra, és nem kell kézi erő ahhoz, hogy a víz a felszínre jöjjön.Az első maradandó élményem ezzel a telekkel kapcsolatban az, hogy valamikor május környékén ültették ki a palántákat a helyükre. Apuka kihúzott egy hosszú zsinórt, az mellett kapával elkészítette a „fészkeket" (gödröcskéket) a palántáknak. A fészkeket tele kellett engedni vízzel (jó sok sár keletkezett benne), és ebbe a vizes földbe került a palánta. Mivel a kútból szivattyú húzta fel a vizet, egy jó hosszú slagon az egész kertbe el tudták vezetni. Így anyuka minden gödröcskét jól tele engedett vízzel. A sorok végén ládákban ott volt a paradicsom, meg paprika palánta. Ebből kaptam én egy jó nagy csokorral a kezembe (éppen csak tartani tudtam). Az én feladatom volt, hogy minden egyes gödröcskébe 2 szál paprika palántát, vagy 1 szál paradicsom palántát letegyek. A két nővérem fogta ezeket a palántákat, és szépen beültette a sárba, úgy, hogy kivettek a gödörből egy marék sarat, leállították a palántát a gödörbe, és jó erősen a gyökérhez csapták a kezükben lévő sarat, majd a környező száraz földdel az egész gödröcskét betemették. Én ekkor 4 (négy!) éves voltam. A tesóim két-két sort palántáztak egyszerre, sokszor egymással versenyezve. Ők már Szlovákiában is csináltak ilyesmit. Nekem viszont egyszerre négy sorba kellett „potyogtatnom" a palántákat, és hát előfordult, hogy nem győztem, és mindig ott voltak a sarkamban. Margitunknak már akkor nagy szája volt, és mindig morgott velem, hogy mit tötyölőgök már azzal a palántával, kapkodjam már a lábaimat meg a kezem gyorsabban járjon. Bizony, többször elsírtam magam, de mindig azon voltam, hogy együtt lehessek a szüleimmel, tesóimmal a telken. Egész nyáron gondozták a palántákat, kapáltak, locsoltak, és hát még a tanyasi földeken is dolgoztak. Az állomásról jövő emberek kíváncsian várták a végeredményt. Akkor Kunszentmiklóson nem volt még „kertészeti termelés". Amikor már akkorák lettek a paprikák, meg megértek a paradicsomok, hogy le lehetett szedni, a ládában kitették az út szélére, és ahogy jöttek az emberek, szívesen vásároltak belőle, és nagyon ízlett nekik. Apukám már látta, hogy jó vételt csinált ezzel a telekkel. Közben a tanyán is kezdett érni a paradicsom. A lányok mindig mentek szedni, apuka meg hozta be a pénteki piacra. Akik eddig kételkedtek a kertészkedésben, most csodálkoztak, amikor apuka a heti piacra egy-egy kocsi paradicsommal érkezett, ami nagyon jó ízű volt. Apukámnak volt kereskedő vénája, mert soha nem vitt haza maradékot. A piac vége felé leengedte az árat, vagy alkalmazta az „egyet fizet, kettőt kap" elvet, azaz egy kg-ot kifizetett a vevő, de két kg-ot vihetett haza. Persze hogy a következő piacon már keresték, hogy hol árul.

Közben elkezdték tervezni, hogy hol legyen a telken a ház. Kerestek kőművest, aki elkészítette a rajzot. Akkoriban még nem volt olyan nagy cécó az engedélyezés körül. Közben egy közelben lévő szikes területet is megvettek és azon elkezdtek vályogot vetni. A vályoghoz agyag, törek (összetört szalma, amit a cséplőgépektől tudtak elhozni) és víz kellett.  Ez úgy történt, hogy kiástak egy kb. 2x3 méteres gödröt, a kitermelt agyagot elkezdték vízzel keverni, majd beleszórták a töreket. Az agyag nehezen vette be a vizet, jó csúszós, ragacsos lett, amit először kapával, gereblyével keverték, aztán mikor már valamennyire képlékeny lett beleszórták a töreket. Ez után mezítláb elkezdték taposni, hogy minél egynemű legyen az a sárkupac. Ha már úgy gondolták, hogy szépen össze fog állni, akkor az előre elkészített fa sablont bevizezték, és kézzel teli gyömöszölték a sárral, a tetejét vizes kézzel lesimították, majd felhúzták a sablont. Jó tömörnek kellett lennie, különben kiszáradás után széttört volna. Akkoriban még nem volt gumikesztyű, meg védőkesztyű, és hát eléggé megviselte az ember kezét a sárdagasztás, tapasztás. Egy akkora házhoz, amiben volt két szoba, konyha, spájz, (fürdőszoba még nem) kamra, istálló,ha jól emlékszem 12.000 db vályog kellett. Szóval sok. Egy nap nem tudom hány készült el. A sablont mindig szépen egymás mellé rakták, 10 db került egy sorba, hogy könnyen meg tudják számolni. Mivel ez a vályog jó vizes volt, nem lehetett egy pár napig elmozdítani. Ha közben esett az eső, akkor le kellett takarni, különben szétáztak volna. Kunszentmiklóson már akkor is magas volt a talajvíz, így a gödörben is megjelent. Ebbe a vízbe aztán előáztatták a következő napi adagot. Emlékszem, hogy nekem is megengedték, hogy tapossam a sarat mezítláb. Az akkor még jó móka volt. De amikor rászórták a töreket, no, az már nekem nem volt annyira jó, mert nagyon szúrta a talpamat. Az volt a feltétel, hogy ne essek el, és a ruhám lehetőleg ne legyen fülig sáros, és ha felnőtt nincs a gödörnél, akkor nem szabad belemenni, bármilyen meleg is van, mert nagyon csúszik. A vályogok a napon száradtak. Amikor már meg lehetett fogni, és nem tört el, akkor gúlákba rakták össze, úgy, hogy minden vályog között volt rés, hogy a szél járja át és száradjon. Ha kellően kiszáradt, lehetett felhasználni az építkezéshez. Ez a gödör, jó pár évig megmaradt, és van egy nagyon kellemetlen emlékem vele kapcsolatban. Még nem voltam iskolás, tehát ez 1957-58-ban lehetett, amikor a libákra meg a tehenekre kellett vigyáznom a réten (ez a mai Táncsics utca északi része és a Zsák utca területe), jó meleg volt, és hát a víz nagyon vonzotta a gyerekeket. Én csak a lábamat akartam belelógatni a víz szélébe. De elfelejtettem az intelmet, hogy a vizes agyag nagyon csúszik. Ebben az időben elég sok víz volt a gödörben. Játék közben szépen belecsúsztam, és nem bírtam felállni, de még megkapaszkodni sem, mert nem értem el a gödör tetejét. Akkor még csak egy ház volt a szomszédunk, a Czabai Margiték (a Bányai fiúk nagyszülei) háza. A Margit tőlem 4 évvel volt idősebb, de mivel nem volt más játszópajtása, elég sokat voltunk együtt a réten. De most ő sem volt ott. Ráadásul megijedtem, egy darabig próbáltam kimászni, de visszacsúsztam. Egyszer aztán elkezdtem kiabálni, anyukámat hívtam, de ők kint dolgoztak a tanyán, és a Margit hallotta meg, ő jött segíteni, és kihúzott. Nem is mertem rögtön elmondani anyukámnak, hogy mi történt, csak amikor a sáros ruhát meglátta. Hát nem dicsért meg, és lelkemre kötötte, hogy soha nem megyek be vályogos gödörbe. Biztosan ezért van vízfóbiám, ahol nem ér le a lábam, még medencében is félek, és ezért nem tanultam meg úszni sem.

De kicsit előre szaladtam a történetben. Még 1956 nyarán vagyunk. Elkészültek a vályogok. Közben a kőműves kimérte a ház alapját, apukám kiásta, majd bebetonozták. Akkor még nem lehetett kész betont venni, úgy kellett keverni. Sóder, cement, víz. Ebben az egész család részt vett, még én is. Mivel nekünk volt fúrt kutunk, a szivattyú nyomta a vizet, és a slagot én is tudtam tartani, a többiek meg rakták az egy lapát sódert, egy lapát cementet. (lehet, hogy az arányok mások voltak). De nagyon büszke voltam, hogy én is részt vehettem az építkezésben. A kőműves időnként megnézte, hogy mit csinál ez a felvidéki ember, de mindig jóváhagyta a munkákat. Az alapot vasúti salakkal töltötték fel, aztán le is szigetelték a betont kátránypapírral, szurokkal.  Aztán a falazásnál már a kőműves irányított. Lassan eljött az ősz, és a tetőt már októberben kezdték fölrakni. Apukám azt mondta, hogy karácsonykor már az új házban leszünk. A nagymama hiába mondta, hogy nem kell sietnetek, jó helyen vagytok itt, de apukámék már szerettek volna a saját otthonukban lenni. A nagymama és Piroska nénnye mindig mondták, hogy az a lakás még nyirkos, hideg lesz, legalább a kis Etukát ne vigyétek oda, ő maradjon itt. Én viszont az anyukámékkal akartam menni, és egyszer azt találtam mondani: „abban a házban nekem is lesz egy sarok, és én oda megyek, ahol anyukámék lesznek". Ezazóta is rajtam maradt, mint egy szállóige. Izgatottan vártam, hogy elkészüljön a ház, és karácsonyra beköltözzünk. De ez nem volt problémamentes. A történelemből ismerjük az 1956-os eseményeket. Amikor a tetőt cserepezték, akkor már Kunszentmiklóson is eldördült egy-két lövés. Szerencsére a mester sem volt ijedős, és folytatták a munkát. Ekkor itt is volt egy-két jóakaró, és jöttek a megjegyzések: „ennek a Felvidéki embernek is ezért kellett hazajönni, hogy most itt is ilyen lett a politikai helyzet". Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha ott marad". Tető került a házra, a bepucolás annyiból állt, hogy a konyha „rendbe" lett téve, kimeszelve, lebetonozva és volt benne egy kis vaskályha. A többi helyiség csupasz vályog, az aljzat pedig a vasúti salak. Mivel a kertben a kút mellett a szivattyúhoz már volt vezetve áram, így a házba is be lehetett kötni a villanyt. A konyhában a plafonról egy villanyvezetéken lógott egy szem villanykörte, ami talán 25 wattos volt, de a gyertyánál százszor jobban világított. Volt egy gyűrűs kút (gémes kút) az udvaron, onnan vödörrel hozták be a vizet. Karácsony előtt pár nappal beköltöztünk a mi OTTHONUNK-ba,(akkor még utcanév sem volt, ma Táncsics utca 15.) mind az öten ebbe a konyhába. Nem emlékszem, kinek hol volt az ágya, de arra igen, hogy volt karácsonyfánk, egy picike fenyőfa. Volt rajta dió, meg alma, cukorra nem emlékszem. Karácsony estén nálunk az volt a szokás, hogy vacsora után apukám felolvasta az Úr Jézus születésének történetét, imádkoztunk, elénekeltünk egy pár karácsonyi éneket.Most külön is hálát adtunk azért, hogy a saját otthonunkban lehetünk. Ebben az évben anyukám egy! (1) darab narancsot osztott szét öt felé!

Ez volt a mi karácsonyi ajándékunk. Hogy hol tudott narancsot szerezni, nem tudom. De nagyon boldogok voltunk! Ettől kezdve hetente legalább kétszer meglátogattuk a nagymamáékat, valamint vasárnaponként találkoztunk az imaházban, a Kalap utca 10. szám alatt.

1959. Kalap utcai  gyülekezet

Egy öreg családi ház első szobája volt a gyülekezeti terem. Nem voltunk sokan, úgy 15-20-an járhattunk. Szerdánként imaóra volt, vasárnap délelőtt és délután is Istentisztelet.Sokszor volt vendég prédikátor is, aki vagy a nagymamánál, vagy nálunk, de inkább nálunk ebédelt. Ebben az időben volt, hogy egyszer meglátogatott bennünket Ceglédről Kurdi János a kisfiával, Jancsikával. Ő egy-két évvel volt idősebb nálam. Kurdi János testvér és apukám ismerték egymást még a '40-es évekből. Apukáék a lovakat patkoltatták a Zsédeli kovácsnál Kunszentmiklóson, és ott dolgozott a János testvér is.Nemrégiben hallotta, hogy a PodobniPálék visszajöttek Csehszlovákiából, és hát, ha már eljöttek a gyülekezetbe, bennünket is meglátogattak.  Ekkor találkoztunk a János papával először! Ugye milyen érdekes?Lassan kialakult a mindennapi élet menete az új házban, meg a ház körül.A kertet ősszel már felszántották.Került állat is a házhoz.Volt egy tehén, két ló, malacok, tyúkok.Mivel apukám Csehszlovákiában kertészetben dolgozott, megtanulta, hogyan kell palántát nevelni melegágyban. Ennek az az előnye, hogy mire májusban szabad földbe lehet magot vetni, akkorra már szép, erős, bimbós palántákat lehet kiültetni, és sokkal hamarabb lesz termés.Tehát már januárban elkezdte készíteni a melegágyat. Ezt azért írom le, mert a kis unokáim szerintem nem is hallottak ilyenről, esetleg csak a szobában található meleg ágyról. Szóval, a melegágyhoz az istállóban keletkezett trágyát kihordták a kertbe, de nem szórták szét, hanem120 cm szélesen, 50 cm magasan halmozták össze, 3-4-5 méter hosszan. Jól le is tömörítették. Erre apukám deszkából csinált jó, stabil keretet. Mindent ő maga csinált, mert így csak az anyagot kellett megvenni, mesterre, munkadíjra nem kellett kiadni a pénzt. A keretbe hozatott jó tápdús, barna, erdei földet, kb. 10-15 cm vastagon. A tél folyamán már előre elkészítette a takaró ablakokat. Ezek 120x100 cm-es ablakok voltak, de nem egyben, hanem több kisebb keretben, összefogva a nagy keretben. Ezt úgy hívtuk, hogy „melegágy ablak". Ezeket rátették a keretre. A nap, ahogy kibújt, elkezdte sütni, belül párás lett, a pára lecsapódott a földre, nem száradt ki, és mivel alul a trágya is hőt termelt, így szépen lassan a talaj elérte azt a hőmérsékletet, amikor el lehetett vetni bele a magot, kb. február vége felé. Utána folyamatosan figyelni kellett, hogy milyen a hőmérséklet. Ha az éjszakák esetleg nagyon hidegek voltak, akkor az üveget le kellett takarni kukoricaszárral, vagy szalmával. Reggel, mikor a nap kisütött, le kellett szedni. Langyos vízzel, locsolókannával időnként meg kellett locsolni. Mivel egy kézzel nehéz volt tartani a keretet is, meg a vízzel telt locsolókannát, ez nekünk kétszemélyes munka volt. A tesóim felemelték, valamivel megtámasztották, de biztosításként nekem is meg kellett fogni, tartani. Kb. két hét múlva kezdtek előbújni a kis paprika- és paradicsom palánták. Amikor 8-10 cm magasak lettek, egyesével át kellett ültetni egy másik melegágyba. Ezt hívták „pikírozás"-nak. (nem tudom, ez szlovák szó e, vagy miért pont így hívták ezt a műveletet, ma már talán „tűzdelés"-nek mondják.) Ezt a munkát anyukám, és a nővéreim végezték. Apuka szedte ki sorra az előző helyről a palántákat, én vittem oda a másik helyre, ők meg szépen, egyesével beültették. Ez úgy volt, hogy egy szélesebb deszkát keresztbe tettek a melegágyon, két oldalról arra támaszkodva ültették be a palántákat a meleg, nedves előkészített talajba, egymástól 10-12 cm távolságra, hogy legyen helyük szépen megerősödni. Egészen a májusi kiültetésig itt növekedtek. Voltak is csodálók, mikor meglátták a szép erős palántákat kiültetve a kertben.Honnan tudott ez a „fölvidéki gyüttmöntembör" ilyen korán, ilyen szép palántát szerezni. Jutott a palántákból a rokonoknak a konyhakertbe, meg a tanyai földbe is, sőt még ha valaki járókelő kért, apukám annak is adott. Tavasszal a tyúkok közül több elkezdett „kotlani". Ez azt jelenti, hogy a testhőmérséklete megnövekedett, és tudott egy helyben órákat ülni, és így lehetett alá tojást rakni, és kikeltette a tojásból a kiscsibéket. Anyukám is elővett egy-két öreg nagy kosarat, telerakta szalmával, bevitte az istállóba, és ráültette a tyúkot, ami már egy ideje kot-kot-ozott. (nem kotkodácsolt!). Ha a tyúk csinált magának fészket, és két napon keresztül csak akkor jött le a fészekről, ha enni, inni kapott, utána sűrű kot-kott közepette szépen visszaült, és ha anyukám felé nyúlt, nem csípte meg a kezét, csak dörmögött, akkor lehetett alá rakni 21 db tojást. A tyúk 3 hétig ült a tojásokon, a lábával mozgatta, forgatta őket, meg kot-kott-ozott (beszélt) nekik, védte őket. Egy hét után anyukám elemlámpával átvilágította a tojásokat, hogy „fiasak-e"? Tehát van-e benne kiscsibe? Amelyik sötét volt, és egy kis kalapszerű csík látszott a tojás hegyesebb végénél, az fias volt. Ami nem ilyen volt, azt kivette a tyúk alól, mondván, abból már nem lesz csibe, mehet a malacoknak.Három hét múlva a kiscsibék egymás után kezdtek kopogtatni a tojás héján, és pár óra alatt szépen kibújtak a tojásból. Amikor tyúkanyó szárnyai alatt megszáradtak, anyukám egy nagy dobozba tette őket és bevitte a konyhába, és betakargatta őket. Egy-két nap alatt mind kikeltek. Ekkor a tyúkanyó is a konyha sarkába költözött, egy ládába, a csibéivel együtt. Itt kaptak enni, inni. A tyúkanyót minden reggel ki kellett vinni az udvarra, ő ott kapta meg a napi kajáját, és hát lehetősége volt elvégezni a biológiai szükségletét. Nem mondom, hogy kellemes illata volt a „csirkefarmnak" a konyhában, de amíg a csibék pelyhesek, nagyon aranyosak. Amikor aztán már kezdett a szárnyukon a rendes toll látszani, akkor kiköltöztettük őket az istállóba. Tyúkanyó tanítgatta, óvta őket, a szárnya alá összegyűjtötte, és aludtak a csibék is, meg tyúkanyó is. Sajnos már nem tudok tyúkot ültetni, hogy megmutassam ezt a folyamatot nektek. Ma már gép kelti ki a tojásokat. Az is érdekes, de akkor nem látszik, hogy a tyúkanyó hogy viseli gondját a csibéinek. Érdekességként elmondom, hogy a tyúkanyó alá szoktak kacsa, illetve libatojást is rakni. Ilyenkor szegény tyúkanyó majd meg bolondult, amikor az általa kikeltett kacsák, libák egy pár naposan már szaladtak az úsztatóba fürödni. Tyúkanyó kot-kotozott nekik a víz szélén, rohangált fel-alá, de sem a kacsák, sem a libák nem értették miért van úgy megrémülve. Hiába, nem egy nyelvet beszéltek.Nyáron tehát már volt csibe, kacsa, liba. Nekem ezekre kellett vigyáznom, hogy lehetőleg ne menjenek a veteményes kertbe, meg a „nagy kertbe", ahol a paprika meg a paradicsom már ki volt ültetve. Anyukámék jártak ki a tanyára, a földekre dolgozni. Én ekkor öt éves voltam. Akkoriban nem volt ám óvoda, hogy oda elvittek volna, amíg ők dolgoznak a földeken. Azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy óvoda. Az iskoláról tudtam, és már nagyon szerettem volna iskolás lenni. Margit mindig mondta, hogy „várjál csak, majd megtudod, hogy milyen nehéz az iskola". Ő nem nagyon szeretett iskolába járni, inkább ment a tanyára dolgozni, kapálni, meg a lovakat hajtani. Nagyon büszke volt, hogy ő nem félt a lovaktól. Tehát amikor ők korán indultak ki a földekre, én otthon maradhattam, de meg volt az én feladatom is. Nekem kellett ellátni a csibéket, kacsákat, libákat. Már tudtam rájuk vigyázni, tudtam mikor kell etetni, itatni, becsukni őket. Most elmondok pár történetet. Nem biztos, hogy időrendben, de még nem voltam iskolás. Azt már említettem, hogy akkor még nem voltak szomszédok a házunk körül. Egyik nap is elmentek anyukáék jó korán, én meg napközben tettem, amit előző nap megbeszéltünk. Igen ám, de elkezdett sötétedni az ég, dörgött, villámlott, és én akkor ettől nagyon féltem. Talán semmitől sem jobban. Tudtam, hogy a tanyáról nem látják, hogy itt vihar van, nem várhatom, hogy haza érnek. Úgy gondoltam, hogy a tyúkanyót a csibéivel behajtom a konyhába. Így is lett. A konyha közepén tyúkanyó a szárnyai alá gyűjtötte a csibéket. Úgy gondoltam, hogy a kacsák, libák szeretnek a vízben, nekik nem baj, ha megáznak, őket hagytam az udvaron. Ezután fogtam a kis sámlit, kiültem a konyha elé, és ott sírdogáltam, először csak csendesen, aztán ahogy a vihar erősödött, az én hangom is erősebb lett, és már ordítottam két égzengés, villámlás közepette, hogy „anyukááááám, gyere haza, apukáááááám, gyere haza! De hát persze ők ezt nem hallották. Meghallotta viszont egy arra bicikliző vasutas néni, és bejött a kapun, odajött hozzám, kikérdezgetett, hogy miért sírok. Próbált vigasztalni, bátorítani, de nekem az nem használt. Én anyukámat, vagy apukámat akartam. (Később tudtam meg, hogy a vasutas néni dolgozni ment, de nem mulasztotta el másnap anyukámnak elmondani az esetet, és megkérte, hogy „ne hagyják már ezt a kislányt egyedül itthon".) Amikor a vihar a tanya felé közeledett, anyukám biciklire ült, és tekert haza. De a hát a hét km... Időbe tellett, míg hazaért. Én addigra már rekedtre sírtam magam. Mikor hazaért, ölelgetett, vígasztalt, bátorított, hogy nem kell félni ilyenkor, inkább menjek be a konyhába. Amikor meglátta a tyúkanyót a konyha közepén a csibéivel, igen megdicsért, hogy ügyes voltam, mert bizony, ha a kiscsibék eláznak, akkor el is pusztulhattak volna. Egy másik eset még ebből az időszakból. A libákat, ahogy nagyobbak lettek, ki kellett hajtani a mezőre (a mai Zsák utca területe). Ebéd után kihajtottam őket, aztán akkor már volt egy-két barát, akik megjöttek az iskolából, akikkel jókat játszottunk. Mármint fogócskáztunk, bújócskáztunk, árokcicáztunk, meg néha előkerült egy labda is. Estefelé behajtottam a libákat. Nem mindig akartak szót fogadni, ezért volt nálam bot is. Most is küzdöttem velük, hogy bemenjenek az ólba. Szana-szét szaladgáltak. Én hadonásztam a botommal, az egyiket szépen fejbe is találtam, úgy hogy a liba elájult. Nagyon megijedtem, ha megdöglik, az nagy kárlett volna. Felkaptam, szaladtam vele az itatóhoz, itatgattam, locsoltam és egyszer csak feléledt, és elszaladt. Na, ekkor kezdtem a többit is beterelni (jobb belátásra bírni).  Be is mentek. Én legalábbis így gondoltam. Mindig megszámoltam őket, megvannak-e? Most is számolom. Egy hiányzik. Kerestem a kiskertben, a nagykertben, még a réten is megnéztem, sehol. Hát biztos nem jól számoltam, ha sehol sincs. Mikor hazajöttek anyukáék, mondom, hogy én behajtottam a libákat, de eggyel kevesebb. Kerestem is, de nem találtam sehol. Nem akarták elhinni. Megszámolták, tényleg így volt. Hát elveszett. Nagy kár, de hát ez van, majd máskor jobban figyeljél, ne kóboroljon el. Elkezdték a nagyjószágokat etetni. Az egyik vödör a szájával lefelé volt. Még csodálkozott is anyukám, hogy ez meg miért van felfordulva. Felemelte, és hát ott volt alatta az a nyomorult liba megfulladva! A mai napig nem tudom, hogy sikerült úgy magára borítania azt a vödröt. Persze nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ez nagy kár, mert sok fizetni való volt abban az időben. Nem csak nekünk, másnak is. Szegény anyukám próbálta élesztgetni a libát, de már késő volt. Apukám elásta jó mélyre a kertben. Aztán este átbeszéltük, hogy valószínű úgy történhetett, hogy amikor kergettem őket befelé az ólba, a liba a vödör felett akart átugrani, elakadhatott a lába, és olyan szerencsétlenül akadt el, hogy a vödör ráborult. De hogy miért nem tudott alóla kibújni, azt nem tudni. Nem dicsértek meg, de megtanultam, hogy ezek az állatok értékek, és nagyon kell figyelni mindenre.

Még egy történet ebből a még iskola előtti korszakból. Azt már megtanították nekem is, hogy mikor kell a melegágyakon az ablakokat felemelni (egy téglát rakni a keret alá, vagy egy vékonyabb fadarabot), vagy lecsukni. Ha a nap nagyon erősen tűz, akkor szellőztetni kell. Ha vihar jön, le kell engedni az ablakokat. Megint egyedül voltam otthon. Olyan gyorsan jött a vihar, esővel, széllel, dörgéssel, villámlással, hogy csak a tyúkanyót a csibéivel volt időm beterelni, és már zuhogott is az eső. Ahogy a múltkor mondták, bementem én is a konyhába, ott sírdogáltam. Kint szakadt az eső, jéggel keverve. Közben hazaért apuka, látta, hogy a melegágy ablakok nincsenek leeresztve, volt, amit a szél már fel is kapott és összetört. Bejött a konyhába, mondta, hogy nem kell félni, semmi baj, gyere, kislányom segítsél letakarni a melegágyat. Én akkor már nem féltem, nem voltam egyedül, és úgy ahogy voltam, mezítláb, egy szál ruhában, mentem. Ahogy csak bírtam, húztam-vontam az ablakkereteket, ahogy apuka mutatta. Egyszer csak azt látom a lábam alatt, hogy a jégdarabok pirosak. Nem mindegyik, de sorozatban, egy csíkban. Ahogy végeztünk a munkával, kérdem apukámtól:

-          „apuka, piros jég is esik?"

-          „Nem kislányom, miért kérded?"

-          „Mert itt esett egy csomó!" – mondtam.

Erre odajött, nézi, nem szól semmit, fölemelt, és bevitt a konyhába. Egyre csak hajtogatta, „nincsen semmi baj, kislányom". Hozta a lavórt (mosdótál), hideg vizet öntött bele, és mondta, hogy tegyem csak bele a lábamat. Beletettem, és jéééé, hát a víz is piros lett. Ekkor mondta apuka, hogy egy üvegdarab elvághatta a lábamat, de ő majd beköti, aztán majd jön anyuka, és megnézi és tesz rá valamit, hogy ne fájjon. Kimosta, bekötötte egy zsebkendővel, és mondta, hogy maradjak ott a „sezlony"-on. ( sezlony, olyan, mint egy heverő, csak kényelmetlenebb). Délután megjött anyuka, sajnálkozott, „jaaaj kislányom, mi lött veled? Mutasd, had nízzemmög."  Hozta a sebbenzint, áttörölgette, nyomogatta, nincs-e benne szilánk, aztán szép fehér vászon anyagból levágott egy csíkot, az anyagra rakott egy kanál aludttejet, és jó szorosan rákötözte a lábamra. Az aludttej azért kellett, mert az, ahogy savat termelt, fertőtlenítette a sebet. Akkoriban nem szaladtak mindennel az orvoshoz. Egy orvos volt a faluban, Dr. Jakab Miklós bácsi (a Jakab László fogorvos apukája), aki pont a nagymama házával szemben lakott az Apostol Pál utcában. Ma is meg van a ház, ott volt a rendelője is.  Ma a legelső dolog lett volna, hogy kapok egy tetanusz injekciót. Szóval elég hamar begyógyult, és még csak nem is sántikáltam.

Első osztályosként, a tanév végén. 1959.

1958. tavaszán eljött az iskolai beíratás ideje. Az iskola közel volt a házunkhoz, két utcasarokra. Az irodában két tanító néni fogadott. Megkérdezték, hogy hívnak, mikor születtem, hol, és akkor jött a meglepetés részükről, hogy jééé, ez a kislány Csehszlovákiában született. Anyukámnak el kellett mesélni, hogy hogyan kerültünk ide. Én mindenre illedelmesen válaszoltam, arra főleg nagy örömmel, hogy szeretnék-e iskolába járni? Mutattak könyveket egy szekrényben, mondták, hogy az az iskola könyvtára, és majd ha megtanulok olvasni, én is vihetek haza könyvet olvasni. Kérdezték, hogy hittanra be akar-e íratni anyuka. Mondta, hogy igen. Hát a tanító nékik nem mondták, hogy nem lehet, de nem nagyon örültek ennek. Ettől függetlenül én szerettem járni a református hittanra. Az iskolában két tanterem volt. Elmondták, hogy szeptembertől délelőtt és délután lesz tanítás, egyik héten az 1. és 3. osztály lesz délelőttös, a 2. és 4. osztály délutános, a következő héten fordítva. Az 1. és 2. osztályt egy tanító néni fogja tanítani, a 3. és 4. osztályt szintén egy tanító néni. Alig vártam a szeptember elsejét, az évnyitót. Anyukám szépen megfésült, hosszú hajam volt, két copfot fonott, és nagy fehér masnit kötött bele. Én nem féltem, nem sírtam, mint némelyik osztálytársam, hogy megállt az ajtóban, és onnan nem akart beljebb jönni, kapaszkodott az ajtófélfába. Ezen én nagyon csodálkoztam. Mitől kell itt félni? Akkor még nem volt napközi sem. Megkaptuk a könyveket, volt füzetünk, ceruzánk, kétszínű postaironunk (ez egy vastag színes ceruza, az egyik fele piros, a másik kék. Ezzel rajzoltuk először újságpapírra a betűket). Hamar belejöttünk az iskolai munkába, az iskolai életbe. Tízóraira zsíros kenyeret vittünk, vagy lekvárosat, ami néha a füzetek között kötött ki, jó nagy pacákat hagyva maga után. (akkor még nem volt uzsonnás tasak, nejlon zacskó vagy alufólia sem). Gyorsan és könnyen tanultam, sorra hoztam az ötösöket, piros pontokat. Anyukámnak nem kellett velem tanulni. Akkoriban még volt év végi vizsga. Az egy nagy dolog volt! Jött az igazgató bácsi a „nagy iskolából", a tanfelügyelő bácsi vagy néni, a másik osztály tanító nénije, no meg az összes szülő. Körbe ülték az osztálytermet. A tanító néni sorba kérdezett minket, volt, amikor a táblához is ki kellett menni. De nem volt ám megbeszélve, hogy majd mit fog kérdezni! Külön jegyet kaptunk a vizsga szereplésért. Volt, aki dicséretet is kapott. Én is kaptam mindig, amire nagyon büszke voltam. Az alsó tagozatban nagyon családias volt az iskola, mindenki ismert mindenkit, a tanító nénik is, a gyerekek is. Nem voltunk sokan, a négy osztály általában 100 fő körül volt.

Mire harmadikos lettem, minden osztálynak volt külön tanító nénije, de változatlanul délelőtt-délután jártunk iskolába. Minden évben ment az osztály, illetve az egész tasskertesi iskola kirándulni. Mivel Budapest viszonylag közel van, vonat is van, így mi mindig oda mentünk. Jöhettek velünk a szülők is. Anyukám is mindig jött. Sokszor elmondta, hogy ő soha el nem jutott volna azokra a szép helyekre, ahova az iskolai kirándulások alkalmával eljutott. Ennek nagyon örült.

Osztálytársakkal harmadik osztály végén, az azóta megszünt Tasskertesi iskola udvarán.1961-ben.

Voltunk az Országházban, múzeumokban, állatkertben, vidámparkban, és még sok helyen. Az iskolában próbáltak bennünket megtanítani a pénz értékére, meg a különböző dolgok értékére. Nagy hagyománya volt a „takarékbélyeg gyűjtésnek". Az iskolában mindenki vehetett takarékbélyeget a tanító nénitől. Volt 50 filléres, 1 forintos, 2 forintos, 5 forintos, 10 forintos bélyeg. Ezeket a bélyegeket egy gyűjtőlapra ragasztottuk, és év végén, a Tasskertesi Postán lehetett beváltani. Szinte verseny volt köztünk, hogy ki gyűjtött többet. Persze általában 50 filléres, meg 1 forintos bélyegeket vettünk. Zsebpénzünk nem volt, néha kaptunk a nagymamától, nagynénitől egy fagyira valót, vagy egy kiflire valót, és abból lettek a bélyegek. Persze fagyi vagy kifli nem lett. Akkoriban egy gombóc fagyi 50 fillér volt, egy kifli 40 fillér, 1 kg kenyér 3,- Ft, de azt inkább otthon sütöttek, egy hétre valót egyszerre. A végén már olyan száraz volt, alig bírtuk elrágni, de még mindig jobb volt, mint az egyfajta bolti kenyér. A cukorkát nem zacskó számra vettük, hanem 1 (!)db stolverk 20 fillér volt. Ez kemény tejkaramella, ami úgy fel tudott ragadni az ember fogára, hogy fél napig szopogatta, mire eltűnt a szájából. A frutti gyümölcsízű, gumicukorhoz hasonló volt, annak 40 fillér volt darabja, az nekünk már igen drága volt. Ezért tavasztól őszig inkább az árok szélén megtermő papsajtot szedegettük, az volt a csemegénk, meg a lósóska. Ez is az árokparton termett, és nem csak a tehenek szerették, hanem mi is. Akkoriban mifelénk még csak ritkán közlekedett gépjármű, így nem volt szennyezett az útszéli fű. Leszedtük a sóskát, esetleg megtöröltük a szoknya aljába, összecsavartuk, és már ettük is. Pont olyan íze volt, mint a kertben termő sóskának. (A papsajt a lapulevél termése volt. Szerintem ma már az is kipusztult, de akkor sok volt belőle. Lehet, hogy a növényhatározóban még szerepel) Szóval, bennünket az iskolában takarékoskodni is tanítottak. Nekem is összegyűlt az első év végére huszonvalahány forint, és kamatostól, mert,hogy kamatot is kaptunk ám rá, amit a postán a Jóború Ilike néni (JenovaiNati anyukája) minden egyes lapon szépen kiszámolt, összeadta, lepecsételte, aláíratta velünk, és kifizetett, majdnem harminc forintom lett! Vittem is haza nagy boldogan, anyukának odaadtam, és mikor megkérdezte, hogy mit szeretnék vele csinálni, azt mondtam, hogy nekiadom anyukának, hogy ki tudják fizetni azt a sok adót, amit kell. (ez ugye első osztályos koromban volt) Anyukám nagyon meghatódott, és hát úgy is lett, kifizették az adót belőle, illetve belefizették az adóba, mert az összeset nem fedezte.Nem babát kértem, pedig nagyon szerettem volna, mert nem volt egy babám sem. Amikor ősszel a kukoricát lemorzsolták, a kukoricacsutkából csinált nekem anyuka, és a Piroska nénnye babákat. Maradék ruhaanyagból varrtak neki ruhát, csináltak babafejet, valami fonalból, rafiából meg babahajat.  Nyár elején, amikor az új kukorica kezdte kinyomni a csövet az oldalán, megengedték, hogy egy-két csövet, aminek már kint volt a bajusza, levehettem, és abból csináltam hajas babát. De ez csak tényleg egy-két baba volt, mert hát a kukorica kellett az állatoknak. Úgy emlékszem, hogy negyedik osztályos voltam, amikor kaptam egy igazi, nagy kaucsuk babát. De sem haja nem volt, sem alvós nem volt, csak kb. olyan 40 cm nagy volt, ruhája, cipője, és én annak nagyon-nagyon örültem. Még felnőtt koromban is mindig ott volt az ágyon, anyukámék nagy szobájában. Csak bent játszottam vele, varrtunk neki egy-két ruhát, és a szomszéd lánnyal, vagy egy-két osztálytársammal öltöztettük, babáztunk. Aztán nekik lett alvós-hajas babájuk, és tőlem elmaradtak. S hogy mi lett az én egyetlen babámmal?  Mint mondtam, anyukáéknál a nagyszobai ágyon „trónolt" mindig. Egyszer egy vendég volt abban a szobában elszállásolva (ekkor már felnőtt voltam), és ez az ember buta módon bajuszt karcolt a babám orra alá, teljesen elcsúfítva. Persze, csak azután vettük észre, mikor már elment. Nagyon rosszul esett ez nekem, de mivel javítani nem lehetett, így elbúcsúztam az egyetlen babámtól, nem kértem helyette másikat. Nekünk nem igen voltak vásárolt játékaink. Mi magunk találtunk magunknak játékokat. Hosszú ideig csak egy társasjátékunk volt, azt is használtan kaptuk. Ez egy Bibliai társasjáték volt. Dobni kellett, a bábukkal lépkedni, és ahova léptünk, ott kérdés volt, és azt meg kellett felelni, akkor mehettél tovább. Egy idő után már kívülről fújtuk a kérdésekre a választ, még az igehelyeket is tudtuk. Persze csak télen lehetett játszani, máskor nem volt rá idő. Így teltek a nyarak, telek. Abban az egy konyhában nagyon jól éreztük magunkat. Hamar megtanultam olvasni, írni, számolni. Még az újságpapír széleit is tele írtam betűkkel. Télen esténként apuka mindig mesélt, bibliai történeteket, anyuka énekelt, meg verseket tanított. Nyáron szinte egész nap kint voltunk, vigyáztunk az állatokra, meg játszottunk egymással.

A nagyobbak az iskolából már hozták a találós kérdéseket, meg árokcicáztunk, meg „sánta iskoláztunk" (ez a földre rajzolt négyszögekből álló terület volt, egy kavics volt a dobókocka, mindig a következő kockába kellett dobni, és akkor fél lábon végigugrálni, megfordulni, és vissza. Ha kigurult a kavics, vagy rossz kockába ment, jött a következő játékos. A kockák: 1-1-1-1-2-1-2 volt.) Az győzött, aki legelőször végigjárta. Aztán ugráló köteleztünk. Az istállóban találtunk vékony kötelet, amivel a kisborjúkat, kiscsikókat szokták megkötni, a végére kötöttünk egy-egy csomót és már meg is volt az ugráló kötél. Ha többen voltunk, akkor kettő hajtotta, a többi ugrált. Aki beakasztotta, az ment hajtani. Ha csak magunk voltunk, egyedül ugráltunk. Az volt a jó, ha minél tovább tudtunk ugrálni egyhuzomba. Akkoriban télen jó sok hó esett. Nem volt ritka a 40-50 cm-es hó. A ház körül mindig el kellett takarítani, meg az utcán a járdát. Akkor még csak a Táncsics utca felől, de az is jó hosszú volt. Napközben vesszőseprűvel, amit apuka csinált, ha éjszaka sok esett, akkor reggel hólapáttal. Apuka csinált szánkót, vasból, és mivel a tesóim többnyire dolgoztak télen is valamit, nemigen volt, aki engem húzgáljon, így maradtam magamra, hogy toltam a szánkót, nekifutottam, és gyorsan ráhasaltam, és egy darabig elcsúszott. Így csinálta ezt a többi gyerek is. A környékünkön nem volt domb, csak a vasúti töltés, de oda nem volt szabad mennünk. Oda csak a vagány nagy fiúk jártak.  Rengeteget hógolyóztunk, és óriási hóembereket építettünk az utca közepén. Nekem közel volt az iskola, de Margit a faluba járt, a mai Endrédy úti iskolába. Természetesen, gyalog. Igaz, a nagymamáék ott laktak az utca végénél, de Margit is inkább megtette naponta a kétszer 3 km-t és hazajött. Emlékszem egy esetre, ami sokszor téma volt már felnőtt korunkban is. Margit mindig jó erőben volt. Egy téli napon jöttek hazafelé az iskolából, és valahogy úgy alakult, hogy a tasskertesi fiúk is épp akkor jöttek haza. Elkezdtek Margittal incselkedni, dobálták rá a hógolyókat. A fiúk hárman voltak. Margit egy darabig mondta nekik, hogy állítsák már le magukat, most nincs kedve hógolyózni. A fiúk csak tovább kötözködtek. Ekkorra már oda értek a Táncsics utca sarkához. Anyuka éppen valamiért nézett kifelé a konyha ablakon. Egyszer csak azt látja, hogy repülnek a hógolyók Margitra. Gondolta, felkap egy pulóvert, és segítségére siet. No, mire kilépett volna, Margit eldobta a táskáját, nekiesett a legközelebb álló fiúnak, elkapta, és úgy belevágta az árokba, a hóba, hogy az szinte moccanni is alig bírt. (Persze az árok teli volt dobálva hóval). Margit kiabált, hogy: „na, gyere ide, téged is odadoblak mellé, ha nem férsz a bőrödbe! Megmondtam, hogy nincs kedvem hógolyózni!" A fiúk megszeppentek, és amilyen gyorsan csak tudták, folytatták az útjukat. Anyuka mikor látta, hogy Margit egyedül is boldogul, nem ment oda igazságot tenni. Mikor Margit bejött, megkérdezte, hogy mi volt az előzmény? Margit elmondta, és azt is, hogy ő ugyan nem hagyja magát, hogy froclizzák, így majd megtanulják, hogy vele nem lehet kikezdeni. Anyuka jóváhagyta ezt az álláspontot. Amikor ősszel sok eső esett, a réten megmaradt a víz, és amikor bejöttek a fagyok, lehetett korcsolyázni. Nekem nagyon tetszett, ahogy a nagy gyerekek siklottak a jégen. Én is szerettem volna korcsolyát. Akkoriban nem úgy néztek ki a korcsolyacipők, mint most. A korcsolyához volt egy kulcs. A korit külön kellett felszerelni a cipőre. A kulccsal lehetett a bőséget állítani, de csak vastag bőrtalpú cipőre lehetett felszerelni. Nekem olyan cipőm sem volt, nem hogy korcsolyám. Kértem anyukáméktól, hogy vegyenek nekem, de elmagyarázták, hogy az nagyon sokba kerül, és hát nincs rá pénz. Én ezt elfogadtam, tudomásul vettem, de továbbra is kijárhattam csúszkálni a többiekkel. Nem sok gyereknek volt korija, inkább csak a „vasutas szülők" gyerekeinek. Ugye, ők havi fizetést kaptak, nem függött a bérük az időjárástól, meg nem a földeken dolgoztak. Mi, paraszt szülők gyerekei csak néztük őket, hogyan csetlenek-botlanak a jégen, jókat nevettünk rajtuk, ők meg rajtunk, amikor mi is fenékre estünk, vagy elhasaltunk. Aztán eléggé elcsodálkoztunk, amikor az egyik nagymama kihozott egy konyhai karos széket, és azzal tanítgatta az unokáját korizni. Így aztán korcsolyázni sem tanultam meg. Azonban sok minden mást igen. Például, nagyon korán meg tanultam tüzet rakni a sparheltbe, főzni, mosogatni. Mielőtt második osztályos lettem volna, már egyedül levágtam a kis galambokat, megpucoltam, meg is főztem, és mire a család többi tagja hazajött a tanyáról, kész volt a vacsora. Nagyon sok galambunk volt. Apuka a háztető cserepei alatt csinált nekik fészket, oda beköltöztek, és költötték a kisgalambokat. Mielőtt a kisgalambok kirepültek volna, anyuka kiszedte a fészekből, és finom levest, vagy pörköltet készítettünk belőle. Én ott voltam mindig körülötte, és hamar megtanultam, hogy mit kell csinálni, így aztán én lettem nyáron a kajafelelős. (Talán ezért szeretek ma is főzni?)Már említettem, hogy mindig voltak libáink, 25-30 db. Ezek, mikor megnőttek, olyan hangzavart tudtak kelteni, hogy még a kutyák sem vigyáztak úgy a házra, mint ezek a jószágok. Néha úgy léptek fel az idegennel szembe, hogy az szinte kénytelen volt meghátrálni. Nyújtogatták anyakukat, sziszegtek, őrülten gágogtak. Érdekes, hogy mivel én pelyhes koruktól köztük voltam, szinte szerettek. Ez nem vicc. Mondok egy példát. Amikor Irénke már férjnél volt, nyáron elmehettem hozzájuk nyaralni, a Dunántúlra, Tápra.  Mikor hazajöttem, és újra én mentem kihajtani a libákat a legelőre, szinte örömgágogásban törtek ki. Teljesen másképp gágogtak, mint amikor idegen közeledett. Valahogy megérezték, hogy megjött a gazdi, és köszöntötték. És ezekre az állatokra mondjuk, hogy „buta libák". Hm. Na, persze, amikor eljött az ősz, már nem volt legelő, akkor a libákat ólba csuktuk, és elkezdték őket tömni. Ebben nekem az volt a feladatom, hogy meg kellett fogni azokat a fránya 3-4 kg-os libákat, amelyek úgy csapkodtak a szárnyukkal, hogy alig tudtam kitérni előlük. A két tesóm, és anyukám az istállóban (ahol ott volt a két ló, meg a tehén, néha még egy pár birka is, tehát hideg nem volt, de a szag!) csináltak „libatömő ülőkét". Ez egy jó kupac szalma volt, zsákot terítettek rá, arra ültek. Mellettük ott volt vödörben a beáztatott kukorica. Miután a libát megfogtam, odavittem nekik, ők leszorították a szárnyait, betették a két lábuk alá térdhajlatban, leszorították, és kinyitották a liba száját.A másik kezükkel meg elkezdték gyömöszölni az áztatott kukoricát a liba torkán lefelé. Egy darabig a liba tiltakozott, de aztán megadta magát és inkább nyelt. Közben, aki tömte, szép óvatosan huzigálta lefelé a nyelőcsőjén a kezét, hogy minél több férjen a begyébe, sőt egész végig a nyelőcsövet is teletömték. Ez nagyon kényes munka volt, mert ha véletlenül a liba gégecsövébe ment egy szem kukorica, akkor az megfulladt, ha nem volt ott azonnal egy éles kés, hogy elvágják a nyakát. Igaz, hogy akkor még meg kellett pucolni, másnap finom libasült volt az ebéd, de nem dicsérték meg azt a tömőt, akinek így sikerült. Nagy veszteség volt, mert a liba hízott máját, ami elérte az 1 – 1,5 kg-ot is a három hetes tömés végére, többért tudták eladni, mint a húsos részeket. Csoda, hogy mára az állatvédők tiltakoznak a libatömés ellen? De akkor nem lenne finom libamáj sem!A libákat naponta kétszer kellett így megtömni, és karácsony előtt már 7 – 8 kg-sak voltak. A vasutas családok meg tudták fizetni, így már előre le volt adva a rendelés, és ők karácsonyra kérték. Volt, aki vett egy egészet, és külön vett hozzá egy egész májat! Persze nekünk akkor megmaradt a hús. Biztos ekkor kaptam rá én is a libamájra, és mindig szomorú voltam, ha csak a húsa maradt nekünk. Morogtam is magamban mindig, hogy „persze a naccságáknak mindig jut libamáj, nekünk meg nem:" Akkor még nem értettem annyira a pénzügyekhez, de elfogadtam, hogy ez van, örüljek, hogy hús is van, nem csak krumpli. Azt is el kell mondanom, hogy nálunk mindig volt ennivaló. Nem voltunk gazdagok, sok vendéget láttunk a házunknál, és apukám mindig azt mondta, hogy bárki jön, egy karéj kenyér, meg zsír mindig van a háznál. Na, ettől mindig jóval több volt. Emlékszem, délutánonként uzsonnára levágtunk egy nagy karéj kenyeret, egy-két kanál vízzel belocsoltuk, és jól belenyomtuk a kristálycukros dobozba. Volt, hogy a kenyeret tányér vízbe mártottuk félig, lecsöpögtettük, és úgy mártottuk a cukorba, mert akkor több cukor ragadt rá! Aztán irány ki az állatokra vigyázni.  Minden télen vágtunk disznót, amit saját magunknak neveltünk. Általában 170-180 kg-os volt. Ezt a napot nagyon vártuk. Előző nap már el kellett mosni az összes nagy edényt, meg a teknőket, megpucolni több kg vöröshagymát, fokhagymát. Összejött a rokonság, jó korán reggel a férfiak mentek a disznóhoz. Elkapták az ólban, szerencsétlen állat visított, ordított, de hát ez volt a sorsa. A csapatban mindig kiválasztották, hogy ki fogja leszúrni. Nálunk általában apukám volt, vagy az Imre báttya, anyukám testvére. Akkoriban nem volt gáz pörkölő, hanem szalmával pörkölték meg a disznót. Ezt mi gyerekek, nagyon szerettük nézni. Ilyenkor elhozták az unokatesókat is, itt volt a nagymama is, sokszor azt sem tudtuk, hányan vagyunk. Néha játszhattunk is, de azért találtak nekünk is munkát. Szóval, mikor a disznó már rendesen kimúlt, egy óriási kupac szalmát pakoltak rá, és a szalmát meggyújtották. Pár perc múlva lehetett érezni, hogy a disznó szőre kezd égni, ekkor a férfiak vasvillával igazgatták a tüzet, hogy egyenletesen süljön le a szőr, pörkölődjön meg a szalonna bőre, de ki ne égjen, mert akkor aztán az asszonyoktól kaptak ám „nyelvelevest"! „Micsoda dolog az, hogy nem tudtok vigyázni, most mit csináljunk azzal a kiszakadt bőrű szalonnával!" De nem veszett ám kárba az sem, kisütötték zsírnak. Szóval a disznóvágás vidám nap volt. A pörkölés után jól megmosták mindenét, a fülit, a körmét is, és kezdték szétbontani. Ekkor anyukám már ott volt, és vitte a friss húst sütni a kemencébe (amit akkorra már befűtöttek), hogy minél előbb legyen kóstoló a friss húsból. Egy másik asszony a májjal kezdett foglalkozni, készült a hagyományos hagymás savanyú máj, ami csak disznóvágáskor olyan finom. Azt máskor nem érdemes csinálni. Egy harmadik asszony egy nagyobbacska lánnyal a kamrában nekiállt szétszedni a disznó belét, majd kivonultak a kertbe, és ami benne volt, azt vízzel öblögetve, szépen kimosták. De ezzel még nem volt vége! Az az egy asszony szinte egész nap a belet mosta, pácolta hagymával, ecettel, mire délutánra elment a szaga.Akkor a böllérek és anyukám jóváhagyta, hogy most már lehet beletölteni hurkát. Két pácolás között még meg lehetett tisztítani a vékonybelet is, amibe a kolbász került. A finom reggeli után a férfiak elkezdték feldolgozni a húsokat: kolbásznak, sonkának, füstölt árunak. Akkoriban nem volt még mélyhűtő, de még hűtőszekrény sem, így a tartósítást füstöléssel oldották meg. Én nem nagyon szerettem a füstölt húst, de hát válogatni nem lehetett. Általában paprikás krumpliba és szárazbab levesbe került a füstölt hús. Nem volt még villanydaráló sem, így elég soká tartott, mire a kolbásznak való húst ledarálták. Közben elkészült a hurkába való is, amiből mi gyerekek előszeretettel kiválogattuk a szívet, meg, ha még maradt füle, és csak utána darálhatták le. Bizony kézi eszközzel kellett betölteni a kolbászt is abba a vékonybélbe, aztán meg a hurkát a vastagbélbe. Jól kifáradtak a férfiak, mire ez a munka sikerült, mert egy 30-40 cm hosszú kb. 15 cm átmérőjű csőbe rakták a tölteléket, és egy fa dugóval, a mellkasukhoz szorítva nyomták ki. Későeste lett mire vacsorázni lehetett, de délután megfőtt a finom húsleves, meg kisült a kemencében a friss hájas pogácsa, elkészült a töltött káposzta, meg kisült a hurka, kolbász. Most így visszagondolva, el nem tudom képzelni, hogy tudtunk ennyi mindent végigkóstolni, végigenni! De az biztos, hogy mindenből ettünk. Igaz, utána mi gyerekek már olyan fáradtak voltunk, hogy ültő-helyünkben elaludtunk. A rokonság részt vett a családi disznóvágásokon, így egy télen minimum három ilyen eset volt. Nálunk, Imre báttyáéknál a tanyán, Halasi nénnyééknél a másik tanyán. Ezek sem voltak semmik! Hajnal 5-kor ébresztő, fel a ruhákat, nagy csizmát, kendőt, és indultunk gyalog a 7 illetve 8 km távoli tanyára. Ott minden hasonlóképpen zajlott, annyi különbséggel, hogy a vacsora után még haza kellett jönni. Akkoriban minden télen nagy havazások voltak. Sokszor alig bírtunk a hóban menni, térdig-combig süppedtünk a friss hóban, mert hát nem volt eltakarítva a gyalogút. De mi nagyon élveztük. A felnőttek beszélgettek, meg néha nekünk is meséltek, és bíztattak, hogy szedjük a lábunkat, akkor előbb haza érünk a jó melegre. Igen ám, de ahhoz, hogy jó meleg legyen, előbb be kellett gyújtani a sparheltbe, vagy a kályhába. A mi gyerekkorunkban ezek voltak a nevezetes napok.Amint az előbb említettem, én nagyon szerettem iskolába járni. A tanító nénik mindig kitaláltak valami egyéb elfoglaltságokat is nekünk. Versenyeket szerveztek, szépírásból, számtanból, nyelvtanból, és ezeken én, meg az osztálytársaim nagy része is lelkesen részt vettünk. Aztán szülői értekezleten a legjobbak meg voltak dicsérve. Minden évben tanultunk színdarabot is, amibe szereplőnek bekerülni jutalom volt! Ezeket a színdarabokat aztán az évzárón adtuk elő, a vasútállomási Kultúrházban. Akkor az még egy szép épület volt, öltözőkkel, színpaddal, függönnyel, világítással, székekkel felszerelve! Körülötte hatalmas fákkal, parkkal. Ma már csak a Kisposta van egy részében, a többi az enyészeté. A tanító nénik vezetésével megtanultuk a szerepünket, és egy-két anyuka meg segített a mozdulatok, „szerepek" eljátszását megtanulni. Hű, milyen izgatottan készültünk! Alig vártuk a tavaszt, mert akkor a próbák már a „Kultúrban" voltak. Másodikos koromban én is kaptam szerepet: „tündérlány" voltam, vagy tizedmagammal. Egy szót sem kellett szólnunk, csak táncoltunk. De nekem ez óriási élmény volt. Na, a szüleimnek ez nem nagyon tetszett, főleg apukámnak. Ő azt mondta, hogy „nem kell úgy táncolni, ahogy az ördög fütyül". (itt csak zárójelben jegyzem meg, ha hozzánk vasárnap olyan vendég érkezett, aki nem volt hívő, vagy nem járt gyülekezetbe, akkor apukám megmondta neki, hogy mi most megyünk a gyülekezetbe, és te is gyere velünk. Így ha akart, ha nem, jönnie kellett. Apukámnak mindennél fontosabb volt, hogy ott legyen minden Istentiszteleten.)A tanító néninek jó rá beszélőkéje volt, hogy legalább anyukámat meggyőzze, hogy hadd szerepeljek, mert ez egy jutalom, annak a szegény kislánynak. Végül anyukám valahogy meggyőzte apukámat, így lehettem tündérlány. Az előadásra azonban csak anyuka jött el, mert pont a vasárnap délutáni Istentisztelet idejére esett az előadás, és azt ilyen „semmiségek" miatt nem lehetett kihagyni a család többi tagjának. A következő évben már valamilyen prózai szövegem is volt, de legemlékezetesebb a negyedik osztály év végi előadás, amikor én voltam a darabban a tanító néni. Hű, de örültem ennek a szerepnek! Irénke még a hajamat is összefogta kontyba, hogy hitelesebb legyek. Sajnos, a darabok címét ez alatt a csaknem hatvan év alatt már elfelejtettem, meg azt is, hogy miről szóltak. Hiába, régen volt. Minden évben volt Gyermeknap, amit szintén a „Kultúrban" tartottak, vagy a parkban. Kaptunk szendvicset, meg bambit. A bambit csatos üvegben árulták, de mi sosem vehettünk, mert drága volt. Az íze olyan volt, mint ma a málnaszörp szódával. A szendvicsről sem tudtam, hogy mi fán terem, csak amikor láttam, hogy hogy néz ki, és még egy karika szalámi (aminek párizsi volt a neve) is volt rajta. Na, mi azt sem tudtunk venni, jó volt nekünk a házi kolbász. Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor a gyermeknap az én számomra nagyon emlékezetes maradt. Történt ugyanis, hogy Húsvét táján az egyik „ángyikánk" megajándékozott bennünket egy-egy brossal (kitűzővel, mai nyelven bizsuval). Hát ez abban az időben igen nagy dolog volt ám! De az is, hogy apukám nem volt elragadtatva az ötlettől, és hát inkább csak a konyhaszekrény felső fiókjában voltak. A brossok különbözőek voltak, nehogy összekeverjük. Nekem persze az tetszett, amit az Irénke kapott. Az egy elefánt volt, kicsi csillogó kövekből kirakva. Amit én kaptam, nem tetszett. Mára már nem is emlékszem, hogy az mi volt, vagy a Margité milyen volt. Engem csak az elefánt érdekelt. Elérkezett a gyermeknap ideje. Szokás szerint vasárnap délután. Anyukámék elmentek imaházba, én otthon maradtam, hogy majd megyek a Gyermeknapra. Fel is öltöztem, s gondoltam, ha már imaházba nem tűzhetjük ki a brossot, gyermeknapra biztos ki lehet. Nézegettem őket, és hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, hogy az elefántot tűztem ki. Nem érdekelt engem, hogy ahhoz a nyári ruhához, ami rajtam volt, nem illett semmilyen kitűző. Mentem nagy büszkén az ünnepségre. Mindenkinek szemébe tűnt, hogy rajtam mi van. Nézegették, csodálták, volt, aki irigykedett is. Persze megmondtam, hogy „ángyikától kaptam", nekünk ilyenre nem volna pénzünk. A gyermeknapon az ünnepség után persze játékok voltak szervezve, és hát abban mindenki részt vett. Én is. El is feledkeztem, hogy az ugrálások, pörgések közepette a bross esetleg kikapcsolódhat. Csak amikor indultam haza, akkor vettem észre, hogy nincs meg! Hűha! Pánikba estem és sírva fakadtam. Mindenki a brosst kereste. Persze, nem lett meg, így nélküle kellett hazamenni. Mire haza értem, már nem sírtam, de tudtam, hogy ha Irénke rájön, hogy nincs meg, abból nagy baj lesz. Nem mertem megmondani. A lelkiismeretem azért furdalt, hogy tulajdonképpen engedély nélkül vittem el, és még nem is vigyáztam rá. Mikor megkérdezték, hogy na, mi volt az ünnepségen, elmondtam ezt-azt, de a brossról nem szóltam. Másnap aztán valakinek feltűnt, hogy a fiókban három bross helyett csak kettő van. És pont a legszebb, az Irénkéé hiányzik. Hamar kiderült, hogy a kertbe, meg a földekre nem vitték ki, vasárnap meg nem rakhatta föl, így hát csak az Etu tehette el valahová. Anyukám elő is kapott, hogy mit tudok erről. Egyből elsírtam magam, hogy vasárnap én vittem el, kitűztem és sajnos elvesztettem, és hiába kerestük, nem lett meg. Anyukám nagyon mérges lett, és kioktatott, hogy ez lopás volt, és nagyon csúnya dolog, és még meg sem mondtam, pedig megkérdezték, hogy mi volt, és hogy jól véssem az eszembe, hogy ilyet nem szabad csinálni.Előkapta apukám nadrág szíját, és jól megkaptam a magamét. Megmondta, hogy ha a sajátomat viszem el, és elhagyom, nem kaptam volna ki. De hozzányúltam a máséhoz engedély nélkül, ezért büntetés jár. Ezt jól megjegyeztem. Nem is emlékszem, hogy valaha is kikaptam volna. Ha volt is valami, amiért fenyítés járt, a legsúlyosabb esetben „sarokba állítás" vagy „térdelés" volt, amíg bocsánatot nem kértem. Szóval, nem voltam én rossz kislány. Néha előfordult, hogy túl őszinte voltam, amiért szintén nem dicsértek meg. Mit kell neked mindig „pletykálnod" – mondták. Mik voltak ezek a dolgok? Például, akkoriban sokszor tartottak a gyülekezetek testvéri találkozókat. Mindig másik helyen. Ezek általában szombaton voltak, mert vasárnap mindenki a saját gyülekezetébe ment. De mivel mi szombaton is jártunk iskolába, én meg szerettem volna elmenni a „konferenciára" Szedria-pusztára. Kunszentmiklóstól kb. 7 km-re, egy tanyaközpont volt akkor.Itt volt a Halcsik István testvérék tanyája, amelyben volt egy imaterem. Csak érdekességként mondom el, hogy néhány évvel később egy ilyen konferencián találkoztam a már ifj. Kurdi Jánossal. Budapestről mindig sok fiatal jött a tanyasi Istentiszteletre. Nekik ez egy jó kis kirándulás volt. Általában lovas szekérrel vitték őket a tanyára. Estefelé gyalog kimentünk a köves úti buszmegállóhoz, és vártuk a buszt, ami persze sokszor késett, vagy úgy elromlott, hogy nem is jött. Ekkor a csapat nekiindult gyalog a Kunszentmiklósi vasútállomásra. Persze akkorra már a vonat régen Budapesten volt. Mit volt tenni, itt maradtak a Podobni testvéréknél éjszakára. Ekkor apukám a két szobát beterítette vastagon szalmával, ez volt a hálóhely. Anyukám főzött egy nagy fazék krumplit, meg volt zsíros kenyér, és szalonna. Szólt az ének, közben ment a bibliai találós kérdések sorozata. Aki nem tudott válaszolni, zálogot kellett adnia. Nekem úgy tűnt, hogy akkoriban mindig direkt elromlott a busz, csakhogy Tasskertesben aludhassanak az „úri" pesti lányok.

Na, én is szerettem ezekre a konferenciákra járni.  Szóltam a tanító néninek, hogy legyen szíves megengedni, hogy holnap ne kelljen iskolába jönnöm, mert megyünk a „konferenciára" Szedriába. Ne feledjük, ez az 1950-es évek vége! A tanító néni megkérdezte, hogy milyen konferenciára? Én meg elmeséltem. Szerencsére a tanító néni jó indulatú volt, és nem firtatta nagyon a dolgot (mint később kiderült, az ő családjából is járt oda valaki, ismerte a hívőket, és jó véleménnyel volt róluk). Azt mondta, hogy rendben, de hétfőn anyuka jöjjön be az iskolába, szeretne vele beszélni. Én örömmel mentem haza, hogy elengedett a tanító néni, de azt üzente, hogy anyuka hétfőn jöjjön be az iskolába. Szegény anyukám! Nem tudta, hogy megszidjon, vagy megdicsérjen. Megszidjon, hogy minek beszéltem, vagy megdicsérjen, hogy én elmondtam, hogy hívők vagyunk és gyülekezetbe járunk. Hétfőn aztán a tanító néni mondta, hogy jó, hogy a mi családunk hívő, de tessék már elmondani az Etelkának, hogy erről az iskolában ne beszéljen. Mivel elég sűrűn volt ilyen találkozó szervezve, és a pestiek nagyon szerettek a Podobni testvéréknél megszállni, egyszer valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a kis Etelkát meghívják a nagy Budapestre nyaralni. Csodálkoztam én ezen nagyon, szinte azt sem tudtam, hogy mi az a nyaralás. A Sárkány néniéknél voltam, akiknek három lányuk volt, a legfiatalabb is olyan idős volt, mint a Margit nővérem. Az Erkel utcában laktak, körfolyosós nagy ház, harmadik emelet. A tervük az volt, hogy nekem megmutatják Budapestet, és elvisznek az állatkertbe. Csak néhány napról volt szó, ami aztán még rövidebb idő lett. Ugyanis a vidéki kislány gyomra nem bírta a pesti klóros vizet, meg a meghatározhatatlan főtt ételeket, főleg főzelékeket, és megbetegedtem. A városnézésből, állatkerti kirándulásból nem lett semmi, jött a távirat Kunszentmiklósra, hogy haza kellene hozni az Etelkát. Irénke jött is értem, aztán neki elmeséltem, hogy milyen borzasztó volt az ivóvíz szaga (azóta sem bírom a hypó szagát!), meg olyan ételeket kellett megenni, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda, és olyan hasmenést kaptam, hogy nem győztem az „angol wc-re" járni. Hát ez lett a nagy budapesti nyaralásból. Apukám csak annyit mondott a bajusza alatt: „nem baj kislányom, tudod, Pest urat fest!" Ők másképp élnek, mint mi. Jó nekünk itthon!" Ő már csak tudta. Nem igen szeretett kimozdulni itthonról.

Egy másik eset. Harmadik osztályos voltam, amikor a politikai helyzet annyira változott, hogy kaptunk útlevelet. Így Csehszlovákiában meglátogathattuk a Babkát, és az ott maradt rokonokat. Nagyon izgatottan vártam az utazást, de megint előre eljárt a szám, a tanító néninek eldicsekedtem, hogy megyünk a „cseszkó" nagymamát meglátogatni, és pár napig akkor nem fogok iskolába jönni. No, a tanító néninek sem kellett több, mondta, hogy mondjam meg anyukámnak, hogy családlátogatásra jön hozzánk másnap. Oké, ez akkoriban nem volt feltűnő, természetes volt, hogy a tanítók elmentek a családokhoz. El is jött, és miután elmondta, hogy milyen jó tanuló vagyok, mindenben segítek, megkérdezte, hogy tényleg utazunk Csehszlovákiába? Anyukám megrökönyödött, s rám nézve rögtön tudta, hogy elmondtam. Nem volt még olyan messze az az idő, amikor a visszatelepüléskor az útleveleket széttépték, mert apukám elmondta, hogy jöhetünk haza. Szerencsére most más volt a helyzet. A tanító néni szépen megkérte anyukámat, hogy ugyan hozzanak neki két garnitúra tréningruhát, mert köztudott, hogy a csehszlovák tréningek nagyon divatosak, és nagyon jó minőségűek. A méretet is elhozta, és ugye „meg tetszik tenni?" – kérte. Anyukám azt mondta, hogy megígérni nem tudja, évek óta nem voltak ott, ha meg tudja venni, elhozzák, de ha a határon elveszik, akkor ki fogja kifizetni az árát? A tanító néni mondta, hogy nem fog adós maradni. Na, most sem voltam megdicsérve, hogy kikotyogtam az utazást.  Érdekes módon ebből az utazásból nem sokra emlékszem.

Csak a Babka van előttem, a nagy „berliner kendőjébe" burkolózva, meg hogy meglátogattuk a Kurucz Pirikééket, akik az ottani házunkat annak idején megvették. Ugyan olyan volt, nem alakították át, csak szép bútorokkal volt berendezve.Arra nem emlékszem, hány napig voltunk ott, és hány rokon családot látogattunk meg. Azt már csak itthon tudtam meg, hogy a tanító néninek is megvették a tréningeket, meg nekünk a mackó nadrágokat (azok jóval olcsóbbak, és buggyosabbak voltak). A határon a vámnál nem volt probléma. (lehet, csak azért, mert én nem tudtam, hogy mi van a csomagban?). A tanító néni mikor meglátta a tréning ruháit, szinte a nyakába ugrott anyukámnak, annyira örült. E két eset után megtanultam, hogy nem kell mindenkinek mindent az orrára kötni. Nem is volt több ezekhez hasonló eset.

1959-60-as években Kunszentmiklóson és környékén is megindult a tsz-ek megszervezése, hasonlóan, mint Szlovákiában, „önkéntes, kötelező" alapon. Eddig a szüleim gazdálkodók voltak. Már említettem, hogy a vasutas feleségek jártak hozzánk vásárolni, és egyszer az egyik mondta, hogy az Irénkének nem kellene a földeken dolgozni, Budapesten a konzervgyárban mindig van felvétel, és az biztosabb kereset lenne. Többen jártak innen Budapestre dolgozni. Irénkét is elengedték anyukáék, a néni el is kísérte a felvételre, és ő is gyári munkás lett. Két műszakban járt, hajnal négykor indult a vonat, 6-kor kezdődött a szalagok mellett a munka, délután kettőig, és fél 5-re ért haza. Hétfőtől szombatig. Aztán jött a délutáni műszak, 11-kor indult a vonat (akkor még majdnem két órahossza volt az út), 14 órakor kezdődött a műszak, este 22 óráig. Éjfélre ért haza a vonattal.

A Tsz-be tagosítás itt is agitálással kezdődött. Itt is a tanítókat küldték a gazdákhoz. Itt is volt, aki elzavarta őket. Apukám volt a kivétel. Ő egyszer már ezt végig csinálta. Amikor megjött a tanító néni, mondta, hogy „tessék ideadni azokat a papírokat, hol kell aláírni? Legyünk túl rajta". A tanító néni igencsak elcsodálkozott, de látszott rajta hogy nagyon örül, hogy nem dobták ki. Tehát apuka Tsz tag lett, a „Lenin" Tsz-ben. Néhány év saját gazdálkodás után elvették a földet, elvitték a lovakat, tehenet, birkákat, gazdasági eszközöket, szerszámokat, be a közösbe, mert ott majd használni fogják őket, mikor ki, mit dolgozik, teljesen mindegy, hogy kié volt. A Tsz-ben volt egy-két traktor, de jobbára lovakkal művelték a földeket. Teherautót ez a Tsz csak 1970-ben tudott venni, 1 db IFA-t, aminek akkor csodájára jártak. Ezek után anyukám, Margit és én is, mentünk a tsz-be dolgozni. Brigádokba voltunk osztva, 20-30 fő dolgozott egy brigádban. A fizetés nem Ft-ban volt megállapítva, hanem munkaegységben, és év végén volt forintosítva. Ez így volt Csehszlovákiában is. Nem volt belőle nagy jövedelem. Nekünk a háznál itt volt a kert, azt saját magunknak dolgozhattuk meg. Munka itthon, munka a tsz-ben. Az első keresetem is a tsz-ből volt. Harmadikos voltam, amikor mennem kellett nekem is borsót szedni, a nyári szünetben. A hatalmas borsótáblán (több hektár nagyságú), rengetegen dolgoztak. Minden család kapott egy területet, először fel kellett tépni szárastól, és utána már mellé ülhettünk, és le kellett szedni a hüvelyeket, s ládába rakni. 1 ládába 20 kg fért. 1 kg borsóért 1 (egy) forintot fizettek. Én persze ragaszkodtam hozzá, hogy külön ládába szedem. Estére tele is lett a ládám, és nagyon megdicsértek, hogy ügyes voltam. Hogy a felnőttek mennyit szedtek, arra nem emlékszem, de erre büszke voltam. Ez jó munka volt, csak nagyon meleg volt. Amire még emlékszem ebből az időből, volt még a spenótszedés. Ezt nem szerettem, sokat kellett hajolni. Amikor aztán a spenót felmagzott, megszáradt, gyökerestől kellett kiszedni. Ez nagyon nehéz munka volt, csak hajnalban lehetett csinálni, hogy a mag ne peregjen ki. Szúrt a szára, a por csípett, és óriási területet kellett egy családnak megcsinálni. Nem szerettem csinálni, de muszáj volt. Anyukám biciklire ültetett (ekkor még nem tudtam biciklizni) és hát a csomagtartón kiszállított a földre, és úgy délelőtt 10-11-ig dolgoztunk, aztán hazajöttünk, jó koszosan, én megmosdottam, anyukám tüzet rakott és közben megfőztük az ebédet. Az előbb említettem, hogy elég későn tanultam meg biciklizni. Próbálgattam én, de sehogy sem ment. Mindig csak „féllábaztam". Igaz, akkoriban csak felnőtt kerékpárok voltak. Ami nekünk volt, az általában csak este volt „szabad". Meg hát nem volt arra idő, hogy valaki engem tanítgasson! Ugyan már! Ott a bicikli kislányom, aztán tanulgassál, addig, amíg nem kell mást csinálnod! – mondta anyukám. Negyedik osztályos lehettem, amikor tavasszal fejembe vettem, ha törik, ha szakad, de addig gyakorlok, míg meg nem tanulok biciklizni. Az elhatározást tett követte. Egyszer anyuka otthon volt, a biciklije is, no, eljött az én időm! – gondoltam. Az udvarunk abban az időben még vasúti salakkal volt feltöltve, hogy ne legyen sár, ha esik az eső. A kerítés és a kapu, fa keretre feszített drót volt. A konyhabejárat magasságától kicsit a kapu felé lejtett, hogy esőzéskor a víz kifolyjon az utcára. Én úgy gondoltam, itt nem kell nagyon nekifutni, hogy a lábamat áttegyem, és egyensúlyozva tekerjek egyet-kettőt, és talán sikerülni fog megtalálni azt a fránya egyensúlyt. Így is tettem. Átraktam a lábam a vázon, meglöktem magam, és láss csodát, elkezdtem tekerni. Igen ám, de a kapu nagyon gyorsan előttem volt, el akartam kanyarodni, de az már nem sikerült, úgy elterültem, mint egy gyalogbéka. Persze, a csupasz térdeim a kohósalaknak nem bírtak ellenállni, és a kohósalak jó vastagon beleragadt a bőrömbe, vérpatakokat elindítva. Sírva mentem anyukámhoz, de eldicsekedtem, hogy legalább négyet tudtam tekerni, csak hát ott volt a kapu. Anyukám fogta a fejét. Mit csináljak most a térdeiddel? Ezt ki kell takarítani, mert másképp „elmérgül". Akkor még nem volt kötelező tetanuszoltás, azt sem tudtam, hogy a vasúti salaktól mérgezést lehet kapni. Szóval, elkezdődött a „takarítás". Mit mondjak, nem volt kellemes. Először vízzel, kendővel, majd benzinnel, vattával, aztán jött a DIANA, vagyis a sósborszesz! Azt szívesen kihagytam volna. Nem lehetett, bárhogy könyörögtem, sírtam. Különben minden sérülésnél ez volt a menetrend. Mondanom sem kell, hogy mindkét térdemen jó vastag hegek keletkeztek, amik csak jó sokára száradtak le. Még sántikálni sem tudtam, mert mindkét térdem sebes volt. A libákra meg vigyázni kellett. A biciklizéssel kapcsolatban még volt egy kellemetlenségem ebben az időben. Az előbbi baleset után aztán hamarosan megtanultam bicajozni, és ha csak tehettem, amikor a tesóim vagy apukám haza értek, és nekem éppen nem volt dolgom, azonnal kölcsön vettem valamelyik bringát. Nem tudom kié volt a bicaj, amire rá akartam ülni, illetve nem tudtam ráülni, mert nem értem fel, és csak úgy állva tekertem a pedált. Ezek a biciklik sosem voltak tökéletesek, erről például hiányzott az egyik pedál, csak a vas része volt meg. Ezzel én mit sem törődtem, úgy ahogy voltam, mezítláb, gyorsan rá is pattantam. Hogy hogyan sikerült elesnem, arra nem emlékszem, csak arra, hogy a pedálvas csúnyán felhasította a combom belső felét, vagy 15 cm hosszan. Nagyon fájt, de úgy voltam vele, hogy majd meggyógyul, nem is szóltam senkinek, csak leraktam a bicajt. Csak az esti fürdésnél derült ki, hogy mi történt, mert nagyon csípte a háziszappanos víz. Mondanom sem kell, hogy el kellett mondani, mi történt, aztán jött anyuka a benzines, meg a Dianás üveggel, és egy fehér vászon kendővel, hogy lekezelje. Biztosan jók voltak ezek a fertőtlenítő szerek, mert úgy begyógyultak a sebek, hogy még a heg sem maradt meg. Csak ki kellett kibírni a kezelést.

Ebben az időben feltűnt nekem, hogy többször jött vendégségbe hozzánk egy fiatalember, akit Misinek szólítottunk, és mindenki kedvesen fogadta. Rövid időn belül kiderült, hogy Irénkének udvarol, és megkérte a kezét. Ősszel eljegyzés volt, tavasszal esküvő. Irénke tehát 1961. márciusában elköltözött a Dunántúlra, Tápra.Így a család bővült is meg fogyott is. Persze nekem a tanító néninek részletesen be kellet számolni az esküvőről, mi volt, hogy volt, milyen ruhája volt Irénkének, no meg nekem, a kis koszorúslánynak. Ez nem volt megtiltva.Aztán anyuka egyszer kórházba került. Tudtuk mi a tesómmal, hogy többször volt a Jakab doktor bácsinál, meg egyszer Pesten is orvosnál, de hogy mi a baj, azt nem tudtuk. Amikor kórházba került, akkor is csak azt, hogy operálni fogják. Apuka, amikor tudott, ment látogatni. Itthon mi elláttuk a háztartást, a Margittal még kenyeret is sütöttünk, főztünk is, meg apuka is tudott főzni, meg még mostunk is a mosógéppel. Egyszer apuka azzal jött haza, hogy legközelebb, pár nap múlva jöhet haza anyuka. Apuka el is utazott Pestre, de egyedül jött haza. Nagyon megijedtünk, hogy mi történt. Mi nem látogathattuk, mert gyerekeket nem engedtek be. A Margit már mehetett volna, de hát a vonatjegy is sokba került. Anyukának sérv műtétje volt, és a hazautazás napján belázasodott, a sebe elfertőződött és nem engedték ki a kórházból még jó darabig. Mikor haza jöhetett, nagyon örültünk, és igyekeztünk mindent megcsinálni, hogy neki ne kelljen. Még jó ideig kellett neki heti két alkalommal visszamenni a kórházba, amíg teljesen kitisztult a sebe és begyógyulhatott. (ott biztos nem Dianát használtak fertőtlenítésre)

Elérkezett 1962, negyedik év vége. Akkoriban az évzárón búcsúztak el a negyedikesek, egy két verssel a kedves iskolától, tanító néniktől, iskolatársaktól. Ezentúl a felső tagozatban a Központi iskolába fogunk járni. Szeptember 1-én el is mentünk az évnyitóra, mi Tasskertesi gyerekek egy kupacba verődtünk, szinte senkit nem ismertünk. A Központi, vagy, ahogy mi mondtuk, a falusi iskolában három negyedik osztály volt, és lett ötödikes, ők már ismerték az osztályfőnöküket, ők velük már együtt sorakoztak fel. Aztán egy tanár bácsi meglátott minket, és megkérdezte, hogy kik vagyunk. Megmondtuk. Erre azt mondta, „hogy majd holnap szétosztunk benneteket, most álljatok ide az én osztályomhoz, hogy ne lógjatok ki a sorból". Szép kis fogadtatás volt. Az igazgató bácsi tartotta az évnyitót, nekünk borzasztó szigorúnak tűnt. (mint később kiderült, az is volt). És még szét is fognak bennünket osztani a különböző osztályokba. Ez egyikünknek sem tetszett, mert mi is egy osztály szerettünk volna lenni, de ez senkit nem érdekelt. Másnap aztán tényleg szétosztottak bennünket, mégpedig úgy, hogy pl. ha három kitűnő tanuló volt a Tasskertesi iskolából, akkor egy–egy ment az a, b, c osztályba. Ugyanígy a jelesek, négyesek, közepesek stb. A régi csapatból 6-8 fő maradt együtt. Én a c-be kerültem. A Kunbábonyi iskolából jötteket ugyanígy osztották szét. Tehát három „fajta" gyerekekből állt össze a 38-40 fős osztálylétszám. Így elég sokára alakult ki az osztályközösség, mert meg kellett egymást ismernünk. A három ötödik osztály a „Bagolyvár" nevű iskolába került, ami valamikor katolikus iskola volt. Két évig jártunk ide. Ma is meg van, a piactér mellett, ma hátrányos helyzetű gyerekek kollégiuma. Ennél az iskolánál még tornaterem is volt, de azt csak télen lehetett használni, ősszel és tavasszal a falu szélén lévő sportpályára kellett kimenni a tornaórákon. Nagyon furcsa volt, hogy minden tárgyat másik tanár tanított. Lassan azért kialakult az osztályközösség, ami abban nyilvánult meg, hogy a másik két osztállyal szinte mindenben szemben álltunk. De ők is egymással. Az a.osztály volt az elit osztály, tanárok, orvosok gyerekei, egy-két vasutas gyerek, meg egy pár  tasskertesi, bábonyi gyerek. A b. osztály volt az iparosok, tisztviselők gyerekei, egy-két tanár gyerek, a c. osztály meg a többi, és hát azok, akik az előző évből, évekből megbuktak osztályismétlésre. A c. osztály a fegyelmezetlenségéről volt híres. Hiába próbálkoztunk mi egy páran a lelkükre beszélni ezeknek a minden hájjal megkent tanyasi paraszt gyerekeknek.Jobb esetben is csak kinevettek, rosszabb esetben még ki is gúnyoltak. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a sport teljesítménye mindig a c. osztálynak volt jobb, (persze a vagány fiúk miatt), és így a tanulmányi eredmények mínuszát ez valahogy kompenzálta, és egyre inkább kialakult a közösség, mint közösség. Volt egy-két tanár, akinek az óráján pisszenés sem volt (pl. az orosz, a töri, az ének), de volt olyan is, ahol a tanár szerintem a saját hangját sem hallotta. Nem volt egyszerű figyelni annak, aki akart és szeretett volna tanulni is. Hiába osztott ki az osztályfőnök akárhány intőt, nem számított, attól nem lett jobb az osztály magaviselete. 5. és 6. osztályban, ez abban is megnyilvánult, ha a mi osztályunk ment a sportpályára, vagy a gyakorló kertbe, akkor az utcán volt néni vagy bácsi megjegyezte, hogy „ez az a híres 6/c?". Gondolom, elég rendetlenül és hangosan vonultunk. Amikor hatodik osztályos lettem, szeptember 1-én eltört a lábam.  Megvolt az évnyitó, a könyvek, füzetek már becsomagolva. Ez egy vasárnap délután volt. Ebben az évben már az Imre báttyáék is Tasskertesben laktak, így az unokatesóimmal sokat találkoztunk, és együtt játszottunk, illetve együtt töltöttünk sok időt. Sokszor még a pesti unokatesók is nálunk, vagy náluk voltak, és hát a vidéki gyerekek játékait tanítottuk nekik. Ezen a napon is így volt. A Bóna Etelkáék közel laktak a vasúthoz, és valami miatt a legjobbat a vasút melletti árokban lehetett játszani. Akkor éppen árokcicáztunk. Jó mély árok volt, elég széles is. Egy gyerek az árokban volt, a többieknek meg úgy kellett átugrani az árkot, hogy a cica ne érje el. Ha elérte, akkor ő lett a cica. Történt, hogy egy ilyen ugrásnál nekem valahogy nem jött ki a lépés, és nem értem el az árok túlsó partját, leestem, mégpedig olyan rosszul, hogy, mint utólag kiderült eltörtem a jobb lábamat. Iszonyatosan fájt, a többiek el sem hitték, de mikor látták, hogy kezd bedagadni, valamelyik biciklire pattant és eltekert, hogy szóljon a szüleimnek, hogy valahogyan haza kéne hozni az Etelkát, mert nem bír a lábára állni. Gondolom, nem voltak a szüleim elragadtatva ettől a hírtől. Pár perc múlva jött Margit nővérem a Pannónia motorral, kicsit morgott, hogy vasárnap délután sem hagyják pihenni. A játszótársakkal közösen nagy nehezen kihúztak az árokból, Margit standard-re állította a Pannóniát, és engem felültettek utasként, aztán valahogy ő is felült a motorra, beindította, és irány haza. Anyuka hozta a vizes ruhát, meg oldott fel ólomecet tablettát, bekötözött, majd miután kikérdeztek, nem dicsértek meg, mondták, pihenjek, aztán majd meglátjuk, holnap milyen lesz. Hát nem lett jobb. Másnap nem tudtam iskolába menni, anyuka elment a Jakab doktor bácsihoz, hogy délután jöjjön, nézze már meg ezt a lányt, meg szólt az iskolában, hogy majd megyek egyszer. Délután jött a doktor bácsi, megnézegette, megtekergette, hogy mennyire fáj, majd azt mondta, hogy el kell vinni kórházba, mert szerinte el van törve, de csak ott tudják megröntgenezni. Írta is a beutalót Budapestre a Tűzoltó utcai gyerekkórházba. Autó akkor még nem volt, mentő sem igen, ilyen esetre meg egyáltalán nem. Maradt a vonat. Az állomásra motorral, Budapesten taxival vittek a kórházba. Ott kellett maradni. Két nap után röntgenezték meg, majd begipszelték, és még további másfél hétig nem engedtek haza! Pedig járógipszet kaptam. Ez a kórházban töltött idő nekem nagyon rossz emlék. Anyukám csak vasárnap jöhetett látogatni. Az idő lassan telt, nem tudtam mit csinálni. A gipszelés után nekem már nem fájt a lábam, de láttam a szobában a súlyos beteg gyerekeket, és az nagyon megviselt. Egy óriási kórterem volt, legalább nyolc, de lehet, hogy tíz ágy is volt benne.Sok 2-3 éves gyerek volt, talán én voltam a legidősebb. Érdekes módon napokig nem engedtek leszállni az ágyról. Ez borzasztó volt. Hét közben nem volt látogatás, ha meg valaki mégis be tudott jönni, a többi gyerek sírt a szülei után. Egyszer a Feri báttya is meglátogatott engem, hozott süteményt meg csokit. Ő már biztos tudta, és azért hozott annyit, hogy a többi gyereknek is jusson. Volt olyan gyerek, aki Mosonmagyaróvár környékéről volt, több hete már ott volt, és még a szülei nem tudták meglátogatni. Azt mesélte, hogy nagyon szegények, nincs pénzük vonatra. Aztán végre azt mondták, hogy haza jöhetek. Megint taxi, vonat, motorozás. Itthon hat hétig nem mehettem iskolába. Akkor bevittek a Jakab doktorhoz, aki levágta a gipszet a lábamról, és mondta, hogy ahogy használom a lábam, majd helyre fog állni. Ugyanis a gipsz kifele húzta, kicsit sántítottam is, meg jóval vékonyabb volt, mint a másik lábam. Tornából kaptam felmentést fél évre, aminek a legjobban örültem. A történethez tartozik még, hogy ekkor már egy kicsit jobban álltak a szüleim anyagilag, és én addig könyörögtem nekik, hogy megígérték, hogy lehet, hogy karácsonyra kaphatok egy használt korcsolyát. Alig vártam már! Aztán közbejött ez a lábtörés, és a szüleim úgy döntöttek, hogy meg leszek én korcsolya nélkül is. A jég csúszik, nagyokat lehet esni, nehogy a frissen összeforrott csont megint eltörjön, inkább nem lesz korcsolya. Így végleg elszállt a korcsolyázós álmom. Az iskolában elég hamar bepótoltam az elmaradást, az osztálytársaim hozták a leckéket, de ugye a felelések elmaradtak, amit a tanárok előszeretettel pótoltattak velem. A 7. osztályban aztán bekerültünk a tényleges Központi Iskolába a Fürts Sándor utcába (ma: Endrédy utcai iskola). Új osztályfőnökünk lett, mert az előző azt mondta, hogy ezzel az osztállyal nem lehet mit kezdeni, neki elege lett. Az új osztályfőnök (Mózes Ernő) földrajz-tesi szakos volt, nekünk csak tesit tanított, akkor került Kunszentmiklósra, nem ismert bennünket. Első alkalommal megmutatta, hogy „ki az úr a háznál". Megmondta, hogy miket hallott eddig, de őt ez nem befolyásolja. Azonban, ha ezentúl panaszt fog hallani, akkor annak „megtorlása" a tornateremben lesz. Ehhez tartsuk magunkat. Ekkortól az osztályfőnöki órák nem csak naplóírásból, meg fegyelmik kiosztásából állt, hanem beszélgetésből is. Ami a fegyelmezést illeti, az tényleg a tesi órán történt, ami azért volt „jó", legalábbis a lányoknak, hogy általában a fiúk kapták a büntető gyakorlatokat. Az osztályunk lányai közül csak egy-kettő volt ügyes a tornaórán, mármint a különböző gyakorlatokban. Az osztályfőnök hamar rájött, hogy ezzel a „tanulóanyaggal" nem sokra fog menni, ha egymás után írja be a naplóba az egyeseket, legfeljebb az igazgató fogja elmarasztalni, hogy mi az, hogy tesiből ennyi gyerek áll bukásra, vagy kettesre? Miért rontják le ezek a jegyek az iskolai átlagot. Mi lett a megoldás? Egy osztályfőnöki órán elmondta az elképzelését, hogy ne a legrosszabb osztályzatokat kapjuk testnevelésből. A javaslata az volt, hogy reggel fél 7-re önkéntes alapon, aki akar, bejöhet a tornaterembe, (ősszel és tavasszal is), és ő hajlandó megtanítani legalább azokat a gyakorlatokat, amiket osztályoznia kell. Az osztályból elég sokan bevállaltuk ezt. Nekem, mindig csak a tesi jegyemmel volt gond, másból ötös voltam, és év végén csak azért kaptam meg az ötöst, hogy ne legyen „lerontva" a bizonyítvány. Én is bejártam, és az osztályfőnök segítségével megtanultam kötelet mászni, szekrényt ugrani,  nem a legnagyobbat, de ami kötelező volt. Még a gyűrűn és a bordásfalon is megcsináltam, amit nagyon muszáj volt. El tudjátok ezt rólam képzelni? Én még most is csodálkozom. Kb. 40 percet gyakoroltunk, aztán 20 percet kosárlabdázhattunk, ezt nagyon élveztük, aztán volt 10 percünk felöltözni és izzadtan átrohanni a másik iskolába a becsengetésre. (akkoriban még nem volt szempont a tesi órautáni zuhanyzás. Nem is volt az öltözőknél zuhanyzó.) Sokszor lihegtünk, mikor a tanár bejött. Ilyenkor nem volt idő leckemásolásra meg ilyenekre. Szóval ezzel a módszerrel egy nagyon jó kis osztályközösség alakult, talán túl jó is. Összetartó. Javult a magatartása az osztálynak. Ha valami sérelem érte az osztályt, akkor is összefogtunk, ha nem mindenki értett is egyet, de a többség döntött. Például: nyolcadikban kaptunk egy kezdő történelem tanárnőt, őt nem nagyon csíptük, és ahol csak tudtunk, betettünk neki. Aki előtte volt, nagyon jó fej volt, ő is kezdő volt, de jól kijött vele az osztály, és még tanultunk is nála. Igaz, hogy életem első egyesét, hetedikben!!tőlekaptam puskázásért. Rájött, hogy egyforma a röpdogánk a padtársaméval, akinek nem volt annyi esze, hogy legalább egy kicsit átfogalmazza az enyémet, teljesen egyforma volt. Javítás nélkül áthúzta, nagy betűkkel ráírta: „PUSKÁZÁS – 1" Szóval az új tanárnő nem volt szimpatikus. Már nem emlékszem miért, de „sztrájkba lépett" az osztály. Nem voltunk hajlandóak megszólalni az óráján. Kiment, szólt az igazgatónak. Ő bejött, számon kért bennünket, neki válaszoltunk, de nem mondtuk meg, hogy miért van ez a balhé. Ezt eljátszottuk azon az órán vagy háromszor. Szegény tanárnő! El is ment rövidesen a suliból. Na, én akkor döntöttem el, hogy NEM leszek tanár. Egészen addig ez volt az álmom. Most megváltoztattam. Felső tagozatban nagyobb hangsúlyt fektettek a tanulmányi versenyekre. Én is voltam számtan versenyen, még a járásira is eljutottam, de ott már kevés volt a tudásom, de azért dicséretet kaptam érte. Volt nyelvtan verseny, helyesírás, szépírás verseny. Ezeken is jól szerepeltem, de mindig az Á. vagy a B. osztályból került ki a győztes. Mi még oroszt tanultunk, mint idegen nyelvet. Szinte mindenkinek kötelező volt levelezni orosz „pionírokkal" (úttörőkkel). Én is leveleztem egy-két lánnyal. Az osztályban mindig dicsekedtünk, ha kaptunk levelet, szótárral lefordítottuk, és ment a válasz. Orosz verseny is volt. A mi orosztanárunk nagyon szigorú volt, sokat követelt, és tudtam is, amit meg kellett tanulni. Na, ezen a versenyen én lettem az első! Kaptam is oklevelet. A második az osztálytársam lett, aki egy kicsit neheztelt, mert szerinte ő volt a jobb. Nem tudom, de az oklevelet én kaptam. Ezen a versenyen az Á. és B. osztályosok csak mögöttünk voltak. Aztán volt komoly énekkara az iskolának. Egy énektanár volt, a Simon Lajos bácsi, aki a Margitot is tanította, és pártfogolta. Egy alacsony, köpcös ember. Nagyon tudott fegyelmezni. Az óráján egy pisszenés sem volt. Ha énekelni nem is tudtuk a hangján az éneket, de meg kellett próbálni, és meg kellett tanulni szolmizálni. Kottát olvasni, de csak az alaphangsort. Volt zenetörténet is, amit tényleg csak meg kellett tanulni. Aki ezeket megtanulta, ha nem is tudott énekelni ötöst kapott. Aki még énekelni is tudott, annak kötelező volt az énekkar. Hetente kétszer, órák után. Szerintem én énekelni nemigen tudtam, de mégis beválasztott az énekkarba, alt szólamba. Tetszett-nemtetszett, járni kellett. Minden iskolai ünnepségen az énekkar énekelte a Himnuszt, a Szózatot, meg a különböző indulókat. Akkoriban minden felső tagozatosnak „úttörő"-nek kellett lenni. Valahogy nekem ebből sikerült kimaradni, mert alsóban én nem voltam „kisdobos", és így úttörő sem lehettem. Ettől függetlenül minden „úttörő-örsi" feladatban részt vettem. Az úttörőknek piros nyakkendőjük volt, és ezt minden ünnepségen hordani kellett. Az énekkar tagjainak is. Persze nekem nem volt. Egyik osztálytársam hozott valami piros kendőt, de nem igen akartam a nyakamba kötni. Észrevette a Simon tanár bácsi, magához intett, és azt mondta: „Hol a csutakod? Mondtam, hogy tegyél föl valamit"! Még szólni sem tudtam, az osztálytársam gyorsan a kezembe nyomta, itt van, majd mindjárt megkötöm, mondta. Így nem lett probléma, hogy az ötven énekkaros közül egynek nem volt piros nyakkendője. Akkoriban ez főbenjáró cselekedet lett volna. Az énekkarral sokat mentünk versenyekre, területire, járásira, megyeire. Elég szép eredményeket értünk el, amire a kis öreg tanárunk igen büszke volt. Így én is sok helyre eljutottam. Szigorúsága ellenére azért szerettük. Emlékszem, egyszer a technika órán a lányoknak az volt a feladata, hogy palacsintát kellett sütni. Volt az iskolának technika terme, jól felszerelt konyhával, varrógépekkel, a fiúknak külön műhellyel. Mivel volt vagy húsz lány, legalább négy villanytűzhely, és hát sok palacsinta készült. Ilyenkor a fiúkat vendégül láttuk, és vittünk a Simon tanár bácsinak is, mert a következő óra vele volt. Bejött az órára, a hetes elmondta, hogy hoztunk neki palacsintát, ő elmosolyodott, leült az asztalhoz, és addig fel sem állt, míg az összeset meg nem ette. Azon az órán nem volt felelés. Ezt más tanároknál is alkalmaztuk. Szóval, még főzni is tanultunk. Nyolcadikban tanultunk meg varrógéppel varrni, meg egyszerű darabokat kiszabni. Ez később nagyon hasznos volt nekem. Volt az iskolának gyakorló kertje is. Ezt a kertet a diákok művelték. Ástunk, gereblyéztünk, vetettünk. Volt zöldséges rész, gyümölcsfás rész, virágos rész. Mindenfajta kerti növényt termeltünk. Megtanultuk, mit mikor kell vetni, hogy kell locsolni, trágyázni, még a metszést is megnéztük. Permetezés nem volt. Mi általában az osztályfőnökkel jártunk a gyakorló kertbe. Még nyáron is, mindig előre be volt osztva, hogy melyik nap melyik osztály megy. Ezeken kötelező volt részt venni.Ha valami közbe jött, másik napon a másik osztállyal teljesíteni kellett. A termést be kellett (volna) vinni a boltba, hogy majd pénzt kapjon az iskola érte, de ez majdnem mindig kudarcba fulladt, ugyanis érdekes módon mindig elfogyott, vagy „nagyon kevés termett". Persze mindenki tudta, hogy a gyerekek megették. De nem volt belőle probléma. Egyszer valami testnevelési futást kellett teljesíteni az osztálynak és a vasútállomásig kellett futni, meg vissza. Az osztályfőnökünk biciklivel jött utánunk. Talán még az időt is mérte. Visszafelé bejött a csapat hozzánk, egy kis friss vízre. Anyukám valamit a kertben dolgozott. Bejött az Ofő is. Beszélgettünk, pihentünk. Egyszer megszólal az osztályfőnök: „Podobni néni, ez az almafa úgy látom, nem a legnemesebb. Még nem túl nagy, küldök én az Etelkától a gyakorló kertből két nagyon jó fajta ágat, tessék átoltani ezeket". Anyukám meglepődött, de megköszönte, és mondta, hogy ő inkább szemezni szokta a fákat. Nem baj, majd olyan ágat is küldök – mondta. Úgy is volt, amikor eljött a szemzés, oltás ideje, a gyakorlókertből vittem haza az ágacskákat. Anyuka meg is csinálta. Majdnem mindegyik szemzés, oltás megeredt, és két év múlva már termett is. Tényleg nagyon finom almák voltak. Jó sokáig meg is voltak a fák, csak aztán kiöregedtek, de addigra anyukám újakat szemzett, oltott.1963-64-ben az egész országban volt egy járvány az állatok között, az úgynevezett száj- és körömfájás. Ez a betegség a nagy állatokat, teheneket, birkákat, sertéseket támadta meg. Ha valahol felütötte a fejét, ott karantént rendeltek el, az állatokat elvitték, aztán a házból egy ideig se ki, se be. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a környékünkön is, a tsz-ben kiütött a járvány. Mivel az állatokat gondozni kellett, a növényeket meg ápolni, meg különben is minden munkának menni kellett, nehogy a szocialista munkaversenyben elmaradás legyen, a párt és a kormány elrendelte, hogy minden tsz tagnak ott kell maradni a munkahelyen, nem lehet haza járni. Ahonnan valaki a tsz-be járt dolgozni, a házat karanténba tették. Mivel apukám és a szomszéd bácsi is a tsz-ben dolgozott, a mi házunkból sem lehetett kijönni, sem bemenni, ha jól emlékszem két-három hónapig. Ez hosszú idő, ezért én a nagymamához kerültem erre az időre, hogy tudjak iskolába járni. A házakat egy őr állandóan őrizte. Azért néha elmentem a házunk felé, a kerítésen keresztül beszéltem anyukámmal, ha kellett valami, azt megvettem és legközelebb elvittem, beadtam, de ki nem hozhattam semmit. Telefon nem volt, apukával nem tudtuk tartani a kapcsolatot. A vasútállomáson, akik leszálltak, egy fertőtlenítős árkon kellett átmenniük, és hypós vízben kezet kellett mosni mindenkinek. Ugyanezt meg kellett tenni, amikor elértünk a falu szélére.Iszonyatos büdös volt az víz, nem beszélve a törölközőnek nevezett rongyról, ami azért volt ott, hogy megtöröljük a kezünket. Akkor még nem volt papírtörlő, meg papír zsebkendő. De ez volt a szabály!Ott állt a fegyveres őr, és csak akkor lehetett tovább haladni, ha ezen a procedúrán átmentél. Alig vártuk, hogy a nagymamához érjünk, és a jó házi szappannal alaposan megmossuk a kezünket. Sajnos ez többször is megismétlődött a hatvanas években.

A Tsz-esítés előtt nekünk sok házi állatunk volt, nem igen vásároltunk hentesnél. Aztán, hogy nem lehetett takarmányt termelni, csak egy két disznó volt az ólban, meg tyúkok. Így néha friss húsért mentünk a henteshez. Ritkán lehetett friss húst kapni, meg drága is volt. Mi általában birkahúst vettünk. Ez volt a legolcsóbb hús, emlékszem, 16,- Ft volt kg-ja. A disznóhús meg 30,- Ft volt, így azt sosem vettünk. A húsért sorba kellett állni. Általában pénteken. Ezeken a napokon engem felkeltettek hajnali 5-kor, megkaptam a pénzt az 1 kg birkahúsra, kezembe az iskolatáska, és „Etukám induljál sorba állni a henteshez, majd a húst vidd el a nagymamához, és az iskola után menjél érte és hozd haza". Ez jó kis móka volt, szinte megduplázta az utat, gyalog, akár meleg volt, akár hideg. Ez is hozzá tartozott az élethez. Sok mindent megtanultunk, meg azt is, hogy felelősséggel tartozunk a ránk bízott dolgokért. Különben én szerettem a kihívásokat. Irénke a Dunántúlra ment férjhez, ami nekem azért volt jó, hogy minden nyáron elmehettem hozzájuk nyaralni. Mindig jól éreztem magam. Nagyon tetszettek a hegyek, a fák, a szép virágok. A tápi nagymama háza nagyon hasonlított a Bóna nagymama házához. Mind a kettő hosszú gangos ház volt. Tápon a gang (folyosó) fala tele volt nagyon szép muskátlikkal. Az alföldön én csak piros muskátlikat láttam. Ott volt fehér, rózsaszín, cirmos is, szép nagy virágúak. Mivel a Dunántúlon több eső szokott esni, minden zöldebb volt. Ha kimentünk a határba, láttam a „hegyeket" dombokat, nagyon tetszettek, és rengeteget rajzoltam. Volt egy rajzfüzetem, meg kaptam színes ceruzákat és rajzoltam, színeztem a tájat a füzetembe. Történt egyszer, hogy valami oknál fogva a kis Irénkét, aki akkor úgy 2-3 éves volt, el kellett volna hozni Kunszentmiklósra. De nem volt olyan családtag, aki éppen ráért volna, Irénkéék sem. Anyukámék úgy gondolták, hogy elég nagylány vagyok már, majd én elmegyek érte, és elhozom. Ekkor én 12 éves voltam. Az oda utazás majdnem egy napba telt. Korán reggel a vasútállomáson megvettük a jegyet Tápszentmiklósig. Anyukám felültetett a vonatra, „kislányom nagyon figyeljél, ügyes legyél, az átszállásnál is inkább kérdezd meg, nehogy rossz vonatra szálljál. Visszafelé is nagyon vigyázz a kis Irénkére". Elindult a vonat. Budapest-Keleti pályaudvaron át kellett szállni, Tatabánya felé, Tatabánya-alsóig. Rendben ment, megérkeztem Tatabánya-alsóra. Ott kellett egy pár órát várni a következő csatlakozásra, amely vonat elvitt Tápszentmiklós vasútállomásra. Ott megint kellett várni egy csomót, majd ki kellett menni a vasút mellett a főútra, mert oda jött a busz, ami elvitt engem Tápra. És már meg is érkeztem, jó késő délután. A busz az Irénkéék háza előtt állt meg, ahol már várt a nővérem, meg a kis Irénke. A Misi sógor akkor még Tatabányán dolgozott, és hetente csak egyszer, szombaton jött haza, vasárnap ment vissza. Telefon nem volt, másnap Irénke írt egy levelet anyukának, hogy szerencsésen megérkeztem, és két nap múlva indulunk majd vissza. A levél egy nap alatt Kunszentmiklósra ért. Ha kedden feladtuk, szerdán megkapták. Így anyukámék két nap múlva értesültek, hogy rendben megérkeztem. Ez ma már elképzelhetetlen! Visszafelé ugyanígy ment a dolog, annyi különbséggel, hogy a testvérem kikísért a Tápszentmiklósi vasútállomásra, megvette a jegyet, és ott elköszöntünk, én felszálltam a kis Irénkével a vonatra, ő integetett az anyukájának, és elindultunk. Átszálltunk Tatabánya-alsón, meg a Keleti pályaudvaron, és Kunszentmiklóson anyuka várt az állomáson. Másnap ment a levél Tápra, hogy minden oké. Szóval, eszembe sem jutott félni, vagy bizonytalannak lenni. Kis Irénkét mindig megetettem, megitattam, elmentem vele wc-re, és minden rendben volt. Hiába, más világ volt akkor.Margit nővérem 1961-ben, alig 16 évesen elkezdett dolgozni a Kunszentmiklósi Tejüzemben. Akkoriban nemigen volt munkalehetőség Kunszentmiklóson, és nagy szerencse kellett ahhoz, hogy valaki az iparban dolgozzon. A településen nem is volt akkor még gyár. Lehetett dolgozni a boltokban, vagy az Áfésznál, a Községházán, no meg a Tsz-ben, és sokan eljártak Budapestre a konzervgyárba, szövőgyárba, a Csepel Autógyárba, vagy a Papírgyárba. Egy idő után Margit is úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a fővárosban. Elhelyezkedett a Csepel Autógyárban, majd a Hazai Fésűsfonóban, de valahogy nem érezte jól magát a gépsorok mellett. Túl sokat kellett egy helyben állnia a 8 óra alatt, és azt nem bírta. Így inkább hazajött a Tsz-be, ahol akkor már apukám volt a kertészeti brigád vezetője. Itt Margit is jól érezte magát, volt kocsi, ló, traktor, és jó sok munka.Margit attól viszont nem félt, derekasan megfogta a munka végét, így hamarosan ő is vezető lett.

Én minden nyáron az iskola befejezése után a Tsz-be jártam dolgozni, a kertészetbe. Az osztálytársaim, meg az ismerős gyerekek, egy felnőtt felügyelete mellett dolgoztunk. Szedtük a paradicsomot, az uborkát, a paprikát, zöldbabot. Este aztán jött a teherautó, és beszállította Kecskemétre a Konzervgyárba. Nagyon sokszor exportra is csomagoltunk paradicsomot, meg paprikát. A paradicsomot válogatni kellett. Féléretten leszedtük, volt egy mérettáblázat, az szerint egyszerre 3-4, papírral kibélelt ládába válogattuk szét. Utána még a vasútállomásra is mentünk a traktorral, hogy segítsünk a ládákat berakni a vagonba, és indult vele a vonat Németországba. Jó kis bevétel volt ez a tsz-nek. Volt, hogy locsolókhoz voltunk beosztva, figyelni kellett, hogy a csövek ne kapcsolódjanak szét, és jó felé folyjon a víz. Ez azért volt jó, mert a nyári melegben kellemesen hűsített a hideg víz. Ezeken a nyarakon jó kis társaságok alakultak ki. Többször előfordult, hogy ott főztünk lecsót a föld végén, és közösen ebédeltünk. Mindenki saját maga dolgozott, mindenki ládájára fel volt írva krétával a neve, este átvették az árut, mielőtt a traktorral bevitték volna a tanyaközpontba. Ha valaki nem rakta rendesen tele a ládáját, attól vontak le kg-ot, ezért kellett a névnek rajta lenni. Napközben sokat vicceltünk, mókáztunk, de egymás ládáit nem dézsmáltuk meg. Ezt csak azért írom le, mert abban az időben a kisebbségi népcsoportnak is szigorúan dolgozni kellett. Ahogy most is, akkor is, ez igen nehéz volt velük. Mindig civakodtak, meglopták egymást, no meg este jól megpakolták a vödreiket éppen abból a termésből, amivel dolgoztunk. Persze ezért nem fizettek, magyarul, ellopták. Ez nagyon bántotta apukámat, mert egy 50 fős csapatban, ha mindenki csak 5 kg termést visz haza engedély nélkül, az már 2,5 mázsa, és ez nagy veszteség a közösnek. Apukám természetéből kifolyólag jól értett ezeknek az embereknek a „nyelvén". Minden reggel munkakezdéskor kinevezett közülük egy „vajdát", aki felelős volt a csapatáért, a rendes munkáért, a ládákért, és azért, hogy este mindenki üres vödörrel jelenjen meg a brigádvezetőnél, vagyis apukámnál. Ez a rendszer bevált.  És hogy a lopás meg legyen előzve, apukám családonként adott nekik mindig annyi termést, ami aznap vacsorára kellhetett. Így aztán a veszteség 250 kg helyett kb 50 kg lett. Így a „kecske is jóllakott, és a káposztából is maradt". Hét végén mindenki megkapta a fizetését. Ez nekünk, diákoknak nagyon jól jött, mert ha félre tudtuk rakni egy részét (másik részét odaadtuk a szülőknek), akkor augusztus végére meg volt a könyvek, füzetek, iskolaszerek ára, sőt még majdnem egész évre a ruhákat is meg tudtuk venni. Igaz, ezért szorgalmasan kellett dolgozni, és szinte minden hétköznap, meg szombaton is. Nagyon meleg nyarak voltak akkoriban. Az első pár napban szinte vörösre égett a bőrünk, nyakunk, vállunk, karunk, lábaink. Aztán pár nap múlva felhólyagosodott, és elkezdtünk vedleni, mint a kígyók szoktak. Nem volt ám naptej, meg napolaj! Semmi! Utána már nem égtünk fel, és nagyon szép barna bőrrel mentünk szeptemberben iskolába, mintha egész nyáron, a Balaton partján süttettük volna magunkat. A fejünkre kendőből meg egy fűzfavesszőből csináltunk kalapot, hogy ne kapjunk napszúrást.  Emlékszem, középiskolás voltam már, és a tavaszi szünetben, a tsz-ben a melegágyaknál kellett dolgoznom, és a tavaszi napsütés, meg a szél úgy lebarnított egy hét alatt, hogy nem győztem bizonygatni, hogy nem valamelyik déli tenger partján töltöttem a szünetet! (1968-ban!). Szóval, még középiskolás koromban is a nyári keresetemből vásárolhattam meg a divatosabb ruhákat, kabátot, cipőt, egyebeket. Ez nagy segítség volt akkoriban minden szülőnek.Aztán elérkezett a nyolcadik osztály, a pályaválasztás ideje. Az írásom elején már említettem, hogy én nem nagyon szerettem a földeken dolgozni, és még egész kicsi voltam, már azt mondtam, hogy „én nem fogom egész életemben a földet túrni, én tanulni fogok". Erre mondta a Margit, hogy: „nem is lösszneködpénzödsosé, mert a fődbű van a haszon". De én ragaszkodtam az „elvemhez". Egészen nyolcadik osztály félévig tanár szerettem volna lenni. Fentebb már leírtam, miért változtattam meg az elképzelésem. Mivel sok lehetőséget nem vázoltak fel előttem, főleg, hogy a Gimnáziumon kívül más középiskola Kunszentmiklóson nem volt, így mindenféleképpen vagy kollégiumba megyek, vagy albérletbe valamelyik nagyvárosba, vagy esetleg vonatozok valamelyik gyárba ipari tanulónak. De már akkor is volt „pályaválasztási tanácsadás" az iskolában. Ez abból állt, hogy az összes nyolcadikost összehívták a tornaterembe, elmondták, hogy februárban el kell küldeni a jelentkezési lapokat, mindenki keressen iskolát, itt egy könyv, majd az osztályokban körbe adják. Jobb esetben az is benne van, hogy kell-e felvételizni. Ezek után, mikor hozzám került a könyv, nézegettem az iskolákat. Azt már tudtam, hogy jó lenne valami irodában dolgozni. A Tsz-ben beszélgettem is az irodista nénikkel, akik közül az egyik ajánlotta az I. István Közgazdasági Technikumot, Budapesten a Mester utcában. Ezt az iskolát kívülről már láttam, és azt is tudtam, hogyan lehet oda eljutni, mert a Mester utca végén volt az Őskeresztyén Felekezet Imaháza.Itt, az Angyal utcai Imaházban - ahova mi elég sokat jártunk -, volt a bemerítésem l965-ben. Továbbá elég sokat jártunk a Sárkány testvérékhez (az Őskeresztyén Egyház elnöke volt), akik akkor az Erkel utcában laktak, ami szintén azon a környéken van.Ez  egy plusz volt az iskolaválasztáshoz. Meg is találtam a könyvben az ismertetőt, de az is benne volt, hogy csak Pest megyeieket és budapestieket vesznek föl, és felvételi is van, írásbeli és szóbeli is, magyar és matematika. Kecskeméten is volt hasonló közgazdasági szakközépiskola, amiket akkoriban kezdtek bevezetni. De én a Technikumba akartam menni. Valaki tanácsolta, hogy ha tudok egy olyan papírt becsatolni a felvételi kérelemhez, hogyha a Tsz-nek szakember utánpótlásra van szüksége, és javasolják xy-t felvenni, akkor egész biztos felvesznek. Mindez 1966-ban volt! Ekkor beszéltünk a Tsz-ben az Elnök asszonnyal, aki készségesen íratott egy papírt a titkárnővel, de mondta, hogy nem biztos, hogy 4 év múlva is ő lesz az elnök, és nem ígérheti meg, hogy fel is vesznek majd dolgozni. Én akkor ezzel nem törődtem. Kezemben volt a papír, beadtam a jelentkezést Budapestre. Be is hívtak felvételire, az írásbeli április 3-án volt. A felvételire anyukám elkísért, mégiscsak egy Budapesti Iskolába szeretne járni ez a leány, hát legalább nézzük meg belülről is, hogy néz ki, meg egyáltalán hogy lehet oda eljutni. Emlékszem a hatalmas tölgyfa ajtóra, rajta a kovácsoltvas kilinccsel, alig bírtuk kinyitni.

Belül hatalmas vastagságú falak, jó széles lépcső, és ahogy a lépcsőn felértünk, hát ott volt a „portaszolgálat". Tehát az első ember, akivel találkoztam az iskolában, az a Portás bácsi volt. A folyosón már gyülekeztek a diákok, és hamar kezdtünk ismerkedni, ki honnan jött, milyen jegyei voltak. Feltűnt, hogy csak vidéki diákok voltak, budapesti egy sem. Gondoltuk, ők majd másik nap jönnek. Voltak már „bennfentesek" is, akiknek a tesója vagy most járt oda, vagy már régebben. Azt is tudni vélték, hogy csak maximum 50 km távolságból lehet valaki bejárós. Ezzel én akkor még nem törődtem. Aztán szétosztottak bennünket, és elkezdődött a felvételi.Magyarból tollbamondás volt, matekból sem volt nehéz, úgy éreztem, mindent meg tudtam csinálni. De azért izgatottan vártam az értesítést, amit jó soká, valamikor májusban küldtek meg. „Felvételt nyert. Szóbeli elbeszélgetés a beiratkozáskor"! Jaj, nagyon örültem. Sokan kérdezgették, hogy sikerült nekem Budapestre menni. De már megtanultam, hogy nem kell mindenkinek mindent elmondani. Így lettem Budapesti Középiskolás.

Tablókép 1966.-ból a  nyolcadik osztály után.

A nyolcadikos ballagás, bizonyítványosztás után mentem beiratkozni. Anyukám is jött velem. Vittem a kitűnő bizonyítványt, ami szinte minden év végén kitűnő volt. Az igazgató Úr szobájába irányítottak. Szimpatikus embernek látszott. Kérdezett ezt-azt, anyukámat is tisztelettel fogadta. Gratulált a szép bizonyítványhoz, és a sikeres felvételihez. De, hát látja, hogy kunszentmiklósi vagyok, hol fogok lakni Budapesten? Mert igaz, hogy van az iskolának kollégiuma, de ott valószínű nem lesz hely. És hát Kunszentmiklós 60 km-re van Budapesttől, így a hosszú utazás miatt az iskola nem engedélyezi a mindennapos bejárást. Anyukám nagy hirtelen mondta, hogy megoldjuk az albérletet. Kicsit meg is lepődtem, hogy hogyan gondolja, de nem szóltam. Az iskolából egyből a Sárkány néniékhez mentünk, anyuka elmondta mi járatban vagyunk, és ők rögtön javasoltak is egy egyedülálló hölgyet Pesterzsébeten, Dabisné Etelka nénit, aki szokott albérlő lányokat fogadni, majd ők beszélnek vele, és legyünk nyugodtak, mire kell, lesz albérlet. Így is lett.

Szeptember 1-én már onnan mentem az évnyitóra. Az nem nagyon tetszett, hogy Pesten kellett laknom, tulajdonképpen idegenek között. Hamar kiderült, hogy a Valéria utca nem a legbiztosabb környék Budapesten. Az Etelka néni igyekezett elmagyarázni, hogy mire kell Pesten különösen figyelni. Senkivel ne álljak szóba. Ha leszállok a villamosról, figyeljek nem követ-e valaki, lehetőleg sötétedés előtt érjek haza, ha ez nem megoldható, akkor megbeszéljük és ő kijön a villamoshoz elém. A villamosmegálló legalább másfél km-re volt. Ezen kívül, ami a legrosszabb volt nekem, vidéki lánynak, aki a tiszta levegőn nőtt fel, hogy ezen a környéken éjjel nappal iszonyatosan büdös volt a levegő. A Kén utcai kénsavgyárban akkor még nem szűrték a kibocsátott füstöt, levegőt, és nekem az a bűz elviselhetetlen volt. Az Etelka néni nem főzött otthon, ő a gyárban evett, ott zuhanyozott is. Nem is volt tűzhelye. Hűtőszekrény sem volt. Én tudtam főzni, de nem volt hol. Így kénytelen voltam egy út közbeni vendéglőben menüre befizetni, de sokszor olyan sokára szolgáltak ki, hogy inkább otthagytam volna. Anyukám javaslatára egy idő után inkább haza vittem. Ez azzal járt, hogy egy külön táskában vittem minden nap az ételhordót. Kicsit kínos volt. Ez még nem volt elég, ahogy kezdett hűvösödni az idő, kiderült, hogy csak egy fatüzelésű kályha volt a házban, abban sem lehetett rendesen tüzelni, mert kevés volt a fa. A fürdőszobában is csak zuhanyozni lehetett, kevés vízzel, mert kicsi volt a bojler. Szóval igen hideg volt a lakásban, délután is, szinte kesztyűben fogtam a tollat. A néni, ahogy hazaért, szinte rögtön bebújt az ágyba a dunyhája alá. Nekem is volt dunyhám, azt még augusztus végén felvittük bőröndben, vonattal. Eleinte kéthetente jártam haza, aztán már minden szombaton. Látták anyukámék is, hogy nem igen tetszik ez az albérlet nekem, de hát ez volt. Amikor Pesten maradtam, mentünk a nénivel, meg a barátnőjével imaházba, akkor már a Naphegy térre. Közben kezdtem ismerkedni Budapesttel. Mindig nyitott szemmel jártam, és megjegyeztem a nevezetes tereket, épületeket. A villamos bérlet akkor egy hónapra 20 Ft-ba került, és villamossal mindenhova el tudtam jutni. Ennek az iskolában többször igen jó hasznát vettem. Szóval az albérlet nem jött be. (évekkel később kiderült, hogy a Kurdi Jolika is lakott ennél a néninél, de ő sem bírta sokáig)Az iskolában az Á.osztályba kerültem. Ez azért lényeges, mert csak az Á. osztály volt technikumi osztály, a másik kettő már szakközépiskolai rendszerben tanult. (ezt tette az a kis fél íves papír, amit a tsz elnöknő írt, hogy én technikumba járhattam. Akkor ez még rangot jelentett). 36 fővel indult az osztály, nagyobb részt budapesti iskolákból jöttek,mint kiderült, nekik nem is kellett felvételizni. Hatan voltunk vidékiek, közülük egy volt kollégista, egy Tsz elnök lánya, én voltam albérletben, a többiek bejárók voltak. Hét fiú volt az osztályban, ők úgymond minden hájjal megkent pesti srácok voltak, akik kellőképpen lenézték a vidékieket, köztük engem is. Nagyon gyorsan kiszaladt a szájukon a becsmérlő kifejezés, aminek a gyengébb fajtája a „vidéki buta liba". Persze ez nekünk rosszul esett.  Nekem és egy másik lánynak (mint rövid időn belül kiderült, egy baptista lelkész lánya), hosszú hajunk volt, ezért is sokszor gúnyoltak. Érdekes módon nem ezzel a lánnyal lettem mindjárt barátnő, hanem egy másikkal. Megpróbáltam nem törődni a froclizással, és hát rövid idő alatt sikerült bebizonyítanom, hogy egy vidéki lány nem okvetlenül „buta liba". Az osztályfőnökünk egy idősebb tanár lett, aki technológiát és kémiát tanított. Az első órákon felmérte a diákjait, és jó érzékkel próbálta összehozni a vidéki és pesti diákokat egy osztályközösséggé. Egy két esetet elmesélek, hogyan vívtam ki „vidéki buta libából" az osztályelsőséget. Egy osztályfőnöki órán Budapest nevezetességei kerültek szóba, és volt egy két épület, amit a pesti vagányok nem tudtak megmondani, hogy hol van, én meg éppen tudtam. Ekkor már kezdtek megenyhülni velem kapcsolatban. Közben a tanítás, tanulás is elkezdődött, és egyre másra szereztem az ötösöket, négyeseket a különböző tantárgyakból. Azt már tudtuk, hogy itt egy félévben max. három jegy van, és hát vigyázzunk, mert nemigen van javítási lehetőség. Az órákon egy, max. két felelés volt. S hogy mivel tudtam a tekintélyemet elérni? Már nem tudom milyen esemény kapcsán, de feltette az osztályfőnök, hogy „hol is van a Magyar Távirati Iroda székháza?" Nagy csönd a teremben, és akkor a „vidéki butácska libuska" jelentkezik, és megmondja: „Buda, I. kerület, Naphegy tér, a 89-es autóbusz végállomásánál". Erre megfagyott a levegő, én pedig bezsebeltem az osztályfőnök dicséretét. Nem kérdezte meg, hogy honnan tudom, de még tudtam volna mondani egy két középületet a környékben. Na, ettől kezdve a vagány pesti srác osztálytársaim is elfogadtak. Na, és persze akkor, amikor a házi feladatomat másolták reggelente. Még a tesi tanárnál is kiálltak értem, mikor félév felé még csak egyeseim voltak tornából, hogy szeretek kosarazni, meg egy kicsit tudok is, részt veszek az osztályok közötti kosár versenyben, ugyan írjon már be egy két ötöst ezért a szorgalmas munkáért. Így nem buktam meg félévkor tesiből! Ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban kiismertem magam az iskola szabályaiban is. Láttam, hogy a vidékiek utazási igazolványát havonta egyszer összeszedik, és viszik a titkárságra lepecsételni. Egyszer átvállaltam az egyik lánytól, és láttam, hogy egy halom van egymásra rakva, a többi osztályokéval együtt, és csak beütik a pecsétet, nem nézik, hogy kié, ki honnan jön.  Ez adta az ötletet, hogy én is bejáró legyek. Elérkezett a téli szünet ideje, akkorra én már kiderítettem, hogy Kunszentmiklós – Budapest-Pesterzsébet között 50 km a távolság, tehát pont belefér a megengedett távolságba. Kértem is igazolványt, kitöltöttem, aláírattam, és már úgy jöttem haza a téli szünetre, hogy megmondtam a szüleimnek, hogy nem megyek vissza az albérletbe, hanem bejárós leszek. Így még olcsóbb is lesz nekünk. Az albérletért 200 Ft-ot kellett fizetni, ami akkor majdnem fél havi fizetés volt vidéken. A vonat bérlet pedig havi 60,- Ft volt! A villamos bérlet meg megvolt. Kicsit meglepődtek a szüleim, de örültek is, hogy bevállalom, mert látták, hogy nekem az nem volt jó. Anyukám a következő vasárnap felutazott Pestre, megmondta az Etelka néninek, meg a Sárkány néninek, hogy eddig volt, továbbra nem kérjük az albérletet. Nem nagyon tetszett neki, mert hát most kinek adja oda év közben. Anyukám mondta, hogy majd csak akad valaki.Tehát a téli szünet végén már reggel fél 5-kor keltem, anyukám elkészítette a reggelimet, tízóraimat, 5 óra 10-kor indult a vonat, és 7 óra negyed 8 körül már bent is voltam a suliban. Leszálltam Pesterzsébeten, mert ugye csak addig szólt a jegyem, onnan villamosoztam a Mester utcába. Korán volt, hideg is volt, mégis jobb volt, mint az albérlet. Ettől kezdve bejáró lettem. Közben volt olyan osztálytársam, aki Budán, a III. kerületben Ürömhegyen lakott, és fél 6-kor el kellett indulnia, hogy fél 8-ra beérjen a suliba. Én meg Kunszentmiklósról majdnem annyi idő alatt beértem. Sosem késtem le a vonatot, mindig időben beértem, kivéve az érettségi napját, de ezt majd ott elmesélem. Délután fél 2-ig voltak óráink, 14 óra 20-kor jött a vonat Budapest-Ferencvárosból, megvettem a kiegészítő jegyet Erzsébetig, és fél 5-re haza is értem. Ha valami iskolai elfoglaltság volt, akkor fél 6-ra vagy fél 7-re értem haza. Itthon már az asztalon várt az ebéd (vacsora), és utána kezdhettem tanulni, a jó meleg szobában, este 9-ig, fél 10-ig. Igyekeztem a vonaton az írásbelit megcsinálni. A szakmai tárgyakból, pénzügy, könyvvitel, tervezés, mindig volt írásbeli. Ha valaki ezekből a tárgyakból szerzett 5 db ötöst, annak nem kellett házi feladatot készíteni. Na, nekem elég hamar összejött, mert ezeket szerettem. Viszont a nagy vagány pesti osztálytársaim közül sokan küszködtek ezekkel a tárgyakkal, és sokszor másolták az enyémet. Mikor az ötösök miatt nem csináltam házit, szinte könyörögtek, hogy „szorgalomból" csináljam már meg, hogy ők le tudják másolni.

Még annyit elmondok, hogy kitűnővel mentem nyolcadikból, és azt mondták, ha félévkor elérem a közepes átlagot, az már akkor nagyon jó lesz, mert a vidéki iskolák gyöngébbek. Ezzel szemben félévkor 4,2 volt az átlagom, első év végén 4,5-tel az osztály harmadik legjobbja voltam. Második év végétől pedig minden évben 4,7 vagy 4,8-al végeztem.Hogy mikor derült ki, hogy bejárós vagyok? Minden tavasszal, az érettségi szünet alatt mentünk kirándulni, és ebben az évben az osztályfőnök csak úgy véletlen megkérdezte, hogy mikor találkoztam a szüleimmel, mikor voltam otthon?

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy megtudja.Megmondtam, hogy otthonról jöttem, ugyanis bejárós vagyok január óta. Kicsit elcsodálkozott, de nem firtatta a dolgot, tudomásul vette. Persze mindenben részt vettem, a kötelező mozikon, a kötelező színházlátogatáson, a tavaszi társadalmi munkán, a szamócaszedésen, stb.Soha nem kéredzkedtem el semmiről az miatt, hogy nekem megy a vonat. Csak akkor kéredzkedtem el, amikor másodikos koromban a fogaim kezdtek tönkre menni, és hol az arcom egyik oldala, hol a másik volt feldagadva.Ilyenkor mondták a tanárok, hogy menjek át az SZTK-ba a szomszédba, és kezeljék már, mert látták hogy szenvedek. Én viszont jobban bíztam az itthoni fogorvosban, és hogy a rendelési időre odaérjek, el kellett kéredzkednem.Lehet, jobban jártam volna az SZTK-s kezeléssel, mert itthon az volt a gyógymód, hogy kettesével húzta ki a doki a fogaimat, alig maradt belőlük valamennyi.Az előbb említettem, hogy még a budapesti iskolásoknak is kellett minden évben társadalmi munkát végezni. Mi télen a BudapestiCsokoládégyárba jártunk csomagolni, suli után. Ezt nagyon szerettem, mert azon kívül, hogy annyit ettünk, amennyi belénk fért, kedvezményesen vásárolhattunk is. Annyi konyakos meggyet életünkben nem ettünk itthon, mint akkoriban. Több kg-ot is megvettem, mert a boltban nagyon drága volt. Igaz, ez nem volt bedobozolva, de mindegyik be volt csomagolva, és 1-2 kg-os zsákokban lehetett megvenni. Érdekességként elmondom, hogy amikor a nyugdíjazáshoz kértem meg a beszámított éveket, a legnagyobb megdöbbenésemre, a Csoki gyári munkák is be voltak számítva. Igaz, nem mi kaptuk a munkáért elszámolt bért, de mint most kiderült, a járulékot a mi nevünkön fizették be! Ez volt a szocialista rendszer! Tavasszal meg a Sasad Mezőgazdasági Szövetkezetbe jártunk szamócát szedni. Onnan nem lehetett haza hozni, de enni lehetett, amennyit csak akartunk. Történt, hogy második év elején azt mondta az osztályfőnök, hogy nem elég csak a téli meg a tavaszi társadalmi munka, kell valamit ősszel is csinálni. Esetleg tud e valaki ilyen őszi munkalehetőségről, például szüretelésről. Hát nem tudott senki. Hogy honnan jött nekem az ötlet, hogy felajánljam, hogy én megkérdezem a Tassi Lenin Mezőgazdasági tsz-ben, hogy tudna-e esetleg munkát adni, a mai napig nem tudom. Meglepődött az osztályfőnök, de rábólintott. Ez után én itthon előadtam magam, hogy miről van szó. Először a családban beszélgettünk, hogy mit lehetne csinálni. Aztán apuka ment a tsz elnökhöz a kéréssel. Talán nem is kellett hosszas győzködés, csak a kivitelezést kellet megbeszélni. Ugyanis, ha ez a 36 ember a reggeli első vonattal lejön a Kunszentmiklósi állomásra, akkor is minimum 10 óra lesz, mire a tanyaközpontba érnek, még ha traktor hozza is be őket. Mire megmutatják, hogy mit kell csinálni, dél van, ebédelni kell. Mire ebéd után a 36 pesti fiatalt újra munkába szólítják, már 4 óra, és mehetnek vissza az állomásra. Akkor mikor fognak dolgozni? Egy kis tanakodás után megszületett a javaslat.Ha az iskola hozzájárul, akkor ne egy, hanem három nap legyen ez a kirándulás. Kukoricát kell törni. A tsz vezetősége vállalja a teljes ellátást, reggeli, ebéd, vacsora. A szállás igazi nomád szállás lehet: a tsz kultúrtermét vastagon beterítik friss szalmával, mindenki hozza magával a plédet, kispárnát. Tisztálkodás a tsz fúrt kútjánál, szabad kifolyású csapnál. A munka után lehet ismerkedni a tsz helyben lakó fiataljaival, a mezőgazdasági életformával, lovakkal, tehenekkel, gépekkel. Na, mikor pár nap múlva osztályfőnöki órán ezt a tervet ismertettem, nagy vihogások és ováció közepette elindult az osztályfőnök meggyőzése, hogy intézze el az igazgatónál, hogy mehessünk Kunszentmiklós-Tassra! Szegény osztályfőnökünk alig tudta helyre állítani az osztályrendet, hogy azért beszéljünk egy kicsit erről a lehetőségről. Mikor látta, hogy egy emberként mindenki benne van, megígérte, hogy elmegy az igazgatóhoz, és beszél vele az érdekünkben. Alig vártuk a következő órát. Hozta a papírt, amiben szerződésszerűen le volt írva mindaz, amiről beszéltünk. Volt közöttünk vasutas lány, aki minden kirándulásunkat koordinálta a MÁV-nál, most is megkapta a feladatot. A többi feladat jórészt rám, apukámra, meg a tsz vezetésére, többek között egy másik brigádvezetőre, Imre bátyámra (anyukám testvére) hárult. Pár nap múlva megjelent több mint 30 fővárosi diák a maga nyegleségével, fölényességével a Kunszentmiklósi vasútállomáson, egy kissé görnyedt hátú, kövérkés, öreg tanárral. Úgy gondoltuk, hogy Dezső bácsi (osztályfőnök) ne utazzon már a traktor pótkocsiján velünk, szóltunk Margit nővéremnek, hogy a Pannónia motorral legyen az állomáson, és szállítsa a tsz irodára a tanár urat. Szegény Dezső bácsi! Még motort sem látott közelről, nemhogy egy fiatal nő mögé ülve motorozzon az úttalan utakon egy tsz-be! De bevállalta, a társaságnak meg a lelkére kötötte, hogy nehogy balhé legyen, vagy valami baleset, mert akkor abból botrány lesz ám! Hát az én osztálytársaim úgy élvezték a traktor pótkocsiján történő utazást, hogy majdnem táncra perdültek. Szerencsére Imre bátyám is velünk utazott, és próbálta őket fegyelmezni, hogy a talicskányi kátyúkban nem kellene, ha kibuknának a pótkocsi oldalán.

Megérkezés után ahányan, annyi felé rohangáltak, volt, aki kutyát akart simogatni, de az rávicsorgott, volt, aki rögtön talált egy cicát, és azt ölelgette, volt, aki már lovagolni is akart. Alig tudtuk összeterelni őket eligazítása. Először kaptunk egy bőséges reggelit, friss házi kenyér, házi tejből készített friss kakaóval. Kaja után irány a kukoricaföld, szintén traktorral. Persze mindenkinek meg kellett mutatni, hogy mit is kéne csinálni, egyáltalán azon a hosszú, égig érő száraz kórón mit kellene megtalálni és leszedni. Képzelhetitek, apukám és a többi „segítő" milyen jókat mosolygott, amikor a festett körmű pesti kisasszonyok egyik másik körme letörött, és azok majd bele ájultak a „fájdalomba". Aztán kaptak egy-két vigasztaló szót és bátorítást, hogy hogyan kell megfogni azt a kukoricacsövet, hogy könnyen letörjön.  Délig lett is egy-két kupac kukorica, amit fel kellett dobálni a vontatóra. Ebből a fiúk csináltak egy kis kidobós játékot, ami néha fájdalmas volt, ha éppen jól kupán találták egymást, de ez akkor nem számított. Munka közben Dezső bácsi jót beszélgetett a Tsz elnökkel. Akkor újra előállt a traktor, mindenki felszállt, hulla fáradtan, és irány a központ, ebédelni. Már messziről lehetett érezni a jó illatokat. Egyre csak kérdezgették, mi lesz az ebéd. Persze nem mertem megmondani. El is kezdtek enni, mint a farkasok, mire valaki a helyiek közül elszólta magát, hogy „ugye milyen finom a birkapörkölt?" Na, erre a többség ledermedt, és bármilyen finom is volt eddig, ezután már ott maradt a tányéron. Hát, gondoltuk, így jártatok. Vidéken ez a legjobb kaja! Hogy te finnyás vagy? Vessél magadra, éhen maradsz. Vissza a kukoricaföldre, délután még összejött egy vontatónyi kukorica (ennyi embertől ez nem sok, mondhatni kevés, de hát a pestiektől...). Munka után vacsora, majd a tanyaközpontban szétszéledtek a pestiek. Dezső bácsit meghívtuk hozzánk jó kis rántott csirke vacsorára, meg családlátogatásra. Még a szállást is felajánlották a szüleim, de nem fogadta el, azt mondta, hogy van egy pár ördögfióka a csapatban, és jobb lesz, ha ő ott lesz a közelben. Különben én is ott aludtam velük a szalmán (már amennyit aludtunk). A városból kiszabadult ifjak a legkülönbözőbb dolgokat találták ki, csak nehogy valaki el tudjon aludni. Nem beszélve, hogy a tanyán lévő összes kutyát megbolondították a rohangálásukkal, vihogásukkal, ordítozásukkal. Dezső bácsi hagyta a társaságot, hadd tombolják ki magukat. A lányok közül volt, aki talált magának „lovagot" a tanyán, a tanyasi lányok legnagyobb utálkozása közepette, de tudták, hogy hamar el fognak menni, nem csináltak balhét. Másnap reggel elég nehezen lehetett lelket verni a társaságba. „Szerencsére" elkezdett esni az eső, így kukoricát szedni már nem lehetett. Na de mit kezdjen a vezetőség ezzel a csapattal. Valamivel csak el kell foglalni őket, nem mehetnek egy nappal korábban haza! Nem beszélve arról, hogy dolgozni jöttek ide, és milyen tapasztalattal mennek haza, ha nem tudnak nekik munkát adni? Összedugták a fejüket, és kisütötték, hogy krumplit vermelni esőben is lehet. Irány a szérű, ahol a krumplis vermek vannak. Ebben csak az volt a rossz, hogy a krumpli között már voltak enyhén rothadtak, aminek borzalmas szaga volt, nem beszélve az állagáról. Ezeket külön kellett szedni. A fiúk hordták a kiválogatott krumplival megrakott kosarakat a veremhez, ahol egy helyi ember beöntötte, eligazgatta, szalmával takarta. Mindeközben néhány rothadt krumpli életre kelt, és hol az egyik, hol a másik gyerek hátán, fején loccsant teljesen szét, nagy röhögések közepette. Szóval ebben a munkában sem volt sok köszönet. De volt jó ebéd, gulyásleves, és még palacsintát is sütöttek nekünk a Tsz asszonyai, akik szemlátomást megszerették a pestieket. Még a birkapörkölt otthagyását is megbocsátották, ugyanis a maradékot szétoszthatták a helyiek között. A délután szintén pestiesen telt. Este aztán már érezték vesztüket, még a lányok is. Volt lovaglás, de a ló nem szerette a lovasát,és úgy földhöz vágta, hogy azt hittük fel sem tud kelni. Egy páran bekötözött fejjel, karral, lábbal tértek nyugovóra aznap este.Másnap a friss szalmán eltöltött éjszaka után, a délelőtti vonattal csapzottan, koszosan visszautaztak a szép fővárosba, ahol eldicsekedhették, hogy milyen hasznos munkát végeztek ők egy mezőgazdasági termelő szövetkezetben. A hasznosságról csak annyit, hogy a Tsz vezetősége az étkeztetést „ajándékba" adta, tehát a keresményből nem vonta le a nyersanyag árát sem, és így egy pár nap múlva egy kicsivel több, mint 3 ezer Ft-ot vittem az osztálypénzbe. Ez volt a „három" napos keresménye az osztálynak. Nagy volt az ováció, mikor kiderült, hogy még pénzt is kaptunk, és nem tőlünk kértek még a kajára. Utólag visszagondolva, ekkortól kezdve mintha tiszteltek is volna a nagy vagányok.Ez a kirándulás nagy kaland volt, azóta minden eddigi osztálytalálkozón szóba került, sőt, az első 5 éves találkozóra az osztályfőnök még egy verset is írt erről a három napról. Ez a vers azóta is elhangzik ötévente. Azért ez egy emlékezetes dolog maradt, és valahol hozzámkapcsolódik. Erre büszke vagyok.A tanulmányi versenyeken is szépen szerepeltem. Voltam gépírásversenyen másodikban, ahol a közgazdasági technikumok és szakközépiskolák országos versenyén a 10. lettem. Ezeken a versenyeken 10 perc alatt kellett egy szövegből hibátlanul minél többet begépelni, a leütések száma volt a döntő. A verseny előtt egy kölcsönkért írógépen gyakoroltam, majd utána a szüleimtől kaptam egy kis táskaírógépet. Még ma is meg van, működik is. Akkor még indigóval készültek a másolatok, és ha eltévesztettük a betűt, a másodpéldány nagyon csúnya tudott lenni. Volt javító lap, de az csak az első oldalon törölte ki a hibás betűt. Tehát újra kellett ütni a helyes betűt, így a másolaton ekkor már háromszorosan látszott az indigó. Kétszer rossz betű, harmadszorra a jó, de már csak egy pacni látszott. Ezért kellett hibátlanul gépelni.

Középiskolás korom legnagyobb versenye az érettségi előtt volt, pénzügyi ismeretekből. Voltam könyvvitel versenyen is, de ott nem értem el helyezést, a tanárom szerint valamit elnéztem, és ez miatt nem lett jó. Szóval eljött a pénzügy verseny ideje. A kijelölt napon matrózblúzban kellett megjelenni a Pénzügyminisztériumban. Ismerős tanár sehol. A PM dolgozói voltak a verseny lebonyolítói. Jól szétültettek bennünket a PM Márványtermében. Csak tollat vihettünk be magunkkal. Öt óra volt a kidolgozásra. Előtte azonban egy papírra fel kellett írni az adatainkat, név, iskola, felkészítő tanár, lakcím, és ezt egy kis borítékba be kellett tenni, lezárni, és ráírni a jeligét. Ezt először is összeszedték. Az én jeligém: „Kunszentmiklós" volt. Minden papírlapra ezt kellett felírni. Kiosztották a feladatokat. Majdnem végigdolgoztam az öt órát, nem sokkal előbb adtam be, mert azért még átnéztem, pedig tudtam, hogy ha valahol elrontottam, úgysem lehet javítani. Nyugodtan és elégedetten jöttem el.

Közben készültünk az érettségire. Nekünk hét tárgyból kellett érettségizni: magyar, matek, töri, politikai gazdaságtan, könyvvitel, pénzügy, tervezés.  A matek, töri és a polgazd. kivételével mindegyikből írásbeli, szóbeli. Eljött a ballagás ideje. A szüleim nagyon büszkék voltak rám, a családban én voltam az első, aki érettségizett.Még apukám is eljött a ballagásra! Igaz, a nagy tömegben alig láttak, de azt hallották, amikor az oklevélért szólítottak, a jó tanulmányok miatt. Az ünnepség után, gondoltam, hogy elviszem szüleimet, egyet Metrózni.Pár héttel ez előtt nyílt meg az első metró vonal Budapesten.Villamos bérlettel is lehetett közlekedni rajta. Csapatostul jártunk felfedezni az állomásokat. Akkor még csak a Fehér úttól a Deák térig volt megépítve. A mozgólépcsőt nagyon élveztük. Főleg, hogy lent is, fent is, a lépcső végén két ember állt, akik megpróbálták elkapni az utasokat, nehogy orra, vagy hanyatt essenek. Visszagondolva, elég vicces lehetett. Na, a vidéki kislány megy a szüleivel metrózni. Apukám nem volt túl lelkes az ötletért, ő nem nagyon szerette az ilyen dolgokat, de mondtam, hogy úgyis arra felé kell menni az állomásra, és jöjjön, hadd mutassam meg. Megvettem a jegyeket, és vártunk egy kicsit, hogy lássák, hogy hogyan kell belépni, meg lelépni, hol kell kapaszkodni. Sikeresen túlélték, de nem emlékszem, hogy apukám még egyszer metrózott volna valaha is. Anyukám, mivel szeretett utazgatni, ő azért hajlandó volt metrózni, ha nagyon muszáj volt. Én viszont büszke voltam, hogy megmutathattam Budapest akkori legújabb gyöngyszemét.

Elérkezett az írásbeli érettségi ideje, egymás utáni napokon írtuk a dolgozatokat. A szóbeli előtt egy-két nappal be lehetett menni, megnézni, hogy miket írtunk. Nekem egy nagy meglepetésem volt, a matek dolgozatomra ráírta a javító tanár a 4-es osztályzat mellé, hogy „Kár, hogy a tanuló az egyik példánál a jó megoldást áthúzta, és rosszra javította, így nem lehetett értékelni". A többi dolgozatom ötös lett, így a szóbelire egy kicsit nyugodtabb lettem. A szóbeli első napján mindenkinek be kellett menni, ekkor már csak 28 volt az osztály létszáma. Három napra osztottak bennünket, névsor szerint, én a harmadik nap második felelőjének voltam felírva. Akkoriban nem voltak a középiskolákban év végi vizsgák, így azért kellőképpen izgult mindenki, hogy milyen lesz. Én is izgultam, és mivel a vonatok akkor sem a pontosságról voltak híresek, úgy döntöttem, hogy egy vonattal korábban indulok, hogy biztos beérjek. Így is volt. Szépen kiöltözve indultam is az 5,05-kor induló vonattal. Erre föl, Dunaharasztinál valami probléma lett, és nem hogy fél 8-ra, de még 9-re sem értem be. (akkor még nem volt mobiltelefon, hogy valakinek szólhattam volna, hogy késni fogok.) Az idegességtől alig láttam. Most mi lesz? Nem fogok tudni leérettségizni és újra kell járnom a negyediket? Szóval, rémeket láttam. A vizsga 9-kor elkezdődött, jegyezték, hogy egy tanuló hiányzik, de ő Kunszentmiklósról jön (ennek jelentősége lesz még). A tanulók sorba mentek be tételt húzni, én éppen akkor estem be a folyosó ajtaján, mikor a polgazd. tanár már éppen kijött, tehát én voltam az utolsó. Látta, hogy majdnem elájulok, próbált nyugtatni, és visszament a terembe szólni, hogy megérkeztem. Már hívtak is be, húzzam a tételt. Jó volt, hogy 6 felelet volt előttem, egy kicsit lehiggadtam, és már nem szakadt rólam a víz. A feleletem jól sikerült, lenyugodtam. Egyik várakozásnál kijött a pénzügy tanár, és megkérdezte, hogy te voltál a „Kunszentmiklós"? Nem nagyon értettem, de rámondtam, hogy igen. Nem szólt semmit, visszament. Sorban lementek a feleleteim, az utolsónál a vizsgaelnök megkérdezte, hogy: „Maga az a Podobni?" – hát ezt meg végképp nem értetem. Mint utóbb kiderült, ők már tudták a pénzügyi tanulmányi verseny eredményét, amit én csak az évzárón tudtam meg. Az érettségi eredmény hirdetése után boldogan jöttem haza, elfelejtve a reggeli vonatos tortúrát.

Két hét múlva volt az évzáró ünnepély, az Alfa Moziban. (különben minden iskolai ünnepség ott volt, a kötelező mozi is). Ahogy szokott, elkezdődött a tanévzáró, egyik beszéd unalmasabb volt, mint a másik. Az utolsó pont a jutalmak átadása volt. Ekkor derült ki, hogy az országos középiskolai tanulmányi versenyen részt vevők közül a mi iskolánkból ért-e el valaki helyezést. Először a jó tanulmányi eredményért, meg a közösségi munkáért adtak át könyveket, okleveleket. Sem a könyvviteli, sem a tervezési országos versenyről nem került ide helyezés.

A következő bejelentés a pénzügyi verseny volt, és az igazgató úr örömmel közli, hogy: „iskolánk 4. a osztályos tanulója, Podobni Etelka országos pénzügyi versenyen II. helyezést ért el. Az eredményhez szívből gratulálunk!"

Ballagási kép 1970.

Én a nevem hallatán még fel sem ocsúdtam, a kitörő taps közepette szinte az osztálytársaimnak kellett megbökni, hogy hé, át is kéne venni azt az oklevelet! Nem tudom, hogy mi járt a fejemben, míg a színpadra értem, még fel sem fogtam ezt az elismerést. Ahogy átvettem az oklevelet, amit az akkori pénzügyminiszter, Vályi Péter írt alá, kaptam hozzá egy borítékot is, aminek a tartalmát csak később néztem meg. Az osztálytársaim, tanáraim, mind szívből gratuláltak, alig győzték kivárni, hogy a Szózat eléneklésre kerüljön, vége legyen az ünneplésnek, és lehessen beszélgetni. Ekkor tudtam meg, hogy az érettségin miért hangzottak el azok a nem éppen oda illő kérdések, amikről fentebb már írtam. Ők már akkor tudták az eredményt, és hát ez akkor az iskolának is nagy elismerés volt.A búcsúzkodás után boldogan ültem fel a vonatra, és belenéztem a borítékba is. Ekkor jött az újabb meglepetés. 2 ezer Ft volt benne! Tudjátok mennyi pénz volt ez akkor? Amikor egy hónap múlva elkezdtem dolgozni, érettségizett közgazdasági technikusként, a havi fizetésem 900,- Ft volt! Irigykedett is rám a többi irodista, mert a gyors- és gépíró lány fizetése csak 700 Ft volt. Alig vártam, hogy haza érjek, boldogan mutattam, és meséltem el, hogy a jeles érettségi mellé itt van az országos második helyezés, és hozzá a jutalom.Anyukám első mondata talán így hangzott: „Látod kislányom, nem hiába imádkoztunk érted olyan sokat, a jó Isten megáldott, és megsegített, még ha sokszor voltak nehézségek is ez alatt a négy év alatt". Mindenki nagyon örült, és büszkék voltak rám. Megkérdeztem a szüleimet, megengednék e, hogy ezen a pénzen én egy biciklit vegyek, hogy ne kelljen gyalog járnom a tsz-be dolgozni? Természetesen igent mondtak, és pár nap múlva apukámmal hazahoztuk a vadonatúj Csepel biciklit, ami 1.900,- Ft-ba került. Ez volt az első saját biciklim!

Sajnos itt egy kicsit elbénáztam egy dolgot. Érettségi előtt lehetett jelentkezni főiskolára. Én nem jelentkeztem, mondván, majd levelezőn elvégzem. Senki nem homályosított fel, hogy levelezőre csak két év munkaviszony után lehet jelentkezni, és felvételizni kell. Még ha versenyeredmény után szól valaki, hogy pótfelvételi eljárásban felvételi nélkül mehetnék nappali tagozatra a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, majd egy-két hónap után átmehettem volna levelezőre, az is jó megoldás lett volna. De ezekről akkor nem tudtam. Két év múlva jelentkeztem, felvételiztem, egy ponttal lett kevesebb, mint ami kellett volna. A következő évben újra próbálkoztam, akkor viszont már gimnáziumi matek volt a felvételin, amihez én jóformán hozzá sem tudtam szólni, mert én gazdasági számtant tanultam. Így aztán jó ideig maradtam technikus. Majd 25 év kihagyás után lettem mérlegképes könyvelő. Csak érdekességként írom le, hogy a mérlegképes záró dolgozatot is a Pénzügyminisztérium Márványtermében írtam.

Júliusban elkezdtem dolgozni a tsz-ben, de még csak, mint diák, a kombájnoktól bejövő gabonát mérlegeltem, ellenőriztem, könyveltem. Teljes idejű munkába csak szeptember 1-től állhattam, mint tsz-tag..

Igaz, hogy már nem az volt a tsz elnök, aki annak idején a kis papírt aláírta, de az új elnök is úgy látta, hogy jó lesz egy fiatal munkaerő az irodán. Természetesen itt is az alapoknál kezdtem, mert bármennyire is jó iskolába jártam, a gyakorlati életben nagyon sok új dolog volt még, amit meg kellett tanulnom. És mivel az irodán összesen négyen dolgoztunk, meg a főkönyvelő, így minden munkafolyamatba bele tudtam nézni, és rengeteget tanultam. Egyetlen egy számológép (nem számítógép) volt az irodán, amit a főkönyvelő és a bérszámfejtő közösen használt. Lehet, hogy múzeumban még található ilyen.Tekerős volt. Összeadni, kivonni viszonylag könnyen lehetett vele, még a szorzást is hamar meg lehetett tanulni. Egy példát mondok. Mondjuk 215x128. Először be kellett ütni a 215-öt, utána a szorzás jelet, majd hátulról kezdve a szorzó számjegyet, annyiszor kellett megtekerni a gépet, ahányas szám ott állt. A példában a szorzás jel után nyolcszor kellett megtekerni a kart. Ezután egyet léptettünk egy billentyűvel, és kétszer tekertünk, majd megint léptetés és egy tekerés. A végeredmény megjelent egy kis kijelzőn. Nagyon kellett figyelni.Az osztás sokkal bonyolultabb volt, mert ott előre is hátra is kellett tekerni, azt csak a bérszámfejtő hölgy tudta alkalmazni. Nekünk, ha szükségünk volt osztásra, jó öreg módszerrel leírtuk, és hagyományosan számoltunk papíron, mint mellékszámítás.Ebben az időben tanultam meg ellenőrzéskor szemmel kiszűrni a hibát.

A főkönyvi kivonatban négy oszlopban szerepeltek a számok, az elsőnek és a másodiknak, valamint a harmadiknak és negyediknek kellett megegyezni. Egy oldalon 35-40 sor volt. Ha nem egyezett, addig kellett keresni, amíg meg nem találtuk. Akkor még fillért is könyveltünk, tehát Ft-fillérre egyezni kellett. Mindig az utolsó két-három számjegyet néztük, és fejben számoltunk. Egy kis gyakorlással, gyorsan rá lehet jönni, ha nem egyezik, és lehet, hogy elég volt ezt megcsinálni, majd javítani és utána már egyezett.

Tehát nagykorú lettem, kereső hölgy. A Margit is a tsz-ben dolgozott, a kertészetben, ő már akkor férjnél volt, 1967. május 20-án volt az esküvőjük. Mindenhova motorral, Pannóniával járt. Mindig cikizett engem, hogy félős vagyok, még egy nyamvadt motorjogosítványom sincs. Addig-addig froclizott, hogy beiratkoztam motor tanfolyamra. Az elmélettel nem is volt baj. De a gyakorlat! Mindenki saját motorral kellett, hogy gyakoroljon. Valaki bevitt a Pannóniával a mai piactér mellé, azon az utcán voltak kijelölve a bóják, amiket kerülgetni kellett, és meg kellett fordulni, úgy, hogy a lábadat nem volt szabad letenni.  Persze, hogy nem tudtam megcsinálni. Nem csak féltem, ügyetlen is voltam, meg hát sokszor ki is nevettek a vagány srácok, meg volt egy két talpraesettebb lány is. Volt, hogy forduláskor kicsúszott alólam a motor, nem bírtam felemelni. Persze akkor jöttek a srácok, segítettek, de ki is nevettek. Mondták, hogy szerezzek egy kisebb motort, mert így nem lesz ebből jogsi. Ezt én is, apukám is érzékelte. Megint összeült a kupaktanács, és Imre báttya segített ki motorral, neki volt egy Simson-Star motorja. Ezzel gyakorolgattam. Igen ám, de a vizsga Kecskeméten volt. Imre báttya készséges volt, bevitt a kis Simson-Starral Kecskemétre. Megkaptam a „rajtszámot", elmondták merre kell menni, és kettesével indítottak bennünket, mögöttünk jött a vizsgabiztos kocsija. Megcsináltam a kört, és biztos voltam benne, hogy mindent jól csináltam. Aztán az eredményhirdetésnél felolvasták, hogy kinek sikerült, és én nem voltam köztük. Nagyon elkeseredtem, szerettem volna megtudni, hogy hol vétettem, de nem adtak felvilágosítást, így ítélte meg a vizsgabiztos, és kész. Irány haza a kismotorral, ketten. Ekkor már ősz volt.

A következő vizsgát novemberre tűzték ki. A báttya megígérte, hogy elvisz. Befizettem a pótvizsga díját, és egy hideg novemberi reggelen irány ismét Kecskemét a kismotorral. Hát, mit mondjak, nem volt egy leányálom! Én, gondolom az izgalom miatt, nem fáztam, de szegény báttya igen. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, már csak azért is, hogy ennyi áldozatot hozott értem a nagybátyám. Megint ugyanaz a verzió, elindultam, és az eredményhirdetéskor olvasták a nevem, a sikeres teljesítők között. Boldog voltam, indultunk haza. Jó nagy szél fújt, elkezdett esni a havas eső, mi meg döcögtünk a kis motorkával. Imre báttya Kunadacs előtt már teljesen el volt gémberedve, megálltunk, és mondta, hogy gyalogoljunk már egy kicsit, amíg újra felmelegszik a lába. Így jöttünk aztán haza, toltuk a motort, többször megállva, hogy a dermedtség elmúljon. De meg lett a jogosítványom motorkerékpárból! Igaz, hogy a Pannóniát egyszer sem vezettem, ezután sem. Féltem tőle. De volt egy szép jogsi a táskámban, és a Margit sem piszkálhatott már, hogy nem tudok levizsgázni. Ő meg úgyis szeretett motorozni, és féltett, nehogy még összetörjem magam is, meg a motort is, és neki biciklivel kelljen járni, dolgozni.Nekünk akkor még nem volt autónk. Igaz, apukámék már megengedhették volna maguknak, hogy vegyenek, de apukám mindig azt mondta, ő nem ért hozzá, a lányok meg úgyis csak hajtani szeretnék, és ő addig nem vesz autót, amíg nincs férfi a háznál, aki esetleg meg is tudja javítani, ha elromlik. Ettől függetlenül támogatott abban, hogy én is tanuljak autót vezetni. Be is iratkoztam a következő tanfolyamra, a motor vizsga után nem sokkal. Annak rendje-módja szerint az elmélet is sikerült elsőre. Akkor vezették be a teszt-lapos vizsgákat, még nagyon új volt. A rutinvizsga is sikerült, majd jött a vezetés. Ha jól emlékszem 40 órát kellett vezetni. Ennek egy része itthon, Kunszentmiklóson volt, a másik része Kecskeméten, mivel a vizsga ott volt. Érdekes volt a vizsgán megtapasztalni azt, hogy a „nagy-vagány srácokkal" egy pár percen belül már jött is vissza a vizsga autó, a vizsgáztató által vezetve. Ugyanis, ha olyan hibát vétett valaki, ami biztos bukás volt, helyet kellett cserélni a vizsgabiztossal, és ő vezetett vissza.Mondhatom, hogy eléggé szorongva ültem be, mikor rám került a sor. De megcsináltam! Így 1972. májusában lett személygépkocsira is jogosítványom. Ha tehettem, kialkudtam, hogy Imre báttya Wartburgját vezethessem (ők autónyeremény betétkönyvön nyertek egy Wartburgot). Mire apukám rászánta magát, hogy vesz autót, egy minimális gyakorlatot is szereztem. Margit már régóta vezetett, neki hivatásos személygépkocsi jogosítványa volt, mert taxisofőr szeretett volna lenni Budapesten, de ezt az elképzelését a szüleink nem díjazták, így aztán itthon maradt. Két évvel később, mikor János járt udvarolni nekem, azért az ő kis Simson-Schwalbe motorját kipróbáltam, de szívesebben ültem utasként erre a motorra is.

Séta Kunszentmiklóson, immár jegyben. 1972.

1971-72-ben János már intenzíven udvarolt nekem (de előtte sokat leveleztünk, míg katona volt). Ő Pesten dolgozott, és majdnem minden nap lejött a kis motorjával, hogy találkozzunk, beszélgessünk. Apukám úgy gondolta, lesz már olyan férfi a családban, aki ha kell, meg is tudja javítani az autót, így szeptemberben megvett egy 1 éves Wartburgot. Tudni kell, hogy akkoriban 5 évet kellett várni egy új autóra, a befizetéstől számítva. A Wartburgra meg még többet is. És hát nem mindenki volt olyan szerencsés, mint Imre báttya. Nekünk is volt autónyeremény betétkönyvünk, több is, de hát nem nyert. Így azokat visszaváltottuk, és egy új autó árát fizettük az egyéves autóért. Jánoshalmára kellett érte menni. A Tsz elnök annyira elcsodálkozott, hogy a Pali bácsi autót vesz, hogy felajánlotta, hogy eljön velünk Jánoshalmára. Ott volt az eladó autó. Jött velünk vőlegényként János is, Imre báttya kocsijával mentünk. Jánosnak akkor még nem volt személyautó jogosítványa, pedig állítom, az összes szóba jöhető személy között ő tudott legjobban vezetni. Megtörtént a próbaút, kifizettük az autót, s jöttünk boldogan haza, mi ketten a hátsó ülésen. Akkoriban az autó átírást Kecskeméten végezték, és az eladónak is és vevőnek is egy időben kellett megjelenni a Rendőrség Gépjármű Nyilvántartó Osztályán. Meg is beszéltük az eladóval, hogy két nap múlva, délelőtt 9-kor találkozunk Kecskeméten. Én nagy büszkén bevállaltam, hogy beviszem apukámat Kecskemétre, aztán az átíratás után, hipp-hopp, itthon is leszünk. Egy potyautas is jelentkezett, a tsz párttitkára ment értekezletre, Kecskemétre, és hát a Pali bácsiék majd elviszik. Aznap reggel pár perccel fél 7 után János kiállt nekem a garázsból (ekkor még nem voltunk házasok, de szeptember 1-től a Temaforgban dolgozott, tehát itt lakott Kunszentmiklóson). Mi beültünk, elindultunk, szépen, komótosan, ahogy apukám mondta. Igen ám, de történt egy kis malőr. Mint utólag kiderült, János észrevette, hogy elfelejtettem kiengedni a kéziféket, még gondolta is, hogy utánam jön a Swalbéval, de úgy volt vele, biztos észre fogom venni. De én bizony csak kb. 40! km után vettem észre a Kerekegyházi elágazásnál, amikor fékezni akartam, és nem fogott a fék. Persze jó előre fékeztem volna, így szépen lassan kigurultam, és be is tudtam fordulni, de már jeleztem, hogy valami baj van, mert nem fog a fék! A párttitkár bíztatott: „biztos fog az Etelka, mindjárt megnézzük.". Hát, ahogy kiszálltam, akkor már tudtam, hogy mi a baj! Füstöltek a hátsó kerekek! Szegény apukám elsápadt! Hogy nem vetted észre? Nem tudom. Éreztem én, ha felkapcsoltam negyedikbe, hogy fulladozik a motor, nem úgy húz, ahogy kellene, így hát visszakapcsoltam harmadikba! Eszembe nem jutott volna, hogy más oka is lehet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy elég jól esett az eső, beszélgettünk is a kocsiban, és pechünkre egyetlenegy járművel sem találkoztunk, aki talán előbb tudott volna figyelmeztetni, hogy füstölnek a kerekek. Na, nem volt mit tenni, gyorsan dönteni kellett, én ott maradtam a féknélküli autóval, kitettük a háromszöget, a párttitkár elvtárs stoppolt, és megígérte, hogy elkíséri apukámat az átírás helyére, aztán majd a Pali bácsi a busszal visszajön, és akkor majd valahogy haza megyünk. Így is történt. Mondanom sem kell, hogy azon a kerekegyházi úton jó pár autó, traktor megállt, hogy tudnak-e segíteni, de illedelmesen megköszöntem, hogy nem. Még egy orosz katonai konvoj is vonult, és az utolsó szerelvényük is megállt, és felajánlotta a segítséget. Gondolom mikor elmentek, jót nevettek rajtam, hogy ilyen béna nő voltam, pedig nem is voltam szőke. A 11-es busszal visszajött apukám, nem igen volt beszédes, de le tudta rendezni a papírmunkát, csak most már valahogy haza kell menni. Megbeszéltük, hogy szép lassan megfordulok, és mivel nem volt forgalom, bíztunk benne, hogy haza érünk szerencsésen. Útközben nem volt szemrehányás. Ahogy beértünk Kunszentmiklósra, mondja apuka, ne is menjünk haza, menjünk a KTSZ-be (itt működött az autó szerviz), hátha megcsinálják azonnal, mert Jánosnak holnap kell menni, vezetni, ezzel a kocsival. A szervizben aztán kezelésbe vették a kerekeket, gondolom jókat derültek az inasok a „paraszton, akinek úri autója van". Elég sokára lett kész, apukám fizetett, és mentünk haza. Itthon már nagy volt az izgalom, mert a párttitkár amint haza ért, érdeklődött anyukámnál, hogy itthon vagyunk-e már, mert útközben nem látta az autót, és persze elújságolta a történteket. Több se kellett anyukámnak, ideges lett, mert nem tudta, hogy hol vagyunk. Már rémképeket látott, hogy biztos „garambóztak" (karamboloztak). János is otthon volt már és próbálta megnyugtatni. Öt óra felé aztán végre haza értünk. Szaladtak elébünk, elmondtam, mi volt a baj, apukám szó nélkül bevonult, aztán este mikor vacsoráztunk, csak annyit mondott: „ Látjátok, ezé' nem vöttem én eddig autót! Az első út is mennyibe kerűt". Ezzel le volt zárva az ügy. János mindjárt mondta, hogy ő fog beszerelni egy szerkezetet, ami jelezni fog, ha véletlen nem lesz kiengedve a kézi fék. Meg is csinálta, de nem emlékszem, hogy valaha is indultam volna el behúzott kézifékkel.

Még egy bekezdés van hátra, amit megosztok veletek. Az előbbiekben már írtam, hogy mi mindig jártunk gyülekezetbe. Volt, amikor tettek ránk megjegyzéseket, de ez bennünket különösebben nem zavart. A fiatalok a gyülekezetekben ismerkedtek. Elég sűrűn voltak testvéri találkozók, később már ifjúsági találkozók is, ami kimondottan a fiatalok ismerkedését is elősegítette. A Kunszentmiklósi Gyülekezetben csak egy pár fiatal lány volt, a tagok többsége idősebb. A tanyasi gyülikben is jobbára idősebbek jártak, de azért a látogatások kölcsönösek voltak. Bennünket a szüleink mindig elengedtek Budapestre, Kiskőrösre, Kecelre. Vonattal mentünk. Majdnem mindig szülői kíséret nélkül mentünk. Amikor haza értünk, be kellett számolni, mi volt, hogy volt, ki mit prédikált, kivel utaztunk, kivel beszélgettünk, esetleg ismerkedtünk, mi volt az ebéd (mindig gulyásleves volt, amit kondérban főztek vidéken, Pesten meg nagyfazékban, a szolgálati lakásban). Azt is említettem már, hogy egész kislány koromban találkoztam már Jánossal, aztán később is, egyszer kétszer. Amikor Budapestre kerültem iskolába, akkor már rendszeresebben találkoztunk a Naphegy téren, meg beszélgettünk is, mert ő a Naphegy téri központi gyülekezetnek ifjúsági vezetője volt. Konkrétan ekkor még nem udvarolt. S hogy mikor indult az udvarlás? Volt ősszel egy hálaadó nap a Naphegy téren, mi is ott voltunk, voltak külföldi, ha jól emlékszem svájci vendégek, és ők mindig hoztak szuvenírt a gyerekeknek, fiataloknak. Ezek szétosztását Jánosra bízták. Ekkor történt meg az, hogy az unokatesóim, akik velem majdnem egyidősek, kaptak tollat, én viszont nem. Nem kérdeztem én akkor, hogy miért, de a pillantásunk összetalálkozott, és az kifejezésre juttatta, hogy bennem már nem kislányt lát. (ezt később el is mondta). Aztán őt 1968-ban bevitték katonának, jó ideig nem találkoztunk. Akkoriban nem volt illendő dolog kérdezősködni felőle, így tudomásul vettem, hogy katona. Majd egy évvel utána, egy hétköznap, amikor a kukoricatörésből fáradtan haza értünk, anyukám kiszedte a postaládából az újságot, (akkor még csak Petőfi Népe volt) és hozott be egy levelet, nekem címezve. Nagyot dobban a szívem, amikor megláttam a feladót. Na, innentől udvarolt intenzíven, levelezés formájában. Személyesen hosszú ideig nem találkoztunk, mert a katonákat akkoriban igen ritkán engedték szabadságra, és azt a kis időt a szüleivel, testvéreivel töltötte.  Általában vasárnap estére kellett visszamenniük a laktanyába, és ezért a vasárnapi találkozások sem voltak biztosak. Közben én leérettségiztem, elkezdtem dolgozni. 1968-ban (ha jól emlékszem) a politikai helyzet annyit enyhült, hogy a Szabadegyházak Tanácsához tartozó közösségek tagjai részére szervezhettek levelező tagozatos Biblia iskolát. Tudtam, hogy János ezt katonaság előtt elkezdte, de azt, hogy közben a katonaság miatt eltanácsolták, csak később tudtam meg. A Naphegy téri gyüliben is hirdették, hogy aki szeretne a SZET Lelkészképzőn tanulni, bátran jelentkezzen.Ha nem is lesz lelkész, de jól tudja majd hasznosítani az ott szerzett tudást a gyülekezeti munkában. Lányokat, asszonyokat is hívtak. Így történt, hogy én is jelentkeztem, több kiskőrösi lánnyal együtt. Ezek az oktatások érdekesen alakultak. Vasárnaponként volt a központi oktatás az Adventista Központban, szombaton pedig minden egyház a saját hitelveit oktatta a saját központjában.Így esett, hogy egy ilyen alkalommal találkoztunk újra. Beszélgetni nem sokat lehetett, mert ezek az alkalmak nem arra voltak szervezve, de mi a szemünkkel is tudtunk kommunikálni. Hogy ne kelljen szombaton haza utazni, a kiskőrösi barátnőmmel ott aludtunk a Naphegy téri imaház vendégszobájában.  Egy alkalommal János már előzőleg is ott volt, és ebben a vendégszobában szállásolták el, és az ő feladata volt, hogy a szobát átrendezze nekünk, lányoknak. Ő pedig a Sárkány bácsiék nappalijában aludt.

48. Adventista Központ 1969., AZ első sorban jobbról a második vagyok, hímzett ruhában.
Középütt Dr. Szigeti Jenő a SZET Lekészképző igazgatója, a Miskolci Egyetem professzor emeritusa.

Egy ilyen alkalom után, a vasárnapi oktatás szünetében aztán randevúztunk egyet, és megbeszéltük, hogy legközelebb nem kérek a központban szállást, hanem majd Pesterzsébeten a Feri báttyáéknál fogok aludni. Ettől kezdve általában Budapesten találkoztunk. Még olyan is volt, hogy a délutáni előadásokat kihagytuk, és „sétálgattunk" Budapesten. Este pedig János elkísért Pesterzsébetre, és ha még nem akartunk nyugovóra térni, akkor a szomszéd ház kapuja mellett még beszélgettünk egy darabig. Én még nem akartam megmondani, hogy valaki idekísért, úgy voltam vele, ráérnek még megtudni. Igen ám, de a báttya felesége, Ida ángyi, az ablakból „véletlenül" meglátott, és majd elájult, hogy ezt a vidéki kislányt egy jóképű, fekete hajú fess fiatalember kísérte haza. Hát hogy lehet ez? Tudják ezt vajon a szülei? Aztán ahogy elköszöntünk, bementem, az első dolga volt nekem szegezni a kérdést, hogy ki kísért haza? Tudnak-e otthon erről? Persze ekkor aztán el kellett mondanom, hogy ki ő, és igen, tudják a szüleim. Ettől kezdve bármikor mehettem, mehettünk volna, de a kapuban mindig elbúcsúztunk. Közben persze tanultunk, vizsgáztunk, és leszerelés után János folytatta a tanfolyamot, csak ő másik csoportban volt, így továbbra is szervezni kellett a találkozásokat. Ő Pesten dolgozott, én a tsz-ben. Néha tudtunk telefonon beszélni, de csak óvatosan, mert a tanyán elég pletykás emberek éltek. Eljött az ideje, hogy személyesen is találkozzunk Kunszentmiklóson.

Levélben egyeztettünk, melyik vonattal jön, én kimentem elé az állomásra, megkaptam a virágomat, és ballagtunk haza. A szomszéd Zellei néni amint meglátott, nem akart hinni a szemének. Még hogy a Podobni Etelkának udvarlója van? Később elmondta, hogy kilesett bennünket a verandája ablakából, hogy hogy köszönünk el, tényleg udvarló-e ez a fiatalember. Kis unokáim, akkor más világ volt ám! Aztán elérkezett egy nap, amikor a gyülibe is együtt mentünk. Ott is volt meglepetés, de a testvérek szeretettel fogadták (persze, minden lánynak, öregasszonynak tetszett a jóképű fiatalember), aki még bizonyságtevő szolgálatot is vállalt. Néhány hét múlva megkérte a kezemet, igent mondtam, a szüleimtől is megkért. Apukám a bajusza alatt csak mosolygott, rám nézett, megkérdezte, hogy szeretem-e, és az igenre azt mondta, hogy akkor jól van. Anyukám azért egy kicsit évődött, mert ő meg azt kérdezte, hogy nem „szalmaláng ez a dolog"? Megnyugtattuk, hogy nem, így ő sem akadékoskodott tovább.

Eljegyzési kép.

Az eljegyzést Húsvét hétfőre terveztük. akkor még délelőtt volt Istentisztelet. Az eljegyzési ebédre Imre báttyáék is hivatalosak voltak, meg persze mindkét részről a teljes család. Így majdnem annyian voltunk, mint az esküvőnkön. De előtte még meg kellett venni a gyűrűket. Meg is beszéltük, hogy mikor találkozunk Józsefvárosban. Én akkor még János anyukájával nem találkoztam. Apukájával, testvéreivel már többször is a Naphegy téren. Gyűrűt venni a menyasszony nem mehetett egyedül a vőlegénnyel.Én Irénkét kértem meg, aki ugye Dunántúlon, Tápon lakott a családjával. Úgy volt, hogy aznap reggel az első vonattal megérkezik, a következővel megyünk vissza Budapestre. De nem érkezett meg. Ez nagy baj, most mi legyen. Anyukám gyorsan riasztotta Margitot, hogy akkor te fogsz menni az Etuval! Így is lett.

1972. december 2.

Mikor a vonat húzott ki az állomásról, akkor láttuk, hogy Irénke a másik vonatról száll le, tehát tökéletesen elkerültük egymást. De ez még nem minden. Jánosék vonata késett, de én azt hittem, hogy valahol már ott vannak. Elmentem körülnézni. Ahogy bejött a vonatuk, János jött a megbeszélt helyre, ahol csak a Margitot találta. Így a Margittal indultak el az anyukája felé, hátha útközben én is előkerülök. Hát, amikor a Kurdi mama meglátta Jánossal a Margitot, majd infarktust kapott. Azt hitte, hogy ő a menyasszony. (János vékony volt, kb 60 kg, Margit elég magas, és hát a súlya az majd' duplája a Jánosénak). A bemutatás végére aztán én is oda értem, és akkor anyuka láthatóan megkönnyebbült. Így indultunk megvenni a gyűrűket. Megtörtént az eljegyzés. A nyáron sokat találkoztunk, János hűségesen járt udvarolni, közben kereste, hogy hol tudna majd dolgozni, mert abban megegyeztünk, hogy Kunszentmiklóson maradunk. Talált is munkahelyet, szeptembertől kezdett dolgozni, és itt is lakott, de albérletben. Akkor nem lakhatott a vőlegény hivatalosan a menyasszonyos háznál. De ezt nem tartottuk be tökéletesen, mert a szüleim úgy gondolták, minek menjen esténként az a szegény gyerek abba a hideg albérletbe, maradjon itt a vendégszobában.

Az esküvőnkönragyogóan sütött a nap, remek idő volt, és szép volt a szertartás a Tanácsházán.  A menyegzői Istentisztelet több mint két óra hosszú volt. Még hosszabb a fényképezkedés. Jól elfáradtan ültünk a vacsoraasztalhoz, elfogyasztani a finom tyúkhúslevest, birkapörköltet, és a sok-sok tortát, sütit.

Mindez 1972. december 2-án volt.

Drága szeretteim, Gyermekeim, Unokáim!

Eddig gondoltam leírni a család történtét. Bízom benne, hogy közületek is lesz majd valaki, aki felveszi a fonalat, és innen folytatja. Előbb-utóbb egy jó vastag könyv lesz belőle.

Isten áldjon benneteket!

Kiegészítő adatok a családfához

Apai részről:

Dédszülők:

Podobni György és Rakonczai Mária (Podobni István szülei)

Szőgyi Mihály és Polereczki Ilona (Szőgyi Ilona szülei)

Nagyszülők:

Podobni István (szül: 1885. február 2. Kiskőrös. Meghalt: 1914. I. Világháború, ismeretlen hely.)

Szőgyi Ilona (szül: 1891. augusztus 23. Kiskőrös. Meghalt: 1968. Galánta-Csehszlovákia)

Házasságkötésük: 1910. január 25. Kiskőrös

Gyermekeik:

István, Sándor, Pál (Podobni Pál: szül: 1914. szeptember 14. Kiskőrös. Meghalt:1999.május 11. Kunszentmiklós)

Anyai részről:

Dédszülők: Bóna János és Piróth Julianna  (Bóna Gábor szülei)

Pokornyik István és Buzi Anna    (Pokornyik Julianna szülei)

Nagyszülők:

Bóna Gábor (szül: 1876. ápr. 2. Kunszentmiklós. Meghalt: 1952. Kunszentmiklós)

Pokornyik Julianna (szül: 1891. Kunszentmiklós. Meghalt: 1967. Kunszentmiklós)

Gyermekeik:

Julianna (a nagymama első házasságából született, Matics Julianna, Duchaj János édesanyja) Gábor, Rozália, Sándor, Mária (Bóna Mária: szül: 1920. április 20. Kunszentmiklós. Meghalt: 2006.júl.27. Kunszentmiklós) Piroska, József, Imre, Ferenc.

Szüleink:

Podobni Pál és Bóna Mária. Házasságkötésük: 1941. október 25. Dunavecse.

Gyermekeik:

Mária-Irén (szül:1942.november 4. Dunavecse. Házastárs: Hegedűs Mihály (1934.jan.7.)

Gyermekeik:

Irén 1961. Házastársa: Szloboda Tibor 1962. Attila 1968. Házastársa: Sütő Enikő

Attila és Enikő gyermekei:

Dávid 1994 (Dávid házastársa Sztupa Dominika sz:1995) Réka 1996. Péter 2001.

Margit (szül: 1945. április 17. Dunavecse. Házastársa: Gyöngyösi András (szül: ?...)

Gyermeke:

Pál (1968. márc.28. Házastársa: Sziklási Szilvia 1969. július 22.)

Pál és Szilvia gyermekei:

Szilvia(1991) Szilvia házastársa Farkas József

Szilvia és József gyermeke:

1. Farkas Fanni(2015.május)

Gergő(1992.)

Julianna (szül: 1947. nov. Imel, meghalt: 1948. febr. Imel -Csehszlovákia) Pál (szül. 1949.nov. Imel, meghalt 1950 május Imel-Csehszolvákia)

Etelka (szül. 1952.01.15.-Imel-Csehszolvákia. Házastársa: Kurdi János (szül. 1950.01.15. Pécs)

Gyermekeik:

Viktor 1974. május 15. Budapest. Házastársa: Olasz Anita (1973.09.26.)

Viktor és Anita gyermekei:

Kristóf szül: 2001. november 1. Zsombor szül: 2003. október 7. Kata szül: 2010. szeptember 11.

Gábor 1977. február 8. Szabadszállás. Első házastársa: Kis Erika(1976.05.09.) 1996-2008, Második házastársa Kriskó Réka (1985.11.11.) 2008-

Gábor és Erika gyermekei:

Rebeka szül: 1999. április 23. Petra szül: 2003. április 21.

Gábor és Réka gyermeke:

Ráhel szül: 2015. április 22.

Eszter 1983. október 27. Kecskemét. Házastársa Ernst Andreas (1979.június 30. Yaounde-Kamerun) Svájc.

 

Kunszentmiklós 2016. Karácsonyán.

Jegyzet: Magyar Iparművészt 2010/2. szám.

Egy családi örökség

 

Az alábbiakban a cikk kézirata olvasható, amely egyben Kurdi Jánosnak a művészettörténeti tanulmanyai során készített dolgozata.

„Isten arca el van rejtve bennünk,

Ő tudja csak hogy, hisz látva lát.

Kegyelmesen formálgatja lelkünk,

S kifaragja bennünk – Önmagát. „

(Füle Lajos: A szobrász)

Karosszék a XIX. század végéről, a Felső-Kiskunsági Kunszentmiklóson

Bemutatja: Kurdi János Tomori Pál Főiskola Szabadbölcsész szak Levelező tagozat

Művészettörténet szakirány                                                                  2010.január. 5.

1.História:

A karosszéket az 1890-s évek közepén készítette Bóna János /1838-1914/ kunszentmiklósi földműves gazdálkodó. Fia Bóna Gábor /1876-1952/ megörökölte, majd leánya Podobni Pálné született Bóna Mária /1920-2006/ megtartotta. Ezt követően került a jelenlegi tulajdonoshoz Kurdi Jánosné született Podobni Etelkához. A szék fellelhetősége: Kunszentmiklós Gárdonyi u.26/a családi ház.

A széket a családi legendárium szerint a dédnagypapa egy téli időszakban készítette a feleségének. A ma élő rokonság így emlegeti „a dédi mama széke”.(1)

Érdekesség, hogy az emlékezet szerint viszont Ő így nevezte:„a gondolkodó szék „S valóban legtöbbször a mamák üldögéltek benne különös szeretettel. .Jelentőséggel bír, hogy a szék télen készült. A földműves gazdálkodói élet a tavaszi, nyári, őszi időszakban szinte hajnaltól-estig való elfoglaltságot jelentett. Télen volt idő arra, hogy ki-ki tehetsége szerint használati tárgyakat készítsen a gazdaság és családja számára. Bóna Jánosról fennmaradt, hogy szeretett „fabrikálni”, fával, vesszővel, csuhéval dolgozni (szék, sámli, kosár stb. készítése). A kivágott fákat is ilyen szemmel nézte, mi van benne, mire hasznosítható? Sajnálatos, hogy tehetséggel megáldott kreatív életéből a sok-sok használati tárgy közül csupán ez az egy alkotása maradt fenn az utókornak.

2. Néprajzi vonatkozások:

A szék készítéséhez két alapanyag került felhasználásra: gyümölcsfa és csuhé fonat. A faanyag kiszáradt gyümölcsfából készült válogatással. Ez jól látszik a fa erezetén. A faágat természetes görbülete szerint választotta ki a szék készítője. Ezzel egy fontos szempontot vett figyelembe, tudniillik, hogy később a fa ne „vetemedjen”, azaz ne veszítse el a készítő szándéka szerinti formát. A fa megmunkálásához készítője nem használt gépeket, csupán egyszerű szerszámokat, mint fűrész, balta, kés, furdancs. A szék megmunkálásán jól látszik, hogy készítője nem használt gyalut sem, hanem a felületeket csupán megcsiszolta. A szék összeállításakor csapolást alkalmazott a rögzítéshez. A szék eredendően diópáccal volt kezelve. Később azonban a múlt század közepén barna olajfestékkel lefestették, amely a karfa egy részéről a használat során lekopott. Az 1970-es években a szék mellső, ill. a baloldali alsó keresztrögzítő rúdja eltört, amelyet nem hozzá illő módon pótoltak. A szék ülőlapja kukoricacsuhé fonatból készült. A kukorica (latin neve: Zea-mais, tájnevei: málé, törökbúza, tengeri stb.) feltehetően Mexikóból származó kultúrnövény, amely Európában a török elnyomás idejében terjedt el. Erre utalhat a törökbúza elnevezés. Termését emberi táplálkozásra is használják, azonban elsősorban állati takarmányozásra szolgál. Az 1800-as évek végén a Felső-Kiskunságban Bóna János is termelt gazdaságában kukoricát.(2)

Akkor a kukorica betakarítását kézzel végezték, azaz a gondosan leszedett érett csöveket hazavitték, és otthon fosztották. A kukoricafosztás vidám hangulatú esemény is volt egyben a család számára. A csuhélevelek, vagy ahogy Kunszentmiklóson hívják „sústya” közül kiválogatták a szép fehér, és puha darabokat. Ezeket félretették, és belőlük a téli estéken székekhez, kosarakhoz fonatokat készítettek.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a gyerekek pedig játékokat készítettek maguknak belőle. A csuhé fonat készítésében részt vettek az asszonyok is, majd az elkészült fonatból férfi munka volt a szék ülőlapjának kialakítása, ill. kosarak, tároló ládák készítése.

3. A szék, mint bútor:

„a karosszék voltaképpen ülőgép” írta a múlt század egyik legnagyobb építésze, Le Corbusier az 1920-as években. A modern technika lehetőségeinek felhasználásával a ma bútortervezői tanulmányozzák az emberi test arányait, s a pihenés illetve az ülőmunka különböző módjainak megfelelő testhelyzetekre alkotják meg a széket, amely munkaszék ma már valóban ülőgép. Magasságán állítani, háttámlájának dőlésszögén változtatni lehet, kerekeken gurulhat, foroghat, és sorozatgyártásban készül. Az 1890-es években a bútorok, s köztük a székek nem ilyen szempontok alapján készültek. A Biedermeier korszakban (3) egyre inkább a célszerűség határozta meg a bútorformákat. A legtöbb változatosságot az ülőbútorok nyújtják. A lábak többnyire szögletesek és elvékonyodóak, a háttámlák áttörtek. A formákat leginkább a célszerűség határozta meg. Később az 1800-as évek végén Angliában jutottak el arra a felismerésre, hogy a jövő felé vezető útnak az egyszerű formájú, célszerű tárgyból kell kiindulnia. A bútorok megformálásánál legfőbb szempont a jó használhatóság és nem a pompás díszítmények.

Bóna Jánosról tudjuk, hogy utazásai során megfordult hivatalokban, kúriákban, polgárházakban. Az általa készített szék formavilága visszatükrözi letisztult életszemléletét. Bizonyára megtehette volna, hogy széket vásároljon. Ő azonban kedvére, és felesége örömére megalkotta ezt a széket.

4.A szék különös sajátossága:

A széket tekintve azonnal szembetűnik a karfák szokatlanul magas elhelyezése. Felmerül a kérdés, vajon milyen szándék vezérelhette a szék készítőjét, hogy a karfákat ilyen magasan, enyhén befelé ívelten állítsa be. E dolgozat írója sok széket látott már élete során, mégis úgy ítéli meg, hogy a bemutatásra kerülő szék viszonylag ritka sajátosságát képezi a karfák elhelyezkedése. A székben ülést kipróbálva, a látszat ellenére - merev háttámla - meglepő módon mégis komfortosság és nyugalom érzete élhető át, amelynek anatómiai és élettani magyarázata van. A székben ülve az alkarok a szív magasságában vannak, a kézfejek befelé fordulnak. A felsőtest enyhén hátradől. Ebben a testhelyzetben a csuklyásizom, a karok és a gerincoszlop izmai ellazulnak, ezáltal javul a vérkeringés, lehetővé téve a sejtek jobb oxigénellátását, valamint a salakanyagok elszállítását, ezáltal biztosítva az élettani funkciók regenerálódását. (4) Továbbgondolásra érdemes, hogy közel másfél évszázaddal ezelőtt Bóna János, a kiskunsági földműves gazda, képes volt a népi gyógyászati és természetismereti tapasztalatait ebben a székben megfogalmazni, s maradandó módon az utókorra hagyományozni. Így válik érthetővé, hogy a mamák miért adták a „gondolkodó szék” nevet a karosszéknek.

További szándékként felmerülhet még az a praktikus megfontolás is, hogy a székben ülőt elszenderedés esetén a magas karfák megóvták a kieséstől. Végül vezethette Bóna Jánost a felesége iránti szeretete és tisztelete, hiszen a magas karfák nyújtotta ülési pozíció emlékeztet a királyi trónra.

5. A szék, mint műtárgy:

Először is fel kell tennünk a kérdést, műalkotásnak tekinthetjük-e a Bóna János által az 1890-es évek közepén készített széket. Vagyis Danto híres kérdését, amely így szól: „Vajon mi különbözteti meg a műalkotást bármi mástól?” Az igazi feladat Danto szerint nem a műalkotás felismerése, hanem a megismerése. Pontosabban a műalkotás struktúrájának a feltárása. Ehhez az előzőekben feltárt históriai, néprajzi vonatkozások alapján a szék, mint műalkotás, „beszél” az alkotójáról is.

A széket ily módon nézve a néző is bekapcsolódik abba az alkotó folyamatba, amely nem egyszerű leképezése e tárgynak, a széknek, hanem maga is egyfajta alkotás, amit egy paradox kifejezéssel reproduktív alkotásnak nevezünk. Tehát a mű szemlélése nem csupán lelki lefotografálása a műalkotásnak, hanem befogadás, amely a műnek a befogadó személy által végrehajtott egyéni interpretációja által lehetséges. Mai világunkban ennek különösen fontos jelentősége van, amikor a kultúra fölszámolódásának reális veszélye fenyegetésében élünk.(5)

Erre tekintve a bemutatott szék a maga tárgyiságával, formavilágával, kulturális közegbe való beágyazottságában – történetiségében – bátran állítható, hogy értéket jelenít meg esztétikai értelemben is.

 

6.Összegzés:

A művészettörténet és a művészetelméletek a közgondolkodás részeseivé alapvetően a XIX. században váltak. A művészet már sokkal korábban létezett, mint a róla szóló elméletek. A múzeumokban is többnyire olyan tárgyak találhatóak, amelyek a múzeumba kerülés szándékának híján keletkeztek. A XIX. század óta a helyzet annyiban változott, hogy a művészek már egy művészetelméletek által átszőtt, spirituális térben alkotnak, és valószínűleg immár egyáltalán nem mellékes a múzeumba kerülés státusza sem. (6)

A szék készítője szándéka szerint ebben az értelemben bizonyára nem műalkotást kívánt létrehozni, hanem használati tárgyat. Az emlékezet szerint viszont nem székeket készített, hanem ezt a széket készítette el, amelyen a maga egyediségében megjelenik megalkotójának személyisége is.

A bemutatásra került szék, mint a felső-kiskunsági Kunszentmiklós helytörténeti emléke méltán képviseli, jeleníti meg korának, a XIX. század második felének lokális kulturális értékeit.

Felhasznált irodalom:

Tálasi István: Kiskunság Gondolat Budapest,1977.

Prof. Dr. Magyari Beck István – Dr. Szűcs Olga: Reverzibilis és/vagy irreverzibilis kulturális bomlás. http/www.lib.:uni-corvinus.hu/gt 2000-2/dankovicsne.pdf.:

Dankovicsné Dr. Szűcs Olga: Művészet és piac, avagy mit nevezhetünk értéknek ?

Kiss Éva: Korok, bútorok Móra Bp.1988.

Végjegyzet:

1. Tálasi István: Kiskunság  272.o.

„A kemencével átellenben állt a fiókos kecskelábú asztal,....a fiatalasszony ágya előtt a talpasbölcső, merev hátú szék, később csuhéfonattal,...”

2. Tálasi István: Kiskunság 102.o.

Kunszentmiklóssal kapcsolatban....a termények közül a kukorica szántóföldi művelésére a XIX. század során kerül sor,..”

3.  Kiss Éva: Korok, bútorok 40.o.

„A német bieder szó jelentése egyszerű, szerény jámbor, a Meier pedig az egyik leggyakoribb német családnév. A napóleoni háborúk után bizony egész Európát a szerény Meier urak, a biedermeier meghonosítói lakták, akik otthonukat takarékos de kedélyes kényelemszeretettel rendezték be.”

4. Prof. Dr. Török Szilveszter : szóbeli közlés ( 2009.XII..21. )

 

5. Prof. Dr.Magyari Beck István – Dr. Szűcs Olga: Reverzibilis és/vagy irreverzibilis kulturális bomlás:136.o. „a globalizáció fogalma is egyetlen társadalmi modell mindent elborító árnyékát vetíti előre, amely.a helyi kultúrák szándékos felszámolása felé mutat.”

6. Dankovicsné Dr..Szűcs Olga: Művészet és piac 126.o.


UMZINGELI

 

A múlt héten az a megtiszteltetés ért, hogy a kunszentmiklósi ÁMK aulájában megnyithattam egy könyvismertetővel egybekötött természetfotókat bemutató kiállítást. A könyvet Józsa Fábián írta. Címe Umzingeli az álmodó vadász. A kiállítás képeit a könyv szerzője, valamint Fabó Ferenc készítették. Fabó Ferenc művészi ihletettségű természetfotói hazai tájainkon készültek, míg Józsa Fábián a távoli Afrikában "lőtte" a képeket. A tárlat mottója, "Határtalan Természet" így kifejezi az alkotói gondolat igazságát, hogy ezen a csodálatos bolygón közös és határtalan a felelősségünk abban, hogy a teremtésben kapott örök szépséget és harmóniát megőrizzük.

Ennek a gondolatnak a felismerésében segíthet a tárlat megtekintése, amelyet mindenkinek tisztelettel ajánlok. Az érdeklődés felkeltéséhez "étvágygerjesztőűl" néhány természetfotót a kiállítás anyagából feltöltök. Ez azonban nem pótolhatja azt az élményt, amelyet a kiállítás megtekintése, és a könyv elolvasása nyújthat.




 

Balról jobbra:Dr.Józsa Fábián, Horváth Eszter, Kovácsné Tóth Szilvia, Fabó Ferenc, Kurdi János

Józsa Fábián: Umzingeli az álmodó vadász

Ősi zulu mondás szerint, ha egy nép elveszíti isteneit, előbb vagy utóbb maga a nép is kihal. A természetben élő ember tehát a mítoszaiban él, istenek és lelkek birodalmában, ahol a természeti erőket gonosz vagy jó szellemek irányítják. A szellemek jóindulatát el kell nyerni. Az ellenséges, ártó szellemeket ki kell engesztelni, vagy el kell űzni, különben a törzs és az ember a maga törékeny világában védtelenné válik.

A regény alapötletét egy zulu népmese szolgáltatta, s a zulu nép írott történelme előtti időben játszódik, hegyek közé zárt folyóparti falucskában, melynek lakói a környezet által lehetővé tett csekély mértékű állattartás és földművelés mellett elsősorban vadászatból és gyűjtögetésből élnek. A zulu nép még nem egységes, apró törzsekre, klánokra tagolódik, a szomszédos falvak között a jobb vadászterületért, háziállatokért, asszonyok, gyermekek megszerzéséért gyakran viszályok dúlnak.

A főszereplő, Umzingeli, egy árván felnőtt fiatalember, aki miután a vadászatban rendre sikertelennek bizonyul, őseihez fordul segítségért. Álmában idézi meg szellemüket, meg is kapja tőlük a szükséges útmutatást, ám az események váratlan fordulatot vesznek, amikor újabb eredménytelen vadászata alkalmával megkaparintja a vadon egyik legsikeresebb vadászának, a gepárdnak a kölykét. Arra számít, ha felneveli az apró állatot, a gepárd ügyessége révén törzse legeredményesebb vadászává válhat. Cselekedetével azonban kivívja a falujában élők haragját. A drámai fordulatokban gazdag cselekmény során megtudhatjuk hogyan alakul Umzingeli sorsa, hogyan vészeli át törzse a küzdelmes időket, s mindemellett bepillantást nyerhetünk egy ősi faluközösség életébe, melyben a zulu törzs hiedelemvilágának megfelelően az élők s a körülöttük felbukkanó spirituális lények: elhunyt őseik „együtt gombolyítják az élet fonalát.”

A modern ember romantikus elképzeléseivel szemben, a természetben élő ember sem korlátlanul szabad. Életét szigorú erkölcsi normák szabályozzák, kötelességei vannak, melyekkel nem csak a vele egy közösségben élőknek tartozik, tetteivel az ősök előtt is el kell számolnia. A szerző lírai ihletésű prózanyelven, néhány hét eseményeibe sűrítve meséli el Umzingeli férfivá érésének folyamatát, melynek során a közösséget megrendítő tragédiának éppúgy részeseivé válunk, mint vadászélménynek, szerelemnek, kalandnak, törzsi háborúnak s leleményes békekötésnek. Mindeközben kivételes szépségű dél-afrikai tájakon járunk. A történetet hitelesíti a szerző alapos természetismerete, és a zulu nép szokásaiban és hiedelemvilágában való jártassága. (Forrás: www.elitemagazin.hu)

„Az Umfolozi vize télen csaknem elapad, nyáron meg, a nagy esők idején, hatalmasra dagad. Ám legyen tél vagy nyár, a folyó mindig ugyanoda tart. Vánszorog vagy rohan, egy célja van, hogy egyesülhessen a beláthatatlan sós vízzel, s részévé váljon a végtelennek. Ahhoz, hogy az ember olyasmire legyen képes, ami túlmutat röpke életén, túlmutató célok kellenek. Álmok… Valakinek végre hozzá kellene fognia, hogy visszavezessen minket az álmok világába, ahol az égen járó őseink is éltek.” (1)

„Utódokként élünk, felosztásban, részekben, részecskékben. Közben belül az emberben az egész lelke van; a bölcs csend; az univerzális szépség, melyhez minden rész és részecske egyenlően tartozik, az örök EMBER. És ez a mély erő, melyben létezünk, és melynek boldogsága teljes egészében elérhető számunkra, nem csupán független és tökéletes minden órában, hanem a látás és a látott dolog, a látnok és a látvány, az alany és a tárgy ugyanaz. A világot darabonként érzékeljük, mint a nap, a hold, az állat, a fa; de az egész, melynek ezek tündöklő részei, a lélek.” (R.W.Emerson: Nature 1841.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves művészetkedvelő Barátaim!

Ez a 175 éve megfogalmazott gondolat, amelyet Emerson amerikai esszéíró, filozófus írt, jutott eszembe, mikor Józsa Fábián „UMZINGELI az álmodó vadász” című könyvét olvastam. Mert kerestem a kapcsolatot, amely a könyv tartalma és a kiállításra került természetfotók között van. Bevallom, hogy míg nem olvastam el a könyvet, nem értettem, miként lehet, hogy aki oly lírai szépséggel ír a távoli Afrikában élő Zulu nép történetébe ágyazva, a természet és az ember kapcsolatáról, álomról - szerelemről, életről – halálról, születésről – elmúlásról, VADÁSZ ember, és nem mellékesen természetfotós.  A könyvet olvasva, Qaphela zulu vadászatvezetőtől napjainkra is érvényes, tanulságos választ kaptam:

„A természet törvénye ellen sokan és sokszor vétünk. Ha a folyón kivetjük a hálónkat, minden zsákmányolt halat elfogyasztunk, s nem nézzük, hosszabbra nőtt-e egy arasznál. Pedig a megfogott kisebb halak még nyilván nőhetnének a vízben, ha eleresztenék őket. Bizony kivágjuk az eleven, vastag törzsű fákat, ha csónakot akarunk a törzsükből vájni, vagy a fára más célból van szükségünk. A vadonban összegyűjtött édes gyümölcs magját nem visszük vissza, ahol a gyümölcsöt fölszedtük, ugyan ki hallott ilyen dologról?  Kosárhoz az ágat, hombárnak a gyékényt elevenen vágjuk. A bozótban talált tojást megesszük, és így a gyöngytyúk csirkéi nem tudnak megszületni. Ha a szükség úgy kívánja, a borjakat is megöljük, csak hogy a gyermekünk éhen ne vesszen. Csapdákat állítunk, hurkot vetünk a vadaknak, ha más módszer nem hoz eredményt.” (2)

A természetben szellemi törvények érvényesülnek. Ennek tudata az ember lelkét felemeli, és az élete elé magasabb szellemi célt tűz ki. Ha minden természeti tény valamely szellemi ténynek a szimbóluma, akkor a fizikai törvények egyszersmind erkölcsi törvények is, és a természetnek magasabb rendeltetése van, mint csupán anyagi szükségleteket szolgálni. Sajnos a ma embere előtt ezek a szellemi tartalmak elveszőben vannak. Ezért nagy értéknek tartom, ezt a könyvbemutatót, s a természetfotókból álló kiállítást, mert segít rádöbbenteni nemzedékünket arra, milyen nagy kincs van ránk bízva, amellyel - ha környezetünk állapotát tekintjük, - bizony nem mondhatjuk, hogy felelősen sáfárkodunk. A zulu vadász elismeri, hogy sokszor vétünk a természet törvénye ellen. Mi vajon beismerjük – e? Miért fontos erről beszélni?

Mert rossz döntéseink, a természeti környezetünkkel, embertársainkkal szemben elkövetett gondatlan, de sokszor tudatos bűneink, nem csupán a növény és állatvilágban, a vizeink és éghajlati viszonyink tekintetében okoznak súlyos károkat, de visszahatnak ránk, lelkünkre, szellemi állapotunkra. Így természeti környezetünkkel együtt, önmagunkat is romboljuk, mind az egyén, mind a társadalom szintjén. Jól látszik ez a könyvben drámai módon leírt történetben:

„Orvul támadtak ránk a gazemberek, semmit sem tehettünk ellenük. Mindent gondosan kiterveltek. Megvárták, amíg harcosaink vadászatra indulnak, s eléggé eltávolodnak ahhoz, hogy a hangok ne jussanak a fülükbe, így aztán valódi harcra se került sor. A reggeli nap első fényében egyszerre zúdultak ránk, vadul ordítva és hadonászva, álmukból rettentve föl az asszonyokat és gyerekeket. Berontottak a kunyhókba, kirángatták a fiatalabb nőket, asszonyokat, lányokat, aztán összeterelték, s már hajtották is őket kifelé a faluból. Nekik rontottam, de kevés volt a hadra fogható férfi nem tudtuk sorokba rendeződni, hogy védekezhessünk.(…) Vajon kik lehettek? Nem idegen néphez tartoztak, mert nem volt máz az arcukon.” (3)

Megrázó történet. Vajon hol kezdődött? Először talán csak a vadászat, már említett ősi etikai törvényeit áthágva, az élő természethez való viszonyuk változott meg, ami később embertársaikhoz való viszonyaikat is megmérgezte, és háborúskodáshoz vezetett.

A meghívón álló mottó így hangzik: „Határtalan természet.” Valóban így van. Lehetnek földrajzi, közigazgatási határaink, de tudatosítani kell magunkban, hogy úgy a beszédünk, mint minden cselekedetünk kihat a környezetünkre. Vagy épít, teremt, vagy romból és pusztít. És nem csak lokálisan, hanem összegződve globálisan is. Ma egy „fejtetőre állt” világban élünk. A társadalmak globális megoldásokban bíznak. Az egyén szintjén azonban, alig tapasztalható pozitív változás a szellemi és természeti környezethasználat területén.

Az egyén hozzáállásának szemléltetésére szabad legyen egy görbe tükröt tartanom magunk elé: „egy hajóban utazó társaság észreveszi, hogy egyikőjük lyukat fúr a hajófenékbe. Mit csinálsz ember? Kiáltanak rá. Mi közötök hozzá? Magam alatt fúrom.” Úgy gondolom ebből megérthető, változnunk, és változtatnunk kell. Szokásainkon, az épített és természeti környezetünkhöz, valamint embertársainkhoz való viszonyulásunkon. És ezt csak magunkon tudjuk elkezdeni. Talán még nem késő! Józsa Fábián könyvében a zulu vadászok ezt elkezdték.

„Most még él harcosaink java, élnek gyerekeink és az asszonyaink, ezért én most kínálok békét, azzal a szándékkal, hogy elejét vegyük minden későbbi békétlenségnek. (…) Nem kérni jöttem, hanem ajánlani. Falum egész népe nevében ajánlom, hogy elűzzük az irántatok táplált haragot a szívünkből. Valamennyi harcosom nevében fölajánlom, hogy amíg csak élünk, nem fordítjuk fegyverünket ellenetek.” (4)

Most pedig hadd szóljak a kiállított természetfotókról, és a természetfotózásról, habár Fabó Ferenc fotóművész erről bizonyára hozzáértőbb módon beszélhetne. A fotóművészeten belül a természetfotózás különleges helyet foglal el. Nagy elkötelezettséget, állhatatos türelmet, kitartást és jó állóképességet kíván meg, a modern technikai eszközök használata mellett. És még valamit, ami nélkül nem születhetnének igazi művészfotók. Ez pedig az intuíció, a belső látás. A művész látásmódja. Az a látásmód, amely a természet iránti alázattal, szeretettel, egyformán szemléli a csak nagyításban látható parányi létezőt, s az elefántot. És tiszteli az életet. A természet mindent kifogyhatatlanul sokszínű formába kötve tár elénk. Az értelem és az érzelem azonban áthat a formán.

Felismeri, hogy a különböző tónusú fénysugarak, amelyek a létezőkre esnek, csupán a pillanat tüneményei, amelyeket megismerhetünk. Nincs két egyforma pillanat, mint ahogy nincs két egyforma falevél, s nincs két egyforma ember sem. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Jól tudja ezt az elkötelezett természetfotós. Ezért képes órákat mozdulatlanul, az élőhelyeket nem megzavarva várakozni az egyszeri, soha meg nem ismétlődő pillanatra. A csodára, amelyben a teremtés pillanata tárul fel, és az alkotó maga is teremtővé válik.

Ennek a tárlatnak külön érdekessége, s egyben értéke is, hogy a képek két földrész, Afrika és kontinensünk természetfotóit egymás mellett mutatja be. Üzenet értékűnek látom ezt. Mert, ahogy a két alkotó bemutatkozásában hallhattuk, gyermekkoruk óta barátok. A közös hobbi, a természetfotózás sok évtizeden át megtartotta ezt a barátságot.

Arisztotelész azt mondja: „A barátság egy lélek, mely két testben lakozik.” Ugyanaz az EGY LÉLEK, aki az időtlenben a vizek felett lebegett, most bennünk él. Akár Afrikában, akár itt e Kárpátok által ölelt tündérkert hazánkban, vagy Földünk bármely szegletében. A képeken ez a határtalanul jelenlévő entitás, az élő természet lüktető szépsége, a harmatcseppek gyöngykalárisán, a fény bűvöletében áttörő reménysugár,  ha két úton is, de egyfelé vezet. A teremtés misztériumának megértése felé. Immánuel Kant ezt így fogalmazta meg: „Az ember legfőbb dolga, hogy tudja, miként fogja fel jól, valósan helyét a Teremtésben, milyennek kell lennie ahhoz, hogy ember legyen.” Ezt a tudást a természet Istene felfedi az őt kereső ember előtt. Ahogy Szent Pál írja a Római levélben:Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. (Róma levél 1:19–20.)

Ehhez szellemi erőfeszítésre van szükség. Elcsendesülésre. Annak felismerésére, hogy mi a részünk a teremtett világban, s mi a világ része bennünk. Mert a természet Isten élő jelképe. Isten a végtelen ok, a természet a végtelen hatás. Az ember, mint a természet része, ha felfelé tör, az isteni részévé válik. A művészet-filozófia nyelvén megfogalmazva: az ideák tüneményei mögé a természetben feltáruló szépség visz. A szépségben sejtjük meg a valóságot. Amint a nap nem maga a látás és a látott dolog, hanem ezek fölött áll, úgy a természetben meglátható örök szép és a harmónia is az ember felett áll. Ezért a művészetnek nem maga a művészet a célja. Magasabbra tör, célja ember és a természet harmóniájának megteremtése, a lélek nemesítése, az esztétikai látás fejlesztése, erkölcsi alapon tisztább, jobb nemzedékek nevelése.

Azért is örülök, hogy itt, egy iskolában került sor erre a kiállításra. Bízom benne, hogy Fabó Ferenc és Józsa Fábián alkotók természetfotói ennek a célnak az elérését is elősegítik. Kívánom, hogy a képek előtt szemlélődve az örök természet harmóniája, szépsége feltáruljon előttünk, gyönyörködtetve lelkünket.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.

1.- 4. idézetek: Józsa Fábián: Umzingeli az álmodó vadász Nimród Vadászújság,   2013. Hátsó borító; 45. oldal; 79.oldal;132.oldal.

Az alkotók bemutatkozása:

Fabó Ferenc

A természet iránti vonzódásomnak mély gyökerei vannak. Kora gyermekkorom meghatározó élményeit az édesapámmal közösen megtett kirándulásokon szereztem, aki nem csupán kalauzom volt, hanem horgászott és vadászott is, a paletta még színesebb lett ezáltal  számomra. Így szinte „belenőttem” a természetbe. Ebben az időszakban a „szememmel” fényképeztem, és igyekeztem minden természeti jelenséget megragadni, elraktározni a fejemben.

Azóta sem tudom feledni a hajnalok páráját, illatát, a kelő Nap első sugaraira ébredő természet rezdüléseit, hangjait. De ugyanilyen emlékezetes az alkony ezerszínű arca, az erdőben átvészelt vihar, a szél megtapasztalt ereje, az éjszakák csillagporos hangulata, a forró nyári napok vízparti élményei, az ősz leírhatatlan sokszínűsége, a téli erdő, a hófödte rét mesekönyve, a tavaszi avarillattal zsendülő élet kicsattanó boldogsága.

Húszéves koromban a vadászújságot nézegetve olyan természetfotókat láttam, amelyek felkeltették érdeklődésemet és elhatároztam, hogy megpróbálok ilyen képeket készíteni. Ettől kezdve nem volt visszaút. Jelenleg Canon felszereléssel dolgozom. Barátságot köthettem hozzám hasonló érdeklődésű emberekkel, és szakmailag sokat jelentett számomra, hogy a Nimród Fotóklub tagja lehettem. 1989-ben megalakítottuk a Nimród Fotóklub Mezőföldi Csoportját, 2007-től pedig Mezőföld Természetfotó Egyesület néven működik a csapat Dunaújvárosban. Az 1989-es megalakulástól 24 éven keresztül az én vezetésemmel országos ismertséget és elismertséget szereztünk. Ezek természetfotós életem főbb állomásai. Közben folyamatosan kerestem a tanulás lehetőségét fotós barátaimtól, de legfőbb tanítómesterem maga a természet lett. Fotóimmal szeretném megmutatni, bebizonyítani embertársaimnak, hogy a háborúk, a pénz, a munkanélküliség, a stressz világán kívül van egy másik világ is, amelynek felfedezéséhez nem kell pénz, mégis sok öröm, mérhetetlen boldogság forrása, amelyet nem vehet el tőlünk senki. Az a legnagyobb fizetség a munkámért, amikor képeim szemlélői lelkendezve szólnak arról, hogy új oldaláról ismerték meg környezetüket, és ezután jobban odafigyelnek az őket körülvevő természetre.

Józsa Fábiánnal az ismeretségünk, gyerekkorunkig nyúlik vissza, hiszen egy faluban nevelkedtünk. Később a közös vadászatok még inkább összekovácsolták a barátságunkat. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy jelenleg közös tárlaton mutathatjuk be természetfotóinkat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Józsa Fábián

Az ősrend szüli az őskáoszt, avagy az őskáoszban fogan meg a rend? Erre a kérdésre minden bizonnyal nálamnál nagyobb talentumok sem tudnak határozott választ adni, mert a világ összerendeződése és szétrázódása, a harmónia és a feszültség folytonos változása túlmutat rajtunk embereken, s megnyilvánul benne valami megragadhatatlan, azaz isteni.

A természet olyan, mint egy görög isten: tökéletlen. Gondoljunk csak arra, hogy Zeuszt az apja a születésekor le akarta nyelni, s csak egy cselvetésnek köszönhette megmenekülését: a bősz gyerekfaló pólyába bugyolált kődarabot nyelt le helyette. Zeuszt az antik görögök az isteneik királyának tartották, no de kérdem én, miféle istenkirály az, aki a villámokat szór, folyton vihart támaszt, s fenyegetőn mennydörög? Viselt dolgairól most inkább nem is szólok. Apollón, a fény, a költészet, a zene, a jóslás, az igazságosság és az íj istene, számos nemes és kiváló tulajdonság hordozója, szerelmével addig üldözte Daphné nimfát, míg az menekülni kényszerült, s végül – gondoljunk csak bele, mekkora áldozat volt ez egy fiatal nőtől! – babérfává változott. Dionüszosz, a szőlő, a bor, a szüret, a lakomák, a mámor istene, Zeusz törvénytelen gyermeke, horrorisztikus körülmények között kétszer is meg kellett, hogy szülessen arra az egyetlen életére, amelynek során jócskán megkeserítette azok sorsát, akik a bor élvezetében nem osztoztak vele!

Hogy miért mondom mindezt? Azért, mert természetjárásaim során láttam még mozgó, mindössze arasznyi hosszú kiskígyót jó étvággyal elnyelő felnőtt pásztorgémet, eleven halat faághoz csapkodó tarka halkapót, s volt alkalmam végignézni, ahogy az önmagát felfújt, s kétségbeesésében apró lábait a sziklához tapasztó gekkót a pettyes bozóti kígyó módszeresen bekebelezi.

Mindazonáltal a természet nem az őskáosz világa, de kétségbevonhatatlan rendje, vagy még inkább eseményeinek időközönkénti ismétlődése sem maga az üdvözülés.

Kézenfekvő a kérdés, ha ez így van, miért szeretjük mégis? Azért, mert a természet hasonlatos hozzánk, s mi hasonlítunk hozzá, noha néha magunk alá gyűrjük, amiért általában el is nyerjük méltó büntetésünket.

A civilizáció emberterméke, aki veszi a bátorságot arra, hogy a természettel érintkezésbe lépjen, nem is tudja, mekkora veszélynek van kitéve: végül még felfedez önmagából valamit! Különösen igaz ez akkor, ha rácsodálkozásait megörökítendő, fényképezőgépet is ragad. Noha a fényképezés célja nem a felfedezés, hanem – Fabó Ferenc barátommal egyetértve mondom – a láttatás, azért a dokumentáltan rögzített pillanat színeknél, fényeknél, állat- és növényfajoknál többet is megmutat. Sugallja a harmóniát, és sugallja a feszültséget. Sugall valamit, ami bennünk gyökerezik, de több annál, mint amit belelátunk, egyáltalán beleképzelhetünk. Van benne valami megragadhatatlan, sugároz belőle valami isteni.

Mondom ezt jogászként, oktatóként, a természet rajongójaként, fényképezőgéppel a kezemben.

A barátságról.

A barátságról.

“Az igazi barát a legnagyobb kincs, és minden kincs közül

ennek a megszerzésére gondolunk legkevesebbet.”

La Rochefoucauld

„Derivált történet” című bejegyzésemben http://kurdijanos.blogger.hu/2016/06  írtam arról, hogy 43 év után újra találkoztam valakivel, akit egy nehéz élethelyzetemben megismerve, néhány munkában, és kikapcsolódásban együtt töltött nap után, barátként elfogadtam. Egy érzelmi válságban voltam épp, amelyet saját erőforrásaimból megoldani nem tudtam. Az egzisztenciális és családi helyzetem rendezett volt. Fiatal házasként, első gyermekünket várva, kiegyensúlyozott életet élhettem. Az érzelmi válságom okai a múltamban gyökereztek. Úgy vélem, az egyik ok az, hogy gyermekkoromat, iskolás-éveimet térben és időben „szétdarabolva” három városban éltem át. (Pécs-Cegléd Budapest) Csak egy jellemző dolog: soha nem volt "osztálytalálkozós" élményem. Valahogy elfelejtődtem. Az a valaki voltam, aki egy ideig hozzájuk csapódott. Nem maradtam meg a közösségi emlékezetben. Tehát gyermek, iskolás kori gyökerekkel rendelkező baráti kapcsolatom nem volt. Talán az is szerepet játszik a barátságaim történetének alakulásában, hogy nagycsaládban éltem. Öten vagyunk testvérek, és népes unokatestvéri körrel is rendelkezünk, akikkel a kapcsolatokat mindig is igyekeztünk tartani. Amikor megnősültem, ez kibővült Feleségem családjával, akik ezt a kört szép számmal bővítették. Tudom, még a legközvetlenebb és jól ápolt rokoni kapcsolat sem pótolhatja az igaz barátságot. Én is éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha lenne nekem is. Ezt először a sorkatonai szolgálatom alatt írtam le egy versben:

Gondolatok egy álom elé

(…) Susog az éj lélekhangja, - Egy Barát után sóhajtozva. - Elmerülni egy igaz szemben, - Együtt-érző tekintetben. - Együtt lépni testvér szívvel, - Kezet fogni tiszta kézzel. ( 1.)

A sorkatonaság alatt átélt nyomasztó élményeimet a „Derivált történetben”-ben megírtam.  A másik ok, a megélt keresztyén hitem. 1973-ban egy kisváros „zöldmezősen” felépített üzemében, mint fiatal pályakezdő műszaki vezető az állam- párt figyelme rám vetült. Levelező tagozaton teológiát tanultam, esti tagozaton pedig a kötelezően előírt Marxizmus-Leninizmus képzésre jártam. Aztán válaszút elé állítottak: vagy a párt, s maradhatok a munkakörömben, vagy a Hit, s akkor le is út, fel is út! Nos, ebben az időszakban találkoztam váratlanul R.Gy.A. pszichológus hallgatóval. Az érzelmi állapotomat jól jellemzi egy akkoriban írt versem:

Vízió

Patkányt látok

Árnya barna

Felmászott a fehér falra

Fehér falon állat-bánat

Bontott barna patkány-árnyat.

 

Barna árnyék

Pogány patkány

Jaj!  Kell egy barát, vigyázna rám

Fehér falon vörös patkány

Szürke szemet vetett reám.

 

Vörös patkány

Árnya barna

Felmászott a fehér falra

Ölni, vagy futni kellene immár,

Ölj meg inkább árny-patkány

(1973. január)

Mielőtt bárki is félreértené, a versben szereplő állat nem embert személyesít meg, hanem egy ideológiát. (v.ö. a színek szimbolikáját!) Ahogy Pál apostol írja: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak.” (Pál levele az Efézusikhoz 6,12.)

Kortársaim, s azok előtt, akik ismerik, hogyan működött a rendszer, bizonyára nem meglepetés a történet folytatása. Elvesztettem az állásomat. De ez már R.Gy.A.-val történt találkozásom után történt. Ő akkor nem tudhatta, mennyit segített azzal, hogy a barátommá lett, - per definitionem nélkül - s megoszthattam vele lelki szellemi „batyumat”. A találkozásunk első pillanatától olyan érzésem volt, mintha már régről ismertük volna egymást. Pedig addig sohasem találkoztunk. Talán annak megérzése volt, amit Cicero ekként fogalmazott meg: Igaz barát olyan, mintha második énünk volna.” Vagy, ahogy Arisztotelész gondolja: „A barátság egy lélek, mely két testben lakozik.” Közelebb áll hozzám Simone Weil katolikus filozófusnő látása a barátságról:  „Van egy személyes emberi és tiszta szeretet, amely az isteni szeretet megsejtése és visszatükröződése. Ez a barátság.”

Igen, a barátság isteni kategória. Szeretetének visszfénye azokra, akik hit által el és befogadják. Jézus mutatta ezt be a maga teljességében: "Nektek barátaimnak mondom (...) "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valki életét adja a barátaiért. Ti a barátaim vagytok..." (Lukács Evangéliuma 12,4. - János Evangéliuma 15,13.)

El kell mondanom, nem voltam egyedül. Családban, és egy gyülekezeti közösségben éltem, a fenti Igéket ismerve. Barát nélkül voltam. Hogy lehet ez? Kérdezhetnék, hiszen munkahelyi családi és leki közösség vett körül. Röviden válaszolva, a tartalom valódiságában ők nem nevezhetők "a Barátnak". Szabad legyen megvilágítanom egy bibliai idézettel: "Az ember, akinek sok barátja van, széttöretik; (tönkreteszi az embert) de van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél." (Példabeszédek 18,24.) Már csak ez miatt is érdemes elgonolkodni a barátság mibenlétéről. Ezt azért is szeretném kihangsúlyozni, mert, ahogy majd később a Hamvas Béla idézetben olvasható, a barátság nem behelyettesíthető, más kapcsolatokkal. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem veszítettem el a hitemet. Sokat olvastam akkoriban Babits Mihály: Zsoltár férfihangra című versét.


- Consolatio mystica -

Tudod, hogy érted történnek mindenek - mit búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet, s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? S hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, 
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! Eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb 
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted, hogy véletlenjeid belőled fakadnak,
és nem tudod, hogy messze Napokban tennen erőd
ráng, és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Nem tudok, és nem is akarok mindent megmagyarázni. Talán nincs is mindenre kiterjedő, mindenre választ adó világmagyarázat. Hiszen, hogy mi a lélek, azt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elég nagy titok ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, mennyi az én része a világban, és mennyi a világ része az énben. "Aki kifelé tekint, álmodik, aki befelé, az ébred” (C. G. Jung) Mert „most tükör által homályosan látunk, (Pláton?) most töredékes – rész szerint való – az ismeretem.” (Első levél a Korinthusiakhoz 13,12.)

A múltkori bejegyzést azzal zártam, hogy 43 év után találkoztunk, - „De erről majd egy másik bejegyzésben.” írtam akkor. Nos, hát legyen, erről is írok néhány sorban. Kétszer találkoztunk. Egyszer náluk, egyszer nálunk. Az első, - annyi év után azt gondolhatnánk -, bizonytalan kimenetelű lesz. Nem volt az. Ahogy azt később meg is beszéltük, mindketten úgy éltük meg, mintha csak tegnap váltunk volna el. Természetesen a múlt emlékképei nem azonos intenzitással jöttek elő, de az egykori üzem meglátogatása kapcsán élményszerűen felidéződtek a Barátomban is. Az a kérdés is, hogy „Vajon milyennek láttál?” (2.) Mindkét alkalommal minőségi időként éltem meg az együtt töltött időt. Tervben vannak további találkozások is.

Akkor most következzen néhány gondolat Hamvas Bélától.

Platón azt mondja, hogy a közösség ősszava a törvény, Aristotelés azt mondja, hogy a Philia. Mindkettőnek igaza lehet. Ami a közösséget egybetartja, az a lények fölött levő törvény. De ami a közösséget megalkotja, az a lényekben élő barátság. Philia barátságot jelent, de ez a barátság nem eszme. Sokkal inkább maga is lény.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi száz év alatt mi került szóba, a barátságról való hallgatás egészen különös. (…) Soha az emberiség nem volt még olyan közel ahhoz, hogy valahány lény csak van, annyi dúvaddá váljon, és lesből egymásra vicsorogjon. A tömegvallások erőszakos kollektivizmusa felszín, alatta oly ember él, aki már majdnem kész a vele egy fedél alatt élőt, csak azért, mert különbözik, reggelre megfojtani. Mindenkinek, aki ma kezét valaki felé kinyújtotta, megszégyenülten át kellett élnie, hogy éppen azt nem értik, ami az egyetlen lényeges. De senkit nem lehet felelősségre vonni. Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé, s nem vette észre; ma felém nyújtotta ki valaki, és én vagyok az, aki nem veszem észre. Philiátlan életet élünk, s ami kapcsolat még van közöttünk, talán a régi maradványa, talán a jövő előlege; a mából barátság nem fakad.

Aristotelés valószínűleg mégis téved, amikor azt mondja, hogy a közösség lehetőségét Philia teremti meg. A közösség nem több vagy kevesebb. A közösség más. Egészen és tökéletesen és alapvetően más élet, lét, lehetőség, valóság, csoda és misztérium. A legutóbbi években találtak rá kifejezést, azt mondták, hogy ez az Én és a Te kapcsolata. A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak, onnan Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindig csak kettő. Eggyel több, mint amikor az ember egyedül van, eggyel kevesebb, mint amikor az ember a közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individuum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye.

A barátság nem egyszerű társulás, ahogy a barát nem merő társ. Nem bajtárs, nem kolléga, nem partner. Ami a barátság házában az emberrel történik, azt semmiféle más kapcsolat helyettesíteni nem tudja. A barát senkivel sem pótolható. Vannak barátságra képtelen emberek; vannak olyanok, akik a barátságra alkalmatlanok; vannak, akik körül mindig van valaki; és vannak, akiknek élete barátságéhségben telik el, anélkül, hogy egyetlenegyet is találnának.

A barátsághoz beleegyezésre van szükség. Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak. Az egyedüli lény, akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga. (…) Talán így lehetne megfogalmazni: a lét eltolódik az egyéni kör felé s ott teljesül. Ez az Én istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy csak az Én lehet örök és halhatatlan, ezért súlyát ide veti.

A lét azonban eltolódhat a közösség felé is, és ott is teljesülhet. Ez a közösség istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy csak a közösség, mint faj, nemzet, vallás, örök és halhatatlan, és életének súlyát ide veti.

A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek egy teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság. Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és marad. A humánum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon realitásnak hívnak, a barátság kilép, s az életet költői módon oldja meg. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.

Lehet, ezt értette Aristotelés, amikor azt mondta, hogy a közösség ősszava: a Philia.

Hamvas Béla: A barátság – részlet -  A láthatatlan történet című esszékötetből. (Kiemelés tőlem.)

Van még valami, amiről szeretnék szólni. A fenti idézetben olvashatunk arról, hogy az elmúlt századunkat az emberi kapcsolatok terén mi jellemezte. Az ember „dúvaddá” vált, írja Hamvas. Mai viszonyainkat tekintve úgy látom, nem beszélhetünk pozitív változásról. Sőt! Szerintem a helyzet tovább romlott. Nyilván ebben sokféle ok közrejátszik. Albert Fruzsina és Dávid Beáta szociológusok szerint, a demokratikus nyugati világban a huszadik század végére a közösségek szerveződése nehézségekbe ütközik, köszönhetően olyan finomabb módszereknek, mint a fogyasztói kultúra mindenek elébe helyezése és a tévénézéshez (világhálóhoz) szoktatás. Továbbá az a hatalmi szemlélet, hogy a baráti közösségekből felépülő társadalom az uralkodó rendszer számára paradox módon nem feltétlen kívánatos, sőt akár veszélyforrássá is válhat: - ”minden baráti kör az ellenállás egy lehetséges szigete. Azokat, akiknek igaz barátai vannak, nehezebb kordában tartani. Ezért van az, hogy a vezető erőszak vagy propaganda – az egységről való papolás – útján, vagy azzal, hogy lehetetlenné teszik a bensőséges együttlétet és a spontán szórakozást, egy olyan világot hoznak létre, ahol mindenki (baj)társa, de senki sem barátja a másiknak.” Hozzáfűzik ehhez, hogy a volt kommunista országok polgárai az elmúlt ötven évben a bőrükön érezték, amikor a hatalom megfojtotta a civil társadalmat az egyesületek feloszlatásával, a közösségek szétverésével: a hatalomnak meg kellett akadályoznia, hogy lázadásra felbujtó kapcsolatok alakulhassanak, és erős egyéniségek formálódjanak.

Elgondolkodtató.

Márai Sándor ezt írja a barátságról: „Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. (…) Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.”

Ezek szerint én szerencsés vagyok. Mert a tér-idő egy kegyelmi metszéspontjában felismertem, elfogadtam, megőriztem, így lehet ma reneszánsza.

„A barátság, elfogadás,
érzést adok, s kapok.
Ha elfogadsz, ha nem ítélsz,
a barátod vagyok…” (3.)

Ezért Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni. Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni. Gyere mellettem és légy a barátom.” Albert Camus

Idézetek:

1.

Kurdi János:

Gondolatok egy álom elé

Bársonyos sötét az éj.

Asztmás szuszogással pihenőre tér,

Az utolsó vonat.

Hallottad tűzlelkének tompa dohogását?

A lezárt sínpár marasztaló csendje

Hamuval szórja be.

Az éjjeliőr újabb cigarettára gyújt,

Aludj.

Lobban a fény maradék ezüstje,

Rácsukom szemem vérköreire.

Fáradt érben, lomha lüktetésben

Oldódva kering a vérben.

Susog az éj lélekhangja,

Egy Barát után sóhajtozva.

Elmerülni egy igaz szemben

Együtt-érző tekintetben.

Együtt lépni testvér szívvel,

Kezet fogni tiszta kézzel.

Nem bomlik álom a szememben

Atomok ütődnek egymáshoz fülemben.

Látom a hangjuk.

A vér kémiája rajzolja alakjuk.

Az idegek vásznán feszül a kép,

Hívja a holnap üzenetét.

Villódznak fények, vonulnak árnyak,

Amőba arcán a roppant világnak.

Ezernyi szem mered a szemembe,

Rideg arcukkal fagyosan nevetve,

Torzult testükkel egymásnak feszülve…

Ébredj!

Nyisd fel a szemed.

Ne nézd magadban a világot tükörnek.

Szabad a lelked!

Álmodban is maradj meg Embernek.

Maradj meg mának, holnap alapjának.

Hajnali fényben újra indul a vonat

Álomba ringat e gondolat.

Budapest l969. november.

 

2.

Ady Endre:

Vajon milyennek láttál? 

Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében 
Jobb szerettél volna látni?  

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál 
S hitted-e, hogy szívig- láthatsz? 

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék. 

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok, 
Talán semmi, talán Minden.

3.

Aranyosi Ervin:

Barátság – szeretet

Különbözünk, mások vagyunk,
de elfogadjuk már,
mert tudjuk jól, így tanulunk,
az élet jó tanár.

Becsüljük benne, ami szép,
öröm, és élvezet.
Az boldogul, ki hinni mer,
ki jót remél, s szeret.

A szabadságunk drága kincs,
s másokét tisztelem.
Úgy bánok mással, ahogyan
Ő is bánjon velem!

A barátság, elfogadás,
érzést adok, s kapok.
Ha elfogadsz, ha nem ítélsz,
a barátod vagyok…

Ha hiányzom, hívjál, s jövök,
ha kellek, itt leszek.
Ha megreked sorskereked,
én majd csodát teszek.

Meghallgatom a panaszod,
s a szívünk összeér,
együttérzésem majd segít,
lélekben több legyél.

A válladról majd leveszem,
a lelki terheket.
Látod, mit tesz a barátság,
mit nyújt a szeretet?

Harmodios és Aristogeitón, a barátság szobra.

Nationál Archaeological Museum  Naples.

(Megvan benne az, ami a barátságban lényeges: a lét rejtélyes megkettőződése, annyira, hogy ha csak egy férfi állana ott, az ember tudná, hogy valaminek csak a fele.)

Követésben

Kurdi János:

Követésben

Elhajlított terekben élek.

Egyenesen járni nem lehet.

Ellenállok. Egyenest lépek.

Ütközök. Mélyülnek a sebek.

Fájok. De mégsem félek.

Őt követve megyek.

Kunszentmiklós 2016.Július.9.

A napokban sok beszélgetésre nyílt alkalmam. Megdöbbentem azon, hogy mennyire átszőtte az emberi kapcsolatokat, a megosztó pártpolitika. Iszonyatos feszültségek halmozódtak fel a társadalomban. Szinte egymásnak esnek az emberek. A gyűlölködés általánossá vált. Sötét indulatok törnek fel, s vetítődnek ki, mindenre és mindenkire. S ami a legszomorúbb, hogy már az egyház testét sem kíméli, oda is befurakodott ez a métely.

Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni? Amikor naponta hallom, a politikusok kedvenc hivatkozását: „1000 éves keresztény államiságunk kötelez”, „keresztény értékrendünk szerint…,” sőt, bibliai idézetekkel színezik beszédeiket, akkor elgondolkodom. Ismerik egyáltalán a Bibliát? Valóban elkötelezett keresztények? A beszélgetésekre visszagondolva, ha erre a kérdésre rátértem, hát fagyni kezdett körülöttem a levegő. Senki sem akar szembesülni a hitehagyásával, vallástalanságával. Miért látom ezt most ilyen kontrasztosan? Mert az elmúlt héten Erdélyben járva, mást tapasztaltam. Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere, az Ezer Székely Leány ünnepen, a csíksomlyói nyeregben az Isten-hit fontosságáról beszélt. Beszédét a „Dicsértessék Jézus Krisztus” köszöntéssel zárta. Böjte Csaba hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Erdélyi barátaimmal beszélgetve örömmel tapasztaltam, hogy ott a Csíki medencében, olyan mértékben, mint nálunk, nem fertőzte meg az emberi kapcsolatokat a szellemi sötétség mételye. Adja Isten, hogy így is maradjon. Mert visszavágyom.

Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az én fejemben mindig minden rendben van. Nekem is szükségem van időről időre, hogy egy „vírusirtó” programot átfuttassak rajta. Ez a program több más lehetőség közül, jelen esetben a bibliatanulmányozás, amelyet az alábbiakban megosztok a kedves olvasóval.

A sötétséget a Világossággal lehet visszaszorítani. Ez szellemi harc, amelynek szabályai, fegyverei nem e-világiak, hanem Istentől, transzcendens módon adottak. Ha ezekkel felvértezve harcolsz, akkor eljön Világosságod.

Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Efézus 6,12-13.)

 

Árvai Márta : Tíz szűz példázata

Akkor eljön világosságod.

„Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” (Ézsaiás 58,7-11.)

 

„Jézus ismét megszólalt és ezt mondta nekik: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8,12.)

Az „Én vagyok” üzenete kifejezi Jézus Istenségét! (II.Móz.3,13-15.) ”A Vagyok küldött engem hozzátok.”) Jézus kifejezi küldetésének célját:Én vagyok a jó pásztor. Én vagyok a szőlőtő. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az életnek kenyere. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a világ világossága.”

Amikor Jézus hozzátesz ahhoz a kijelentéshez valamit: „Én vagyok”, akkor azt azért teszi, mert nemcsak önmagáról akar beszélni, hanem rólunk is. Jézus Krisztus nem csak úgy jelenti ki magát, hogy ki Ő, hanem arról is beszél: ki Ő a mi számunkra. Hiszen az, hogy Ő jó pásztor, aki gondoskodik rólad, hogy ajtó, amelyen keresztül beléphetsz az üdvösségbe, hogy Ő a szőlőtő, aki az élet forrása számodra, mind azért van, hogy elmondja: én nemcsak önmagamért vagyok, hanem értetek jöttem és értetek vagyok. Azért mondja, hogy bizonyossá tegye, szeretné az ember életét meggazdagítani, áldottá tenni.

Én vagyok az, akire szükséged van!

Amikor Jézus azt mondja: Én vagyok a pásztor, akkor ebben a bővőlködő, boldog emberi élet titka van elrejtve. „az Úr az én pásztorom” (vö.:23. zsoltár).

Boldog az, az ember, aki hallja: Én vagyok a világ világossága. Az is, aki Dáviddal együtt el tudja mondani: az Úr az én világosságom. (Zsoltárok 27,1.) És mi lesz ennek a következménye? A félelem nélküli élet! Az Úr az én erősségem, kitől félnék? Kitől rettegnél? Mert, ha neked Jézus Krisztus azzá lesz, aminek kijelenti magát, annak mindig meglesz az áldása. Tehát, először, azt a kérdést kell feltenned önmagadnak: kicsoda nekem Jézus Krisztus? A jó választ Péter apostol hitvallásából ismerjük: „elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. (vö.: Mt.16,16; Mk.8,29; Lk.9,20.) Ezt a világosságot Istentől, kijelentés által nyeri el.(Mt.16,17.)

Hogyan viszonyulhatunk a Világossághoz?

Jézus világosság, és ott van világosság, ahol Ő van, ahol megjelenik, ahol szól. Világosságot ugyanis — Isten igéje szerint — teremteni kell, és világosságot csak Isten tud teremteni. „Isten ugyanis, aki ezt mondta: Sötétségből világosság ragyogjon fel”, Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsősségének ismerete Krisztus arcán.” (2. Korinthus 4,6.)

A második fontos üzenet, amit Jézus Krisztus mond: „aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn.8,12.)

Mennyire van jelen a világosság az életünkben?  Ne legyen félhomály az igazi világosság helyett. Nem megyek el egy istentiszteleti alkalomra? („Az alkalmakat áron is megvegyétek” Efézus 5,16.!) Kevesebbet olvasom a Bibliát? Pedig az Ige valódi táplálék, az Élet kenyere. (Jn.6,35.) Kevesebbet imádkozom? Pedig ez nem válik javunkra! Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata. Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18.) Nem vállalok szolgálatot? Nem cselekszem meg akaratát? Ennek rám nézve súlyos következménye lehet: Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt.7,21.) Nem vallom meg Őt az emberek előtt?   „Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt. De aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt.10,32.) Ez az élet elszürküléséhez vezet, amely legyengít, megbetegít!

Amit Jézus szeretne.

Az nemcsak az, hogy az övéi világosságban járjanak, hanem az övéi fények legyenek mások számára. Jézus mondja: „ti vagytok a világ világossága„ (Mt.5,14.) Jézus azt szeretné, hogy ha az övéi fények lennének ebben a sötét világban. Hogyan? A Szent Lélek életünkben való jelenléte által. A bibliai szimbólumok szerint az olaj a Szentlélek jelképe. Jól kifejezi ezt Jézus példabeszéde a tíz szűzről. A bolondoknak nem volt olajuk. Nem tudtak világítani. Az olajtól van a világosság, nem a lámpástól. A lámpás eszköz.(vö.: Mt.25,1-13.) Jézus bíztat a Szent lélekkel való betöltekezésre, amit az Atyától lehet kérni, Jézus nevében. Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, a kik tőle kérik.” (Lk.11,13. Fontos azonban, hogyan és miért kérem! Lásd: Jakab 4,2-3.Lásd még: Dániel 10,12.) A jól kérés lényegét fejezi ki egy szép ének: „hadd legyen fényedből fénysugár az életem.” („Jézus Te égi szép” Hitünk Énekei 276.)

Jézus, mint a világ világossága, örök világosság. A Jelenések könyvében ezt olvashatjuk: „Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány.” (Jelenések 21,22.)

Mi az, amit világosságnak nevezünk a mindennapi életünkben, illetve a Bibliában?

Fizikai értelemben a látás képességét lehetővé tevő fényt nevezzük világosságnak.

Szellemi értelemben az összefüggések meglátásának képességét, és az azt elősegítő körülményt nevezzük világosságnak. Ilyen értelemben mondjuk “világos”-nak azt a beszédet vagy magyarázatot, amit könnyen át tudunk tekinteni és meg tudunk érteni. Ami igaz.

Lelki értelemben viszont Isten személye jelenti ezt a világosságot számunkra. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn. 8,12.; I. Jn. 1:5/b)

Szimbolikus értelemben pedig az élet kifejezője, hiszen csak ott van élet, ahol világosság is van.”Benne élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn. 1:4) Ezért megszületni annyit jelent, hogy meglátni a napvilágot. (Jób 3:16/b).

Honnan származik a világosság, és mi a jelentősége?

A Teremtésben Isten első cselekedete az volt, hogy világosságot teremtett a Föld felszínén. „Legyen világosság!” (I. Mózes 1:3.)

Mivel Isten maga a világosság, ezért minden világosságnak is Ő a forrása. Istennel a világosság fogalmát kapcsolja össze legtöbbször a Biblia. Amikor tehát világosságban van valaki a Biblia szerinti értelemben, akkor az Istennel való közösségben van, mert Isten kihívta a sötétségből, az Ő csodálatos világosságára” (1. Péter 2:9). A sötétségben lévő ember pedig Istentől elszakadva él, a Belőle áradó világosságon kívül. Eredendően minden ember ebbe a sötétségbe születik bele, de amikor Isten ki akarja hívni onnan, akkor önként a sötétségben maradást is választhatja. (Szabad akarat: vö.: 5. Mózes 30,15.)

A világosságnak teljesen más a természete és a rendeltetése, mint a sötétnek. A sötét betakarni, elfedni és elrejteni akar mindent. A világosság viszont felfedni akar és láthatóvá tenni mindent.

Milyen az emberek viszonyulása a világossághoz?

Amíg előnyük származik belőle, addig élvezik és örülnek neki, azon túl azonban “inkább szeretik a sötétséget, mint a világosságot” (Jn. 3:19.)

“Mert mindenki, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek” (Jn. 3:20)

“Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.” (Jn. 3:21.)

Mivel a világosságnak önmagában is ébresztő hatása van, ezért ilyen vonatkozásban is megoszlik az emberek reakciója. Akik továbbra is aludni szeretnének, azok igyekeznek kizárni a világosságot a közvetlen környezetükből. Éppen ezért: a világosság gyermekeiként kell járnunk!

„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként. Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség, mert ez nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége Krisztus és Isten országában. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. Ne vegyetek tehát részt ezekben! Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világosság. Ezért mondja: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen ezért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.”(Efézus 5,1-17.)

Fontos szólni arról is, hogy a bibliai szimbólumok szerint a sötétség a halál állapota, míg a világosság az életet jelképezi.

Mit jelent Jézusnak az a kijelentése, hogy “ti vagytok a világ világossága”?

Az emberek eredendően Istentől elszakadva élnek, tehát a világosságon kívül, azaz sötétségben, ezért “sötétség borítja a Földet, és éjszaka a népeket” (Ézsaiás 60:2.)

Jézusnak ez a kijelentése arra utal, hogy a tanítványaira az egész világra szóló missziót bízott. “A népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a Föld végéig terjedjen(Ézsaiás 49:6/b).

Hogyan és milyen módon lehetünk a világ világosságaivá?

Mivel a világ világossága elsősorban Jézus, ezért nekünk önmagunkban nincsen világosságunk. „Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a Nap nélküli Hold: egyetlen fénysugarunk sincs a világ számára. Ha azonban az igazság Napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől” (GHB 44,2.)

Nekünk nemcsak világosságban kell járnunk, hanem világossággá kell lennünk mások számára. A sötétségben lévők számára kell fényt biztosítanunk, hogy Jézushoz vezethessük őket.

“Úgy fénylődjön a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket” (Mt 5:16)

Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat (elepedt lelkűt megelégíted): feltámad a sötétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. „(Ézsaiás 58,10)

“legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei, az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok a világon” (Filipi 2:15).

Az emberinek az istenivel egyesülni kell ahhoz, hogy a világ világosságaivá lehessünk. "Isten emberré lett, hogy az ember Istenné (istenivé) legyen" (Ágoston) Ennek megvalósulásáról álmodik a költő Ady Endre:  „Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, / Oh, de nagy boldogság / Szállna a világra… / Nem volna más vallás, / Nem volna csak ennyi, / Imádni az Istent / És egymást szeretni. / Karácsonyi rege / Ha valóra válna, / Igaz boldogság / Szállna a világra.”

Ha Jézussal élő közösségben vagyunk, el tudjuk-e rejteni magunkban a Belőle áradó fény visszatükröződését?

Ha Jézus Krisztus a szívünkben él, akkor lehetetlen elrejtenünk jelenlétének kisugárzó fényét. Ha ég a hitünk lámpása, akkor azt nem tudjuk elrejteni, a Jézusba vetett hitünkről beszélni fogunk az embereknek. „Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, a melyet mi hirdetünk. Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róma 10:8.)

Ha viszont nem árasztunk világosságot magunk körül, annak csak egyetlen oka lehet, nem vagyunk összeköttetésben a világosság forrásával, Jézus Krisztussal.

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincsen mi bennünk. (1. Jn. 1,7.)

“Mert az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld. 4:18)

A mai világunkban nagy a jelentősége annak, hogy a világ világosságaként él-e Isten népe!

Ézsaiás próféta jövendölése szerint “A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot(..) fény ragyog fel felettük” (Ézs. 9:2)  A kérdés az, hogy a benned meggyújtott isteni fény milyen erővel világít körülötted? Csak pislákol a fényed vagy ragyog, hogy mindent bevilágítson a környezetedben? János apostol pedig már beteljesedve látta azt, hogy Isten dicsőségének fénye az egész Földet beragyogta (Jel 18:1.)És ezek után látok más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.”

Mi által világíthatunk a környezetünkben élő emberek számára?

Megszentelt életünk jócselekedetei tudnak úgy világítani, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Amelyeket Isten előre elkészített. (Efézus 2,10.)

a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet,a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annak okáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatásotokat és kiválasztatásatokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. Mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel.”(2.Péter 1, 5-11.)

Ez az ígéret beteljesül rajtunk, ha Isten Lelkének munkájaként, Isten dicsőségének fénye végre feltámad rajtunk, és kisugárzik belőlünk.

Isten Igéjének világossága által kell az Istenhez visszavezető utat megvilágítani az emberek előtt:” Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.”(Zsoltárok 119:105.)

Jézus a testté lett Ige. (Jn.1,14.)

Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei. ( 2 Péter 1, 16-21.)

Mi által akar Jézus olyan világosságot gyújtani bennünk és közöttünk, hogy annak fénye az egész világot képes legyen beragyogni?

Ha Jézus Krisztus kerül az életünk és a gondolkodásunk középpontjába. „Annak okáért mondja: Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus. „ (Efézus 5,14.)

Ha végre nappal virrad és az igazi hajnalcsillag feltámad a szívünkben.” És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben.” (2 Pét 1:19)

A Jelenések könyvében Jézus azonosítja magát ezzel a hajnalcsillaggal. „Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag. És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen. (Jel 22:16.)

Ezt a hit általi megigazulás evangéliumának megismerése, és tapasztalati élménye tudja eredményezni bennünk. És akkor eljön világosságod!

Márton Áron emlékműnél. Csíkszereda. 2016.07.02.

 

Derivált történet

Találkozás Dr.R.Gy.A.-val 43. év után.

Derivált történet.

„Az ember annyira szereti önmagát, hogy nem engedi át önként a feledésnek lénye egyetlen atomját sem.” (1)

Múlt; Jelen; Jövő. Alfa és Omega, vagyis a Kezdet és a Vég. A tér és az idő. A pont és a kiterjedés. Energia és az anyag. A hatás és ellenhatás függvényrendszere. A Mozdulatlan Mozgató. Élet és halál.

No és én? Meg a többiek? „Vajon vagy-e és mink vagyunk?” (2)

____________

Történt, hogy gyermekeink megleptek bennünket egy korszerű lapos tévével. Ahhoz, hogy elhelyezhessük, kicsit át kellett alakítanom a könyvespolcot. A régi tévé mögött találtam néhány könyvet. Elpakolás előtt belelapozgatva az egyikből kiesett egy cetli. Rajta  név, telefonszám és a cím. R.Gy.A. Budapest. Ahogy olvasni kezdem, visszapörög velem az idő, vagy negyven évet.

_____________

1973-at írunk. Látom a pályakezdő fiatal mérnökjelöltet, a műszaki értekezleten. Véleményem szerint, - mondja – a gyakori balesetek hátterében az is állhat, hogy a dolgozók többségének alkalmasságát, a készségek tekintetében nem vizsgáltuk. O.M. , a főosztályvezető rendelkezik: - „Meg kell bízni egy szervezetet, amelyik ezt el tudja végezni.” Így kerül a kiskunsági település határában, „zöldmezősen” felhúzott több mint ötszáz főt foglalkoztató üzembe egy budapesti egyetem oktatóiból, hallgatóiból álló pszichológus munkacsoport.

A kisváros élete felbolydul. Sok száz családban esténként az a téma, hogy mi történt aznap az alkalmassági vizsgálatokon. Hogyan sikerült a teszteket kitölteni. A koncentrációt, kézügyességet felmérő gyakorlatokat mennyire pontosan, milyen szintidővel sikerült teljesíteni. Hétfőtől péntekig folyt az üzem megszokott életét felkavaró vircsaft, merthogy a legtöbben nem hittek a tudományos módszerekben. Késő délutánonként került sor az aznap elvégzett vizsgálatok eredményeinek összegzésére, megbeszélésére, amelyen a fiatal mérnökjelölt is részt vesz. Majd kikapcsolódásként a szálláson is tovább folyik a beszélgetés, olykor hajnalig. Néhány héten belül elkészül az összegző tanulmány, amely az ergonómiai megállapításokon túlmenően személyre lebontott javaslatokat is tartalmaz. Sok dolgozó munkaköre, munkakörnyezete megváltozik, aminek következményeként kevesebb lett a baleset, a teljesítmény pedig növekedett.

______________

Eddig a történet. A régmúlt egy rövidke pillanata. Az idő - tér síkján egy metszéspont, ahol az emberi találkozások végtelen halmazából, évtizedek múltán az emlékezés fénykévéje rávetül két ember találkozására.

A munkacsoport tagjai elutazásukkor egy könyvet adnak emlékül a fiatal műszaki vezetőnek, amelynek lapjai közül negyven évvel később kihullik az a cetli, s a múlt elkezdi átszőni a jelent.(3)

Érdekesnek találom, hogy a csoportból csak R.Gy.A. arcát látom magam előtt. Felidéződik bennem, ahogy a beszélgetésünk közben figyel rám. Igen, ez az, ami megőrződött. Erre épülnek a további emlékképek. Figyelnek rám. Nem csak én gondolom azt, hogy fontos, amit mondani akarok.

______________

Egyedül vagyok. A novemberi éjszaka sötét és nyirkosan hideg. A csehszlovákiai vasútállomáson áll a magyar katonai tehervonatunk. A szégyenteljes 68-as beavatkozás után hordjuk vissza a haditechnikát. Nemrég kezdtem az őrséget. Társam a túloldalt teljesít szolgálatot. Le, s föl járunk a szerelvény hosszában, s középen találkozunk. Nem beszélhetünk, csak egymás lépteit halljuk. Idegen lépések zaja veri fel az állomás lüktető csendjét.  Egy vasutasnak látszó ember körvonalait látom, ahogy közeledik.  Fején szőrmesapka, kezében hosszúnyelű kalapácsot lóbál. A parancs az, hogy senkit nem engedhetünk a szerelvény közelébe. Az őrségnek tűzparancsa van. Rákiáltok a közeledő alakra. Álljon meg! Erre nem jöhet! Egy pillanatra megáll, látom, ahogy mereven néz, majd még sietőssebben megindul felém. Erre már ordítani kezdek. Állj, vagy lövök! Nem áll meg, tovább jön felém. Alig van négy, öt méterre. Lerántom a géppisztolyt a vállamról, és csőre töltöm, célra tartom. Ekkor már két három méterre áll tőlem. Látom a villanó tekintetét. Egy pillanat múlva tőlem balra elugrik, majd a köztünk lévő üres vágányon áthalad egy vonat, s eltakarja a szemem elől. A parancsnoki kocsiból hallani, hogy jön a váltás. Esemény történt. Leváltanak az őrségből. Kitárazás, jegyzőkönyvezés. Másnap érkezik egy főtiszt Budapestről az alakulatunktól, s engem visszavisznek. Kihallgatnak. Eligazítanak, hogy a történtekről senkinek sem beszélhetek. Tíz nap szabadságot kapok. Több hónap után először vagyok végre otthon. Szüleim látják rajtam, hogy nincs minden rendben. Nem beszélek a történtekről. Nincs kedvem társaságba menni. „Elő felvételis” sorkatonaként nem számítottam arra, hogy ilyen éles helyzetbe is keveredhetek. Azon töprengek, hogy mi lett volna ha? Képes lettem volna azt az embert lelőni? Embert ölni? Amikor álmomban újra és újra átélve, a verejtékemben úszva felébredtem, azt éreztem, hogy igen. Talán egy másodperc, vagy kettő, és meghúzom a ravaszt. Ez végtelenül elkeserített. Nem tudtam, hogyan tudnék megszabadulni ettől a lelki szellemi tehertől. Szüleim mélyen vallásos emberek voltak, s engem is vallásosan neveltek. Amikor bevonultam a katonasághoz, a bibliámat magammal vittem. Egy szekrényvizitkor a szakaszvezető elvette. Ezért kihallgatásra rendelem – mondta. A politikai tiszt közölte, hogy a leszereléskor majd visszakapom. (Nem kaptam vissza) Ezután a kiképzés alatt velem „emelt szinten” foglalkoztak. Észrevettem, hogy a leveleim felbontva kerülnek hozzám. Ekkoriban kaptam Édesapámtól azt az egyetlen levelet, amelyet nekem írt. „Úgy élj a jelenben, hogy a jövőben megbánás nélkül gondolhass a múltra” idézte benne ezt a többeknek tulajdonított bölcsességet. Lehet-e egyáltalán úgy élni? Mi az én részem abban, ami történt? Hogyan hat ki az én életem mások életére? És az övék az enyémre? Milyen erők, befolyásolják döntéseinket? Milyen vonzások és taszítások jelölik ki bolygólétünk pályáit, s azok metszéspontjait, ütközéseit? Nincsenek válaszaim. Kérdéseim a batyum súlyát növelik.

Lejár a tíz nap szabadság. Visszatérve új beosztást kapok. Írnok leszek. Megkönnyebbülve gondolok arra, hogy felcserélhetem a géppisztolyt a tollra. Én a naiv. A bűnügyi nyilvántartás számítógépes feldolgozására vezényelnek. A Szovjetunióból érkezik a BM-hez egy szobányi számítógép. Az a dolgunk, hogy az addigi kartotékos rendszer anyagát a lyukkártyás rendszerhez alkalmazható kódrendszerrel feldolgozzuk. Ehhez az aktákat egyenként elolvasni, értelmezni, és kódolni kellett. Reggel nyolctól, délután négyig a Bűnügyi Nyilvántartó alagsorában, végeztük ezt a munkát. Az akták a tanácsköztársaságtól, a nyilas pereken keresztül, a kulákpereken át, köztörvényes és politikai tárgyalások jegyzőkönyvei, ítéletei voltak. A batyu terhe nem csökkent, éppen ellenkezőleg, napról napra nőtt. Olvastam a peranyagokban a koncepciós vádbeszédeket, a vádlottak kétségbeeső védekezését, az ítéleteket, s a kivégzésekről készült jegyzőkönyveket. Alig voltam húsz éves, s megjelentek az első ősz hajszálaim.

_______________

Nézem ezt a könyvből kipottyant cetlit. Rajta a név, a telefonszám és a cím. R.Gy.A. Budapest.

Újra felrémlik előttem az arca. Haja takarja a fülét, dús szakálla az arca nagy részét. Mégsem fedi el a nyílt érdeklődést. Őszinteséget, bizalmat sugároz, ahogy batyum terhét ráborítom.

Vajon mi van vele? Emlékszik-e egyáltalán rám, vagy a történetemre. Én csak azért emlékszem Rá, mert nekem segített, hogy kibeszélhettem magamból múltam terhelő gondolatait? Érdekes, hogy nem emlékszem mit mondott. Mondott-e egyáltalán valami fontosat, valami kulcsszót, mondatot. Semmi ilyenre nem emlékszem. Csak arra, hogy az a Vele töltött hét, a beszélgetések megnyugtattak. Megszabadultam a gyötrő gondolatoktól, s többet az álmaimban nem jöttek elő.

Nézem a kis cédulát. R.Gy.A. Különleges, ritka név. Lássuk csak, kit ad ki a világháló? Őt! Negyven év után is felismerem a vonásait. Ő az. Most mi legyen. Nem ronthatok rá csak úgy, hogy hahó, negyven évvel ezelőtt összefutottunk egy vidéki kisvárosban néhány napra, és mikor elköszöntél megadtad a címed, hogy találkozzunk, tartsuk a kapcsolatot. Aztán az elsuhanó évtizedek után most… szóval mi legyen?  Először is, szólnom kell arról, hogy a könyv címe, amit kaptam, „Bolondok hajója”. Nem tudom, volt-e benne célzatosság, hogy ezt a könyvet választották nekem, de ha volt is, az akkori állapotokat tekintve, nem mondhatom sértőnek, inkább tárgyilagosnak. Mégis ez nem igazán jó kiindulópont az apropóhoz. A „bolondok hajója” gondolat ötszáz éve ”kísérti” az irodalmat. Köztük van például ez az újkori dalszöveg: „Nem kell, a szöveg öregapó Tudom, hogy milyen a tavalyi hó. Mások is mondták nekem Bolond vagy te is, én azt hiszem.” (4)  Ezt azért még se.

Másodszor magammal kell, hogy tisztába jöjjek. Milyen is ez a közös emlék? Szomorú? Mert ha az, akkor igazán nem érdemli meg, hogy felzaklassam. Ekkor eszembe jut a Bergendy Együttes egyik száma: „Ha a ma lesz a holnap tegnapja, tedd a bús emléket az ablakba, nehogy szomor(ú)an gondolj a tegnapra.” (5)

Miért is ne? Hát tegyük a bús emléket az ablakba, s töltsünk egy kortyot a poharunkba.

Elment a levél, és a múlt hónapban negyvenhárom év után találkoztunk.

De erről majd egy másik bejegyzésben.

Befejezésül egy vers, amelyet a találkozás után írtam.

Kurdi János:

Deriváció

( Dr.R.Gy.A. Régi-új Barátomnak)

Engedj magadban mélyre szállnom,

Megkeresni benned régvolt önmagam.

Köznapok rutinjától elfedetten,

Mégis megújuló emlékezettel,

Ránk rakódott évek rétegei alól,

Lelkednek árnyas platánjaiból

Áradó őserővel, múltam bugyraiból

Kikapaszkodva, végső összevetéssel,

Égig Érő Fa törzsét együtt átkarolva

Érezni, ahogy az Élet Vize felfakadva

Kioldja az emlékezés zárványait,

Mit eddig külön utunk eltakart,

Hogy nem vagyok immár csak én,

Mi ketten vagyunk múltunkban egyek,

Egyszer felismertem benned magamat.

Kunszentmiklós 2016.május.21.

Az emlékezés redőin   (Heilmann Anna 2013.09.25.)

Fotó: Jim Thompson Art Center Textilművészeti Kiállítás Bangkok

Jegyzetek:

  1. Katherine Anne Porter amerikai írónő. (1890-1980) Bolondok hajója. Kriterien Könyvkiadó Bukarest 1972. 223. oldal.
  2. Ady Endre: Magyar jakobinus dala

3. Az írónő könyve címadásáról:

„Könyvem címét Sebastian Branttól vettem. Brant (1458-1521) allegorikus erkölcsrajza, a Das Narrenschiff, először 1494-ben jelent meg latinul, Stultifera Navis címmel. Baselben olvastam 1932 nyarán, amikor első európai utazásom benyomásai még elevenen éltek bennem. Mikor regényem foglalkoztatni kezdett, magaménak éreztem ezt az egyszerű, szinte egyetemes képet: megy a világ hajója az örökkévalóság felé. Nem új ez a kép – már akkor is nagyon régi, időt álló és meghitten ismerős volt, amikor Brant hozzá folyamodott; pontosan megfelel céljaimnak. Én is a hajó utasa vagyok.”

Egy német hajótársaság Vera nevű gőzöse 1931 augusztusában kifut a mexikói Veracruz kikötőjéből, s kezdetét veszi egy közel háromhetes utazás, melynek végállomása a németországi Bremerhaven. A fedélzeten félszáz utas: amerikaiak, mexikóiak, spanyolok, svájciak, németek. Akad közöttük gyártulajdonos és arisztokrata, kishivatalnok és tanár, festő és táncos - az utazás összezártságában egyedi arcú, mégis időtlenné vált embertípusok. Lent a fedélközben nyolcszáz ember tartózkodik: férfiak, nők, gyerekek megalázó nyomorban és zsúfoltságban. Kubai ültetvénymunkások, akiket hazatoloncoltak európai hazájukba. Bár a regény lényegében az első osztályú utasokról szól, minduntalan felvillan - és szimbolikus feszültséget teremt - a fedélköz "lenti" világa. Szerelmek, pletykák, gyűlölködések és szimpátiák, találkozások és szétválások: a hajóút mindenki számára tartogat izgalmakat - és drámai feszültséget egyaránt. A fasizmus kapujában álló Németország jelenik meg ezen a hajón: gőg és antiszemitizmus, tehetetlen intellektus és vak érzelmesség, elhatárolódás és kirekesztés keveredik e zűrzavaros időket élő emberek lelkében, amelyek egyéni drámaként öltenek testet az amerikai írónő regényében. Így válik a könyv címe egy középkori allegóriára utalva a "bolondok hajójává", azaz az élet és a társadalom jelképévé.

4.Team Show: Bolondok hajója.

Dalszöveg

Sínen van a világ
Mindenki mindenkit bánt.
Bolondok hajóját viszi a víz.

Egy ember whisky-t vedel,
Másik a földön hever.
Egy asszony nevetve sír.

A vezér meséket mond,
Ő tudja, mi itt a gond
Egy csapat őrült utána megy.

A fedélzet csupa virág
Köztük egy gyönyörű lány
Fülébe súg valamit a szél

.
Nem kell a szöveg öregapó
Tudom, hogy milyen a tavalyi hó.
Mások is mondták nekem
Bolond vagy te is, én azt hiszem.

Sínen van a világ
A hajó a zátonyon áll
És épül már a diadalív.

A főhelyen leveses tál,
A bolondnál kicsi kanál.
Sorban áll, ő is nevetve sír.

5. Dalszöveg

Ha a ma lesz, a holnap tegnapja
Tedd a bús emléket az ablakba
Nehogy szomorúan gondolj, a tegnapra
Tölts még egy kortyot a poharadba! (refrén)

Tudod jóból is árt a sok
Bármit is teszel,
Akár túl sokat iszol,
Vagy túl sokat eszel,

De ha kedved elhagyott
Minek szidnád a tegnapot?
Inkább csinálj magadnak jó előre
Még egy szép napot

Ha a fejed fölött a ház
Összedűlhet holnapig
Legjobb, hogy ha csendben gyorsan
Eltűnsz, hajnalig

Ma gyerek vagy még talán
De felnőtt leszel hamar,
Hát játszadozz csak vígan
Amíg senki nem zavar!

Ha a fejed fölött a ház
Összedűlhet holnapig
Legjobb, hogy ha csendben gyorsan
Eltűnsz hajnalig,

És ha kedved elhagyott
Minek szidnád a tegnapot?
Csinálj magadnak jó előre
Még egy szép napot

(Bergendy Együttes: 1976. Dalszöveg: Demjén Ferenc)

JHVH

JHVH

„Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről.

És az élet megjelent és láttuk és tanubizonyságot teszünk róla és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál vala és megjelent nékünk;

Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.

És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömetek teljes legyen.

És ez az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk néktek, hogy az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség.”

(János apostol első levele 1. rész 1-5 vers.)

Ki az?

Ki látja a láthatatlant,

Sejtjeim közt a lelkemet?

Ki hallja a hallhatatlant,

Gondolatok ha beszélnek?

Ki tudja a tudhatatlant,

Kezdetét véges időnek?

Ki érti a halhatatlant,

Terhét időn túli létnek?

 

Sokszor, sokfelé kutattam,

Vallásban és rendszerekben,

Míg váratlan pillanatban,

Ahol már nem is kerestem,

Ott legbelül önmagamban,

Fénylően megjelent nekem.

A neve kimondhatatlan,

Vele örök lett életem.

(Kurdi János 2016.04.08.)

PRAXINOSCOPE

Számomra az alábbi hír volt a nap híre Kecskemétről:

„Lelkesítjük, vagyis életre keltjük az álló dolgokat.”

Kecskemét belvárosa egy újabb műalkotással gyarapodott. A Széchenyi téren, az autó-buszpályaudvar melletti parkban felavatták Balanyi Károly zománcból készült mobil térplasztikáját, a praxinoscope-t. Az animációs film készítése megelőzte a játékfilmet. A most már Kecskeméten is látható különleges berendezés, a praxinoscope varázsolt először a filmművészetben mozgóképet.

„Egy teremtésnek is felfogható, mikor az állóképek a mi hatásunkra megmozdulnak. Ezért is nevezzük ezt animálásnak. A latin anima szó a lelket jelenti. Lelkesítjük, vagyis életre keltjük az álló dolgokat” – fogalmazott Mikulás Ferenc, a Kecskemétfilm Kft. ügyvezetője.

Ez történt most Kecskeméten egy mobil zománc térplasztika által, amit a Balázs Béla-díjjal és Magyar Örökség-díjjal kitüntetett Mikulás Ferenc, a Kecskemétfilm Kft. ügyvezetője, Kecskemét város díszpolgára avatott fel.

A Ferenczy Noémi-díjas Balanyi Károly grafikus és zománcművész PRAXINOSCOPE-ja egy vázszerkezetre rögzített forgatható dobból és tükörhengerből áll, a dobpalástot kívülről zománcozott vörösréz táblák díszítik, belső részén a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban készült fázisrajzok vannak, melyek forgatás közben mozgóképként jelennek meg. (vágtató lovasok) „Másfél mázsás dob, ami pörög. Aki erősebben meg tudja pörgetni, annak erősebben vágtat a ló, aki pedig kevésbé erősen, annak lassabban. Ez az interaktív része nagyon izgalmas dolog. Mobil térplasztikát én még nem készítettem; óriási kaland volt” – mondta az alkotó, Balanyi Károly. A térplasztika jelképezi a város két világhírű művészeti műhelyét: a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyeket, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyt és a Kecskemétfilm Kft-t. (KTV Híradó 2015.XII.19. Varga Mónika)

Balanyi Károllyal már régebben találkoztam. Akkor megajándékozott egy könyvvel, amelyet a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Kara adott ki 2010-ben, Az ember és a kő címmel. Az igényesen összeállított kiadvány, Balanyi Károly fiának, Balanyi Zoltán szobrászművész DLA munkásságát, művészeti hitvallását mutatja be. Bevallom, hogy az utóbbi napokban a Bibliát olvasva, a kövekről, mint a teremtés emlékezetét hordozó ősanyagról, mint keresztény szimbólumról gondolkodtam. Eszembe jutott a könyv. Levettem a könyvespolcomról és újra elolvastam. „Az ember és a kő – a „kő” ontológiája – a kőszobrászat teleologikus volta – a kő és mintakép – a mintakép emanációja.” (…) „meggyőződésemmé vált, hogy nem csak az értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbe esett. E gondolat köré íródik művészi hitvallásom. Isteni bizonyosságot kereső szobrászként alapvető fontosságúnak tartom a vertikális irányú átszellemülést, transzcendens kapcsolatot a Teremtővel. Azt állítom, hogy a mi világunkban működtetett posztmodern megközelítés – annak ellenére, hogy valamennyi irányzat új teljességkoncepcióval áll elő -, magában véve kevés, és sík jellegű, mert szellemi szinten pusztán horizontális mozgásra ad lehetőséget, és ezért nem elegendő a szobrászi kiteljesedéshez.”- írja Balanyi Zoltán, és teljesen egyet tudok vele érteni. A „Keresztény szimbólumok a kortárs szakrális képzőművészetben a Kalocsa – Kecskemét Főegyházmegye területén” címmel írt dolgozatomban, igaz - a terjedelemre tekintettel -, csupán a festőművészettel kapcsolatosan, hasonló eredményre jutottam. Balanyi Zoltán a tradicionális és egyben transzcendens művészetre jellemző szimbolikus nyelvről gondolkodva azonban, spirituális emelkedettséggel, figyelemre méltóan fogalmaz: ”Nem áll rendelkezésünkre más nyelv, ahhoz, hogy a végső valóságról beszéljünk, mint a szimbolikus, (…) de nem ez a cél, ez is csak eszköz. A gondolati képek, a művek, a művészet egyformán eszközök, melyek nem tévesztendők össze a céllal. A cél egyfajta benső boldogság által táplált kontempláció, az a fajta benső szemlélődés, melynek kifutása az Istenben megélt benső öröm. Ez alapján azt mondhatom, hogy a transzcendens művészet egyfajta vizuális teológia és eszköz is egyben, de a kereszténység a végső célhoz vezető út. Krisztus mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János Evangéliuma 14,6.)

„az ember átélheti léte boldogságát, ha Isten képmásaként fogja fel önmagát. Isten szeretetből teremtett, ezért ültette el teremtményeiben a titkos szeretet magját. Az emberi élet a szeretet bizonyítása, vagy elárulása.” (Pardi Anna: A bánat imádása Kairosz Kiadó Bp. 2008.134.old.)

Pardi Anna írja ezeket a sorokat, amikor a múlt században élt tragikus sorsú katolikus misztikus, Edith Steinről fogalmazza meg gondolatait. A fiatal filozófus hallgató a Göttingeni egyetemen Edmund Husserl professzor tanítványa, aki a létezők külső megnyilvánulása felé forduló fenomenológia nagyhírű tudósa. Mégis csalódás éri. Doktori disszertációjának írása közben döbben rá: nem elég a - tudásban miénk lesz az igazság – szemlélete. Több kell! Ezt a többet, a keresztény hitben találja meg: „Ami az emberek közötti érintkezést illeti, a felebaráti rászorultság minden más parancsnál előbbre való. Amit ezen kívül teszünk, csupán eszköz a cél szolgálatában. De a szeretet maga a cél, mert Isten szeretet.” (János Első Levele 4,8.) Igen, a szeretet gyógyítja az önzést. Szeretetből nyílj meg. EFFATA! Mondja Jézus a siket-néma embernek: „Nyílj meg!” (Márk Evangéliuma 7,31-37.) A világot összetartó óriási erő nem lehet más, mint az effata. De Európa népei akkor sem gyakorolják ezt. Edith Stein filozófiailag keresi az emberi személy lényegi egységét, a népek együttműködésében is, de sikertelenül. Európát hamarosan lángba borítja az első világháború.

Azonban, ha az őt körülvevő világ zárva maradt is a Szeretet számára, Edith Stein szíve megnyílt. Pardi Anna ezt egy szép költői képben írja le.”Edith szabad perceiben beült Breslauban a Szent-Mihály templomba, ahol különös áhítatban részesült a Szent Mihály arkangyal-freskó szemlélése közben. Nézte és táplálkozott az angyali szent látomással; erőforrást, felüdülést nyerve a szabad elmélkedéssel, imával, szeretettel. Ez az Ő nyiladozó boldogsága, az Istenen csüggés, a megigazulás újból és újból való kérelme egy láthatatlan hatalomtól.(…) Évezredek királya, maga Isten beszélget Edith szívével. Jákob pátriárkát idézi meg, aki Beérsebából, Hárán felé tartott fivére, Ézsau elől menekülvén, s napnyugtával érzékelte a hely félelmetességét. Csupasz hideg követ választott ki párnául, Ott kellett aludnia az elhagyott kietlenségben. Álmában pillantotta meg a szellemi világba vezető létrát, az angyalokat fel- és lejárkálván, fent a Mindenható égi birodalmával. Ez az ősatyának adatott látomás örök időkre szól a sötét éjszakák félelméről és a közlekedő angyalok hatalmáról.” „Milyen félelmetes hely ez” – szólt Jákob. – Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.” (I.Mózes 28,10-22.) „A menny kapuja előtt tartózkodik hát Edith Stein, és a megtestesülés kimondhatatlan leereszkedésének újszövetségi folytatólagosságában. Jézus keresztje oktalanság sokak szemében, mert a gúnyolódó elméknek lehetetlen elfogadniuk Messiásként egy földi hatalmasságként el nem ismert, bitófán kivégzett szegényt.” Holott ez Jákob létrájának egy még dicsőbb szemléltető útja; leereszkedés, az alázat műve a félelmetes rideg földön. (I.Korinthus 1,18.) „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözölünk, Istennek ereje.”) A lelket azóta is az áldozati szeretet szelleme élteti. Istennél van a megfejtés, hogy a hit térhódítása miért olyannyira nehéz.” Pedig a lehetőség bennünk van. Weöres Sándor szavaival kifejezve: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Kiadó Bp.1973.2. kötet. A teljesség felé /részlet/ 621.old.)

Eszkatológikus szellemben fogant vízió, egy Burgosban őrzött szarkofág oldalán. A felfelé vezető létrát két oldalról egy nő és egy férfi tartja, az alsó fok alól egy kígyó bukkan elő. A Krisztushoz jutás jele a síremlék oldalának középpontjában áll, más hagyományos szimbólumok (életfa, Krisztus monogram) társaságában.

A lehetőség!

„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!”(V.Mózes 30,19.)

Pilinszky János:

INFINITIVUSZ

Még ki lehet nyitni.

És be lehet zárni.

Még föl lehet kötni.

És le lehet vágni.

Még meg lehet szülni.

És el lehet ásni.

A latin grammatikusok felfigyeltek a főnévi igenév különös természetére. Amint az elnevezése – infinitivus – mutatja, a magyarral ellentétben nem emelték ki névszói, főnévi jellegét, hanem cselekvést jelentő szónak, igének tekintették, amely azonban még félkész, befejezetlen, in – finitus -. Még nem született meg, nem lépett be a létbe, csupán lehetőség. Arisztotelészi értelemben vett potencia, képesség, hogy a mód-, idő-, szám-, és személyragok hozzáfűzésével – con-jugálásával – befejezetté váljék, megszülessék.

Az ember is különös fajta a teremtmények között. A természet nem határozta meg, nem definiálta, mint ösztöneik által az állatokat. Meghagyta befejezetlennek, infinitivusznak, szabadnak, jóra és rosszra nyitottnak.

Az ember: lehetőség.

Zárt ajtó: kezünkben a kulcsa.

És tárt kapu: ha becsapódik kinyithatatlan.

Siralomházban ülő elítélt.

És megmenthető öngyilkos.

Világra hozható magzat.

És elásható újszülött.

Befejezetlen ige: infinitivusz.

A versben a tényleges költői kép egy „képnélküli kép”, elvont nyelvtani fogalom, a címben megjelölt infinitivusz, s ennek érzékeltetői az egyes sorok mögött rejlő konkrét dolgok, személyek, a hat kijelentő mondat kimondhatatlan tárgyai – ajtó, kapu, elítélt, öngyilkos, magzat, csecsemő -, valamint a sorok végén, a hat főnévi igenév. Az olvasó első pillantásra a címben csupán nyelvi játékra, a hat infinitivuszra való utalást lát, s csak később fedezi fel, hogy az igealak latin nevének etimológiája gondolkodtatta el a költőt, s vezette a felismerésre: az ember is infinitivusz.

Ha a latin cím helyett a magyar főnévi igenevet írnánk, a költemény alapgondolata ugyan megmaradna, de hiányozna belőle az invenció és az olvasót meditációra késztető jelzés, amelyet követve megkérdezi magától: miért írta a költő latinosan a címet? S ha reflektál a szó etimológiájára, fölfedezi benne a költői leleményt. Mint a koncept művészetben, a cím itt is a mű meghatározó része. Nélküle a vers maga is csak infinitivusz, befejezetlen ige lenne.

De része lesz a versnek, a nyitott műnek az olvasó is, hiszen rá van bízva, hogy megfejtse, dekódolja a költő rejtett üzenetét. Éppen ebben a nyelvi játékban szövődik baráti kapcsolat a költő és az olvasó között. Ennek a barátságnak a vágya és reménye élteti a költőt és serkenti az olvasót – két infinitivuszt -, hogy letelepedve a nagy baráti asztalhoz táplálják egymásban a reményt, hogy az embernek mindig van lehetősége a jóra. Hogy lelkükben kimondják az igét:

Dum spiro, spero. Amíg élek remélek.

(Kuklay Antal: A kráter peremén Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez Open Art Kiadó Budapest 2005. 235/6. oldal)

William Douglas Rosa (1932 - 1977) Lót és leányai megmenekülése

Szobrok, és versek. Szimbólumok és szavak.

Vajon értjük –e?

Dávid Katalin a bibliai jelképek eltűnésének utolsó pillanatáról beszél: „az emberek szinte teljesen képtelenné váltak a jelképek bármilyen értelmezésére. (…) ez egyik oka lett a mindenki által megtapasztalt kulturális, szociális tévutaknak és az egyén szempontjából olyan lelki torzulásokat okozott, amely által – a jelképek elvesztésének természetes következményeként – elveszett a belső világunkba vezető bejárat. Ezt a magam részéről kifejezőbbnek tartom úgy fogalmazni, hogy elvesztettük a szakralitáshoz vezető utat.”  (Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 8-9 old.)

Márpedig ha a szakralitás nem táplálja az ember szellemi, lelki, testi életét, akkor elveszíti „egész-ségét”, egészségét. Csonkává, végül beteggé leszünk nélküle. Hiánya degenerációhoz vezet. Fontos megérteni, hogy a szakralitás nem csupán a vallás, vagy a hit része, hanem olyan minden emberben meglévő szellemi erő, amely elősegíti létének kiteljesedését. A jelkép tehát, amely utat enged a szakralitáshoz, az emberi természet egészségének biztosítéka. Egy egészséges társadalom az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, hagyományát megbecsüli, mert tudja, hogy meríthet abból. Az a szellemi kincs, amelyet az emberiség létének fenntartása, kibontakoztatása érdekében kifejlesztett, az a keresztény szimbólumoknak a szinte újra felfedezett valóságaként a mai kor kihívásaira alkalmazható értelmezésként segíthet a ma emberének, egy a természethez és embertársaihoz való igazabb viszony kialakításában, egy teljesebb, boldogabb élet megteremtésében. Vissza kell nyúlnunk tehát, a keresztény hagyomány spirituális, szimbolikus elemeihez. Vissza kell adni eredeti jelentésüket, amelyek a jelenkor kavargó, kommersz, káoszba hanyatló világából, megmutatják az utat, egy végtelen és örök világ felé. Ahogyan ezt láttatja az égig érő fa, a világfa szimbóluma, amely kifejezi az ember és egy fölötte álló transzcendencia egységét. Üzenet ez az ősi múltból arra nézvést, hogy van fölöttem egy végtelen hatalom, amely felé az emberi lét, a földi élet törekszik.

Kedves Olvasó, ha eljutottál eddig az olvasással, bizonyára felteszed a kérdést, hogyan illeszkedik e gondolatsorba a praxinoskope ? Úgy, hogy a műalkotás üzenete, belső lényege csak akkor mutatkozik meg előttünk, csak akkor tárul fel a szemlélőnek, ha szó szerint megragadja, fizikai, szellemi erőfeszítést tesz, időt energiát fektet be - "megforgatja" -, hogy az addig  mozdulatlan kép "életre kelve" bevonja szellemi hatókörébe, erejébe. Szabad legyen ezt a gondolatot egy kicsit részletesebben is kifejtenem:

Az ember szimbólumalkotó lény. Az emberiség szellemi múltjába messze visszanyúló jelképek évezredeken keresztül a tapasztalatok áthagyományozásának eszközei voltak. Képi jelei annak a tudatosan megtapasztalt, a fizikai valóságon túli megélhető igazságnak, amely eligazította őt világában. Az ember ugyanis soha nem akart elveszni a hatalmas térben. Kereste a „jeleket”, amelyek mintegy tudatának tájékozódási pontjai, hozzá segítették saját belső világa, és a természeti világ rendjének felismeréséhez. Fogalomképzése a természetből ered, azonban a természetfelettire mutat. Az emberi lélek a tudat fejlődésének korábbi szakaszaiból sok nyomot megőrzött. C.G. Jung a szimbólumokat az emberrel veleszületett ősképeknek (archetípusok) tartja. Ezek a tartalmak ma is hatnak a pszichére. „A szimbólumok szellemiségünk fontos alkotó elemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos veszteséggel járna.” (C.G.Jung: Az ember és szimbólumai.Gönczöl kiadó Bp.1993.93.old.)

Ez az éltető erő minden emberben apriori létezik. Ebből következik, hogy az azt feltáró jelképek olyan ősi létezők, amelyek egyrészről egyetemesek, másrészt nyitottak az élet, az emberi lét új felismerései felé. A népek hagyományaikban rengeteg szimbólumot őriznek. Ezek tartalmát vizsgálva fellelhetőek azonosságok olyan népcsoportok esetében is, amelyek sem térben, sem időben nem lehettek kapcsolatban egymással. Minden kultúrában az ember a maga vágyai, törekvései szerint felismer, kiválaszt jelképeket, szimbólumokat, amelyek felé szellemi ereje vezeti, mert támaszt keres egyéni és társadalmi életének alakításához, kiteljesítéséhez.

A szimbólumokban való gondolkodás, a képes, valamint a rajzolt jelek évezredek óta az emberi kommunikáció közismert és nélkülözhetetlen eszközei. Maga a nyelv is tekinthető egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólum rendszernek. Régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli gondolatközlés sokkal jelentősebb volt. A kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Megismerésük azt is jelenti, hogy a kultúra egy fontos beszédmódját sajátítjuk el. Tartalmának felfejtése gondolkodásra késztet, mert a jelentés nem benne van, hanem rajta kívül, amelynek megértéséhez szellemi erőfeszítésre van szükség. A modern kor számára távolinak és idegennek tűnik ez az egykor természetesnek, széles körben közérthetőnek tartott történeti-szimbolikus tudat, mert a mai ember már elfelejtette a szimbólumok nyelvét. Fontos tudnunk azonban, hogy a szimbólum ezzel még nem szűnt meg, sőt természetének lényege, hogy újra és újra feléled, és a figyelmet önmagára irányítja.

A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon). Jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Az antik korban, ha a családtagok, barátok hosszabb időre elváltak egymástól, akkor széttörtek egy agyagtáblát, pénzt, vagy gyűrűt, s ha messzi földről hazaérve újra találkoztak, akkor a szümbola, a széttört tárgy pontosan összeillő részei tették ki azt az egészet, amely összetartozásukat bizonyította. A szimbólum tehát az egység felé mutat, nem csak materiális vonatkozásában, hanem ami fontosabb, metafizikai értelmében is. Segít a keresőnek „széttöredezett” világunkban megtalálni, megtapasztalni a más módon kifejezhetetlent, az ész és a logika számára felfoghatatlan igazságot.

A szümbolon ellenpontjaként értelmezhető a diabolosz görög szó, amelynek jelentése: széttörő, szétdobáló. A diabolosz tehát azt a szellemiséget képviseli, ami a hasadás, a „két-ség”, a kettétörés irányába hat. Ezt azért is fontos így együtt látni, mert a valódi jelentéssel bíró, az emberi létezést mintegy belülről megragadó életszemléletet segítő szimbólumok a modern ember tudásából kiveszőben van. Helyette elárasztják korunk talmi jelképei, az üzleti élet logói, a számítástechnikából ismert ikonok, zsúfolt életünk iránytűi a piktogramok, fogyasztásra serkentő márkavédjegyek, megosztottságot szító jelvények, és még hosszan lehetne sorolni. Az is tapasztalható, hogy ezekben átveszik, alkalmazzák azokat a jelképeket, amelyek jelentéstartalma a posztmodern ember előtt elveszett, s így számára kiüresedett. A 20. század drasztikus bizonyítékát adta ennek. A meg nem értett jelképek, kiüresedve olyan idollá válhattak, amelyeket embertelen hatalmak, gonosz ideológiával feltöltve pusztító eszközként használhattak. Már csak erre tekintettel is fel kell tennünk a kérdést, mi állhat a szimbólumok elvesztésének hátterében. A jelképek, kizárólag kommunikációban léteznek, működnek, sőt szellemi tartalmuk, erejük csak akkor érvényesülhet, ha felfogják értelmüket és megszólításukra reagál az ember. Kézenfekvő lenne a kommunikációs technikai fejlődést hibáztatni a szimbólumok eltűnéséért. A kommunikációs technikák azonban önmagukban nem feltétlenül okai a szimbólumvesztésnek. Okként annak a társadalmi konvenciónak a gyengülése határozható meg, amely generációkon keresztül tudatosította a jelkép értelmezését, összekapcsolva a jelet a jelentéssel. Ennek az értékvesztő folyamatnak a megállításától létünk teljessége függ. „Ha ezek már nem üres jelek, akkor az ember nem érzi magát elfelejtettnek, hanem ad és kap személyes megszólítást. Ugyanis kikerülhetetlen a valamikor még csak vízióként felmerült félelem, hogy az ember a globalizálódó világban személyi szám lesz, de ez már nem rémiszt, ha a társadalomban a személyiség felismerése hétköznapi gyakorlat.” (Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 2002. 13. old.)

(Kurdi János: Keresztény szimbólumok a kortárs magyar szakrális képzőművészetben, a Kalocsa-Kecskemét Főegyházmegye területén 2012.) www.kurdi.hu/szakdolgozat.html

Tehát, olvasom a Bibliát, és kiáltani kezdenek a kövek.

„... hogy ha ezek elhallgatnak, a kövek kezdenek el kiáltani.” (Lukács Evangéliuma 19,40.)

„… adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” (Jelenések könyve 2,17.)

Kurdi János:

KÖVEINK

Elhallgattam.

A néma pillanatban,

Kiáltani kezdtek a kövek.

Bolygók, meteorok kövei,

Évmilliárdok másodpercei,

A kezdetekről és a végről.

 

Tűzhányókból robbanó, izzó lávakő,

Gleccserkövekbe zárt dermedő idő.

Földrengések nehéz kövei.

Barlangokban megbúvó cseppkövek

Csendjét megtörő tűzkövek.

Mélységek rejtőző drágaköve,

Sivatagok szél marta homokköve.

Matuzsálemi fák borostyánköve.

Kőbe zárt életek, Életbe zárt kövek.

Kővé vált életek, Élő kövek.

Jákob köve.

Áldozati halmok, oltárok kövei.

Kőfalak, várak, tornyok kövei,

Piramisok porladó köve.

Szikla szírt rejtekében,

Kőtáblák töredéke.

Parittyakövek.

Lerombolt templomok síró kövei.

Barikádok, börtönfalak kövei,

Utcakövek.

Fehér, vörös és fekete kövek.

A szobrok és múzeumok kövei.

Márványok, gránitok, bazaltok,

Kövekben őrződő korszakok.

Határköveink.

Malomkövek.

Kőből élők, kőtől szenvedők kövei.

Kőszívek.

A megkövezők kövei.

Botlások, botránkozások kövei.

A Sarokkő.

Kőbe zárt fajdalmaink.

A golgota köve.

Keresztek, piéták, sírjaink kövei.

A súlyosan bezárók,

S az elhengerített.

 

Szótlanul állok.

Csendben az adventre várok.

Hallgatom, ahogy szólnak a kövek.

Kis fehér kövek.

Köztük az enyém is.

Itt van már velem,

Rajta a nevem.

Kunszentmiklós 2015. december 10.


Muzsinszki Nagy Endre (1886-1975) Krisztus feltámadt! 
"És íme nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá.! (Máté Evangéliuma 28,2.)

Jegyzet:

Mózes Első könyve 19. rész 23 - 25. vers; 28. rész 10 – 22. vers; 35. rész 14; 49. rész 24; Második könyv 15. rész 16; 24. rész 12; 31. rész 18; 33. rész 21 – 22; 34. rész 1 – 9; Negyedik könyv 20. rész 7 – 11; Ötödik könyv 32. rész 4/13/18;

Józsué Könyve 4. rész 1 – 9; 6.rész 5.; 8. rész 30 – 35, Bírák könyve 6. rész 20 – 21 vers; Sámuel Első Könyve 2. rész 2. vers, 17. rész 40 vers; Királyok Első könyve 7. rész 9 – 12 vers; Ézsaiás próféta könyve 8. rész 14. vers;

Zsoltárok Könyve 31. rész 3 – 4 vers; 42. rész 10. vers; 71. rész 3. vers;

Máté Evangéliuma 3. rész 8 - 9. vers; 4. rész 3 - 4 vers; 16. rész 18. vers; 21. rész 42 - 44. vers; Márk Evangéliuma 16. rész 1 – 8. vers; Lukács Evangéliuma 17. rész 28 - 29. vers; 19. rész 40. vers; János Evangéliuma 8. rész 3 - 11 vers; 19. rész 13. vers; Rómabeliekhez írt levél 9. rész 30 - 33. vers; Pál Első Levele a Korinthusiakhoz 10. rész 3 – 4. vers; Péter Apostól 1. Levele 2. rész 6 - 10 vers; Péter Apostól 2. levele 2. rész 6 - 9. vers; Jelenések Könyve 2. rész 17 vers; 6. rész 12 - 17 vers.